Vajon felhőtlenül örvendhetünk-e annak, hogy - harmincegy esztendővel az indulás után - végre teljessé lett Németh László életműsorozata? Ugyanis nem akármilyen históriáról van szó. Meglehet, az 1967-ben született grandiózus tervezet a szocialista irodalompolitika "mérhetetlen megbecsülését" óhajtotta sugallni - igaz, a szerződéskötéshez talán Kádár János "biztató szavára" is szükségük volt az óvatoskodóknak -, a teljes történet mégis egy megejtően "sármos", ugyanakkor brutálisan szemfényvesztő "szövetségpolitika" logikájának lett inkább a bizonyítéka. Mert az öt éves "átfutási idővel" tervezett tizennyolc kötetből tizenhét még gond nélkül, és az író életében megjelenhetett - a posztumusz kiadásra szánt, a naplójegyzetekben Író a föld alól címmel emlegetett anyagból lett később a Homályból homályba két kötete (1977) és az Utolsó széttekintés (1980) -, eggyel, a legutolsóval azonban igen-igen meggyűlt a bajuk szellemi életünk éber fölvigyázóinak: se lenyelni, se kiköpni nem tudták. A sorozat Németh által is legfontosabbnak tudott gyűjteményének kiadhatóságáról szólva (és nem szólva) - tökéletesen megfelelve a kádári kor hatalmi lélektanának - addig-addig hitegettek, óvatoskodtak, manipuláltak és hazudoztak az illetékesek, amíg a végre - 1989-ben, a "nagy-nagy változások" esztendejében - napvilágra engedett kötet már alig érdekelt valakit. A Sorskérdések sorsának históriáját Domokos Mátyás nemcsak pontosan megírta - olvasható a szerző Írósors című kötetében -, de tanulmányának utolsó mondatával föltett egy nagyon fontos kérdést is, amit én most - tiszteletlenül ugyan, de meggyőződéssel - állításra fordítok: "...a több évtizedes aszalás [...] elérte [...] célját, mert időközben a társadalom érzéketlenné vált tulajdon sorskérdései iránt." Régóta hajtogatom, hogy a forradalom leverését követő időszak vezetése legnagyobb sikerét az ebbéli törekvésben érte el, s megpróbáltam elmondani azt is, hogy e folyamatban milyen jelentős szerepe volt a nemzeti kultúrával, a népi mozgalom hagyományával és a Németh László-i életművel való dupla fenekű "bánásmódnak". Többek közt ennek "végeredményeként" békétlenkedünk, vicsorgunk, fogyasztunk és halmozunk tőkét mi, emlékezetüket veszített mai magyarok, ami azért (is) baj, mert az évtizedekig tartó manipuláció következtében éppen e manipuláció természetét vagyunk a legkevésbé képesek fölismerni - a dolog történe-tiségére nézvést is persze. Azt például, hogy a Németh László-i igény és az ajánlott "életrecept" - minden kisajátítási kísérlet, látszat-megbecsülés és az író néholi "megbékélő reménykedése" ellenére - tartalmában és moráljában pontosan az ellenkezőjét jelentette annak, amit a hatalom oly megnyerően - és oly kitörölhetetlenül - csempészett az agyunkba azért, hogy az életműnek éppen arra a részére ne legyen fülünk, amitől a közben szép emlékezetűvé finomodott egykori (?) országlók már az idő tájt is a legjobban tartottak. Mi akkor nem tudtunk (nem akartunk tudni?) az egészről, de úgy igaz, hogy az író a zsigereiben érezte a hatvanas évek elejétől meglódult folyamatot, s ez - e három monumentális kötetet lapozgatván - most már muszáj, hogy világossá legyen. 
