|
KOVÁCS
LAJOS
A mecénás és a
szociálisan érzékeny Schmidt Sándor életművéről
A magyar huszadik század kevés tisztelettel
volt az értékek iránt. Annyi elhallga(tta)tott sikertörténet egy évszázadból
sem maradt ránk, mint az 1900-as évekből. Szó se róla: a Balassa Menyhártok
reneszánsza sem volt mentes a szándékosan kibogozhatatlanná csomózott életfonalaktól,
és akkor szegény Könyves Kálmánt vagy Vak Bélát még meg sem említettük
a legtávolabbi időkből. A magyar ideológia nagy évezrede volt ez a Duna-menti
történelem. Nem valamelyiké, hanem a mindig mindent deheroizáló, folytonosan
intrikáló ideológiáé. Egy sikert még megtapsoltunk, kettőre már gyanakodva
néztünk, a folyamatosra előbb-utóbb vicsorogni kezdtünk. Inkább két király,
mint egy!
Sikeresnek
lenni nagy balszerencse ott, ahol a panasznak még az uralkodók is szívesebben
jelöltek ki napot.
Schmidt Sándor
- aki ennek az írásnak az alanya (most még ki nem mondható hőse) - született
sikerember. Sorsának alakulása mégsem a sikerembereké. Egész életében azt
csinálta, amihez értett, s mert értette, egyre több sikert ért el. Éppen
ezzel nem volt szerencséje: olyan oldalon állt, ahol az utálat halálos
veszedelemmé lett. Nem is élte túl. A sikereit sem, saját életművét sem.
Azok közé hajították a történelem szemétdombján, akik közül szinte
senki sem képes a feltámadásra. Felismerhetetlenné és némává dermedt az
időben. Ki meri hántolgatni a mocskot? Ki meri újragondolni a történteket?
Schmidt Sándor
nem filozófus volt, nem is művész. Bányaigazgató, tanácsos, műszaki zseni,
aki elsősorban mégiscsak termelést irányított egy gazdag és gyarapodó bányatársaságnál.
Sikerei nagy részét egy helyen, Dorogon élte meg, mégis az emeli ki elsősorban
a két világháború közötti műszaki értelmiség sorából is, hogy a Salgótarjáni
Kőszénbánya Részvénytársaság egyik főszereplője volt. Csaknem egész pályaívét
egy helyen rajzolhatta meg, ami teljessé tette működését, annak minden
értékét. Amikor néhány - utolsó - évére még a budapesti központba vezényelték,
a legendák szerint nemcsak ő maga, de családja is azért harcolt, hogy ez
a kiemelkedés ne történjen meg. Az életét persze nem ezért vették el. A
Salgó központja nélkül is valószínűleg ugyanaz a sors várt volna rá. A
dolog korábban dőlt el.
A sár
Halálától kezdve évtizedekig csak kapitalistaként,
bányászokat kizsákmányoló, szociálisan érzéketlen uraságként határozták
meg a bányaigazgatót. Jobb volt hallgatni róla, mint tisztázni értékeit,
tévedéseit. Senki nem elemezte cselekedeteit, munkáját, eredményeit, rövidlátását
vagy elvakultságát. Egyszerűbb volt azonosítani az uniformizált profithajszolókkal.
Ebből a kelepcéből egy halott ember emléke nehezen tud kitörni.
A hiba forrása
Schmidt tévedése jól tetten érhető.
A 19. századból érkező fiatal, tehetséges bányamérnök egy feudális hierarchia
szereplője. Számára a bányavállalat feudális királyság volt, ő maga hűbéresként
elkötelezett híve lett a tulajdonosnak, aki magasra emelte őt tehetsége
és tudása révén. Számára természetes volt, hogy így működik a világ, s
hogy a rebellió ebben a szorgalomban és céltudatosságban romboló ellenerő.
Nem olvasott szocialista filozófiát, röpiratot, de a mindennapi tapasztalatból
tudta, hogy van ilyen. S mert céljaival mindezek nem találkoztak, tartott
tőlük és gyűlölte őket. Nem értette, honnan gyökereznek, ezért elhatározta,
hogy írmagját sem hagyja meg mozgalmaiknak. Naiv volt? Látni fogjuk, hogy
- minden igyekezete és bátorsága ellenére - az volt. Folyamatosan hadakozott,
állandó szorításban tartotta ellenfelét, módszere pedig abban az aktív
programban testesült meg, hogy jobbat akart kínálni, s ezt nem alamizsnának,
nem segélynek szánta.
Amikor fordult
a kocka, azonnal legyűrték és megsemmisítették. Tőle a megsemmisítés gondolata
mindig távol állt, ugyanis őszinte keresztény volt, hívő és bizakodó.
Ezt aligha nevezhetjük tévedésnek. Ez balszerencse lett a megforgatott
világban.
Szamaritánus?
Aki elolvassa fő művét, az esztergomi
szénmedencéről készült ismertetését (Schmidt Sándor: Az esztergomi szénmedence
bányászatának ismertetése - Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. 1932), annak
utolsó fejezetéig legfeljebb csodálkozni fog. Schmidt Sándor mérnökként
szakszerű, bányaigazgatóként elszánt menetelő. Programja van, annak pedig
sugallata. Tekinthetnénk mindezt propagandának, üzleti telhetetlenségnek.
