(Előlap)
     Leltári szám: 71. 1. 1.
     Alkotó: Ismeretlen mester (Vaszary János kései követője)
     A mű címe: Kusztó kapitány a tatai víztorony mellől tekint körbe a tájon
     A keletkezés évszáma: 1971 k.
     Technika: olaj.
     Anyag: vászon.
     Méret: 120x430 cm.
     Származás: ismeretlen ajándékozó.

A mű leírása: a maga pazar architektonikus kvalitásában megjelenített víztorony műszaki létesítménye mellett áll a gyér vegetációból előbukkanó egyik fehér mészkősziklán lábát megvető vékony, csontos, szakállas, keskeny orrán fémkeretes szemüveget hordó, kezében ismeretlen tárgyat tartó, rövidnadrágot, kék-fehér csíkos trikót, fején csákószerű tengerészsapkát viselő figura: kétségtelen, hogy Kusztó kapitány egészalakos, portrészerű megjelenítése ez. Az egyéniségből az érzékeny bensőségesség és az elsöprő, hideg monumentalitás ambivalenciája (a kissé alulnézetből szemlélt jelenet miatt is - lejtős terep!) sugárzik. Körben tág horizontként - 430 cm! - tárul fel az ég, amely alatt csak az érzékelhető, hogy a kapitány Tata városa, az Öreg-tó felé tekint - jelképes értelmű is lehet, hogy a Vértes távoli rengetegeinek határozottan hátat fordít. Az ég egyébiránt gyanúsan felhőtlen, kék derengésű, de napfénynek, illetőleg/vagy a földre vagy a víztoronyra vetülő árnyéknak nincs nyoma: talán a júliusi nyárban a déli óra egy tűnékeny pillanatát jeleníti meg a kompozíció. A zöld és a kék domináns színeit, a víztorony vörösének foltját, az alak ruházat-színárnyalatait mind - tehát a mű teljes koloritját - mintha egy agresszíven egységesítő, szürkeségbe fúló árnyalat fogná össze. Az ecsetkezelés bravúros, ugyanakkor nagyvonalú. A leírt motívumokon túl más képépítő elem nincs, és ez igencsak feltűnő hiány: se egy madár, se egy lepke, se egy bokor, kutya, vagy egy kirándulócsoport néhány, a vezetőtől leszakadt tagja sem - pedig Tata vegetációja gazdag, és a város turisztikai célpont; iskolai, szorgalmi időszakban (tanulmányi osztálykirándulás) és a szünidei periódusokban (osztálykirándulás) egyaránt permanens a mozgalmasság. A hiányok minden bizonnyal a festői teória részei - az indirekt szimbolikus megközelítés, a hetvenes években kibontakozó főcsapásszerű festői áramlat egyik megtestesülésének korai tanúja! -, illetve magát az alapkoncepciót szolgáló metódus materializációja, egyben a víztorony és az alak kiemelésének puritán eszköze.
     Jelzés a művön nincs.

Interpretáció: teremthető-e tartalmasabb, termékenyebb képi kapcsolat ember és természet harmóniáját jelképezendő, mint egy tengerkutató és egy víztorony találkozása? És lehet-e a szimbolikus tartalma dúsabb az ábrázolásnak, ha mindez kétségek nélkül, ikonográfiailag oly biztosan beazonosítható Kusztó kapitánnyal és a tatai víztoronnyal? Az elvonatkoztatások és a konkrét megjelölések egyensúlya megteremthető-e ennél tökéletesebben? Szakirodalmi hivatkozásokból immár köztudomásúvá tehető, hogy Kusztó kapitány 1971 körül, dunai hajóútja alkalmából, a vízgyűjtőterületek feltérképezése során látogatást tett Tatán. Azóta él a kollektív emlékezetben az ominózus mélységmérő/homlokcsapás legenda, a víztorony pedig még régebbi létesítésű, tehát kétségtelen - vagy legalábbis valószínűsíthető -, hogy ez a nagy találkozás (a kapitány és a víztorony között) a valóságban is létrejöhetett. Valljuk azért azt meg, hogy van az ábrázolásban némi póz - így könnyen lehetséges, hogy a jelenetről fotográfiák is készültek, amelyek jelenleg még nem ismertek. Persze a fontosabb kérdés az, hogy mi játszódik le a kép vizuális előterében, ott, ahol valójában a kép nézője áll: hogy mit néz, min mereng, mit lát Kusztó kapitány? Merthogy a kép valóságos, illetőleg valóságon messze túlmutató témája pontosan ez. Tekintetét ugyanis - akár tudományos eszközökkel, a perspektíva-viszonylatokat a legmodernebb eszközökkel feltárván igazolhatón - az Öreg-tó neoklasszicista (neobarokk?) gimnázium-tömb mellett felcsillanó víztükrére függeszti, mintegy valamely mágikus erőnek engedelmeskedvén, ahonnan mintha különös reflexek vetülnének arcára. E reflexek eredetével, lényegük feltárásával mindez ideig adós a művészettörténet és a (természet)tudomány. Egyetlen evidencia azonban megkérdő-jelezhetetlen: víz = Kusztó, Kusztó = víz(torony). Büszkék lehetünk, hogy mindezt, e felismerés-totalitást Tatának köszönhetjük.
     Megjegyzés: maga a szokatlanul nagyméretű kép sajnos lappang: már az 1972-es revízió sem regisztrálta.

     (Hátlap)
     Kiállítva: -
     Irodalom: Vállinyi, Ladislaus: A táji portrék archetípusai az Észak-Pannon vidéken. = A Hely 1986. 2. 86-142. p. 
     Lévai Ádám: Víztoronyba FEL! és egyéb konkrét megfigyelések naplója. Tata, 2000. (Unikális példány, forrásértékű illusztrációkkal és képi riportkollázsokkal.)