|
FEKETE
J. JÓZSEF
Az Élmény Emléke
Füzi László: Lakatlan
Sziget I-III.
Napló 1997-1999.
"...könyvek
nélkül immár akkor sem élhetnénk,
ha végképp hiábavalónak tartanánk olvasásukat."
(Alföldy Jenő)
"Az ember azzal is
elüt minden más élőlénytől, hogy tud
egyedül lenni. Hogy kell egyedül lennie. Hogy kegyetlen
tehernek érzi a magányt."
(Vladimir Minač)
A magánnyal ellentétben nem igazán kedvelem
a napló műfaját, ezért nem is vezetek napi feljegyzéseket, másokét se szívesen
olvasom. A napló ugyanis az elkülönülés műfaja. A kirekesztés, a hatványozott
magány műfaja. A Lakatlan Sziget műfaja. Azé a szigeté, amelyre csak a
naplóíró bejáratos, ahonnét engem, a potenciális (irodalom)olvasót éppen
választott műfaja által taszított ki.
A naplóhoz,
mint minden egyéb reneszánsz eredetű műfajhoz elszakíthatatlanul hozzátartozik
az én, vagyis a személyiség fontosságának a tudata, nem téveszthető
szem elől, hogy a napló az énformájú perszonális elbeszélés sajátos változata,
így monologikus formájában egyszerre tartalmazza az eseményeket, s mivel
jelen esetben jószerével olvasónaplóról beszélünk, ("Ezek a mostani jegyzetek
valóban naplószerűen kapcsolódnak egymáshoz. Nem teszek mást, mint hogy
az olvasmányaimból hirtelen előkerülő gondolatokhoz fűzök pár megjegyzést,
úgy, mintha esténként írnám le azt, hogy aznap éppen mi történt velem.")
az (olvasmány)-élményeket és a hozzájuk fűzött kommentárokat, végső soron
és nagy általánosságban azonban irodalmon kívüli jelenségnek tekinthetjük.
(Kivéve természetesen a művészi szándékkal készült alkotásokat. A napló
lényegét tekintve közelebb áll az élethez, mint a művészethez, bár az alapvető
jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás, a viszonylagos
rendszeresség, a fragmentáltság, a kihagyásosság valami módon mind stilizálják
az eseményeket, a történéseket és ennek alapján, művészi szándékoltságának
hiányában mű-alkotásként is értelmezhetjük. Határműfaj tehát, amelynek
mezsgyéjéről több irányba kanyarodhat a szerző. S azt, hogy Füzi László
naplója a kedves olvasmányélményeim közé tartozik, csupán azzal indokolható,
hogy amíg a naplót, mint műfajt nem, ám a határműfajok legtöbbjét igencsak
kedvelem.
A Lakatlan
Sziget "a gondolkodásnak élő ember Belső Tere. Így természetesen metafora
is; a gondolkodás helyének és a meditáció önmagába fordulásának metaforája..."
- és ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy az írók zömmel olyan könyveket
írnak, amilyeneket olvasni szeretnének, akkor megérzésem szerint egyben
kísérlet az eszményi műfaj megragadására.
A Napló természetesen
nem csupán magánjellegű és magánvonatkozású szövegeket rögzít, sőt... ám
a világ birtokba vételének a magába szippantó módozatával él. A naplóíró
Gerle Margit plasztikáiról írva "Margitot" szólítja meg; Kovács András
Ferenc költészete kapcsán "András"-ról beszél, Benes József is "Jóska"
lesz nála. Tárgyának letegezésével is sugallja a közvetlenséget, ami által
birtokába veszi mindazt, amit magával cipelhet Lakatlan Szigetére.