A cég sikertörténetének - eposzának. Nem a balszerencsétől, hanem a kudarcoktól
mentes a Salgó Rt. dorogi térnyerése, sok apró mozaikból rakták össze ezt
a tablót, s amikor a könyv egy gazdasági világválság legnagyobb rengései
közben (1932-ben!) mutatja meg a továbblendülés bátorságát, csak csodálkozhatunk.
Honnan volt itt ennyi fantázia és indulat? Miféle dac kerítette hatalmába
ezt a kizsákmányoló kapitalistát, hogy szembeforduljon a világot
elsöprő erőkkel?
Aki ma ízlelgeti
Schmidt Sándor frazeológiáját (lélekrontás, vallásos érzület, a társadalmi
igazságosságnak törvénye, pasztorizáció, gondoskodás, vezető iránti bizalom,
nélkülöző munkástestvéreink, erkölcsi kötelesség a munkástömegekkel szemben
stb.), önkéntelenül a prédikáló egyház szókészletével azonosítja a leírtakat.
Jogosan. Schmidt hittérítőként vágott neki a több évtizedes feladatnak,
amit rajta kívül nem sokan kínlódtak végig ennyi elszántsággal. Ha csak
az írott malaszt maradt volna utána, most említést sem érdemelne. De a
prédiákáció nem a vízről szólt, hanem arról a borról, amit mindenkinek
szánt. A megtermelhető, elérhető aromáról...
A könyv zárófejezete
Schmidt a könyv utolsó fejezetét magának
az embernek szánta. Az V. rész címe: Munkáskérdés. Ami ezt a szakkönyvet
különössé és máig figyelemre méltóvá teszi, ez a fejezet. Filozófiájáról,
az érdekében tett erőfeszítéseiről és eredményeiről beszél benne. Itt válik
a termelési eredmény, az újjáélesztett akna, a visszafoglalt vágat, az
elfojtott vízbetörés statisztikai adatból, műszaki bravúrból lakótelepi,
családi - bányász üggyé. Nem nyelvhasználata, hanem a tettei igazolják:
nem volt fantaszta, kíméletlen realista maradt, aki sosem vágott olyasmibe,
amit ne tudott volna befejezni. Pedig a legnagyobb fába vágta fejszéjét.
Következtetéseiben hogyan juthatott végül is idáig?: "Amíg a munkásság
érzékelni tudja a vállalat által hozott rendkívüli áldozatokat bányászatunk
jövőjéért, s így kenyerének biztosítása érdekében, addig lelkiismeretes,
zavartalan munkájával igyekszik ez áldozatot hatásosabbá tenni. Egyesületünknek
egyik feladata tehát a munkásság érdeklődését e munkálatok iránt ébren
tartani, őket valójában munkatársakká emelni, mert e nehéz bányászat lendülete,
virágzása csakis a tőke, mérnök és munkás vállvetett, harmonikus együttműködésével
érhető el!"
Továbbra se
feledjük: 1932-t írtunk!
Honnan hová?
A huszadik századdal egy idős ez a pálya.
Hogy érzékeny férfi feszeng az első munkahely emberi méltóságot megalázó
miliőjében, azt idézzük fel az ő szavaival: "1902-ben kezdtem Nagybányán[...]
hol a munkásságot az akkori dús arany-előfordulás miatt állandóan vizsgálták,
motozták s így feladatunkat képezvén annak ellenőrzése, önkéntelenül az
a hajlandóság fejlődött ki az emberben, hogy minden munkásban tolvajt lásson
s valahogy aszerint becsülte is, mert akit nem kapott lopáson, arról feltételezte,
hogy ügyesebb, mint tettenért társai." Nyilvánvaló csapda ez, lelket torzító
kelepcéje a nyomorúságnak. Szembenézett-e vele egyáltalán a kortárs értelmiség?
De folytassuk a belső vívódás újabb monológjával! "Petrozsényban teljesített
szolgálatom alatt állandóan megbotránkoztattak részeg oláh munkásaink között
az utcán lefolyt verekedések. Vad, a minimális intelligencián alul lévő
embereknek ismertem meg őket, s tanítást sehol nem hallottam arról, hogy
ezekhez a szolgálaton kívül valami közünk is volna." Évtizedekkel később
az érzéketlenséggel megvádolt ember írta ezt pályája csúcsához közeledve.
Pontosan emlékezett mindenre, ami mássá tette őt, mint elődeit. Mert Dorogra
1905-ben küldték, egy arisztokratikusan felsőbbrendű igazgató mellé osztották
be, megközelíthetetlen magasságokhoz szokott vezetői gőggel kellett számolnia.
Szerepét egészen másként képzelte, tisztes alázattal vegyült az emberek
közé. Nyitott szemmel járt, és mindent megfigyelt, amit megtanulhatott
a bányászok szolidaritásától. A szén, amit emberei kapartak, értéktelen
por. A munkások "állandóan hallották a beszüntetés veszélyét, mihelyt termelési
költségünk [...]nem lesz elfogadható. [...]előfordult, hogy a jobban kereső
csapat önként lemondott keresete egy részéről, leszállítani kérte csilleszakmányát,
ha a termelt szén drága lenne. [...]soha el nem felejthető megnyilatkozása
ez a hazai röghöz való ragaszkodásnak.[...] E küszködés tényleg olyan atmoszférát
teremtett köztünk, hogy egy családnak képzeltem magunkat, s a gyakorlatban
a munkások tudtával a termeléshez, annak elérendő költségéhez szabtam a
keresetet."
