"A szovjet irodalom Leninnek azt a jelszavát is megvalósítja, hogy álmodoznunk kell."

"Halálommal senkit se vádoljanak, csakis a mi szeretett szovjet hatalmunkat."

"Rezeg a feje"

Határozott célom e dolgozattal, hogy minél többen megvásárolják e kis, csúnya könyvet, minél többen olvassák, minél több olvasóra hasson a hang, amellyel Kukorelly Endre közeledik saját negyven évéhez. Mert élmény látni, ahogy kisiklik a filológia veszélyes csapdáiból, soha nem az idézet a reprezentációs tárgy, hanem az ember. Embert, egy magyar írót állít középre, róla beszél annyi féle módon, olyan szemantikai figurát használva, amelyet éppen megfelelőnek talál.
     A (7) nap, fejezet, darab, rész, a 37. oldalon a következőképpen néz ki:
     "(1999. dec. 10.)
     Csak a zászlók pirosa nem fakult.
     Csak a Párt nem öregszik. (Kányádi Sándor: Zászlóhajtás)
     Arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy az osztályharc az országon belül a szocializmus felépítése időszakában különböző körülményektől függően élesedik vagy csökken. (Nemes Dezső)
     Mi az általános? (Biszku Béla) 
     A bolsevik puccs 80 éves. Beszart, ahogy mondják. Ez az általános.
     Rezeg a feje.
     Olyan, mint amikor előkaparnak valahonnan Dél-Amerikából egy aggastyán nácit, százak meggyilkolásában bűnöst, mutogatják a tévében, elhülyült, trotty szemét a kamera előtt, alig áll a lábán, a könnye összefolyik a nyálával, itt van, ő az: de tényleg ő? Ugyanaz, vagy ki a fene? Egészen és csöppet sem ő. Mit kellene csinálni vele, mégis, mi volna a helyes és van-e olyan.
     Nincs helyes. Látszik az idő. Csak látszik az idő, és én nem tudom, mit jelent, látom, de nem értem, mi a csoda az idő. Túlvisz mindenen az idő."
     Szóval Kukorelly így csinálja a 37. oldalt, készíti elő, hogy az ideológiai mészárlás hozzávetőleg százmillió áldozatáról a maga sajátos modorában megemlékezzen, összefogva Dosztojevszkij Ördögök című regényének egyik mondatával: "...ha radikálisan levágunk százmillió fejet, és ezáltal könnyítünk magunkon, biztosan átugorjuk az árkot."
     A levágás megtörtént, az árok nem telt meg, de nem is ugrottuk át. Senki nem ugrotta át. Most látom, Észak- és Dél-Korea olimpikonjai közös zászló alatt masíroznak Sydneyben, itt sem volt tehát értelme a számolatlan halálnak, az egész Kim Ir Szen-i és Mao Ce Tung-i szar összevegyítésének. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme. Ha talán annyi nem, ők megépítették a ROM-ot, Kukorelly pedig megírhatta, ahogyan van.
     Módszere a következő. Kiemel egy eseményt, pl. Ceausescuék kivégzését, és körbepakolja az összes adekvát élménytöredékével. A diktátor-házaspár lemészárlásának felidézése úgy történik, hogy a nevük el sem hangzik. A 12. fejezet bevezeti az olvasót a szovjet írómészárlásba.
 

