- Egy nappal az évezredforduló előtt készül ez a beszélgetés: van valami különös súlya számodra ennek az időpontnak?
     - Nincs kiemelt jelentősége. Az életet folyamatában éljük, élem meg, ezek a napok is csaknem pontosan ugyanolyanok, mint a többi. Persze a helyzet különlegessége azért engem is megérint, tudom, hogy az emberiség története során viszonylag keveseknek adatik meg egy-egy ilyen naptári fordulópont. De ugyanúgy dolgozom, gondolkozom most is, mint korábban.
     - Budapesten beszélgetünk, úgy alakult, hogy a műtermed a belvárosban van, de erős szálakkal kötődsz Komárom-Esztergom megyéhez: Tatabányán születtél, és az akkor még "fénykorát élő" bányászvárosban készültél fel a főiskolai stúdiumokra. Tartod még a kapcsolatot szülőhelyeddel?
     - Konkrét, napi kapcsolataim már nincsenek, de természetesen erős nyomok, meghatározó emlékek, élmények rögződtek bennem: tizennégy éves koromig megszakítás nélkül Tatabányán éltem, és utána - mint Török Pál utcai képzőművészeti gimnazista - oda jártam haza Budapestről. Jóval később jön rá az ember a gyermekkori élmények meghatározó mivoltára, és arra, ha rejtetten is, de mindig jelen vannak. Az általános iskolai, 10-es körzeti rajzszakkörre emlékszem vissza szívesen, ahol engem a ma is Tatabányán dolgozó Bánfi József festőművész tanított, és ő volt, aki azt javasolta, hogy a budapesti képzőművészeti gimnáziumban tanuljak tovább.
     - Már gimnazista korodban többször szerepeltél a Komárom megyei csoportos kiállításokon.
     - Igen, a megyei amatőr kiállításokon, majd az Őszi tárlatokon a hetvenes évek első felében még gimnazistaként állítottam ki. Az első munkám 1973-ban került közönség elé. A komolyabb tatabányai fellépések aztán már a nyolcvanas években voltak: a legfontosabb talán 1984-ben a Szunyogh László által szervezett Panel-csoport bemutatkozása volt az azóta sajnos szétvert Kernstok Teremben - ezen a tárlaton Kungl György kerámiái, Tatai Tibor fotói és Szunyogh László kisplasztikái társaságában kaptak bemutatóteret az én munkáim is -, majd később jött a Varkoly László által szervezett Új Fétisek című kiállítás.
     - Aztán egyre jobban meglazultak a tatabányai szálak: a gimnázium után a Képzőművészeti Főiskolán folytattad felkészülésedet, és befejezve tanulmányaidat Budapesten telepedtél le.
     - A főiskola után Sárospatakra szerettem volna menni, de másképpen alakultak a dolgok. 1982-ben jártam ott először, és tulajdonképpen egy könyv miatt mentem: gondoltam, hogy talán Hamvas Béla Tibeti misztériumok című, 1944-ben írt művét Sárospatakon, a könyvtárban meg lehet szerezni és el lehet olvasni. Ez azért érdekelt, mert az Iparművészeti Főiskolán részt vettem egy nagyon jó művészeti programon, ahol Palotai Gábornak volt egy diaporámája, amit e Hamvas-könyv alapján készített, illetve a képeit ez a szöveg kísérte. Ekkor Hamvas Béla műveit még nem adták ki, a Tibeti misztériumok egészen egyszerűen index alatt volt. Leutaztam Sárospatakra, három szerzőt és könyvcímet mondtam a könyvtárosnak, és figyeltem, hogy a Hamvas Béla-névre megrezdül-e az arca. De a legkisebb megingás nélkül sarkon fordult és hozta a Tibeti misztériumokat. Ez nagyon nagy élmény volt számomra, olyannyira, hogy csaknem leköltöztem Sárospatakra: ahol ilyen könyvekhez lehet jutni, az kiváló hely. Aztán elvégezve a főiskolát kaptam egy pesti állásajánlatot és itt ragadtam.
     - A hetvenes évek óta kiállító művész vagy.
     - Igen, de valójában 1985 óta vagyok a kortárs művészet résztvevője. A nyolcvanas évek közepéig, amíg középiskolában tanítottam, igen kevés időm volt, alig dolgoztam.
