|
VIDA
LAJOS
Egy vándorzenész
esztétikája
Barnás Ferenc: bagatell
Az író első könyvének (Az élősködő)
hőse szintén egy parazita volt, útja szenvedés és gyötrődés, nem egyszer
a halállal való szembenézés, látomások, álmok között vezet elmeorvos helyett
az írósághoz. Személyiségének széthullása sokkal tragikusabb, megrázóbb,
mint a második könyv, a bagatell magányos hősének önelvesztése.
Mindkét regény
közege a művészet. Önként tolakszik s kérdés, vajon a tárgya is a művészet?
A kérdésre a bagatell estében igen a válasz. Persze nem olyan értelemben,
ahogyan a hatvanas évek Európájában, mikor a művészetet mindenek fölöttinek
vélték, s az egyén teljes felszabadításának eszközét látták benne. Úgy
sem, ahogy a századfordulón, illetve az I. világháború után a minden korláttól
elszakadni vágyó avantgárd irányzatok, a gomba módra szaporodó "izmusok"
forradalmasították, a művészeteket. Bár az utóbbi időszak törekvései, ellentétben
a hatvanas évek kezdeményeivel, némi haszonnal jártak a művészet számára.
A szerzőt azonban sem egyik, sem másik nem érdekli. Hőse, a fuvolás előadói
menüjében csak kipróbált művészek szerepelnek: Mozart, Vivaldi, Schumann,
Bach, Haydn, Händel, Beethoven, Brahms, esetleg Schönberg vagy Reger, s
határozottan tiltakozik minden művészi és szellemi rendbontás ellen. Nem
tudható azonban, hogy az utókor átértékelésre nyitott teljesítményként
fogja-e értékelni Barnás Ferenc második regényét, a bagatellt? Vagy
úgy véli majd, hogy pusztán a zene és az irodalom "alkalmi" frigyét koszorúzza
meg a fuvolás alakjában, akit talán nem véletlenül ismerhetnénk fel valamely
neves pszichiáter előszobájában. De határozott meggyőződésem, hogy Barnás
Ferenc mindent tud a művészetről, s mindent, vagy majdnem mindent tud az
emberről is, s így színesen és szerencsésen rajzolja meg kettőjük találkozását.
Az egykori
nyúlszállító, majd irodalomtanár tizenöt évig járja, a Fehér Hajóval, koros
Opel lakóautójával először csak a nyári szezonban Németország, Svájc vagy
éppen Olaszország városait, mint vándormuzsikus. Előbb az egyetem elvégzését
adja fel, majd állását is, míg végül életét teljesen alárendeli a pénzszerzés
e módjának. Az író mesterien vezeti át azokon a fokozatokon, ahol erkölcsileg
egyre mélyebbre, anyagilag egyre feljebb kerül. Zenei szolgáltatásait előbb
templomok bejáratánál, üzletek kirakatai előtt, majd ahogy egyre hibátlanabbul
fúja ki a "tizenhatodokat és a harminckettedeket" az üdülőhelyek reprezentatív
éttermeiben végzi. Kezdetben nyugtalanul keresi önigazolását, előbb maga
által is vitatott tehetségében, majd a művészetek magasztos szerepének
vállalásában talál magyarázatot, míg végül teljesen hatalmába keríti leküzdhetetlen
gazdagodási vágya.
A művészetről,
mint a regény tárgyáról az alábbi kérdések igazgatják a szerzőt: milyen
a mű és az alkotóművész, a mű és az interpretáló művész, a mű és a közönség,
az előadóművész és a közönség viszonya. Egymásra találhat-e a mű és a befogadó?
Milyen beállítódottság szükséges az egyes művészetek befogadásához, más
művészetek iránti közömbösséghez, milyen kapcsolat mutatható ki a lélek
és az ízlés között? Tehát a művészet privát szférában betöltött szerepe
izgatja, pallérozza-e az igazi művészet a személyiséget, torzítja, vagy
akár aljasságokra is képessé teszi-e a hamis, vagy álművészet? Az ily módon
feltett kérdés, talán azért is üdítőnek tűnhet, mert nem olyan régen még
azzal voltunk elfoglalva, hogy a művészet társadalomformáló szerepét magyarázzuk.
A kérdések tanulmányozásának laboratóriumai a templomok árkádjai, ékszerész
üzletek bejáratai, zöldséges piacok, éttermek. A bonyolult összefüggéseket
a fuvolás előadás közben tett megfigyelései segítenek felkutatni. Ilyenkor
fedezi fel a lélek mélyrétegeit, önmagán belüli folyamatokat, az érzelmeket
és gondolatokat, ilyenkor villannak fel benne hol bizarr, hol szellemes
asszociációi, melyek visszavezetik magához mint művészhez, ekkor figyel
fel rá, hogy egészen különös állapotba kerül, hogy a zenének játszik a
zenéért, hogy a zenével alátámasztott ragyogás nem akarja elhagyni az arcát.