Az út, ahogyan járatik

Egyszerre több és egyszerre kevesebb, amikor együtt kerül kézbe a ROM. Az ÉS-ben csak nem látszik jól, hiába látszhatna jól is, elnyomják egymást az anyagok, megoszlik a figyelem, az ÉS-sel nem lehet három órát utazni, egyetlen anyagra koncentrálni, akkor főleg nem, amikor félig-meddig kiszorít az ablakon egy ingyenesen utazó öregasszony, aki háromnegyednyi helyfoglalásán + mázsáján túl azt is terveli, hogy könnyed, útitársi tónusban elbeszéli a világ folyását.
     Több, mert levonat, kevesebb, mert lemaradt róla a jegyzetanyag. Ekkor kezdem hajtani a ROM-ot. De nincs. Később azt hallani, a kiadó visszakérte a könyveket. De azt nem árulja el senki, mi történt, fontos tárgyi tévedés, személyiségi jog megsértése, vagy csak valami túlérzékeny szereplő (az Úttörő Szövetség Elnöke?) perli a kiadót. A jó írónak szerencséje is van, természetesen. Nem mintha szüksége volna rá. Munkája egy ritmusban jelenik meg e hullahegyekkel körbebástyázott történetet tudományosan elemző, dokumentumokkal megtámogató A kommunizmus fekete könyve című nagydolgozattal. Kiegészítik egymást, úgy, hogy Kukorelly SZU-kötetét egészíti ki a franciáké. Senki nem gondolja komolyan, hogy egérrágta, penésztől bűzlő "Szigorúan titkos" iratokból pontosan meghatározható volna a lakás igazsága. A harmadik olvasat már ennek jegyében és ismeretében történik. Kézben a kötet, a jegyzetanyag és ekkor már jobban figyelek, ugyan miért vonták vissza.
 

Figyelemfelkeltő előzetes

Úgy alakult, hogy egy nagyon udvarias, tisztességes, kulturált háttérbeszélgetés néma résztvevője vagyok egy művészkocsma félében. Nem szoktam. Nem formám. Vibrálóan okos nők okos érvekkel, végtelen művészettörténeti munícióval, és hasonló módon kondicionált intelligens, morgó hangú férfiak, kimondottan előnyös szónoki tehetséggel. Hallgattam. Efféle társaságban, különösen, ha irodalomról van szó, még különösebben, amikor kortárs irodalomról, aki nem szokta, hallgasson bölcsen és mélyen, igya söreit, de őket is vigyázva, nehogy a halmozódó maligánok miatt kedve támadjon belekontrázni. Miután egymással nem bírtak a vitázók, a gyengébb ellenállás felé mozdultanak. Ez voltam én. Az alapkérdés az, meg kell-e győznie a beszélőnek az olvasót egy-egy irodalmi mű minőségét illetően, ha ír róla. Merthogy nem győztem meg - "nem győztél meg, hogy K. műve valóban olyan jelentős volna a kilencvenes évek epikájában". Nem tudtam jól válaszolni, mert senkit nem kívántam meggyőzni semmiről. Az örömömet akartam volna megosztani a kedves olvasóval, de ekkor már végképp nem akartam megosztani semmit. Az embernek ritkán jut sallangtalanul öröm is, szándék is ugyanabban a ritmusban.
     A könyv.
     Kukorellyt olvasni - általában - dörmögés, mormogás, visszatérés, csapongás. Kukorelly szünetmentes jövés-menés az olvasónak, és az időnek méretlen elveszítése és megnyerése. Olyan rejtőző könyvek miatt rámolom le a külső sorokat, amely könyvek költözéskor, tapétázáskor látszanak, egyébiránt elvannak ott hátul. Most Illyés Oroszországa. Ha jól emlékszem, ez az az SZU-béli út, ahová Illyés aktív közreműködésével nem kerül a küldöttségbe József Attila. Később Rainer M. János kedvéért bontok le egy teljes polcot (Az író helye), és becédulázva egy Déry mondat: "A célhoz méltatlan művek születtek."
     Még később pincejárat a régi, összekötözött 2000 folyóiratokért, Szilágyi Ákos tanulmányai kedvéért. Mire kiteljesedhetne a harmadik olvasat, a padlószőnyeg, a fotelok tele vonatkozó irodalommal. És az Ahmatovákat nem is találom.
     Átgondoltuk-e, akár egyszer is rászántuk-e az időt és az energiát, hogy akár tizedrészben végignézzük, mi történt, mi általában, és velünk. És abban hogyan viselkedtünk. Kukorelly is érinti némi eltolódással (előretolással) ezt a kérdéskört, és arra a megállapításra jut, Nádas Péter Szegény, szegény Sascha Andersonunk című esszéjén túl "egyetlen tisztázó írás nem jelent meg". Ami valószínűleg így is van, ha nem is esik valami jól, hogy én legitimáltam volna a százmillió halottat, ettől feláll a szőr a háton. A pék a kenyérrel, a tanító az "úr ír"-ral, a paraszt a kukoricasarabolással, a költő a keresztrímmel. Ezer év telt el azzal, hogy hol jó-, hol rosszkedvvel legitimáltunk. Esztergom azzal, hogy kitűzte Koppány egynegyedét a kapura. IV. Szomorú Béla, azzal, hogy aranyat szórt a vérnősz? tatár harcosok közé Muhinál, a szekérvárból menekültében. A hódoltság földműves asszonya azzal, hogy dugott, és fiút szült, akiből kiváló janicsár vált a sztambuli kiképzőtáborokban, ha lányt, akkor a lány legitimált, azzal, hogy ő szült fiút húsz év múlva; azután jött a Habsburg, a német, az orosz, hogy legyen kikkel gyakorlatoznunk, el ne felejtsük, hogyan kell a nyakat behúzni, az életet megőrizni. A hősök, akik másféle szerkezettel bújtak el? az anyaölből, meghaltak, és mi, akik nem voltuk azok, sőt, legitimáltuk az éppen aktuális hatalmat fölöttünk, megsirattuk őket. Ha szabad volt, nyilvánosan, ha nem volt szabad, titokban. Nem gondolom, hogy egy országban, ahol a legitimáció jól preferált nemzeti sport, a túlélőknek kötelezően szégyenkezniük kellene reggel, délben, este. Majd később lesz még egy mondatom, bár itt jó helyen volna éppen, mi az író dolga.
 