Legendás lépések
sorát tette meg ezekkel az emberekkel ahhoz, hogy új bányákat nyisson,
s hogy a régieket is feltámassza. Néhány év alatt elérte: Dorog lett a
szénmedence központja ismét. Ez utoljára a bányákat nyitó Drasche család
idején volt így, még az 1850-60-as években. Az Annavölgyről visszaköltöző
központ igazgatója már nem is lehetett más, mint a tehetséges fiatal mérnök.
Schmidt Sándor 1911-ben nem egyszerűen a medence első embere. Népszerű
volt, akit a tudásáért tartottak tekintélynek.
Senkitől sem
szégyellt tanulni. Már Drasche Henrik is tudta: a munkást emberibb körülmények
közé kell költöztetni, hogy együttműködjön vezetőivel. A bányatársaság
még Schmidt érkezése előtt kolóniát kezdett építeni Dorogon. Schmidt ezt
az építési kedvet soha nem engedte lanyhulni. Az 1700 lakosú falucskából
nyolcezres községet teremtett négy évtized alatt. Nevétől elválaszthatatlan
tény ez, amit nem gyengíthet az érv: egyedül semmit sem tehetünk. Schmidt
ugyanis tehetséges és ambiciózus munkatársakkal vette magát körül, akiket
egyedül a teljesítményük alapján minősített. Mindenben kezdeményező volt,
ezért várhatta el ugyanezt mindenkitől. A legendák nem a halála után születtek
róla, ezért hitelesebbek és erőteljesek. Híresen korán kelő volt, nem lehetett
megelőzni a hajnali műszakot kezdők között, hintójával vagy lóháton mindenhol
pontosan és következetesen megjelent, tájékozódott, kérdezett és ösztönzött.
Semmit sem bízott a véletlenre. A dorogi bányákban alattomos ellenségek
egész sora tehette tönkre az eredményeket. Schmidt itt lett a víz specialistája,
a fuldokló bányák szakértő diagnosztája. Legjobb mérnökei is csak bámulták
leleményeit, folytonos hadviseléseit. Soha nem adott oda egyetlen vágatot
sem ingyen. Amit ő feladott, azt mások már régen betemették. S még az ilyen
veszteségeket is képes volt újramenteni. Nem egy bányát nyitott újra jobb,
életerősebb technológiát bevezetve évekkel, évtizedekkel klsőbb! Az elemek
ura maradt még vereségeiben is.
Amit megteremtett,
folyton elsöpörni látszott a történelem. A fejlődés mételyeként élte meg
a szervezkedések, a mozgalmak felbukkanását. A "...szaporodó munkásság sorai
közé beférkőzött az idegen izgatás lélekrontó befolyása. Hallottam, hogy
pesti szocialisták járnak ki közéjük[...] Utánuk mentem, kerestem őket gyülekező
helyükön,[...] végighallgattam szónoklataikat, feljegyeztem azoknak merészebb
kijelentéseit, utánuk felállottam s igyekeztem megcáfolni frázisaikat..."
A szemtől szembe férfias harcmodora ez, tiszteletre méltó és naiv egyszerre,
ahogyan a fiatal vezető a párbaj tegnapi szabályai szerint áll oda közösnek
hitt igazukért szónokolni.
1932-ben sem
látja másként, mint hogy a ,,Tisza István után következő kormány bűne volt
a szabadjára engedett hazátlan szakszervezetek ádáz munkája". Nem szakít
évtizedek múlva sem lesújtó véleményével a ,,felelőtlen, szájaskodó, komoly
munkát soha nem végzett embertípusról, az izgatóról, akivel alkotni, rendet,
fegyelmet biztosítani lehetetlen". Sokan ezért nevezték érzéketlennek a
szociális problémák iránt.
Schmidtet
elsősorban az a taktika ingerli a műszaki értelmiség magatartásában, ,,hogy
a munkássággal érintkezni, velük foglalkozni a vállalat képviselőinek nem
szabad..." Neki minden sikerét ez a testközeliség hozta meg, mindent a
kapcsolatra, az empátiára épített. Korát messze megelőző kommunikációs
képességekkel bírt, s valószínűleg mindkét oldalon tisztában voltak ennek
a stílusnak az erejével. Schmidt nem becsülte le a veszélyt, de eszébe
sem jutott meghátrálni. A háború, a forradalmak alatt "Minden lehetetlen
helyzet dacára [...] munkásaink között voltunk mérnöktársaimmal együtt, s
bányáinkat épségben mentettük át[...], a társulati lakásokat nem rekvirálták
el, sőt a környéken előfordult rablásokat, gyújtogatásokat is felfegyverzett
munkásainkkal akadályoztuk meg[...] hiába jött ide rendet csinálni kétszer
is a hóhér Szamuelli[...] kiforgatni őket [a munkásokat] emberi mivoltukból
nem sikerült." Schmidt nem részletezi, hogy mindez a gyakorlatban azt jelenti:
a bányaalagútban rejtegetik őt a bányászok, de még a szakszervezetiek is,
s nem adják ki Szamuely Tibornak, ami nem kis bátorság az adott helyzetben.