     Tudom, eljárásom önkényes némiképp, de hát kénytelen vagyok egy szálat kihúzni e sűrű szőttesből, mert a Németh László élete levelekben 1949-1975 című "anyagról" szabályszerű ismertetést írni lehetetlen - én legalábbis nem tudnék. Már a sokkal szerényebb terjedelmű - 762 levelet közlő - előzményről (Németh László élete levelekben 1914-1948, 1993.) beszélők is a gyűjtemény páratlan gazdagságát - no meg a recenzens tehetetlenségét - emlegették, mit szóljon hát az az ember, aki az itt olvasható 3075 levélről próbál mondani valamit. (Azért "csak" 3075, mert Pilinszky János egyik levele - 1112. és 1662. sorszámmal - az egyik félmondat ["három éve nem írtam..."] félreértése okán kétszer is belekerült a kötetbe. Nem én vettem észre, a tévedésre - röstelkedve - Domokos Mátyás hívta fel a figyelmemet. Egyébként az 1112-es sorszámnál van jó helyen.) A levélírók több mint hat és félszázan vannak, a "címzettek" részben én kettőszázharminchárom nevet számoltam össze, de az, hogy e majd háromezer oldalnyi dokumentum mekkora része lehet az egésznek, aligha mérhető föl pontosan. Azt tudjuk - a levelekhez értelmező jegyzeteket író Domokos Mátyás is megírta az utószóban -, hogy az író és Magda leánya levelezésének (Németh László: Levelek Magdához, 1988; Németh Magda: Levelek apámnak, 1989) darabjai csakúgy nem kerültek be a kötetbe, miként a családi levelezés túlnyomó - a nagyközönség és az irodalomtörténet számára alighanem érdektelen - része sem, de arról még csak sejtelmünk sincs, hogy mennyire rúghat az az anyag, amely időközben elkallódott vagy megsemmisült, vagy amelynek a szerkesztő Németh Ágnes tíz év munkával sem volt képes a nyomára bukkanni. Németh László igen sokat változtatta lakhelyét 1949 és1960 között, a kapott leveleket - az ötvenes években és 1956 után - többször elégette (volt, hogy erre kérte a címzettet is), se szeri se száma azoknak az utalásoknak, amelyek az előző - megkapott, vagy elküldött - üzenetekre vonatkoznak, de nincsenek benne a kötetben. Csak egy példa: Fodor Ilona említi, hogy az írónak - Vekerdi László és Vitályos László mellett - rendszeresen könyveket küldő Varga József hetven hozzá szóló Németh László-levéllel dicsekedett egyszer Párizsban. Lehet persze, hogy lelkesültségében kissé nagyot mondott a néhai Ady-kutató, de tény, hogy saját - megmaradt - leveleiben többször utalt, reflektált Németh írásos üzeneteire, amelyekből itt egyet sem olvashatunk. Az íróhoz forduló, ismeretlen, vagy azonosíthatatlan személyeknek küldött válaszok jó részét föllelni reménytelen vállalkozás ma már, így a valós levélszámot még csak megbecsülni sem tudjuk: meglehet, eredeti terjedelme talán még Kazinczy Ferencével is vetekszik. Nem teljes hát ez a gyűjtemény (Domokos Mátyás szerint az "összegyűjthető levelek" alcím lenne a legpontosabb), de így is megdöbbentő, hogy ki mindenki tudta - ezért vagy azért - fontosnak a Németh Lászlóval való kapcsolatot. Egyszer majd a levelek íróinak szociológiai összetételét sem lesz haszontalan megvizsgálni - sokat elárulhat az a korról -, az meg a felületes szemlélőnek is föltűnhet, hogy a dokumentumok számának évenkénti meg-oszlása mennyire beszédes. Legtöbb levél az 1961-1971 közötti korszak emlékét őrzi - kétszáz nyomtatott oldal évenként -, ez a mennyiség aztán a betegség miatt egyre ritkult, legkevesebb az 1950-1953 közötti esztendőkről tanúskodik. A mélypont éve 1952, mindössze kilenc (!) levél maradt meg, amiből - akárcsak 1951-ben és 1953 első félévében (!) - egyetlen egy sem szól Németh Lászlóhoz. Nemcsak a rettegés ideje volt ez (az is megesett, hogy az író Hódmezővásárhelyen kelt sorait nem a postára, hanem Budapestre visszautazó leányára bízta), hanem talán a levélégetés - egyik - korszaka is (a forradalom leverését követő években volt a másik). Akár a remekművek, olyan ez a gyűjtemény: még annak a résznek is üzenete van, ami hiányzik belőle. 
     Akit az életmű sokat emlegetett szervessége egyszer megérintett, könnyen belátja annak igazát, amit Grezsa Ferenc a korábbi kötet jegyzeteinek előszavában is megírt már: "A levél az író dokumentumprózájának éppoly jelentős és önálló műfaja, akár a napló vagy az önéletírás. Nem csupán azért, mert sorsképnek készült, az önábrázolás, a vallomás igényével, hanem a megformálás választékosságának és a képekben gazdag stílus eredetiségének okán is." Mert - tehetnénk hozzá - az életérdekű létezés esélyeiről való vallomássorozat ez az életmű valójában, benne az állandó tanulási és tanítói szenvedély mindig együtt mozdul, így gyengébb - vagy vitatható - darabjai lehetnek természetesen, de nem lehetnek "melléktermékei": szándéka, működésének természete és sorsa éppúgy egységes, miként a létezési formája. Ezért aztán - hiába kísérelték meg már a harmincas évektől többen - semmi értelme szétvágni az egészet: a (Németh László által írt) levelek - esetleg más-más részletét fölvillantva az alkotó egyéniségének - ugyanarról a "megélt gondolatról" vallanak, mint a drámák, a regények, vagy a tanulmányok. Közben persze fölfeslenek a biográfia eddig rejtett tényei is (Lakatos István páratlanul részletes életrajzi kronológiájának - "Az író - vállalkozás" I-II. - is jól kivehetően éppen a levelezés volt a legfontosabb forrása), az egyes művek keletkezéstörténetéről, sorsáról pedig csakúgy sokat megtudhatunk, mint a szerző alkotói módszeréről, kételyeiről, vagy emberi habitusáról, önnön és mások - sőt a család - gyarlóságaihoz való viszonyáról. S kivált sokat megtudhatunk ennek az országnak a mentális és szellemi térképéről. Azokról a mindmáig rejtett, letagadott - a lakosság jó részének a hatvanas évekre vonatkozó emlékezetében mára megszépülni látszó -, tudományos módszerekkel föl sem tárható közérzet-variációkról többek között, amelyeket a gyarapodási mámor közben megélnünk adatott; no meg a kádári hatalom furfangos természetrajzáról, a Németh László-i jelenséghez való hozzáállásának kétarcúságáról, nemkülönben e hazug létállapot baljós következményeit hibátlanul felismerő író - némely levelében kendőzetlenül megvallott - véleményéről. Olyan "levélregény folyam" ez - Domokos Mátyásé a szókapcsolat -, amely tanúságértékű dokumentum és a történelmi idő kihordta - egyáltalán nem művi - műalkotás egyszerre. Olvashatjuk egyvégtében is, de talán jobban tesszük, ha - mint Vekerdi László sugallta könyvének címével - inkább kalandozunk benne, önkényesen is akár, ahogy már beharangoztam - egyik levél úgy is rántja maga után a másikat. 