Erkölcs és politika

Nem nagyon húznám ezt itt alá, ha tenném is, okkal, csak hát a csodák és válaszok a szavak mögött. Nem jegyeztem ki, Kukorellynél megjelenik-e a szövegben valahol e két fenti meghatározás. Ha nem, nem is szükséges. A testileg lelkileg evokációs ROM egymaga helyettesíti őket.
     Egy Farkas Endre nevű (lexikonilag, párttörténetileg kideríthetetlen pozíciójú, jelenű) eszmetörténész jelentetett meg ezzel a címmel dolgozatot Lenin etikai hagyatékáról. (1970, Kossuth Kiadó, 8 Ft, felelős szerkesztő Tomori Lajos, ő szintén hiányzik minden fellelhető lexikonból.) Minthogy a maga korában is gyöngyszeme lehetett a politika sajátosan kezelt etika-koncepciójának, minthogy Kukorelly könyvének sarokpontja az ember és a szocializmus, a szocializmus és az ember, e kettős közös, poros palotása a legvidámabb barakkban, a beszakadt és vérfoltoktól fekete hajópadlón, kénytelen vagyok idézni néhány sort. Bárhonnan, bármelyik fejezet bármelyik mondatát beemelhetném, ezért rövid, önmegtartott a részlet. "...a kommunista számára az egész erkölcs a kizsákmányolók ellen folytatott tudatos tömegharcban áll." (Lenin összes művei, 298. o.) A második: "Való igaz, a marxista etika fejlődése kidolgozottsága tekintetében - mint erre sokan rámutattak - elmaradt a marxizmus más részeinek fejlődése mögött. De ez az elmaradás, ha igaz is, nem vákuum, nem fehér folt, nem feltáratlan ugar - mint némelyek vélik." (Ez a némelyek Heller Ágnesre vonatkozik, aki szerint "a szocializmus akkor haladja meg saját etikátlanságát, ha..." a mondat második fele nem érdekes, Heller remélte, hogy a politika és az etika találkozik a messzeségben, mint a nem kimondottan párhuzamos párhuzamosok.)
     Még egy harmadik, az etikus politika és a művészetek viszonyáról. Dolgozatunk tárgya ez volna, tán helyén való, ám az igény pusztán ismeretterjesztésé. Kizártnak tartom ugyanis, hogy a következő negyedszázadban valaki fellapozná Lunacsarszkijt, ha csak nem patologikusan befolyás alatt. Tehát, Lenin a művészetről: "Lenin keveset írt és beszélt a művészetről. De az ő harmonikus forradalmi tudatában minden dolog a helyére került. Ha Lenin valahol rendszerezve kifejtette volna nézeteit a művészetről és a művészet-politikáról, ez minden olyan mérvadó és bölcs volna, mint minden, amit írt."
     Na. A ROM alapjainak lerakása. A ROM felépítése hihetetlen összegekért, hihetetlen károk árán, hihetetlen méretű illusztratív idiotizmussal. Mindezt Kukorelly, aki valahol azt írja, nem komonistáztam ki magam, most se komonistázom ki magam, a következőképpen fordítja egy telek nyelvére, ahol bogarak, hajók, stégek, kerékpárok és szomszédok realizálják a látható jelent: "Barakkban élni, és úgy az egész élet, végig egy egész életet, ezek