Schmidt mindezt azzal a vallásos érzülettel magyarázza, amelyet munkásainak
tulajdonít, de amelyről később maga is a legelégedetlenebbül nyilatkozik
nem egy elkeseredett, vagy éppen elszánt beszédében.
A nagy mű
ugyanis ekkor már csaknem készen áll. Elveszíteni fájdalmas, talán kiheverhetetlen
csapás lett volna egy ilyen érzékeny embernek. A háború alatt (!) épül
meg a bányaalagút első 8 km-es szakasza, összekötve Dorogot a medence távolabbi
bányáival. Zseniális építész érkezik 1915-ben Mende Valér személyében (Kecskemét,
Nagyvárad arculatának kiváló megteremtője) bányafürdőt építeni az alagút
bejáratához, bányakórházat tervezni a falu szívébe (ez majd a háborút követő
évek építkezése lesz, a korán elhunyt mérnök posztumusz műveként). Elkészül
a mérnökcsapat letelepedését biztosító tiszti kolónia, a középszintű és
odaadó altiszti réteg lakótelepe, de mindenekelőtt az ún. Öregkolónia,
aztán az az újabb, sok száz család, több ezer ember biztos otthonaként.
Az új bányairoda már a magabiztos bányatársulat jelképe a vasútállomás
mellett. Schmidt a fő utcán (a hajdani római hadiúton, a kétszáz éves postakocsi-állomás
tőszomszédságában) építtet magának lakást, s mindjárt bányatiszti kaszinóról,
községházáról, templomokról és munkásművelődésről gondolkodik. S mert nem
álmodozó típus, nagy lélegzetet vesz, s a megteremtett alapokon azonnal
újabb építkezésekbe kezd.
A dinamikus városalapító
A két forradalom után Schmidt Sándor
már eltökélt és határozott: megfogalmazza az irányt, amerre vezetők és
vezetettek egyaránt haladhatnak. Keresztényszocialista tábornak nevezi
a szervezetet, ahová - véleménye szerint - mindenki elfér. Ő maga kívül
marad a szervezők körén, legfeljebb a példamutató vezető szerepét vállalja.
Kétszer is neki kell rugaszkodnia azonban a feladatnak. Először így ecseteli
a kudarc okát: "Sajnos, a delegált vezetők [...]nem voltak komoly emberek,
nem sikerült nekik a munkásság lelkéhez férkőzni, az említett tévhit pedig,
hogy a társulat vezetői maradjanak a munkásmozgalom hátterében, a próbálkozások
csődjéhez vezettek." Bizony a munkásmozgalom kifejezést használja,
s nem rejti véka alá azt a szándékát, hogy ezt a mozgalmat a társulat vezetőinek
kell irányítaniuk. Azonban csalódik bennük. Bizalmi emberei nemcsak
csődöt mondanak, de kerülik is az ideát: nem akarnak (nehezen is tudnak)
szót érteni a beosztottaikkal.
Schmidt egyelőre
csak a választás tévedését ismeri fel. 1923-ban - elsőként az országban
megint - kitalál valamit, ami a Klebelsberg Kunó-i kultúraépítés egyik
- ha nem a legígéretesebb - útja. Lerakják a településen egy munkásotthon
alapkövét, de annak működtetéséhez azonnal megszerveznek egy Önművelő és
Önsegélyző Egyesületet. Az ötlet meghökkentő: kultúrát és szociális hálót
szerveznek egy még nem létező épülethez, a gépészet főfelügyelőjét állítva
a munkásmozgalom élére. A tehetséges mérnök, Sághy Antal hamarosan vitézi
címet is kap, ő lesz az egyesületi elnöki pozíció mellett a Frontharcos
Szövetség és a Levente Egylet vezetője is, meg a sportélet aktivistája.
Valami azonban nem lép működésbe. Az iparosok belépnek ugyan az Egyesületbe,
s az is tény, hogy befizetett tagdíjaikat maradéktalanul az arra rászorulók
segélyezésére fordították. De ,,a földalatti dolgozók nem csatlakoztak
a mozgalomhoz." S míg az első kudarc felismeréséhez viszonylag kevés időre
volt szükség, a második beismerésére öt évig kellett várni.
Csak hát micsoda
öt év volt ez! 1928-ig olyan építkezések zajlanak a kis településen, hogy
ma városainknak is díszére válnának. Létrejön a bányakaszinó, a sporttelep
egy pompás zenepavilonnal, úszómedencékkel, teniszpályával, elkezdik építeni
a bányászkolónia katolikus templomát, mellette az új bányaiskolát, az öreg
iskola mellett a korszerű óvodát, a főúton világháborús emlékművet és községi
székházat emelnek. Megújul a kezdetleges kálvária, keramitburkolatot kap
a főutca, kész a kórház, hogy irigyelve szemléljék a környék lakói a dorogiakat
(Féja Géza később a Népszava 1938. augusztus 20-ai ünnepi számában
teszi ezt nyíltan a földművelő nép nevében, amikor a kórházat tovább bővíti
a bányatársulat. Ez egyébként Schmidt búcsúceremóniáinak egyike Dorogon).