     - Mennyire figyeled a világ képzőművészetét? Áramlatai, jelenségei közül mit emelnél ki, mit minősítenél lényegesnek az elmúlt évtizedekben?
     - Fontos számomra a világ képzőművészete, nemcsak mint művészt, hanem mint befogadót, mint fogyasztót is érdekel ez a terület. Szeretek művekről gondolkozni, megítélni egy-egy munkát. Mindig érzékelhető a pillanatnyi dominanciája a műfajoknak, a műformáknak, a technikai eszközöknek - manapság már természetes, hogy számítógéppel, videóval, internettel is lehet művészetet csinálni, és ez az olyan ágazatokat, mint az installáció, a tárgyhasználat, a szövegalkalmazás vagy a teljesen hagyományosnak minősíthető festés, bizonyos értelemben háttérbe szorítja. Ugyanakkor, ha egy művészeti magazint lapozgatok, vagy elmegyek egy kiállításra, akkor a legszélsőségesebb műformákkal találkozom. Persze önmagában a műforma sohasem döntő jelentőségű a mű minőségét illetően. Napjainkban az áramlatok, a kifejezések szerencsére nem szorítják ki egymást, ezt valószínűleg pillanatnyilag nem is tudnák megtenni, hanem egyidejűleg vannak jelen és gazdagítják a művek létrehozásának lehetőségeit. Minden műformának, kifejezésnek megvan a maga ereje, sajátossága, szerepe, ezáltal egymás mellé rendelődnek, bár időről időre valamelyik mindig nagyobb hangsúlyt kap. Így az új médiumok most erőteljesebbek, most vannak felszálló ágban, és ez így természetes, de aztán majd minden a helyére kerül.
     - Mindez hogy jelentkezik a kortárs magyar művészetben?
     - Ugyanezek az erővonalak a magyar művészetben is regisztrálhatók. Látok nagyon izgalmas, nagyon jó festményeket, és látok igencsak figyelemre méltó videómunkákat is.
     - Visszatekintve művészetünk közelmúltjára, mely mozzanatokat ítéled kiemelésre érdemesnek?
     - Ha nevekben, életművekben gondolkozom, akkor például Koncz András festészetét emelném ki: Koncz nagyon jelentős munkát végzett, értékes festészetet teremtett. Vagy Kicsiny Balázs művészetét is említhetem, aki az installáció, a tárgyformáló művészet és a festészet terén is figyelemre méltó műveket alkotott és alkot. Mindenképpen meg kell említenem Bukta Imrét, akinek most talán csak egyetlen munkájára hivatkoznék, a Műanyagból tiszta búzát készítő cséplőgépre, amely a hetvenes évek művészetének, vagy egy korszak emblematikus alkotása, és amelyet éppen egy 1978-as tatai, a Kuny Domokos Múzeumban rendezett Stúdió-kiállításon láttam először. A kortársakat megelőző generációk köréből az egyik legfontosabb művész számomra Nagy Balogh János, akit teljesen véletlenül ismertem meg. Nyolcadikos általános iskolásként rajzversenyen elnyert díjként Németh Lajos Nagy Balogh-monográfiáját kaptam. Akkor nem olvastam el, de állandóan lapozgattam, nézegettem a reprodukciókat; akkor még nem tudtam, hogy miért, csak éreztem, hogy erőteljesen vonz ez a festő, aki jóformán két-három témát festett csak. Most, felnőtt, érett fejjel sem távolodtam el tőle: szerintem nagyon jelentős, kevéssé fel- és elismert nagyságról van szó. Ugyanígy revelatív hatású művészetet teremtő művésznek ítélem Mednyánszky Lászlót, akinek befejezett képei mellett vázlatai, töredékei is fontosak számomra. Közeledve napjainkhoz egy időszakonként méltánytalanul mellőzött festőművészt szeretnék megemlíteni: Sváby Lajost. Sok vitám volt erről a kollégákkal: ha Sváby már nem festene képeket, ha lezárt lenne az életmű, nem lenne hiányérzetem. Mert amit ő a hatvanas években, a hetvenes évek elején festett, az kiemelkedő fontosságú, vitathatatlan érték. Van több megkerülhetetlen képe is: az Odüsszeusz úszik, vagy az Állatmese című, vagy a város felett lebegő festő-megjelenítés, amelyek mélyen megmaradtak bennem. Érdekes, hogy Sváby Lajossal, mint főiskolai mesterrel nem volt szorosabb kapcsolatom: csak egy évet voltam az ő osztályán. Négy évig a Blaski-osztály növendéke voltam. Blaski mesterrel nem volt rossz viszonyom, pontosabban úgy fogalmaznék, hogy nem volt vele semmilyen viszonyom. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy erre a semmilyen viszonyra nincs erkölcsi alapom ötödévet kérni. Felkerestem Sváby Lajost, megkérdeztem, átvenne-e, és ő igent mondott. Azok a reményeim azonban, hogy kialakul egy új mester-tanítvány viszony, nem váltak be. Egyszer beszélgettünk elmélyültebben - és ez is egy elég rossz kifutású beszélgetés volt -, és tulajdonképpen ennyi volt e kapcsolat hozadéka. Ennek ellenére úgy vélem, hogy Sváby Lajos jó tanár volt, de ugyanakkor - és ezt nem pozitívumként értékelem - nagyon szerette, ha valaki ugyanúgy keni a festéket, ahogy ő. Ez nem volt összeegyeztethető számomra azzal az intellektussal, ami a képeiből áradt. Molnár Antallal vagy Tóth Csabával - akiken lehetett látni, hogy tehetségesek - nem tudta megtalálni a hangot, viszont a svábysan festő tanítványokkal nagyon jól kijött.
     - Te már a főiskolán is olyan munkákat csináltál, amelyek ellentmondanak mindenfajta akadémizmusnak? Festészeted egy különös gondol-kozásmód párlata - ez már a főiskolán is így volt, vagy akkor még megfeleltél, meg kellett felelni a konvencióknak?
     - Szerencsére nem voltak konkrét elvárások, az embernek magának kellett felállítania a követelményrendszert. Viszonylag szabadon dolgozhattunk. Nagyon sok szakmai problémát egymás között beszéltünk meg. A mesterekkel nem voltak konfliktusok, nem éleződtek ki a dolgok. Egy jellemző példa: az egyik képen levágtam a figurának a fejét. Egy terpesztett lábú alakot úgy helyeztem el, hogy a kép széle egészen egyszerűen lemetszette a fejét. Jött Blaski mester, és kissé megütközve kérdezte, hogy hogyan lehet így megkomponálni egy figurát? Egyszerűen nem értettem a kérdésfelvetést. Azért nem értettem a problémát, mert számtalan olyan ábrázolás létezik, ahol nincs fej, illetve ahol fontos, hogy ne legyen fej. Ha egy plakát megengedheti magának, hogy fej nélkül, a nyaknál elvágva helyezzen kompozícióba egy alakot, akkor nem értettem, én miért ne tehetném meg? Egyébként én a főiskolát úgy kezdtem, hogy megpróbáltam mindent elfelejteni, mindent, amit addig tanultam. Úgy éreztem, hogy amit addig megismertem, azt már nem lehet folytatni, azzal nem lehet mit kezdeni. Másodévben aztán azt mondtam magamnak, hogy mindent az időre kell bízni. Nem lehet mesterségesen siettetni a dolgokat. Volt egy olyan görcs a főiskolán, hogy a diplomakiállításra, a negyedévre úgymond alakuljon ki az "egyéni hang", legyen saját arculata a növendéknek. Éreztem, hogy ez nagyon rossz irányba visz el, ez hülyeség. Ám szorított az idő, és ebben a szorításban az ember kényszerből választott egy formát, egy megoldásmódot, ami mögé odabújt, és akkor azt mondták, hogy ő így gondolkozik - pedig az csak felvett forma, modor volt. Én azt mondtam magamban: a dolgokat hagyni kell, hogy öntörvényűen alakuljanak, mesterségesen ezt nem lehet, nem szabad kikényszeríteni. Ilyen várakozásban töltöttem a főiskolai éveket.
     - Vannak-e "felvett formák", divatok, divat-trendek jelenkori művészetünkben?
     - Nagyon összetett a kép. Napjaink művészetének komplex jelenségvilágában a divatok mozgástere egyre szűkebb, vagy talán az intenzitásuk gyengébb. Nagyon sok minden van jelen egyszerre, és így kevésbé érvényesülhetnek, kevésbé meghatározó jelentőségűek egyes tendenciák. Én azt látom, hogy egyszerre több divatáramlat is jelen lehet, és akkor már egyiknek sincs akkora súlya, mintha egyedüliként emelkedne ki. De ez nemcsak a képzőművészetben, hanem más ágazatokban, így a zenében is megfigyelhető. Szétterült minden.