A személyesség
elvével kapcsolatos, a naplóírás során érvényesített alkotói-befogadói
nézeteit Tolnai Ottó művészete műfajfelrúgó műfajgazdagságának értelmezése
közepette fejti ki. Ennek szellemében tapasztalhatjuk, a tudás-összefoglaló
munkákból következően egyre valószínűbb, egyre bizonyosabb, hogy a világ
leírása, a világ leírhatósága, rendszerezése, elemeinek szócikkekre bontása
és lexikonokba sorjázása, vagy CD-romokon való egymásba fűzése nem a művészet
és nem a művész feladata. "...új kapcsolatokat kell kialakítani a világgal,
új, személyes kapcsolatot, átélhetővé, tapinthatóvá kell tenni, ha tetszik,
kézzel foghatóvá, s ha tetszik, akkor személyessé kell formálni a lexikont
is" - írja minderről Füzi.
Az empátia,
a hozzá fűződő személyesség, és a vele kapcsolatos kíváncsiság nem más,
mint az élet és a művészet kiegyenlítődésének a motorja, az új művésziség
(persze Füzi ezt nem mondja ilyen deklaratív tömörséggel) három pillére.
"Nemcsak gondolkodik a világról, hanem megéli azt, így teremti meg gondolkodása
hitelességét." - szögezi le Tolnairól, de világos, hogy egyben egy új műérzés
megfogalmazására tesz e kijelentéssel kísérletet. Ennek a műérzésnek a
kulcsfogalma a személyesség - maga is végtelenül személyes a naplójában!
-, s ezért nem árt átmásolni ide vonatkozó gondolatát: "A személyesség
nem a bezárkózást vagy a világtól való elzárkózást jelenti, hanem a világ
által adott élmények továbbgondolását, mérlegre tételét."
Füzi saját
naplóírását is értelmezi naplójában, vélhetően azoknak az elődöknek a nyomdokában
haladva, akik a rendelkezésükre álló olvasmányok elégtelenségéből fakadóan
maguk írták meg az általuk elképzelt, "eszményi műalkotás" irányába kalauzoló
szöveget. Akik a hagyományőrzésből a hagyománytörés szükségszerűségét tapasztalták,
a hagyománytörésben a hagyományőrzést valósították meg, az irodalom szüntelen
palimpszesztjében egyensúlyt teremtve a kivakarás és a felülírás között.
Sőt, Füzi túllépi ezt az equilibrisztikai alaphelyzetet, az ő kivakarásai
és felülírásai nem "szépirodalmi igényt" tükröznek, nem a teremtett világ
teljességét kívánják létrehozni, noha végeredményben mégis egy létváltozat,
egy létmodell összességét célozza naplója. Ez a létmód, ez az irodalommal
folytatott párbeszéd a teremtett világok (Lakatlan Szigetek) bejárása,
ám nem a felfedezés, hanem a megértés szándékával. Több is ez a megértés
szándékánál - inkább a személyesség szűrőjén való áthullámoztatás a belső
dialógus célja. "Az olvasás élményét, a mű továbbélését, finom tovaremegését
az emberben" óhajtja a szerző a naplójával - az élmény abszolút személyessége
mellett - megörökíteni, s maga, meg természetesen a feltételezett olvasó
számára továbbgondolhatóvá, tovább élhetővé tenni. (Az említett személyesség-elvű
tapasztalat vezeti el addig a gondolatig, amelynek értelmében "magának
az élménynek a tudatosítása, megőrzése is lehet olyan fontos, mint egy
adatokban bővelkedő monográfia megírása, vagy természetesen egy, a műalkotás
szerkezetéről folytatott diszkurzus »lefolytatása«..." S még állítsa valaki,
hogy Szentkuthynak nincsenek követői!)