Az özönvizek ellen támfalat építenek a Kálvária-domb teraszos elrendezésű
utcái közé, melyben a Mária-barlang nevű kegyhely is helyet kap. A huszas
évek látványosak, fejlődik a település, mert a bánya is prosperál. 1928-ra
a Munkásotthon is áll, a klasszicizáló, monumentális épület szentélye lesz
a bányamunkásságnak. Ide költözik három könyvtár (altiszti, munkás és levente),
a zenekar, számos műkedvelő csoport, van jókora bálterem, olcsó étkezde,
kártya- és biliárdszoba a pompás otthonban. A lakótelepek is bővülnek,
köztük pedig megkezdődik Dorog lakó- és ipari övezetének máig hurcolt szerkezetrontása.
Annyi bányához kötődő ipartelep jön létre körülfonva a lakónegyedeket,
hogy elválaszthatatlanná válik egymástól a szennyező forrás és a lakóövezet.
A tanácsos
urat azonban már más izgatja. A Munkásotthont avató ünnepség előtt le kell
számolnia a második kudarccal. Hiába készült el a kultúra nemes otthona,
mert a Munkásotthon Önművelő és Önsegélyző Egyesület nem tudott tömegeket
vonzani. Schmidt Sándor változatlanul emlékezik és fél: sejti-e valóban
a nehéz időket (közel a világválság próbája), vagy csak a hatástalan csalogatás
lehetséges következményei aggasztják? Megint felgyorsítja az eseményeket,
amiről ezt írja könyvében: ,,Végre belátva azt, hogy eredményt csak úgy
érhetünk el, ha a bánya vezetősége teljes egészében soraik közé áll, 1928-tól
telepről telepre, faluról falura járva személyes kapacitálással, a munkásság
és a társulatnak közös, elválaszthatatlan érdekeit tanítva, sikerült az
egész munkásságot beszervezni, a Munkásotthon Egyesület tagjainak sorába
felvenni."
S mert már
falvak soráról van szó, azt is világosan látja, hogy nem lehet Doroghoz
kötni másként ezeket a bányászokat, csak helyben épített fiók-otthonokkal.
Egyszerre 13 település kapja meg a maga munkásotthonát, ami önmagában is
elképesztő szám. Minden helyi elnök a településen lakó üzemvezető lett.
A gordiuszi csomót ez a fordulat vágta ketté, Schmidt méltán lehetett büszke
a felismerésére: az emberek között kell élni, azonnal orvosolva a
gondokat, megszerezve az annyira áhított bizalmat.
Az egyesület
igen jelentős tőkével rendelkezett. Az ellenfél is kutyaszorítóba került:
aki az Egyesület tagja lett, az más védő szervezetbe nem léphetett be.
S mert Schmidt Sándor odafigyelt - immár az egyesület elnökeként - arra,
hogy ne csúszhasson át mások kezébe az irányítás, olyan egységes céh
szellemiséget teremtett az egész szénmedencében, hogy a következő évek
válságának kezeléséhez már valóban élvezhette a tömegek bizalmát. És persze
ellenfelei félelmét...
A válság szocializálása,
a tőke pasztorálása
Schmidt minden bányajárás előtt jelen
volt, amikor egy idősebb munkás előolvasta azt a fohászt, amelyet a többiek
utána mormolva erőt gyűjtöttek a félelem ellen. Évtizedek tapasztalatát
szűrte le hirtelen (?), vagy hosszasan érlelve magában a döntést? ,,Elemeztem[...]
az okokat[...]: a föld alá menvén egyforma mindegyikünkre nézve minden veszély,
melynek elhárításáért imádkoztunk, a fejünk felett néhány száz méterrel
kintmaradt családunk részére egészséget kérni, őket minden veszedelemtől
óvni, egyformán kötelességünk, s így [...] jutottam el ahhoz az imádsághoz,
melyben a jó Isten kegyelmét kérem, hogy szolgálati időmet kitöltve, a
megérdemelt nyugdíj előtt megelégedett, nyugalmas boldogságban tölthessem[...]
s itt megakadt a gondolatfűzés, éreztem, hogy itt kezdődik a nagy baj,
mely különbséget okoz a mi mindennapi imánkban,[...] mert amikor ez
ideálról, a becsületes munkával elérhető nyugalmas öregségről elgondolkodtam,
mit a család, s a régen gondjainkra bízott munkástársadalom szeretete aranyoz
be, érzékeltem egész komolyságában a sorsot, mely öregségükben munkás-testvéreimre
vár, kiknek imájából ez időszak várása kimarad. Ellentétben ugyanis a szellemi
munkás életével, a fizikai munkásság testi erejének fogyatkozásával arányosan
csökken kereseti lehetőségük is, míglen eljön az idő, mikor elbocsátva
vagy csekély nyugdíjacskával az élvezett lakásból kizáratnak, s fáradt
öreg testük egy-egy padlásfeljáró alatti zugban vagy gyermekeik hideg kamrájában
kell sínylődjék, nap-nap után érezve a lelki kínt azon teher miatt, melyet
eltartásuk azoknak jelent. Ebben a szomorú körülményben látom én összesűrűsödve
szociális problémánkat, melynek megoldásával a munkáséletnek csaknem minden
kérdése is megoldást talál."
Ez a
gondolat a legjobb megoldáshoz próbálkozások során át vezette el a bányaigazgatót.
A két forradalom időszaka mindenesetre erőteljesebben ösztönözte a felismerésre.
