I. (megközelítések)

Ha mindenáron meghatározott pontokba szeretném gyűjteni Háy János alaposan és egyedien kikísérletezett prózaművészetének fő vonásait, első nekifutásra három - egymással szilárdan összefüggő - jellemzőre fókuszálnék.
     (1) Háy János mindig egyszerre több dimenzióban játszatja/hagyja játszódni történeteit. Ezek a gondolati szálak kezdetben látszatra egymástól függetlenül kezdenek kibogozódni - ám idővel vagy egy fontos mellékszereplő, vagy éppenséggel a főhős személyében összpontosulnak: valaki közvetítője lesz a különböző világrétegeknek.
     (2) A sokszor abszurditásoknak tűnő mozzanatok feszültségét azáltal enyhíti, hogy nemegyszer a fantázia közegébe helyezi át a történetet: egyfajta álomfeletti, víziószerű, mitikus tájba, hogy ott is felmutathassa primer jelentésének szimbólumait, egy megemelt értelmezési síkon.
     (3) E két szándék célba jutását, eredményességét eredendően segíti, hol repíti, hol pedig hátán vonszolja nyelvezete<D> - amely alapvetően egy olvasmányos, gördülékeny, költői stílusban ölt testet, melyet néhol rendkívül ötletes (már-már csak rá jellemző) nyelvi humorral (kifordítások, szó-rendcserék, poénok stb.) fűszerez.
     E három jellemzőben csak egyfajta szövetszerű mintáját szeretném venni Háy prózaanyagának, hogy mankóként használhassam elemzésemhez. Bár mindez az előző regényében, a Xanaduban jobban és teljesebben jelentkezik - e szóban forgó "szárazabb" és "szűkebb világú" könyvben is tetten érhető.
 

II. (Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek)

Első olvasásra egy klasszikus történettel állunk szemben: lelki beteg kamaszok vívódása a szerelemben, a világ meg- és kiismerésében, amely jól előkészített tragédiába fúl.
     (manók és a híd) De rendhagyó módon kezdjük a borítóval és a címmel: mindenféleképpen valami teljesség-érzet, harmónia uralja a borító kékjét, melyben a szerző szokásos, erőltetetten naiv, már-már infantilis képzőművészeti megoldásaival (Hagyományos szomorúmanó család) már eleve a fantázia/mese síkjára tereli figyelmünket. Sejthető üzenetértéke (a címet "lekottázó" manócsalád aspektusa) már rögtön az első oldalon egyértelművé válik, ami által egy csapásra szertefoszlanak idilli előrejelzéseink.
     "Hidat kell építeni, melynek karcsú teste átnyúlik a völgy fölött, ahogyan az apa karja ível az anya válláig, ahogyan az erős izmok átlendítik a kart a gyenge vállhoz, és összekötik azt, ami eddig ketté volt választva, s a karívbe egy gyermek csimpaszkodik, ott lóbázódik, anya és apa gyermeke, ott lóg ereje-fáradtáig fölötte a nagy mindenségnek, közötte az apának és anyának, lóbázódik és várja, valamelyik majd aláteszi hatalmas tenyerét, és menekülhet a szörnyű mélységtől, de az apa üres keze az anya ingébe csúszik, és anya üres keze az apa bőrén kezd játszani."
     Ez az állapot már önmagában tragédia. A gyermekség olyan mély-pszichológiai ösvényeire vezet, melyekről csak jelzésszinten képes az ember beszélni, gondolatait - saját emlékfoszlányaiból is táplálkozva - szavakba önteni. Mikor a gyerek nemhogy híd anya és apa között, hanem épp ellenkezőleg: idő után szükséges súly, kolonc az egymás lényegétől eltávolodott szülők "karhídján", akik enervált és újraismerkedő erotikus játékkal próbálják felvenni egymással a kapcsolatot. (E tekintetből a címlap manócsaládja illetve a hátsó borító "elszabadult", "céltalan kerengő" szomorúmanói már kimondottan fájdalmas-ironikus paródiái a történet lényegének.)
     S a híd, amely egyre inkább szimbólumává lesz a kisregénynek - hisz a tragédia is itt történik majd -, mitikus tartalmat nyer, amelyben az "átjárhatóság", az "akadályok leküzdése" képzetrendszeréből épp az ellenkezőjébe lép át: "itt meg kell állni’, "az út folytathatatlan", "itt valami végzetesnek kell történnie". A város megközelíthetősége másodrangúvá (illetve csupán kiindulóponttá) válik - az emberi lelkek közötti közlekedés eleve kudarcra-ítéltetettségének paradox tárgyi üzenete lesz.