     - Hogy létezel, hogy egzisztálsz mint művész manapság? Meg tudod festeni azt, amit meg szeretnél festeni? És ez a kérdés nemcsak számodra, hanem a generációd számára is megfogalmazható.
     - Az én egzisztenciális helyzetem elég rossz, de mindig ilyen volt, és ez sohasem okozott megrázkódtatást vagy megkeseredést. Úgy fogtam fel, hogy ezzel a helyzettel kell együttélnem, ezek az adott feltételek. Ez végső soron inspiratív erejű körülmény. Amikor először mentem ki Angliába, Németországba, akkor szembesültem azzal, hogy más társadalmi körülmények között hogyan élnek, dolgoznak művészek. Azt láttam, hogy a művészet végső soron független a pénztől, illetve a támogatás feltételétől: van egy öntörvényű jellege, önmozgása. Ami alatt azt értem, hogy bizonyos függetlenséget mutat mind a támogatástól, mind a tiltástól, hiszen a tapasztalat az, hogy nagyon jó művek is születtek komoly prés alatt a volt Szovjetunió területén, és láttunk rengeteg gyenge munkát a szabad, fejlett, támogatott demokráciákban. Persze a pénztelenség sokszor korlátoz is, de ugyanakkor mindennél fontosabb az, hogy megfelelően eltökélt legyél, hogy valamit meg akarj csinálni. A katonaságnál, ahol nem tudtam festeni, ott írtam; egy ceruzát és egy papírt mindig lehet keríteni. Fel is vetettem a kollégáknak, hogy kellene csinálni egy olyan kiállítást, amelynek anyaga úgy jönne létre, hogy beeresztenénk öt embert egy galériába - egy olyan viszonylag kis kiállító-térbe, mint a Knoll Galéria -, és rájuk zárnánk az ajtót. A rendelkezésre álló, a fellelhető kevés anyagból és eszközből kellene megcsinálni a munkákat. Így nagyon erősen érvényesülne, hogy találékonyan kell alkalmazni a rendelkezésre álló dolgokat, hogy önmagadból kell sokat kihozni. Szerintem ez egy nagyon jó kiállítás lenne, kitűnő művekkel.
     - A te generációd számára mit hozott a rendszerváltás?
     - A rendszerváltás azt jelenti, hogy megszűntek bizonyos, korábban rendszeres cenzurális beavatkozások, amelyek azonban a nyolcvanas években minket már nem érintettek. Emlékszem, hogy a diplomakiállításunkra festettem egy képet, amelyen a Lomonoszov Egyetem és az egyiptomi nagy szfinx jelent meg. Mesteremen észrevettem, hogy megijedt kicsit, félt, hogy ebből baj lesz: az aczéli adminisztráció 1982-ben még ellenőrizte a művészeti mozgásokat, megnézték a diplomakiállításokat is. Az anyagválogatásnál mesterem azt indítványozta, hogy ne ezt a képet mutassam be, hanem valamelyik másikat: egy olyan konyhajelenetet, amit még nem fejeztem be. Éreztem, hogy miért kezdeményezi a cserét, de nem mondta ki a valós okot. Viszont nem voltak esztétikai érvei. Mondtam, hogy ez a kép jó, ez a jobb munka, és ezért ehhez ragaszkodom. Végül kiállították és négyest kaptam. Két nappal később találkoztam a mesteremmel a folyosón, aki felszabadultan, megkönnyebbülten gratulált. Hát igen, ő még félt, súlyos történelmi tapasztalatai voltak. Természetesen én is tudtam az elhallgattatásokról, a durva politikai beavatkozásokról, de nekem szerencsére ebben már nem volt részem, az én generációmnak már csak egy kis félelem-utózönge jutott. A nyolcvanas években már azok a fiatalok jöttek, akik 1956 után születtek, és bennük nem volt már félelem. Nagyon örültem, hogy ez a rendszer végérvényesen eltemetődött, hogy jött egy nyíltabb korszak. Mi nem tapasztaltunk olyan nagy különbséget a nyolcvanas és a kilencvenes évek között, mint tapasztalhattak az idősebb generációk: úgy vélem, hogy a hatvanas és a kilencvenes évek között iszonyatos mély szakadék húzódik.