Kódolja a hallgatóin tapasztalható változásokat, s ezeket úgy értékeli,
mint befogadói visszajelzéseket. A megfigyelések azonban csak erős kritikával
általánosíthatók. Itt lép működésben az író finom iróniája, vagy csípős
humora, mely az író szándéka szerint vagy elbizonytalanítja, vagy újabb
felfedezés örömével lepi meg hősét.
Egy hosszabb
idézet, melyben a fuvolás egy Chopin keringő előadása közben folytatott
meditációját tartalmazza, kárpótolhat bennünket a nyakatekert magyarázat
hiányáért, s mindjárt mélyebben meríthetünk az író stílusának eredetiségéből:
"Dallamainak könnyűségétől, ettől a lebegő poétikától, amelyeket oly gyakran
letakar a fáradtnak tűnő melankólia, nehéz szabadulni. Az ember ilyenkor
saját fáradságával találkozik, mégha történetesen határozottan frissnek
is érzi magát. Elvégre a tényleges fáradtságot az emlékezetben tetten érhető
törődöttségtől az ilyen zene különíti el egymástól. Tény, hogy az izomtónusokat
nemigen lehet becsapni... Tény... Csakhogy a fáradtság igazi évgyűrűi nem a
sejtekben, nem az arcon mutatják meg magukat, hanem mondjuk abban, hogy
ki-ki milyen fogékonysággal közeledik ehhez a zenében grabancon ragadott
kimerültséghez. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezek a keringők hatásukban
az ellenkezőjét érik el. Felfrissítenek, bizalommal töltenek el! Olykor
még reménykedni is kezdünk! Ám a levertség ott bujkál a legvidámabb moll
hangzás mögött is, a kísérő basszus dörgedelemnek semmiképpen sem nevezhető
tömbjei alatt. Csakhogy el van rejtve. Ez a tüdőbeteg polák annak idején
így találta ki. Valahogy úgy, hogy a zenébe oltott fáradtság, a hallgató
fáradtságára apellálva, fordítsa át a kétféle erőhiányt: könnyűséggé. Vannak
ösztönös dialektikusok. Chopinnek már pólyába takarva is kétirányosan járt
az esze, és nem tévedett el, mint oly sok csecsemő, akik, éhségüket csillapítandó,
csupán az egyik mellett választják ki. Nem. Ő váltogatva szürcsölte a drága
nedvet. Milyen kár, hogy a kedves mamát már nem lehet ilyen finom részletek
felől faggatni. [...] Ellenpontot tanult ugyanis, a kiszámíthatatlan ritmusáthelyezések
technikáját. A mama meg csak emelgette a melleit, miközben lengyel népdalokat
vagy szent énekeket dúdolgatott, mert talán azt szerette volna, ha csöppségből
Istenfélő válik. És nem kellett csalódnia, mert aki úgy eszkábál össze
egy keringőt, mint amilyent most ő eljátszott, az nagyon is szövetségben
kellett hogy legyen a feljebbvalóval. Az előtte álldogálók közül ezt többen
aláírásukkal tanúsították volna."
A regény különcségének
egyik jellemzője, az idézett részben is tapasztalt humor párosítása az
esszéisztikus stílussal, alig felvillanó szereplők népes táborának jellemzésével,
a helyzetekben rejlő komikum végsőkig történő kiélezésével. Egy szereplős
műről lévén szó, a többiek - akiknek rendre nincs ki a négy kerekük -,
beleértve a népes több európai nemzetet képviselő konkurenciát is, csak
a fuvolás egyéniségének megrajzolásához asszisztálnak. Furcsa, perifériára
szorult, egykori valakik, mint Rudolf, a filozófia nagydoktora, Alexander,
a meteorlógus, vagy Juan a gitáros trubadúrrá vedlett uruguayi országos
bokszbajnok, vagy Stefanie, a brazil őserdőkben kokainra szokott szépség,
Andreas, a biciklit gyűjtő kertész, vagy Gülü, a kurd leány, a keleti éjszakák
ígéretével. Többnyire névtelenek, kilépnek egy pillanatra valamelyik utcai
koncert hallgatósága közül, hogy belépjenek a műbe, mint az az úr, aki
Mozart Varázsfuvolájának áriája közben Hitler és a német zene viszonyáról
beszél, mintha "ellenpontként kéredzkedett volna be néhány ütembe", éppúgy,
mint Hans, aki délutánonként az utcán operaáriákat énekel, torkaszakadtából
ordítva, "mivel a partitúra előírásait elég komolyan" veszi.