     Van ennek a három kötetnek egy - illetve kettő -, a maga nemében valósággal megdöbbentő "gyöngyszeme", legalábbis én képtelen vagyok "betelni" vele. Lesz, ami lesz, idemásolom az egészet, hogy okulásul, elrettentésül, vagy csak azért, hogy egy csipetnyi derű is legyen e búvalbélelt világban, ezt hadd ne döntsem el egyelőre. Emígyen szól: 
     Kistarcsa, 1968 április 20. 
     "Németh László elvtársnak, a Megbecsülés jele Érdemrend-kitüntetés tulajdonosa. 
     Tárgy: Üdvözlet a szovjet kitüntetés alkalmából. 
     Hivatkozással az 1968. április hó 19-én a Népszava 91. számában megjelent közleményre, melyben a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége Németh László író és műfordító Elvtársnak a Megbecsülés jele Érdemrend-kitüntetést adományozta. 
     A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége igen helyesen méltatta kitüntetésre azt a kiváló szépirodalmi műfordító Elvtársat, aki a szovjet szépirodalmi műveket magyarra fordítja azzal a gondolattal, hogy a szovjet írók nagy többségét megismerjék a magyar olvasók is. Ezt a sokoldalú, magas kultúrájú és tudományos műfordító tevékenységét ismerte el és koronázta meg a Megbecsülés jele Érdemrend-kitüntetésével a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége. 
     Nagyra becsült Németh László író és műfordító Elvtárs! 
     Amint az idei kritikusi tavaszi napfény sugarai végigcsókolják ezt, a Szovjetunió segítségével kétszer is felszabadított (1945, 1956) drága magyar rónát, hogy a föld méhéből a mag kalászra szökkenve kenyeret adjon hazánk dolgozó népének, úgy a fák pattogó rügyeivel, a virágok hasadó bimbóival együtt a nemzetünk testében elültetett »Békefa« is kisarjad, meggyökeresedik, és gyökerei behálózzák az egész világot. Közben megerősödik, megbokrosodik és lombjával Németh László író és műfordító Elvtárson keresztül betakarja az egész társadalmunkat. Ez a hatalmas »Békefa« az Író és Műfordító Elvtársunk iránt érzett szeretetnek és nagyrabecsülésnek a fája, amely úgy megerősödik nemzetünk testében, hogy azt semmiféle imperialista hatalom, még az idők múlásával sem tudja kipusztítani sohasem. 
     Ezért ezúton fogadja igen tisztelt Németh László Író és Műfordító Elvtárs, ha teljesen ismeretlenül is, egy öreg magyar békeharcos veterán (76 éves) szívből jövő és meleg érzelmeiből fakadó jókívánságait, és viselje azt a nagy és magas kitüntetést az Élet Zenitjéig erőben és egészségben a kedves családja, rokonai, munkatársai, dolgozó népünk, független és szabad hazánk felvirágozására, valamint a »világbéke« javára. 