     (világok) A regény kollégistákról szól. Deda egy anarchista lázadó, verseket ír (miket rögtön el is tép), hülyíti a lányokat; kamaszokra jellemző módon sajátítja el/ki a villoni életérzést és magatartást, József Attila-i színezettel.
     Péter (főszereplő) magába húzódóbb és meditatívabb, ebből adódóan szorongóbb Dedánál, akinek húgába, Zsófiba szerelmes.
Zsófi menekülne ebből a fojtó, kétségbeesett, ragacsos kapcsolatból, de a Péter rezignáltsága alatt túlfűtött szenvedély egyrészt hízelgő számára, másrészt (és ez a lényeg) egy olyan világot ígér, melyet körvonalazni, egyértelműen megfogalmazni bár egyikük sem képes, de mindenképpen fölötte áll a nagy mindenségnek.
     Péter szülei a tipikus újgazdag réteg képviselői: hajtós, üres élet, melyben az apa ridegsége és az anya fásultsága hihetetlen méreteket ölt. Péter kötelező nyári reszortja a vízibicikli-kölcsönzés felügyelete és működtetése, hogy legalább a szabadidejét fordítsa pénzszerzésre.
     Deda szülei teljesen az ellentétük - klasszikus képlet: a szegénység bölcsességgel és szeretettel párosul; harmónia lengi be a család kapcsolatrendszerét, mely Pétert ösztönszerű menekülésre sarkallja e számára idegen s mégis idegesítően ismerős világból.
     De mi húzódik meg mindez mögött, illetve mi az a belső energia, áram, mely vezeti a két fiú gondolatait, vágyait, tetteit? Mi az, melynek meghódítására indul minden kamasz - s felnőttként is (bár akkor már jóval öntudatlanabbul) folytatja e titkos "expedíciót"?
     Természetesen a halhatatlanság - mondhatnám magabiztosan, ha ilyen egyszerű volna az  egész. Pedig valami ilyesmiről van szó, mely meghatározott pillanatokban kirobban belőlünk, s mely a két fiút is sokszor szinte a téboly határáig sodorja; Dedát hisztérikusan (ő a kétségbeesettebb, éppen bizonytalanságát, félelmeit leplezi harsány viselkedésével), Pétert végzetszerűen (ő befelé mélyülő/süllyedő; látszólagos közönye és mértékletessége - mellyel barátja kitöréseit is kezeli - alatt valami visszafordítha-tatlan halad célja felé.
     (1) Az egyik ilyen világréteg, melyben e vágy tetten érhető, a számítógép virtuális horizontja, mely egyszerre szimbóluma az örökkévalóságnak és az értelmetlenségnek; ez utóbbinak akkor, ha azzal a tézissel élünk, hogy létünket éppen végessége/végesség-tudata tölti meg eleven feszültséggel. A számítógép-játék figurái a végtelenségig hajszolhatók, s ha elbuknak (= meghalnak), bármikor újraéleszthetők, s folytatódhat illetve ismétlődhet minden tovább: eljátszhatjuk/gyakorolhatjuk velük/általuk újra és újra a teremtés mozzanatát. S a fiúknak éppen a közönyös külvilágból való menekülése tölti meg érzelemmel e gépszerűen üres belső teret, mely végtelen, azáltal, hogy mindig újraindítható, s hogy szereplőivé válhatnak maguk is, még ha csupán a képzelet szintjén is. Deda szerepe talán itt a legfontosabb, hiszen két világ közötti közvetítővé válik: "slágerszerű" Szent Péter-sztorijuk életre kelthető a monitoron. Valós figurákkal játszassák e végtelen történetet, hogy legyen igazán tétje - akarja Deda. S bár a klasszikus bibliai szereplők ebből az aspektusból csupán annyira valóságosak, mint a számítógép-figurák, de mivel naponta-átélt világmagyarázatként élik meg Péter apostol kálváriáját, játékuk kezd élesbe váltani.
     (2) A következő világréteg tehát egy szakrális közeg, melynek szálai párhuzamban bogozódnak a történettel - s igazából nem lehet eldönteni (nem is kell), hogy a fiúk lelkében/eszmélkedésében zajlik-bontakozik-e - vagy a történetíró mozaikrakó tevékenységének része/eszköze (ahogy például a Mester és Margaritában vagy Mészöly Saulusában sem lehet ezt egyértelműsíteni).