Nem elfordult a társadalmi változásokat szorgalmazóktól, inkább másik utat
keresett azok számára, akikért valójában folyt a harc. "...világos, hogy
a munkások pasztorálása mellett éppen olyan fontosságú a tőke képviselőinek
pasztorálása is[...] ha nem vállaljuk annak végrehajtását, hogy a megtermelt
javak csak méltányosan halmozódjanak fel a birtokosoknál, ellenben bőségesen
jussanak a munkásoknak is, ne áltassuk magunkat, hogy a közrend, az emberi
társadalom békéje és nyugalma a fölforgató hatalmak ellen megvédhető."
A forradalmi
idők nem kedveztek Schmidt emelkedett gondolatai terjesztésének. ,,Cselekedni
kellett s így vetettem fel a kertváros gondolatát. Gazdasági szövetkezetbe
hívtam munkásságunkat, melyben gazdálkodunk, földeket vettünk bérbe, tehenészetet
létesítettünk, hogy mindennek jövedelméből minden tagnak támogatást, kamatmentes
kölcsönt tudjunk adni kertes házacskája felépítéséhez. A munkásságot lekötötte
a terv, lelkesedni tudott érte, öregségének nyugalmas élete csillant fel
szeme előtt..." Ezt a Schmidt Sándort nem adták ki Szamuelynek!
A pasztorálás
eszméjét azonban az Önművelő és Önsegélyző Egyesületben - majd egy évtizeddel
később - tudta igazán formába önteni. A munkásotthonokban - elsősorban
a nagyböjti időszakban - összesűrűsödtek az események. Egyházi előkelőségek,
egyetemi tanárok, világi és egyházi szónokok, politikusok sorát hívják,
szervezik előadássorozat szereplőiként a lakosság, elsősorban a bányászok
épülésére. Ők is részesei azonban a történéseknek: dalárdáik, színjátszó
és muzsikáló közösségeik is szót kapnak ebben a sorozatban. S ha egész
estét betöltő műsort adnak, az elöljárók közül senki nem hiányozhat. Maga
Schmidt Sándor a garancia jelenlétével arra, hogy ez az együttlét folyamatos
és őszinte legyen. Nincs adatunk arra, hogy a kortársak közül bárki vitatta
volna a szándék tisztességét. A pasztorálás egy elkötelezett gondolkodásmód
filozófiájává vált, folyamatosan gazdagodó eszmévé, amely eredeti és különutas
cselekvési programmá teljesedett.
Az Egyesület
szociális programja sem volt gyengébb ennél. A tagsági díj 80 százaléka
segély formájában visszajutott a rászorultakhoz. De ez a szervezet olyan
tőkét halmozott fel a következő években, amire még a szocializmus évtizedeiben
is támaszkodni lehetett (a folyamatos felélés ellenére is). Előbb Balatonfenyvesen
üdülőt vásároltak, ahová a munkásgyerekek utazhattak nyaralni. De voltak
jól jövedelmező székházak Budapesten, Esztergomtáborban, s újabb üdülőtelket
vásároltak Hajdúszoboszlón is, bizonyítva, hogy jól forgatják a tőkét a
megbízottak.
A gazdasági
válság legnehezebb évét 1930-ban éli meg a társaság is, az egyesület is.
Schmidt Sándor elég erős már ahhoz, hogy végigjárja a munkásotthonokat,
és őszintén beszéljen az emberekkel ezer munkás elbocsátásának kényszeréről.
Programot vitt eléjük, hangoztatva, hogy nem engedik elszakadni a vállalattól
az elbocsátottakat. ,,A vállalat leépíti létszámának egy harmadát, de melléküzemeket
létesít, utakat épít, a munka nélkül maradt embereket, családokat továbbra
is magáénak tekinti, s ezt látva a munkában maradt rész, dacára, hogy még
ily redukált létszám mellett is kénytelen szünetelni, tehát nem keresheti
meg mindennapi kenyerét, mégis segítségére siet munkaadójának, s a terhek
egy részét vállalja[...] Keresetük 10 %-áról mondtak le, hogy a társulat[...]
terheiből kivegyék részüket[...] " Valószínű, hogy a nyomor kényszere mellett
szükség volt a karizmatikus, programteremtő személyiségre is ilyen döntések
meghozásához. Schmidt Sándor következtetéseiben felismeri, milyen veszteség
a nagyváros, a nagyipar számára ennek a szolidaritásnak a hiánya. Az ő
kis községeiben - szívós szervező munkával - át lehetett vészelni komoly
veszteségek és vereségek nélkül ezt az időszakot.
S nem szóltunk
még legsikeresebb akciójáról, melyet nemcsak európai fölénnyel tervezett,
de világi eleganciával is szervezett. ,,Az adott programhoz híven vállalatunk
igazgatóságának... kérvényt nyújtottunk át 2605 aláírással ellátva, melyben
kértük a munkásság és altiszti kar jutalmazását azzal, hogy minden 30 évi
szolgálattal nyugdíjba vonuló altisztünk és munkásunk örök tulajdonul kertes
házat kapjon ajándékképen a társulattól." A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.
dorogi engedélye példátlan még Európában is. S tetézik mindezt azzal, hogy
a balesetek rokkantjai vagy azok özvegyei is kapjanak ilyen házat, vagy
háztulajdonnal rendelkezve 5000 pengő jutalmat.