A humor aszúvá
érő cseppjeit mégis a komikus helyzetek placcán hullatja el a szerző. Történt
pedig egy freiburgi hajnalon, amikor rendhagyó időpontban ugyan, de el
kellett végeznie a "mosolygós műveletet" (a dzsúzos üveg másnapi
kiürítését) annak következményeként, hogy előző este sok sört ivott, így
hajnaltájban meglepődve állapította meg, hogy a pótüveget ott felejtette
a Fehér Hajó akkumulátora mellett, a dzsúszos üveg meg már megtelt.
Mivel kisdolga igen sürgetős volt, piros pizsamában kilépett a Fehér Hajó
házakra néző ajtaján, azt nyitva hagyva kiloccsantotta az üveg tartalmát,
s csak a loccsantás pillanatában fedezte fel az előtte álló parkőr lábait.
A meseszövésben
állandóan keresztezi egymást a líra és a humor útja, s az apró epizódok
szinte mindegyikéből a humor jön ki megdicsőülten. A történetet egyes szám
harmadik személyben egy narrátori hang mondja el, ez lehetővé teszi a fuvolás
pontos megfigyelését, a kritikai távolság megtartását. Ez ad lehetőséget
az írónak is, hogy a művészetről vallott nézeteinket, befogadói magatartásunkat
a maga módján minsítse. Megfricskázza mindent értő, mindent magyarázni
tudó sznobságunkat, mellyel gyakorta tetszelgünk magunk és mások előtt.
Az epizódok félnótás, kisiklott, tudathasadásos szereplői, a bennünk is
lapuló tulajdonságok sarkított, felnagyított hordozói. Egyéni arca is van
hősünknek, mely a lírából a delíriumba csúszik át, taktusról taktusra préselődik
át agyán dzsúszos üveg, mellbimbó, katonai bicska, bankszámla, röhögő Mozart,
szerelőműhely, tárgyalóterem, barna övtáska, barokk strici, ötvenfrankos
repertoár.
A szerkezeti
felépítés nem tartozik a regény erényei közé, a fejezetekre tagolás szerkesztési
elveit nehéz felfedezni. Ebben az írónak is láthatóan nehézségei támadtak,
abból a sajátos helyzetből adódóan, hogy a történések nem egyirányúak,
nincs sem egy, sem több szálon futó cselekmény. A regény epizódok, apró
történések laza halmazából áll, középpontjukban a fuvolás. Az író ezeket
az epizódokat az idő mindhárom dimenzióját igénybe véve helyezi el, így
próbálja a szerkezet belső arányait megteremteni. A történetek elhelyezésénél
nem az egymás utániságot, hanem a hősével megtörtént események hasonlóságát,
rokonságát, vagy saját szándékolt mondanivalóját preferálja. Így gyakran
megtörténik, hogy hősünk az adott szituációból kitekint, hol hátra, hol
előre, jelezvén, hogy a történet már befejeződött, a már megélt helyzetek
előadása van soron. Ez teszi lehetővé, hogy a történt végétől haladjunk
a kezdet felé, kitérőkkel - múltban és jövőben. Az idő többsíkú megjelenítése
Proust óta gyakran megfigyelhető, mint az elbeszélő történetének előzményébe
vagy következményébe való átfolyása. Ezek a történeti szálak akár több
évtizedes távolságban egymással párhuzamosan is futhatnak, olyan céllal,
hogy az olvasónak valamilyen ismeretlen körülményre hívják fel a figyelmét,
vagy magának a hősnek önfeltárását, önmegismerését segítsék. Nem egy szokatlan
írástechnikai bravúrról van tehát szó. Az elbeszélő történeti mozaikjai,
egy izgalmas kirakós játék darabjaihoz hasonlóan, kerek egésszé állnak
össze, így formázza meg az író hőse személyiségének széthullási folyamatát.
A narrátor az általa előadott történettel nincs mindig időbeli összhangban,
így valósítja meg múlt, jövő és jelen eseményeinek, történéseinek szimultán
egymás mellettiségét.
A bagatell
jó regény, eredeti mű, ábrázolt világának szokatlanságában biztos kézzel,
kifinomult esztétikai érzékkel kalauzolja az olvasót, mintha az egyszerre
forgatna egy földrajzi és egy zenei lexikont. A szerző kivételes intellektusa,
elemző, értékelő stílusa, bő és melegen áradó, csiklandozó humora izgalmas
olvasmánnyá teszi a regényt. Aki pedig a külső világ zaját hiányolja, annak
bizony meg kell elégednie, hogy koncertet hallgathat Nepomuki Szent János
szobránál, s a politikából csak annyit érzékel, hogy kivételesen, lehetősége
van Vlagyimir Iljicset - lelki szemei előtt - egy teve hátán látni, amint
egy tekintélytisztelet ellen védett beduinnal perel. (Kalligram, Pozsony,
2000) |
|