     További lelket nemesítő és kultúrát fejlesztő magas tevékenységéhez ismételten kívánok hosszan tartó egészséget, örömet, boldogságot, Békét és békés, nyugalmas életet. Végezetül idézem aranykoszorús költőnk, Vörösmarty Mihály örökbecsű szavait: Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesebbekért. [sic!] Tehát ma az időszerű »Békéért.« Vagyok hazafias tisztelettel: 

                                                     Huszár Mihály 
                                                kitüntetett békeharcos" 

Németh Lászlót csak képen és néhány filmkockán nézhettem, de egyvalamiért szívesen tennék egy kis időutazást. Igen-igen szeretném látni az arcát, amikor ezt a levelet olvasta. Úgy képzelem, hogy - elvégre orvos volt ő, eredetileg - megbocsátóan mosolygott talán, én - merőben más kor más látószögétől meghatározottan - sajnos (?) rángatóztam a nevetéstől. Nos, aki nem akar hinni a szemének, lapozzon előre a 3752. számmal jelölt darabhoz, ott még egyszer elolvashatja az egészet. Ezúttal nem a szerkesztő volt figyelmetlen, ez valóban egy "másik" levél: a fegyelmezett Népszava-olvasó ugyanis a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetésről értesülvén is fontosnak tartotta, hogy a korábbiakhoz hasonlatos szavakkal üdvözölje "Németh László Kossuth-díjas Író Elvtársat" a hetvenedik születésnapján. Szinte szó szerint ugyanazokkal: csak a levél "hivatalos" bevezetőjét igazította át az újabb alkalomnak megfelelően, arról sem feledkezett meg, hogy időközben ő is három évet öregedett, no meg utánanézett a Vörösmarty-idézetnek is. Meglehet, a "kitüntetett békeharcosnak" volt egy kinyílt lélekkel és kemény agymunkával előre megfogalmazott "egyenszövege" - olyasvalami, mint a háborúban elesettekről tudósító formanyomtatvány Örkény István Gyászjelentés című egypercesében -, amit a szívében és fejében rekedt hit-zagyvalékhoz való hűségét bizonyítandó, bármikor elővehetett. Mert aligha Németh László volt az egyetlen, akivel ő "levelezett". 
     Hogy kicsoda volt Huszár Mihály, nem tudható, információim szerint a család sem tudta meg pontosan soha - noha az egyik levélben még fényképet is küldött magáról a forradalmi tűz kistarcsai őre. Azt sem tudjuk, hogy az e téren is fölöttébb lelkiismeretes író válaszolt-e ennek a szerencsétlen "Mars-lakónak": ha igen, nagyon szeretném azt is elolvasni. Az azonban bizonyos, hogy nem egyedüli példánya volt a kádári sikerkorszaknak, fogadni mernék, hogy "leszármazottjai" még ma is közöttünk élnek, s néha párás szemmel gondolnak azokra a gyönyörűséges esztendőkre. Tudom, hogy példájukat - itt éppen Huszár Mihály kirívóan groteszk, vagy inkább karikatúraszerű példáját - talán nem is egészen szerencsés dolog ennyire "komolyan venni", de tudni vélem azt is, hogy ez a jelenség annak a szívós munkával kialakított országos tudatzavarnak, avagy annak az elbutulási folyamatnak az egyik öntudatlanságig bárgyú "végterméke", amely a Németh László-i morális értékekre való befogadási készségeket is széjjelzilálta többek között, s amelytől az író ezt a nemzetet 1956 után - például az Irgalom "távlatossága" és humanista bizodalma ellenére - olyannyira féltette. Ha valamire, hát akkor e régóta sejtett, de az irodalomtörténet-írás - nem különben a hatvanas éveket újabban szinte félmodernizációs korszaknak láttató honi (baloldali) történettudomány - által nem szívesen bolygatott mentalitástörténeti jelenségegyüttesre csakúgy számtalan bizonyítékot találhatunk e kötetekben, mint Németh László valós helyzetére és a "szocialista sikerkorszakhoz" való viszonyára. 
     Tudjuk, hogy az író pár hónappal a forradalom leverése után Kossuth-díjat kapott, hogy 1959-ben pohárköszöntőt mondott a Szovjetunióban, hogy megírta az Utazás című drámát 1961-ben, hogy darabjainak színpadi bemutatói egymást érték, hogy többször is kitüntették, hogy reprezentatív életműsorozattal tisztelték meg, meg hogy milyen baráti kapcsolatot ápolt a honi kultúra gazdájával. Mindezeket - 1989 előtt és után egyaránt - föl is hánytorgatták neki (illetve emlékének) elégszer, a denunciálás nem is nagyon takargatott szándékával persze. A Kossuth-díj, s a háromhetes szovjet út körülményeire, a népi írókról született ideológiai állásfoglalás valós céljaira - Németh (megírta Kállai Gyulának) mindig is olyan hatalmi ítéletnek látta az egészet, amelyhez legföljebb alkalmazkodnia szabad -, arra, hogy miről is szólt valójában az Utazás, meg a Németh László-i életmű alaposan átgondolt - a megbecsülés álorcája mögé rejtett - kilúgozásának folyamatára azonban már kevesebb figyelmük esett (esik) a magabiztos ítélkezőknek, az pedig, hogy mindez miként függött össze a forradalomban fölfénylett nemzet tudatának megroppanásával-megroppantásával, s a ma már félpolgárinak látszó, de valójában amorális és önveszejtő magatartásformák eluralkodásával, ez idáig szóba sem nagyon került. Az Aczéllal való barátságról is inkább csak legendák keringtek, a tényeket senki kívülálló nem ismerhette pontosan. E kapcsolat levélbeli dokumentumait most végigkövethetjük, s nem árt közben egy-egy oldalpillantást vetni például a Király Istvánnal - 1962 és 1964 között a Kortárs főszerkesztője, számos Németh László-írás közlője, illetve nem közlője - való levelezésre sem, hogy kitessék végre az író hitvallása, gondolatrendszere és a "hivatalos" - bár e két levelezőpartner esetében korántsem tökéletesen "egynemű" - irodalom- és életfölfogás közötti átléphetetlen választóvonalak igazi természete. 