"Az értelmezés
kísérlet az értelemadásra" - fogalmazott egy helyütt Babarczy Eszter, igaz,
ő az értekező próza, pontosabban a kritikaírás gyakorlatának elemzése kapcsán
tette sommás kijelentését, de okfejtése Füzi László gondolkodásmódjára
is meghatározóként érvényesíthető. "Az értelmezés, számomra, kalandozás
egy kertben - írja Babarczy -, nyilvánosnak szánt elmélkedés az olvasottakról,
jelentések próbálgatása, hol sodródás a szöveg élményével, hol elrugaszkodás
egy-egy szöveghely alapján, s végső soron kísérlet arra, hogy ezt az utat,
ezt a személyes kalandozást valamiképpen egy potenciális közös kultúra
részének tekintse." Füzi Naplójában a Babarczy által megjelölt olvasási
modellt (és itt szándékosan nem használom a stratégia kifejezést) a következőképpen
közelíti meg: "Régebben szinte »rohanva« olvastam, új »meghódított« területekre
vágytam, szellemi kilátópontok megtalálására, elfoglalására, most már inkább
a régebben olvasott könyvekhez, versekhez térek vissza. Vándorolni a versek,
elbeszélések, regények között, újabb fontos mondatokra bukkanni, egy-egy
újonnan feltűnő részletet észrevenni, megjegyezni, vissza-visszatérni egy
fontos sorhoz, bekezdéshez vagy vagy egy nagy vershez, ezt most már fontosabbnak
tartom, mint hogy mindig újabb területet fedezzek fel."
Többször ismétlődő
gesztus a naplóban a már ismerthez, a már olvasotthoz való visszatérés,
szemben az újjal, az ismeretlennel. Érdekes, a gyerek is a már ismert mesét
mesélteti újra és újra, ragaszkodik az elsőként hallott változathoz, bármilyen
léha módosítást, szótévesztést "Nem úgy volt!"-tal torol meg, és máris
újrázásra ösztönzi a mesélőt. Pedig a világ felfedezésében a kíváncsiság
hajtja! Senkitől se hallunk több miértet és hogyant, mi ezt, mi azt, mint
ugyanattól a gyerektől, aki az esti meseolvasáskor vagy mesemondáskor csökönyösen
köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig ő csupán a tegnap olvasott (ezt olvassuk
már két hete) mesét hajlandó meghallgatni. Az új mese számára olyan, mint
a filmhíradó volt egykoron, vagy manapság a reklám: kedvcsináló, hiátuskitöltő,
ám a "nagyfilm" számára csak dejá vu lehet, vagyis az egyszer már látott,
hallott, ismert. Amiben ott a biztonság, amibe bele lehet kapaszkodni,
ami nem csap be. Egyáltalán nem meglepő az író, szerkesztő embernek ez
az ösztönös menekülése a már ismerthez - vele szemben az ismeretlen nem
a felfedezésre váró dolgok egy újabb csomagját jelentik, hanem a nihilbe
vezető út újabb, ködbevesző lépcsőjét. A pusztulással szemben kapaszkodó
bizonyosság küzdelme ez a viadal.
Az ugyancsak
szorgos naplóíró, Bálint Péter is ezt az elmélyült, rekurzív olvasás iránti
igényt kéri számon nemzedékén, amelyen inkább a "falkaszellem" jegyeit
véli felismerni, semmint a nyelvi éberségre és igényességre alapozott minőségeszményt.
Az 1996-os Leuveni Naplójában magát is bírálja, mert képtelen ellenállni
az idegen szöveg kísértésének, hogy azt a saját szövegében éltetése tovább,
az általa kiváltott gondolatokból, reflexiókból új szöveget hozzon létre.
A maga "nótáriusi" lejegyzéskényszerével szemben azért engedékenyebb, mint
mások "szöveggyártásával", egyben magát a naplóírást olyan pozícióba helyezi,
amely a tünetszerűségen túl mutat rá a mai 40 és 50 év közötti korosztály
felújult szigetre-vonulási igényére, illetve a szigeten rekedtség következtében
a fragmentált, az esetlegességtől szabályozott, személyes indíttatású szöve-gek
felé való fordulására. Ami talán nem egyéb, mint a magány és önmagunk kihívása:
"Egész este a naplómat »csinosítgatom«, pedig korábban nem hittem a naplóírás
jelentőségében, most viszont beláttam [Maurice] Blanchot igazát: menedéket
találok benne a magányosságom ellen. Sőt, általa létezem, kettős értelemben
is. Először is oldalakon át fesztelenül trécselek hasonmásommal, aki rendre
megszólít, s arra buzdít, legalább neki nyilvánuljak meg őszintén, s arról
is biztosít, hogy türelmesen meghallgat, és mélyen magába zárja titkaimat;
másodszor az esetemben is igaz a megállapítás, hogy a dolgok azáltal válnak
valóságossá és megtörténtté, hogy számot adunk róluk írásban, s évek múltán
is szembesülhetek egykori önmagammal, még ha olykor kínos is a tükörbe
nézés."