Az első ilyen
lakások homlokzatán ma is hatszögletű kerámiatáblák bizonyítják: 1932-ben
(!) elkészültek az első ikerházak. 1939-ből pedig - az Egyesület tizedik
évfordulóján kiadott emlékszámban - névsorunk is van azokról, akik éppen
rászolgáltak a megérdemelt jutalomra.
A kultúra pártolója
Schmidt nem volt tulajdonos, de kiváló
érzékkel képviselte a mecénás kapitalista mentalitást. Jeleztem ezt már
Mende Valér építész foglalkoztatásával. A tehetséges, országos sikereket
arató Mende a korábbi Zsil-völgyi bányaközpontban, Petrozsényben hívhatta
fel magára Schmidt Sándor figyelmét. Az első világháborúban két munkát
is elvállalt Dorogon, s csak a háborúban szerzett kór és korai halála okozhatta,
hogy ez a kapcsolat megszakadt. Néhány évig másokkal próbálkozik az igazgató,
mígnem egy frissen diplomázott budapesti építészre bukkan Gáthy Zoltán
személyében, aki a kaszinó tetszetős, szecessziós megvalósításával 19 évre
bizalmat kap, s főépítészként az egész szénmedence minden bányaépítési
és településarculatot meghatározó munkáját irányíthatja, tervezheti. Elképesztő
mennyiségű munkát jelent számára Schmidt bizalma a vízbertörések kezelésétől
a templomépítésig. A bányaigazgató most már nem elégszik meg az építkezésekkel.
Amint ocsúdnak a válság szorításából, azonnal a művészetek, a művészek
felé fordul.
Még a huszas
évek elején leszerződteti a tehetséges karnagyot és orgonistát, Bánáti
Buchner Antalt a zenei élet ráncbaszedésére. Buchner profi bányászzenekart
szervez három év alatt, s bár szerződését nem hosszabbítja meg, kapcsolatban
marad a tanácsossal, aki megrendeli a Szent Borbála Bányatemplom avató
miséjét, később pedig lányainak közös esküvőjén, az esztergomi bazilikában
is Buchner muzsikája vezeti oltár elé a három ifjú párt. Még fontosabb
számára a maradandóság az épületek díszítésében. 1935-ben két nagy munkát
ajánl Haranghy Jenőnek, a kor népszerű festőjének. Megrendeli a Munkásotthon
színházterméhez a szén, a bánya történetének freskósorozatát, s az előtér
hatalmas üvegképét. Azt is megszervezi, hogy a barokk plébániatemplom nyolc
üvegablaka - a község tehetős polgárainak, közösségeinek adományaiból -
ugyancsak Haranghy tervei alapján készüljön el. Augusztatelepen és Lábatlanon
templomot építtet a bányatársasággal, ide is jeles, ismert festőművészt
hívnak a díszítéshez Jeges Ernő személyében. A Bányatemplom szobrásza az
akkoriban sokat foglalkoztatott Mátrai Lajos szobrász-tanár, aki 1938-ban,
az eucharisztikus világkongresszusra Dorogon különleges szénoltárt épít
Gáthy Zoltánnal, melynek sem ötletben, sem kivitelben párja nincs Európában.
A művészek Dorogra érkezését, foglalkoztatását Gáthy emlékiratai világítják
meg: "A Bányatemplom építésével Dorog is közelebbi kapcsolatba került a
művészetekkel, az a Dorog, amely eddig nem nagyon látott festőt vagy szobrászt.
Dicsekvés nélkül mondhatom, ebben jelentős részem volt nekem is." (Gáthy
Zoltán: Emlékiratok - Dorogi évek. Dorogi füzetek 8. 1994).
1938 a csúcsa
Schmidt pályaívének Dorogon. Rendszeressé válnak a magas rangú vendégek
(egyházi főméltóságok, miniszterek, a Habsburg családból a mecénás József
főherceg stb.) látogatásai, Gáthyt Esztergom és a környék is ellátja köztéri
munkákkal, befejeződnek a munkásotthon-építések a szénmedencében, Dorogon
megáll az Aranyvonat... Újabb hulláma érkezik - Trianon után másodszor
- a bányamunkások immár nemzetközi letelepedésének. Schmidt, a meggyőződéses
katolikus, erdélyi stílusú közös református-evangélikus templomtervet támogat
(egyesek szerint elvei ellenére) megvalósítani Puskás Károly műépítész
elképzelése alapján. Mende Valér kórházát pedig - Gáthy Zoltán tervei alapján
- nagy egészségügyi központtá bővítik. Maga a bányaigazgató nyilvánvalóan
dorogi nyugdíjas éveket szán önmagának, hiszen a fő utcai lakást gyakran
osztja meg a patak partján építtetett nyári lakkal, az itt lakók ma is
csak Schmidt-villának nevezik a kétszintes, klasszicizáló Gáthy-remeket.
A tízéves
egyesületi jubileumon Schmidt Sándor látszólag még elmozdíthatatlanul elnököl.
Elmondhatja magáról, hogy prosperáló bánya-vidéket igazgat, nyolcezer lakosú,
erőteljesen fejlődő bányaközpontot épített Dorogból, mellesleg az első
magyar bányadoktori disszertáció is az ő nevéhez fűződik az országban.