     Király István és Németh László kapcsolatát - azt is mondhatnám, hogy természetesen - Vekerdi László írta le a legpontosabban (Király István változó Németh László-képéről, Tiszatáj, 1997. november), dolgozatának summázatát - az irodalomtörténészt mozgató "tényezők" mélyáramára nézvést is - telitalálatnak érzem: Király értelmezéseinek időben való változása "a született esztéta és elszánt teoretikus [...] mélységes érzékenységéből [fakadt] a »korszellem« iránt, ami alatt azonban modern - sőt bizonyos értelemben posztmodern - irodalomtudósként mindig egy politikai és szellemi elit változások iránt érzékeny és változásokra reagáló részének mentalitását értette és próbálta kitapogatni. Bizonyosan nem egyetlenként a változatos magyar szellemi elitben, de bizonyosan a legtehetségesebbek egyikeként. Azt hiszem, hogy alkalomadtán, ha a »korszellem« engedte, még akár a legjobbindulatúak egyikeként is. Nem csak ő tehetett róla, hogy olyan ritkán engedte a »korszellem«". Én e Németh László-kép változásaiban a folytonosságot valamivel hangsúlyosabbnak érzem ugyan, mint Vekerdi - azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy ha Király megéri a "Nagy Átalakulás" kiteljesedését, akkor "máma tán gazdagabbak lehetnénk egy vállalkozói mentalitást dicsérő »piacgazdasági« Németh Lászlóval..." -, de ettől még tény: az irodalmár valóban "félreértette" az írót mindig is, mégpedig azért, mert ő nagyon komolyan gondolta, hogy ezt az életművet a gyakorlati marxizmussal össze lehet házasítani. Ismert, hogy református gyökereit és nemzeti érzését a kommunista idea alá temette ugyan, de szabadulni tőle soha sem volt képes - nem is akart! -, s hitte, hogy a szocializmust a magyar társadalommal a nemzeti gondolat szerves integrálása nélkül lehetetlen elfogadtatni. Nagyon kellett volna neki ehhez a marxizmus tágan értelmezett "határain belülre magyarázott" Németh László - plusz a népi mozgalom hagyománya, el egészen Szabó Dezsőig -, még legkedvesebb tanítványai kiválasztásában is fontos szempont volt ez a számára. (Megjegyzem: ezért veszi körül emlékét ma - ellentétben a nálánál semmivel sem kisebb kommunista Pándi Páléval például - eszeveszett gyűlölet a szociálliberális "értelmiségi közvéleményben".) A nagy kísérlet persze nem sikerült - Lukács György és Németh László világát képtelenség volt összehozni -, de azt már nem merném állítani, hogy az író és az irodalomtörténész világképe között egyáltalán ne lett volna lehetőség az "átjárásra". Volt bizony, mégpedig a nemzeti gondolat okán, csakhogy Király fejében és lelkében menthetetlenül ott volt a marxizmus ketrece - no meg a pártfegyelemhez szokott ember óvatossága -, Németh pedig a határokat (ti., hogy ő, mint szuverén alkotó meddig mehet el önfeladás nélkül) és a szándékokat mindig hajszálpontosan ismerte föl. Kapcsolatuk dokumentumai is ezt igazolják. 