Amennyiben
az írást tárgyiasult olvasásnak tekintjük, akkor e modell szerint olvas
Füzi, s e modell szerint ír, valahol a műfajok határmezsgyéjén, s teheti,
hiszen (szép)íróságát egyenesen tagadva, a szerkesztő pozíciójából a magánember
köreibe váltva, az élményszerző olvasás szerelmeseként magát is határhelyzetbe
hozta: nem a tudomány, nem a művészet nevében értelmez, hanem kéjeleg az
irodalom megmagyarázhatatlan varázsában, az olvasás és a továbbgondolás
keltette testies gyönyörben. Az irodalmi szöveg Paul de Man szerint előre
kialakítja tulajdon félreértéseit, és ezeknek a félreértési lehetőségeknek
az adottsága híján, ha minden megközelítés egy végső jelentésbe torkollna,
aligha lenne értelme az értelmezésnek. Se az irodalomnak, ami egyedül önmagára
utalhat vissza. Füzi ilyen, önmagára visszautaló ígérvényként, nem pedig
zárványként értelmezi az irodalmi szövegeket, és ebből eredően a maga olvasatát
is újraolvasások sorával árnyalja, szivárványozza, s nyelvi szuggesztivitásával
ezt az olvasatot ugyanannak az irodalmi kultúrának a részesévé teszi, mint
ahonnét a primer szöveg vétetett.
Ha már a napló
és a naplóíró viszonyáról szóltam, el kell mondanom azt is, hogy valami
módon a fikció irányába bonyolódik a meditáció, a naplóíró hőssé avanzsál
(ha valami nem, akkor ez nem ritka az irodalomban), s már nem is a naplót
írja, hanem a maga teremtette hőst szemléli, tágra nyílt szemekkel csodálkozik
rá annak önálló életre keltett gondolatfutamaira. "Ha sokáig íródik egy
napló, akkor a napló írója elkezdi figyelni azt, aki írásának hőse lesz.
Mert nem maga a hős, hanem az, aki szinte tollba mondja neki azt, amit
írnia kell. A stilizáció távolságot teremt a szerző és hőse között, ezért
figyelhetem azt, aki vagyok, vagy inkább leszek, s ezért kereshetem a magyarázatát
is annak, amit írok[...] Mert talán már nem is én vagyok az, akiről ez a
napló szól, hanem az, akit a távolságteremtésekkel megteremtettem, aki
a meditációk során felépül bennem."