nem nagy szavak, nem annak szánom. Egyszerű és közönséges, valamennyiünk által untig ismert dolgok, szép nyugodtan, túl minden indulaton, ki lehet ilyeneket mondani. Igen, itt éltem, nem mintha meghatódnék, nem hatódok meg, igaz, nem is vidámkodok. Elhagy, sajnos, a humorérzék, és csak az marad, bizakodni benne, hogy egyszer még visszatér. Napos területre ér. Kiköltözik a fájdalom a szívből. És hogy az még majd ez az én leszek."
     Megpróbálom elképzelni, mit érthet negyven évünkből egy negyven éves amerikai (USA) pali Kukorelly szövegei olvastán. Mit, a kopás, romlás, logikátlanság végtelen programjából. Legalább is a végtelenség-látszatból. Egyféle életvezetésről, amelynek nem voltak rész- és végcéljai, csak a lenni.
     K. Illyést és Gide-t idézve itt-ott emlegeti a SZU-beli vodka tömeges mindenhatóságát. Felfogható-e egy olyan olvasó számára az irracionalitást minden szinten teljesítő alkohol-attitűd, aki a végtelen lehetőségek kezelésének módszertanát az anyatejjel szívta magába? Nem úgy néz majd a magyar író néhol megrendítően lírai komcsikönyvére, mely Kelet-Európa-könyv inkább, mint SZU-könyv, mint az extremitásként kezelt, az alkohol-alakzat direktíváiban kiválóan teljesítő őslakos dakota harci dalára?
     Az az érzésem. Bár tévedhetek, ami a kötetben SZU, az is Kelet-Európa. Rendesen duna-parti agy vezérelte tekintet és szemlélet, egyszer a budai, egyszer a pesti oldalról. Honnan is tudhatnánk, mint gondolt egy muzsik, amikor őt választották a gyár heti címzetes sztahanovistájának? Azt is honnan, mennyire adekvát ebben a vonatkozásban a mi közép-európai irtózásunk a sorállástól. Azt sem tudhatjuk, egy harmadik generációs SZU-csemeteként megszületett orosz gyerek mit láthatott a világból. A magyar szülők sem beszéltek, "túl sokat kaptak a szájukra", mondja Kukorelly, nem akarván hátrányos helyzetbe hozni a butuska, a szavakat készpénzként kezelő gyereket. A magyar nagyapák beszéltek némi bor után, igen felelőtlenül, ha sikeresen túlélték a két háborút, ötvenhatot, egyebeket. De az ötvenben született ROM-gyereknek már a nagyapja is ROM-szülő, jól ellátva élettapasztalattal.
 

Szubjekt

Ugye nem kérdés, az apokaliptikus versek révén kiderülhet, ha akar, Kukorelly mennyire veszi figyelembe a megközelítés ezernyi változatának plurális szempontrendszerét. A ceremoniális különlegességek nekem szólnak, az olvasónak, vagy pedig magának, aki írja, el ne unja. A költő prózát ír. Jobban kinyitja a csapokat, több a betű. Több, és líraibb a líránál. (Nem idézek.) A ROM folyamatosan Juhász Gyulát juttatja eszembe, egy beragadt idézetet ismétel, Kukorelly lírájáról Kukorelly prózájára áttérve ezt hallom: "Ma hull a hó és álom hull a hóban, / bólint a láng az üres kaszinóban."
 