Bármilyen messziről érkezett, már egyértelműen dorogi az életműve. Ez a
porfészeknek mondott századeleji falucska a szénnek és Schmidt Sándor
töretlen munkamániájának, fantáziájának, bölcs csapatépítésének köszönhette
magasra törő céljait.
A bányatársulat
már döntött: mennie kell a fővárosba, ekkora érték nem maradhat csupán
egy körzet vezetője. A legendák szerint a család is hiába volt a költözés
ellen.
Már a Salgó
Rt. vezérigazgató-helyetteseként vett részt 1938-ban Sopronban a Nyári
Egyetem kurzusán, ahol - nem véletlenül - ezzel a címmel kérték fel előadás
tartására: A munkásság szociális kérdése és a szabadidőmozgalom.
A Magyar Sion augusztus 13-ai és 20-ai számaiban közölt gondolatok
alig változtak az eltelt évtizedekben. Schmidt - itt már kimondhatjuk -
megrögzötten hisz a nevelés, a felemelés missziójában. Egyórás beszédének
túlnyomó részében a külföldi (lengyel, török, olasz) példák általános tapasztatalataival
bizonygatja a szabadidőmozgalomról vallott nézeteit.
Igazán azonban
akkor keríti hatalmába hallgatóit, amikor kimondja: "...ne ültessünk át
szokásokat, törekvéseket, melyek a mi magyar népünk lelkétől idegenek..."
Aztán a tények, a bizonyítékok már a múltban, a dorogi években, az ott
elért eredményekben lesznek ki- és felmutathatóak. A Dorogi Munkásotthon
Önművelő Egyesület elért céljaira, gazdagságára, a Salgó Rt. európai szociális
juttatásaira, a bányászközségekben megszervezett munkásotthon-hálózatra
hivatkozik és emlékszik vissza; arra a közelmúltra, amely a tettek és az
eredmények időszaka volt az ő életében is, a dorogi (esztergomi) szénmedence
történetében is. A nagy tudású mérnököt is, az érzékeny munkásnevelőt is
ünnepelte a hallgatóság. Schmidt Sándor arra a csúcsra érkezett, ahová
egész életében igyekezett, de ahonnan már nem vezetett újabb út sehová.
Így döntött a háborúval terhelt történelem.
A hálás utókor
Ezek már újra háborús és forradalmi
idők. Schmidt elszakadt Dorogtól, aláveti magát a társaság érdekeinek,
vége az alkotó, a látványosan teremtő korszaknak. Jönnek újra az ellenérdekelt
mozgalmak, jön az új értékrend. A tudás persze megmaradt, nélkülözni sem
nagyon lehet, még akkor sem, amikor már nincs bányatársaság, csak állami
tulajdon és kommunista ideológia. A bányákat még vissza kell hozni a víz
alól, a Gellérthegy vízbázisát még rendezni kell... Ez még a szükség ideje.
De közben már felidéződnek az ellenfelek emlékei, előbukkannak az emlékezők!
Való-ságos csoda, hogy Schmidt Sándor csaknem átvészeli a koncepciós perek
hosszú éveit. 1953-ban viszik el egy otthoni vacsoráról az AVH Gyorskocsi
utcai börtönébe. Jegyzőkönyv is maradt - természetesen - a súlyos betegség
következtében beállt halálról a börtönkórházban. De akit szabotázzsal,
összeesküvéssel vádoltak, az többnyire a mendemondák kegyetlen halálát
szenvedte el: agyonkínozták. Ezt sejteti máig jeltelen sírja is.
A nagyközséggé
fejlesztett Dorog akkor már az ő céljait megtagadva-elfelejtve fejlődik
tovább - a jól lerakott alapokon. Esztergommal - a Schmidt által mindig
tisztelt klérusközponttal - dacolva járási székhely, mozgalmi centrum.
Egyesületét megfosztják önművelő funkciójától, önsegélyző szervezetként
azonban olyan erős, hogy csak pusztítani, széthordani lehet, teljesen megsemmisíteni
máig sem sikerült.
A bánya, a széncsaták
nagy korszaka lezárult. Eldózerolt, panelteleppé átépített kolóniáiból
az egyik (mely létrehozásakor Lenin nevét kapta!) most az ő nevét és emléktábláját
viseli. Megsemmisíteni a műveket csak részben sikerült. A középületek,
emlékművek jórészt ma is meghatározzák a kisváros jellegét, arculatát.
Szénoltára, a Munkásotthon üvegablaka megsemmisült, a kálvária modern köntösben
átalakult. Az üres bányairoda omladozva vár jobb sorsra. A kaszinóba könyvtár
költözött, a Schmidt-lakásban a Rendőrkapitányság, a villában a Vízművek
székel. A Hősök tere az ő terveik nyomán újult meg, a Városházán ma is
az ő feliratuk figyelmeztet: A KÖZJÓÉRT építtetett. Templomaikban
harangoznak, Munkásotthonukban a régi pezsgésről álmodnak. De nincs a köztudatban,
mit jelentett az ő munkássága, céltudatos településépítése és szakmai fölénye
egy törté-nelmi korszakban, a 20. század első felében. Az igaztalan vádakat
a hallgatás évei követték.
Könyveit,
írásait le kell porolni, gondolatait újra végiggondolni. Aztán el kellene
csodálkozni, milyen arányban vannak egymással a teremtett értékek a rájuk
dobált sárral! |
|