     - Viszont alig-alig érzékelhető az, hogy alapjaiban változott meg a rendszer. Tulajdonképpen bedobták a gyeplőt a lovak közé.
     - Manapság mi sem természetesebb annál, hogy szabadok a kiállítási lehetőségek, hogy kiállítók érkeznek külföldről és magyar művészek és művek mennek külföldre, hogy ösztöndíjak vannak, hogy szabad a mozgás. Az is jó, hogy a központosított mecenatúra felbomlott, de ugyanakkor hiányzik is valamifajta gondoskodás, mert a művészek nagyon rossz helyzetben vannak. Nekem is tanításból kell megélnem, akkor, amikor a tanításból nem lehet Magyarországon normálisan élni. Ezen azért változtatni kellene.
     - A Gerber-képeket el lehet adni?
     - Nagyon ritkán, és akkor is legfőként valamelyik múzeumnak, amelyik persze a legalacsonyabb, már-már jelképes árat képes csak megfizetni. Utoljára három vagy négy éve adtam el egy munkát a Ludwig Múzeumnak, azóta semmit. Nem tartom magamat sem szupersztárnak, sem rossz festőnek - ez a képeladási ügy az én esetemben így működik. Volt olyan kolléga, aki elképedt, amikor kiderült, hogy az eddigi pályafutásom során talán hat vagy hét képet adtam el. Másfél-két évtized alatt elég alacsony az éves képeladási átlagom. Sokszor megmagyarázhatatlan, hogy milyen szempontok érvényesülnek a műtárgypiacon. Nem tudom az okokat egyértelműen megjelölni, de az biztos, hogy a kereslet nem feltétlenül minőségfüggő tényező.
     - Vannak azért jól körvonalazódó jelenségek, példák: így teljes biztonsággal leszögezhető, hogy Fehér László képei mind a magángyűjtői, mind a múzeumi érdeklődés középpontjában vannak.
     - Igen, neki kialakult egy kapcsolatrendszere, és emellett valóban jó festő. A kapcsolatok azonban nem minden esetben az értéktől, a minőségtől függnek; másrészt számos Fehér Lászlóhoz hasonló, jelentős festőt tudnék mondani, akiknek mégsem keresik a képeit, akik alig-alig tudnak eladni valamit. Persze jó lenne teljesen gondtalanul dolgozni, ennek ellenére én így is jól érzem magam a bőrömben. Kissé romantikusan hangzik, de valóban úgy érzem, az a fontos, hogy valamit megcsináljon az ember, amit helyette más nem tud megcsinálni - mindennek az anyagi vagy más jellegű elismerése már másodrendű kérdés.
     - És hogy állsz a közönséggel? Műveidnek van érdeklődő közönsége?
     - Igen, van: ez általában a kiállításokon mérhető. Nemcsak ismerősöktől, idegenektől is érkeznek jelzések. Volt, hogy teljesen idegen környezetben, Liverpoolban állítottunk ki, ahol rengeteg kiállítás nyílt meg egy rendezvénysorozat keretében, és komoly elismeréseket kaptunk, sokan gratuláltak a bemutatkozásunkhoz.
     - És itthon, Magyarországon?
     - Nincs folyamatos, élő kontaktus. Lemérhetem ezt a tanítványaim körében is: tanítóképzőben tanítok, de közreműködtem az Iparművészeti Főiskola továbbképző programjában, már végzett rajztanárok körében is; meglehetősen tájékozatlanoknak tűntek a kortárs művészettel kapcsolatban. Hallgatóim körében gyakran az elemi fogalmak ismeretének teljes hiányát fedezem fel, pedig egy főiskolai hallgatónak valamilyen minimális szinten tájékozottnak kellene lennie. Ez persze összefügg oktatási rendszerünkkel, ahol nagy változtatásokra lenne szükség. Be kell látnunk azonban, hogy igazán tömeges érdeklődés a képzőművészet iránt sohasem lesz. Formális, kampányszerű kapcsolatokat nincs értelme kialakítani.
     - Ebben a korántsem megnyugtató helyzetben, mindezen jelenségekkel összefüggésben megfigyelhető az eredeti műtárgy iránti érdeklődés visszaesése. A vizualitás új császárainak milyen szerepe van ebben?