Minden másként látszik, ha meg van adva a módja

Hogyan olvassunk Kukorellyt? Csak erőlködés nélkül. Lelazítva. Ha lehetséges. Versszövete kezelésénél megtanulandó volt, hátradőlve, minden lehető csatornát nyitva, szenzorokat lecsiszolva, lehetőleg minden korábbi rutint bent felejtve a poros könyvtárszobában. A Kukorelly-faktorban megtaláljuk az előző időszak teljes képanyagát, az időjárást, a kátránypapírt, az abba csavart, fölakasztott öregembert, a komor szilvesztert etc. Mindazonáltal Kukorelly-féle stilizáltság nem kezelhető Jókai-közelítéssel (Jókai véletlen, nem rá gondoltam). Óvatosnak kell lenni, könnyednek, egy torreádor, aki túlélt ezer bikát, ezer csatát.
     Kukorelly mintha teherként viselné az egész könyv megírását, legalábbis ez látszik. Mint egy rosszkedvű operatőr, akit a rendező fehér vászonöltönyben beállít a legyek között poroszkáló tehéncsorda mellé, és akitől portrékat, tehénportrékat követel, pedig az úr egy hűvös, szúnyoghálós sátorban üldögélne leginkább, hajszálvékony kínai porcelánból zöld théát iszogatna. Kukorelly kimarad, kiül a történelemből, mondja közben.
 

Az ember tudja, hogy téved, de jólesik neki

Az ember tudja, téved, de jól esik neki, hogy téved. Ami (nyelvileg) ennyire gőgösen jó (Esterházy emberien, Bodor Ádám túlvilágian, Mészöly mérnökien, Szentkuthy áradva, Hajnóczy izzadtan és gonoszan, Garaczi fiatal nagyapásan, Keresztury sziporkázva), Kukorelly spekulatíve, azt könnyű nem szeretni.
     Szóval: van, ami van. Folyamatos, folytonos, figyelek, leveszem a következő téglát, ha nem találkozom velük véletlenül, keresem, ha nem találom, dünnyögök, miért nem dolgozik, ugyan miért nem dolgozik. Vagy ha (a választott van) igen, dolgozik, miért nem találkozom vele. Az organizált és a dezorganizált, ahogyan elmozog egymás mellett, mindkettő érvényes, és mindkettő éppen elég fejtörést okoz. Különösen, amikor egy-egy szolmizációs félhang átvág a kortársi ködökön, és boldogan él, amíg egy következő le nem cseréli, meg nem hal. A másik, amely minden bizonnyal nehezebben felfogható, mégis jelentősebb, talán éppen azért, mert a politika visszatérő és visszamenőleges érintései közt alig lehet a nyomára jutni. A ROM ugyanarról beszél a maga belső részecske-attitűdjei szerint, mint Móricz a Kelet Népe homlokzatán hirdetett "Hagyd a politikát: építkezz!" És mint Móricznál, itt is ellentétes eredménnyel. Persze, hogyan is jöhetne össze a ROM és az építkezz? Előbb elpucolni a romokat, azután majd lesz valami.
 

Hogyan, és hogyan nem

Most, ahogyan olvasom Kukorelly történeteit, mind ismerem valahonnan, Palit, az unokabátyót nem, Gézát, a másik unokatestvért sem, helyette saját unokabátyáimat ismerem, anyám "honvágyát," ilyeneket. Közben minden, ami elhangzik, megtalálja a maga társát a mondat mögött, pl. azt, ahogyan a Bazilika melletti Kanonok sor nyugati szárnyát elfoglalta egy orosz tiszti kórház. Lelakta, és ahogyan megteltek a csatornák, ők mindig felköltöztek egy emelettel, a lenti ablakait, ajtajait befalazták, az a szint lett az ülepítő. Ha még tíz évig tart a szocializmus építése, a Vörös Hadsereg aranyereit, a gyomorfekélyeket a padláson gyógyítják. Mindez a lehető legtermészetesebb módon. Az esztergomi ember naponta elhaladt, és láthatta a százéves falakon, hogyan húzódik fölfelé, aminek lefelé kellene húzódnia. És nem nagyon volt mit tenni.
 