     Király tagadhatatlanul szerette Némethet, a Csillag és a Kortárs szerkesztése idején is folyvást kéziratért ostromolta, de képtelen volt belenyugodni, hogy a kapott szöveg sohasem volt pontosan olyan, amilyet ő szeretett volna. A már "átment" - megjelent - könyvekről hozsannázó leveleket írt a szerzőnek (az Irgalom olvastán például egyenesen úgy vélte, hogy "emberibbé, marxistábbá vált itt a Németh László-i világkép"), de ha közlésre váró kéziratról volt szó, rendre jött a "kukacoskodás". Hajazva szinte a szerzői életmű mélyáramára mindig morális (vagy annak látszó) érvekkel jött elő (a tervezett Négy könyv ártatlan bevezetőjét így adta vissza: "nem tudom igazolni a tanulmány folyóiratban való kiemelését önmagam előtt mint marxista szerkesztő előtt. [...] Tőled tanultam meg, hogy a legfontosabb az ember számára az önmagához való hűség. [...] ha megbukom mint szerkesztő a világ színe előtt, nem akarok viszont megbukni mint ember, önmagam előtt."), de általában biztosította az írót, hogy ő mindenképpen közölni akarja az éppen adott dolgozatot - például a Levél egy kultúrpolitikushoz címűt - aztán előbb alaposan megfontolta a dolgot, mert tudta, hogy kevés az ő jó szándéka: Aczél György (korábban mások) akarata ellenére úgysem cselekedhet. Így aztán, amíg Király hangját a föltétlen tisztelet és az ideológusi "előrelátás", addig Németh Lászlóét annak az erkölcsi autonómiáját megőrzött, de állandóan szorongatott embernek az intellektuális és morális magabiztossága - s olykor keserűsége - jellemezte, aki még szeretni is képes volt a neki emberként valószínűleg inkább szimpatikus irodalomtörténészt (Királynak a családját is számon tartotta, az Aczélhoz írt levelek hangja sokkal kimértebb). Végtére is: amit egy - nem túl magas - hatalmi helyzetben lévő, javíthatatlanul marxista és - ahogy Vekerdi mondta - a változás irányait kitapogatni igyekvő teoretikus Németh Lászlóért tehetett, azt Király István - majdnem mindig - megtette, befogadásának határát nem az ízlése, hanem a fejében lévő teoretikus "ketrec" és a hatalom érdekeire tekintő óvatosság húzta meg. Kiforgatva az Arisztotelésznek tulajdonított szállóigét, úgy is mondhatnám: drága volt neki Németh László, de még drágább a szocializmus. 
     Aczél György esetében másról volt szó. Amíg Király - mivel hitte, hogy szüksége van reá a szocializmusnak - Némethet integrálni akarta a rendszerbe, addig a "kultúrpolitikus" - s ebben biztos vagyok - akkor lett volna a legnyugodtabb, ha ez az író meg sem születik. De megszületett, itt volt, mégpedig igen súlyos életművel a háta mögött; muszáj volt hát kezdeni vele valamit. Itt jött a kádári kor egyik "legzseniálisabb" találmánya. Király az életművet akarta megszelídíteni és "belemagyarázni" a létező szocializmus eszmevilágába, Aczél a jó nevű és nagy hatású embert akarta ki- és felhasználni a hatalom legitimációja érdekében. Ízlése és fölfogása - ellentétben Királyéval - igen-igen messze állt a Németh Lászlóétól, rettegett ő a nemzettudat minden megnyilvánulásától, talán még a forradalom sokkját átélt egyéb pártvezéreknél is jobban. Az a hatalmi törekvés, amely az 1956-ot mindig felidéző nemzeti tradíció és a függetlenségi gondolat kiirtását-leszerelését tudta a legfontosabb végeznivalónak évtizedekig, harmóniában volt az ő szándékaival is, túl a valóban egyedi politikusi tehetségén, ezért válhatott a honi szellemi élet gazdájává néhány év után. "Programja" szerint úgy kellett leszerelni a "nacionalizmust", hogy a társadalom ennek folyamatát érdektelenül nézze, sőt azt - akár nemzeti értelemben is! - emelkedésnek érezze, ha lehet; legyen megelégedett; s úgy kell tudnia, hogy mindazt, ami történik, Illyés Gyula, Németh László és Veres Péter is támogatja lényegében. Mindehhez - vizuálisan és verbálisan - nagyon meg kellett becsülni például Némethet, de vigyázva, hogy gondolatainak veleje azért ne "fertőzhessen". Magyarán szólva: legyen jelen Németh László, a híres író, de ne legyen jelen a Németh László-i gondolatrendszer - ez volt Aczél György "Németh-politikájának" a lényege. A kitüntetések, a pártkongresszusokon készült fényképek ugyancsak ennek a kétarcúságnak voltak a részei, mint a kritikusi hozzáállások, vagy az író műveinek nagyon látványos, ám mégis "megfontolt" kiadásai. Mindezt az egyébként hiányos - valószínűleg az Aczél-hagyatékot is föl kellett volna túrni - levelezés is igazolhatja. 