     - Az a tapasztalatom, hogy hiába látunk rengeteg képet, ettől még nem leszünk a képre érzékenyebbek, fogékonyabbak. Képet értelmezni vagy "olvasni" ugyanúgy nem tudnak az emberek most sem, mint akkor, amikor még nem létezett körülöttünk ennyiféle kép. És persze a televízió vagy a számítógép-monitor általában nagyon rafinált, de igénytelen képeket közvetít, és a néző, a fogyasztó tulajdonképpen képtelen annak a felmérésére, hogy mit is lát valójában. Óriási különbség van egy, a maga anyagi valóságában érzékelhető kép és a képernyő-kép között. Azonban ezzel a problémával nem nézünk szembe: hogy reprodukciók rögzülnek eredetiség gyanánt, hogy mintegy észrevétlenül a művi minősül valódinak.
     - Az új médiumokat használod a munkáidban?
     - Annyiban használom, amennyiben el tudom érni, vagy kezelni tudom azokat. Van, amikor segítséget kapok. Ilyenkor megmondom, hogy mit szeretnék csinálni, és technikai téren megoldják a kérésemet. Képletesen szólva kitalálok egy bútort, de kell hozzá egy profi asztalos, aki megcsinálja. A közelmúltban egy kölcsön kapott digitális kamerával dolgoztam, olyannal, ami nekem nincs és nem is lesz egy darabig. Egészen más egy ilyen eszközzel úgy dolgozni, hogy egy hétre kölcsönkapod, és más ha állandóan ott van a kezed ügyében.
     - Az új eszközök, újszerű kifejezések, a tradicionálissal szakító műformák korában fellelhető-e még valami, ami hagyománynak nevezhető? Kapcsolódsz-e valamihez, vagy szakítottál mindennel?
     - Nekem mindig nagyon fontos volt minden, ami korábban történt, mégis a hagyomány szerintem nem olyan dolog, amit foggal-körömmel fenn kell tartani; a tradíció formákon keresztül nyilvánul meg, de lényege mégis a tartalom - vagyis a forma felett állás. Úgy érzem, ha igazán jól értelmezem a hagyományt, akkor abban nagyon nagy életteliség, erő, elevenség, progresszivitás van, s számomra ezt is jelenti.
     - Tatabányán születtél és nőttél fel, és Budapesten élsz és dolgozol. Fontos számodra az alkotói környezet? Fontos, hogy budapesti művész vagy?
     - Engem általában mindig inspirált a környezetváltozás: egy-egy ösztöndíjas periódus nagyon jó hatással volt rám. Amikor Nyugat-Európában dolgoztam egy hónapig, hazatértemkor azért átéreztem, hogy a nyelv roppant fontos számomra: akkor ébredtem rá, hogy az, hogy én ezen a nyelven beszélek és gondolkozom, nagyon erősen ideköt. Kis túlzással azt mondhatom, mindent azért csináltam úgy, ahogy csináltam, gondoltam úgy, ahogy gondoltam, mert itt születtem, itt éltem. Valószínűleg hosszú távon máshol idegennek érezném magam. De ez alkati kérdés: Kicsiny Balázst említhetném például, aki nagyon jól tud kint Angliában dolgozni. Ugyanakkor más környezetet, közeget változtatva furcsa lebegő helyzetbe kerül: nincs se ott, se itt.
     - Festészeted különös világ: nagyon kevés eszközt, kevés motívumot használsz. Figuratív megjelenítéseid ezoterikus szellemiségűek, sok-sok köznapi jellegű furcsasággal. Hogy kell a műveidet értelmezni? Milyen befogadói utak lehetségesek?
     - Megcsinálom a képet, és nem azért nem foglalkozom azzal, hogy a néző, a befogadó hogyan értelmezi, mert cserbenhagyom, hanem azért, mert tudom, hogy a munka eredendően ki van szolgáltatva a szubjektív interpretációnak - de ez a jó, illetve ennek így kell lennie. Tudom, hogy a képeim nehezen olvashatók, rejtélyesek, ami nem fakad másból, mint a valóság rejtélyességéből: a legegyszerűbb dolgok sem egyértelműek, nem tárhatók fel könnyen. Nézem a hétköznapi világot, és úgy érzem, amennyire hétköznapi, legalább annyira titokzatos is, és ez a kettősség mindenben, mindenütt jelen van. Ez jelenik meg a képeimen. Ezeken a munkákon semmi szürrealizmus nincs, én nem festek lángoló zsiráfokat. Valóságos tárgyak és jelenségek jelennek meg a képeimen, esetleg két tárgy úgy kerül egymás mellé, hogy az egymásmellettiség különösségeket indukál - de csakis olyan, ami a valóságban ugyanígy előfordul vagy előfordulhat.