Szöszölő

A szöszölő egy olyan, nyéllel ellátott, kerekeken előre-hátra húzogatható fémdoboz, melynek belsejében gumikorongokkal forgatott, műanyag tüskékből összeállított henger forog, s ez a henger felkapkodja a padlószőnyegről, az ágy és a hosszabb lábú szekrények alól, a doboz erre a célra kialakított tányérjába dobálja az elmúlt időszak pelyheit, bolyhait, szöszeit. Ez lehet egy gyapjúzokniról lekopott színes darabka, lehet topolyatermés, lehet engedetlen pormacska, két fehér szál egy tavalyi nő sáljából, lehet két göndör szál a fanból valami szenvedélyes ölelést követően.
     Az ember szöszölés után kinyitja a dobozt, egy műnyomó lapra borítja a tartalmakat, máris ott mozog a tegnapelőttben.
     Az író soha semmi lényegeset nem tud pontosan. Televeszi magát idézetekkel, objektivitással, közelítésekkel, így, úgy le- vagy felfokozott érzelemmel, rádönti a cinizmus és a racionalitás öntetét. Hogy ők majd segítenek, talán, majd. És ha egyszer beletrafál, mert megesik, újra a tudósember gőgje, mindent tudása, és átviszi a bizonytalanságon néhány percnyit, órányit, napnyit, és még hosszabban is, szerencsés esetben. És ettől egy darabig megint helyén van. Jól.
     Az író a túlélendő rend működési elveit, szisztémáit vizsgálja, ezért a lehető túlélés miértjeit nem kutatja, hiszen az ok adott. Az lepi meg, amennyiben nem sikerülne. Az írót nem robbantja le, ha ellopják a kocsiját, ha elhagyják, vagy ő hagyja el a szeretőjét, hiszen a konkrét hosszú távú cselekvési programhoz ennek az egésznek alig van köze. Közben megpróbál túllépni a mindig jelen lévő irodalompolitika kárhozatain, mindent megtesz annak érdekében, hogy a felhangosodó szélek ne zavarják a mérlegelésben.
     Ez történt Kukorelly Endrével. Úgy vált felfedezővé, hogy el sem utazott. Mindannyian felfedezők vagyunk, egyedül a perspektíva határoz, a konszolidáltság foka, a távolságtartás eltökéltsége. Olvasom Kukorellyt, a ROM-ot, ahogyan frusztrált negyedhangok nélkül hitelesíti a szövegtechnikát, amelyet a kezdetektől használ, használat közben egyre kintebb és függetlenebbül mozogva. De.
     Nem óhajthatom a SZU-kötet kapcsán, hogy találkozzunk legalább egy boldog sóhajjal, mondjuk egy rossz időben kiszakadttal, egy véletlennel. Korábbi köteteiben sem találunk, miért éppen itt? Kukorelly ritkán érzelgős, az érzelmek sem döntik le a lábáról túl gyakran. Most ezután egyetlen kérdés maradt, a kiadó miért kérte vissza a piacról a köteteket. A könyvek egymás mellett élnek, most egymáson hevernek a padlószőnyegen, Illyés, Ördögh Szilveszter, Gyurkovics, Illés Endre, Zsdanov, Latinovits, Dénes Zsófia, Ady, Nemeskürty, Pilinszky, Anna Ahmatova az evakuáció Taskentjéből, Rainer M., Banos János, Juhász Béla tanár úr Debrecenből, Wilde, Platón, Füst Milán és Mandelstam, jól van ez így? Nyilván nem. Nincs jól. De soha nem láttam még könyvvel lelőni valakit. (Jelenkor, Pécs 2000)