     A levelek tónusa akár még tárgyszerűen hűvösnek is mondható - a megszólítás (egyetlen kivétellel: "Lacikám!") minden esetben "Kedves Barátom!", aláírásként pedig a teljes név szerepel -, általában egy-egy konkrét ügyről van szó, s van az egészben valami, ami talán a korrektségnek és a letagadhatatlanul kölcsönös gyanakvásnak a barátságos vagy a dicsérő szavakon is átütő - elidegenítő? - kevercsére emlékeztet. Mondjon bárki bármit: ez a két ember lehet, hogy tisztelte (félte?), de nem igazán szerette a másikat. Volt persze okuk a gyanakvásra. Aczél már régebben megkérte az írót, mondjon véleményt a kulturális politikáról, s elképzeléseit is fejtse ki részletesen. Németh László 1962 őszére háromhavi munkával jó száz oldalon elkészítette azt a "súlyos bírálatokkal megtűzdelt álmot" (Király Istvánnak írt levelében jellemezte így tanulmányát), amelyet aztán a nagyközönség huszonnégy évig nem láthatott. Király lelkendezve jelentette ki, hogy látatlanban is közölni akarja az egészet, aztán később nem akarta. Aczél egy hónapig nem szólt semmit, majd a következőt írta Némethnek: "...ezúton szeretném elmondani: nagyon büszke voltam, hogy legalább KÉRDEZŐ lehettem ennél a munkádnál! A tanulmány olvasása közben újra és újra arra gondoltam: milyen nagy dolog, ha egy emberben népünk, közéletünk iránt ilyen óriási felelősség van" (kiemelés - N. P. J.). Hozzátette: szeretné, ha minisztériumi kollégiumi ülés vitatná meg a szöveget, s annak anyagát a dolgozattal együtt közölnék - akár még papírt is ad a Kortársnak, ha túl nagy lenne a terjedelem. Válaszában nyugtázta az író: megértem, hogy a tanulmányt "megfelelő ellenszerrel szeretnéd a nyilvánosság elé adni. Az én óhajom csak az, hogy az ellenszer összeöntését az olvasóra bízd, s ne ezen a tanácskozáson akard elvégeztetni úgy, hogy én már a közömbösített oldatot adjam ki a nevem alatt." A történethez tartozik: Németh belement a vitába - Aczél hálából rögvest meg is hívta az MSZMP VIII. kongresszusára -, amit aztán nem tartottak meg, a Levél egy kultúrpolitikushoz című tanulmányt - Ha én miniszter lennék címmel jelent meg 1986-ban - pedig szépen elfelejtették. Nos hát, ez volt körülbelül Aczél György - és az akkori hatalom - Németh-politikájának a módszere. Ez a tanulmány ugyanis volt is, meg nem is. Némethet megkérték, hogy segítsen (nem akárki!), a dolgozatot - s a szerző nép iránt való felelősségérzetét - meghatódva dicsérték meg (szintén nem akárki!), majd az írót szépen "rávezették", hogy minden marad a régiben. Megadatott hát az embernek a cselekvés, a "dolgokba" való beleszólás lehetőségének illúziója, s egyidejűleg el is vették a kedvét attól, hogy valóban bele akarjon szólni a "dolgokba". Nemcsak az övét persze, hanem az egész társadalomét szinte, amelynek nagy része - választva inkább a "kaparj kurtát" - igen-igen boldog volt, hogy "megtalálja a számítását", s egyáltalán nem bánta, hogy nem kell foglalkoznia a dolgokkal. (Ez is a rendszer "sikerei" közé tartozott.) 
     Németh László hitét ez az álságos história őrölte fel többek között. "A kért témával meg két éve nem foglalkozhassam (amióta felkérésre írt száz oldalas tanulmányom - Levél egy kultuszminiszterhez - nemcsak elvetették, de megjelenni sem engedték); általában nagyon távol kerültem ahhoz az élettől, hogy publicisztikával foglalkozhassam" - írta Komócsin Zoltánnak 1964-ben, amikor ez a kemény elvtárs dolgozatot kért tőle, az 1945 utáni változásokat méltatni szánó magyar-szovjet kötetbe. 1961 még a remény esztendejének tűnhetett számára: több könyve megjelent (évek után!), a politika szorítása is oldódni látszott, ekkor született a Ha most lennék fiatal benne a híres mondatokkal, amelyek az ifjúság meglódult tanulási vágyát üdvözölték; 1962-ben - az egyik Aczélnak küldött levélben - már bejelentette, hogy végképp fölhagy az írással. Persze nem így lett, befejezte a még 1957-ben elkezdett regényt is (Irgalom), de a sok száz lapnyi kéziratot már ilyen sorokkal ajánlotta Illés Endre figyelmébe: "S hogy most már nincs is mentségem önmagam bepiszkítására; nem hiszem többé, hogy nemzeti szempontból szükség lenne munkámra, vagy hogy ebben az általános gyors züllésben, sivárosodásban bármit is segíthetnék vele." 1964. október 1-jén kelt ez a levél, s igaz ugyan, hogy Kertész Ágnes története az alkonyához érkezett ember mindent belátó humanista vallomásaként volt olvasható már akkor is, Németh László magára maradottságát, sőt a "magyarságból való kizártságát" (Váci Mihálynénak írta ezt 1968-ban) mégis teljesnek tekintette. Tökéletesen átlátta az aczéli kulturális politika lényegét - aki elolvassa a politikus cikkét elemző hosszú Németh László-levelet (3310. számú) arra is rájöhet, hogy e két ember világképe között (ellentétben avval, amit a Király Istvánnal való kapcsolatáról mondtam) egyáltalán nem volt meg az "átjárás" lehetősége -, tudta, hogy sok mindent csinálhatna és írhatna, ha akarna, csupán azt nem, amire a leginkább szükség lenne (ti. éppen a "hiányzó nemzeti tudat megszövését" segítő írásai nem kellenek senkinek, pláne nem a politikának). Úgy vélte, hogy amit egész életében a magyar irodalmi folyamat fogyatékosságának tartott, az ő művén is beteljesedhet. Itt - írta levelezőpartnerének, Gigliola Spadoninak a Levél Olaszországba című cikkében - "a termelés gazdagsága furcsa ellentétben áll az asszimilálás, a tudatosítás restségével", s nem igazán bízhatott benne, hogy ebben a "kötelesség-vallásról" az "élvezet-vallásra" éppen akkor áttérő-áttérített országban megfordulhat ez a tendencia. Az ember, aki "19. századi elgondolásokkal útra lépve" akart, ha nem is lángoszlop, de "megbízható műszer lenni a nemzet kezében" mélységesen csalódott - ezt meg Babó Mihálynak, a nyírmeggyesi református lelkésznek írta pár nappal Nagy Imréék kivégzése után -, s talán - egyik utolsó drámájának hőséhez hasonlóan - "kétségbeesve halt meg", hiszen a hűségnek és a hűségre való érzékenységnek az a példája, ami az ő művét mindig is vezérelte, a szeme előtt került a süketség csapdájába, vagy lett a Huszár Mihályok "párt-fegyelmezett" infantilizmusává. 