Mintha csak
az imént tetten ért (Bálint Péternek a szinte azonos időben íródott naplójában
is feltűnő) "hős" gondolatát csípné nyakon, úgy rökönyödik meg a naplóíró
saját ötletén, hogy leginkább egy életrajzi könyvet szeretne írni Németh
Lászlóról. Hogy miért éppen a sokat forgatott szerzőről, akinek gondolat-nyomdokaiba
gyakran és mélyen, tanulmányi szinten és terjedelemben is visszapillangózott
- külön, a naplóban alaposan tárgyalt történet. Érdekesebb, hogy miért
éppen e levegős műfajt, az "élet-rajzi könyvet" célozta meg ez a belülről
fakadó vágy, talán a teremtő indulat első szeizmografikus jelzése, ugyanis
a naplóíró - a naplóírás langyos habjain evezve - az "eszményi" műalkotás
víziójával szembesül: "...jó lenne írni egy olyan könyvet, amiben minden
benne van, ami fontos, amiben lezárhatnám az engem érdeklő kérdéseket,
amiben kitérhetnék a formák elől, mert csak úgy szabadon, nekem tetsző
módon írnám ezt a könyvet, sem az arányok, sem a terjedelem nem érdekelne,
csak írnám, mert fontosnak tartanám, hogy írjam." Kissé benne van ebben
a műalkotás-látomásban, műfaj-előképben a 19. század pozitivizmusa és az
ezredforduló megengedő posztmodernje is. Lényeges azonban, hogy az ideális
műalkotás mindenképpen vaskos kötet legyen. (Különös módon, számos, írással
foglalkozó olvasó számára a vaskos könyv nem csupán cél, hanem eszmény
is; nem csupán írni, de olvasni is nagy oldalszámú köteteket szeretnek
[inkább].) "...a vaskos könyvet, amit mindenkinek meg kellene írnia, aki
írással foglalkozik, még nem írtam meg, lehet, hogy nem is lesz időm, módom
megírni" - jegyzi Füzi, s valahogy ismét Szentkuthy visszhangzik fülemben,
a világot átfogó Opus Magnum örökös torzó-kísértése...
Az "életrajzi
könyv" irányába mutató oldalakon a műértelmezésnek olyan módszerével találkozunk,
amely a mű tartalmi és formai egységével, az eszme és magatartás egységével
párhuzamosan a szerző eszmei és cselekvő adottságának, a műalkotás mellett
az alkotói folyamat megismerésének szükségességére alapoz. S Németh László
esetében ez a módszer kitűnően kamatoztatható. Hosszú nekifutások is megjelennek,
különösen a napló harmadik nagyfejezetében: ezek a részek már távolról
se naplószerűek, hanem az emlékezéshez, a megidézéshez állnak közelebb.
Végeredményben mégis a napló műfajához tartoznak ezek a szövegrészek is,
hiszen az önvizsgálat, az önelemzés, a világ dolgaira való rákérdezés műfaján
belül lendítenek széles ívű csapásokkal.
A nagy olvasmányélmények
és az utazás közben vásárolt, a vasút monotónia elűzésére szolgáló könyvek
hetekre, hónapokra meghatározó élményként irányítják a napló meandereit,
néha varázslatos együtthangzásokban találkozva egymással, mint például
Márai és Eötvös gondolatai - amelyek a naplóban újabb reflexiókat indukálnak.
Hiszen a szövegek a Lakatlan Szigeten csupán kiindulópontot jelentenek
a naplóíró gondolatai számára, akinek egyik legnagyobb ellensége a "felületesség,
a végig nem gondolt gondolat". Füzi végig gondolt gondolataiból megtudjuk,
hogy irodalom-, élet- és létfelfogásának meghatározó "legendája" az Ilia
Mihályhoz fűződő szellemi kapcsolata. Meghatározó olvasmányélménye Németh
László. A századvég, vagy talán inkább a századok, vélhetően még inkább
a magyar kultúra századainak jelentős elméi között is kitüntetett helye
van Füzi naplójában Vekerdi Lászlónak, akit egészen egyszerűen - csodál.
Egyéneket, személyeket emel ki, nem pedig műveket, ugyanis a Lakatlan Sziget
meghatározó személyes élménye a megtartó közösség fölbomlása, a közösségi
értékrend eltűnése, ami alapos körüljárás után egyenes vonalon találkozik
Jean Baudrillard kultúrpesszimizmusával. Az írás ugyanis - miként Tandorit
parafrazálva állítja Füzi - a mai írót kizárja a külső világból. Lakatlan
Szigetre kényszeríti. Ahol - egzisztenciális kiszolgáltatottságában - afölött
is el kell töprengnie, hogy tulajdonképpen mi is az, amit csinál(t). Méltók
voltak-e töprengései a megörökítésre?
Ez az író
dolga: a kételkedő tépelődés. (Kalligram, Pozsony 2000) |
|