     - Merre jár most az a négyes járatszámú BKV-busz, amelynek oldalán 1994-ben Gerber Pál felirata hirdette: "El van rontva a napom, ha nem győzök le három gonoszt"?
     - Az az autóbusz ma már egy nagy, szokványos reklámfelirattal járja Budapest utcáit. Szívesen csinálnék újra ilyen jellegű munkákat, de ezek nagy szervezőmunkát igényelnek. Nagyon érdekes, amikor a megszokott dolgok felborulnak, amikor a szokványos hirdetőfelületeken művészeti üzenetek fogalmazódnak meg. És ebben az volt különösen érdekes és jó, hogy olyan műformát sikerült találni, ami minden áttétel nélkül jutott el az emberekhez. A performance-ban, az akcióművészetben sohasem szerettem azt, hogy érkezett egy meghívó, amely által meghirdettetett, hogy X. Y. ezen és ezen a napon, ebben és ebben az időpontban ezt és ezt csinálja. Ez így egy előzetesen megtervezett, meghirdetett rendezvény, holott ez a műfaj pontosan arra ad lehetőséget, hogy azok is lássák és átéljék, akik nem szervezhetők, akik nincsenek kapcsolatban a művészettel. Az előre megtervezettnél izgalmasabbnak vélem a véletlenszerűen adódó helyszíneket és az olyan formákat, amelyek nem ennyire kidolgozottak. Megyek az utcán és adott pillanatban megcsinálok egy akciót. Emlékszem, hogy egy szép őszi napon kijöttem az Epreskertből és a Bajza utcán velem szembe jött három nő. Nagyon elegáns, nálam sokkal korosabb hölgyek voltak, akiket láthatóan nem lehet leszólítani, akikkel nem lehet kikezdeni, de akikkel valamiért mégis kapcsolatot szerettem volna teremteni. Ahogy jöttek velem szembe, megálltam a járdán, széttártam a karomat, és messze előre néztem. Odaértek elém, zavarodottan megálltak, majd megbocsátó mosollyal kikerültek. Én pedig egy ideig ott maradtam, ugyanabban a pózban, mozdulatlanul, valahová a távolba nézve. A gesztus elzárta teljesen a járdát, de nem volt agresszív. Egy másik, hasonlóképp véletlenszerűen lezajlott akció során a Kálvin téri aluljáróban álltam egy bőrönddel. A bőröndtől több méterre úgy álltam, hogy a bőrönd és a köztem lévő távolságot a tekintetem átívelte. Így kialakult egy erős erőtér, köztem és a bőrönd között, amelybe az emberek nem mertek belépni. Ezt a vonalat mindenki kikerülte és a bőröndhöz sem nyúlt senki.
     - Rendszeresen jelentkezel egy-egy új, kiállítótermi keretek között bemutatható munkával is, de mikor várható egy összefoglaló jellegű Gerber-tárlat?
     - Én is érzem, hogy elérkezett egy összegző jellegű kiállítás ideje, de ebben a dologban nem szeretnék kezdeményezőként fellépni, nem szeretném én megszervezni a kiállításomat. Tudom, hogy rendszerint ez a normális, ez a bevett szokás: a művész jelentkezik valahol, előkészíti, lebonyolítja, bemutatja a műveit. Én viszont természetesebbnek vélem, ha egy kiállító intézmény jelentkezik a művésznél, hogy szeretne a munkáiból egy kiállítást rendezni. Feltételezésem szerint a kiállítási intézményekben olyan emberek ülnek, akik - szakemberek lévén - tudják, hogy milyen tárlatok megrendezésére kell vállalkozniuk. Nem szeretnék tolakodni. Ha valaki megkeresne, örömmel vállalkoznék egy átfogó kiállításra.
     - És Tatabánya térségébe nem kellene visszatérned a műveiddel?
     - Ugyanígy örömmel tennék eleget egy tatabányai meghívásnak is.
     - Köszönöm a beszélgetést.

Budapest, 2000. december 30., szombat