     Hazugság hát, hogy Németh László a kádári hatalom kedvence lett volna, de az sem úgy igaz, hogy ő egyszerűen csak "el volt nyomva": sokkal aljasabb dolog történt. Egy hazugságban született és e hazugságra telepített rend önnön fennmaradása érdekében a nemzetért felelősséget érzők segítő szándékát úgy igyekezett a maga javára fordítani, hogy közben éppen a szándékok cselekvésre váltásának a lehetőségét fojtotta meg, s "jól átgondolt" politikával még azt is elérte, hogy az időközben halláskárosulttá lett magyar társadalom a "nemzetragasztók" szándékait előbb csak vállrándítva, később már - mint sikert nem ígérő, avitt kacatot - ingerülten utasítsa el. Németh Lászlót "magánzárkára ítélték", ahogy 1964 áprilisában írta (Gondolatok foszló agyban), házát, kertjét, könyvtárát kapta világul, amiből - akárcsak a fordítás kényszermunkája idején - megint kihozta a csodát. 
     Ezt a leveleskönyvet például, amely természetesen nemcsak az itt önkényesen kiválasztott történetrészletről tanúskodik hitellel és bőségesen, hanem e sérülékeny lélek morális nagyságáról is. Mert ez az író - a hatvanas évek elejétől főként - a maguk életének gondjait föloldani képtelen emberek százainak vált a "lelki szemetesládájává" szinte, egy olyan erkölcsi fórummá, ami a korban alighanem példátlan volt. Vidéki tanárok, papok, orvosok, háziasszonyok, autogramkérők és magántanítványnak ajánlkozók keresték, s ő válaszolt is rendre és mindig biztatón (e levelek gyűjthetők össze sajnos a legnehezebben). Nem lehet eléggé csodálni azt a gondosságot - és türelmét -, amellyel például a székely tanárnő saját tanítványának írt Apáczai-drámája, vagy a már említett Babó Mihály aligha egetverő tehetségről tanúskodó kísérletei fölé hajolt, hiszen a szövegek fölött mindig ott lebeg valamiféle éteri tisztaság, talán az, ami Tolsztoj, Gandhi és Albert Schweitzer Németh Lászlóévá "szervesült" példájából oly ismerős lehet nekünk. "Az ember leglényegesebb ügye: a magatartás" - szerette mondogatni, s megejtő, ahogy ez az attitűd nemcsak az "örökkévalóságnak" szánt művein, de az apró dolgok között való rendteremtési igyekezetén is mindig átüt - legyen erre példa a Gulyás Pálnéval folytatott levelezés. Ilyenkor - meg a Sárközi Mártával való üzenetváltásokban - a derű fényei is meg-megvillannak, az élet csodájában való bizalomnak ama letörhetetlen jegyei, amelyekről még a mindent átjáró hazugság erői is lepattannak. A kötet kohézióját végül is ez a sugárzó magatartás - Domokos Mátyás szerint a legegyszerűbb szeretetnek nevezni - adja; a tanulás és a tanítás kölcsönös vágyán kívül ez hatja át például azt a Németh László-Vekerdi László levelezést is, amely két egyenrangú és azonos sorsú, de az "emberiségbe visszahonosodott" alkotó kapcsolatának dokumentációja, s a gyűjtemény tán legértékesebb részeként külön tanulmányt kívánna. 
     Kaptunk hát okulni és végezni valót elegendőt, illesse köszönet Németh Ágnest, Domokos Mátyást, Duró Gábort, s mindazokat, akik napvilágra segítették e könyveket. Németh László bevégezte, amiért küldetett, most már mi következünk. A feladatot talán e példa asszimilálásával, tudatosításával, avagy "visszahonosításával" illene kezdenünk. Olvasni van mit, hiszen a születés századik évfordulójára az életmű kiadása is - majdnem - teljessé lett. (Osiris Kiadó, 2000)