     Mi az ára a halhatatlanságnak? Illetve, milyen folyamat előzi meg? Pontosabban: miken kell keresztülmenni, hogy újra egybeolvadjunk a mindenséggel? Szent Péter Jézus halála után menekül a martalócok elől, de Krisztus visszaparancsolja a városba, hol fejjel lefelé feszítteti meg magát az apostol, mert méltatlannak tartja személyét, hogy úgy végezze, mint a Mester. Ez a történet vissza-visszatérő, szervező motívuma a kisregénynek, nemegyszer Deda vulgáris (folyosószéli) anekdotáiban elevenedik meg - a szentet esendő, sokszor maróan komikus mivoltában ábrázolva. (Ilyeténképpen a stílusban/nyelvezetben is találkozik/egybeforr a mű szakrális példázata a kollégisták élettanulságaival.)
     "Árulkodó módon" a főszereplőt is Péternek hívják. E névazonosság erőltetése még szájbarágóssá is válhatna, ha nem ily egymástól (időben-térben) távol eső dimenziókat mozgósítana.
     Mi a közös a két Péterben, ha van egyáltalán? Az apostol - félelmei szülte hitetlenséggel, illetve hitét elhomályosító szorongással - menekül sorsa, végzete, halála elől. Ám a szükséges pillanatban nem dönthet másképp: betölti küldetését. Bár a külvilág életére tör, idő után személyes élete (földi/emberi ittléte) másodrangúvá válik.
     A kollégista Péter is menekül - mondhatni, ő is a külvilág elől, amely azonban nem követeli tőle életét, legalábbis nem közvetlenül. Halála nem a "martalócok" képében közelgő sorsának/végzetének fedezete - épp ellenkezőleg: maga választja, még ha öntudatlanul is, formátlan ösztönök által vezérelve; talán válaszul a külvilág ürességére, mely vákuumként szippantaná magába egy lassú pusztulás igézetével (ahogy szüleit is). Nem várja be sorsát, mint a bibliai, hanem elébe megy, sőt: ő alakítja, habár artikulálatlanul, ködgomolygásban, de egyre elszántabban. Jóllehet, az ő életében is munkál valami eleve-elrendeltség... de erről inkább dolgozatom végén.
     (3) A harmadik világréteget a művészetben lehetne körvonalazni, a fiúkat érő művészeti hatásokban, melyek idő után olyannyira életük részeivé válnak szintén, hogy gyakran már egybemosódnak reális ittlétükkel. Ugyanúgy mintát, megoldást, menekülési útvonalat kínálnak. Ez a folyamat Péter életében a "klasszikus" ámokfutó pár (Bonnie és Clyde) történetében csúcsosodik ki: Oliver Stone nagy port kavart filmjében, a Született gyilkosokban. Itt válik egésszé végérvényesen a híd jelentéstartománya: a filmben van ugyanis egy emlékezetes pillanatsor, melyben két gyilkosság közt, a száguldást megszakítva, a mindent tagadó lázadásban szinte eggyé forrt szerelmes pár egy hídon vérszerződéssel pecsételi meg "küldetését", melynek mozdulatláncából kibomló s a mélybe hulló selyemsál az örök szerelem szimbóluma lesz, míg a vízbe ér. (Lehet, hogy mindez kissé didaktikusan hangzik, ám mindenképpen van valóságalapja.)
     Péter és Zsófi öngyilkossága is a hídon történik. Ők az a sál? Vagy az ő esetükben éppen a szerelem képtelenségét hivatott igazolni e tragédia? Hiszen az utolsó pillanatban Zsófi őszintén szerelmet vall. Nem hiszem. Az eleve-elrendeltségnek épp a másik oldala nyer létjogosultságot - vagyis ekkor már olyan fokára ért e lelki folyamat, hogy nem végződhet földi megoldással. Mindenképpen egy megemelt/magasabb létminőségben kell hogy manifesztálódjon. Így az apostol keresztje, Bonnie-ék selyemsálja és Péterék vízbe ugrása eggyé válik a végső értelemben.
     Innentől a fölötte a nagy mindenségnek üzenetköre már nem is a mélység fölött kalimpáló kisgyermek kétségbeesését juttatja eszünkbe - hanem az egyik legősibb és legemberibb igényt/vágyat, amit saját magunkkal szemben támaszthatunk: valahogy fölülemelkedni a dolgokon, s mindvégig fölötte állni a földi mindenségnek. S ha ez másként nem megy, hát halálunkkal adva meg a végső választ, nem is annyira a külvilágnak (dacos banalitás volna csupán, még ha tragédia is), mint inkább magunknak, tulajdon álmainknak. (Palatinus/noran, Bp. 2000)