A csóka csak az első felbukkanásáig ritka madár, a hangját csárogásnak mondják, egyes leírások a csjak és csjek kifejezéseket tulajdonítják neki, mindez persze mentalitás és képzelet kérdése. A gyalogló csóka emlékezetes látvány, a Nap a Zenit felé közelít, 1964. június 18. csütörtök van, a kályhából füst gomolyog a szobában. Mi akadályozhatja a dolgok szokványos menetét?

A kályha tüze hamvába dől, az úgynevezett ramatyégetés dugába, füst lebeg az asztal körül a szobában, még szerencse, hogy nyáridőben történik mindez, az éves nagytakarítás és meszelés részeként.

A csóka nem tévesztendő össze a szarkával, varjakkal, seregéllyel, annak dacára, hogy olykor társul hozzájuk, és rafinériáért ő sem megy a szomszédba. A kifejlett példányok szeme fehér, a fiataloké világoskék, a Nap a Zenit felé közelít, két egész óra van még délig, a csóka fényes tollait hempergeti az udvar levegőjében. 1964. június 18. - ez egy létező nap, a benne élők számára örökérvényű következményekkel.

A szoba padlója sárgahomokkal évente átmeszelt föld, a füst az ablak alsó keretén átcsordul lassan és bizonytalanul, ki a virágoskertre, a kék liliom, a mályva meg a nárciszok közé. A virágoskert veteményesben folytatódik, majd annak folytatásaként a cseresznyefa és a ringló uralja az országúti kerítésig a világ teremtése óta.

A szoba feletti padlás a ház lelke; ami a cserepeken túl van, az a kinti világ, nem más, mint sejtelem. Óriási padlás ez, szívdobogtató. A kémény beton ajtaját egy háború előtti - sosem használt - szerszámnyél támasztja meg. Nem kevés kíváncsisággal emeljük ki a szürke, érdes ajtócskát a helyéből; lássuk csak, hol a hiba? A kéménybe nem szűrődik fentről fény, keserű korom és füstszag keveredik a padlás gabonaillatú levegőjéhez. Mi lehet a kéményben? Alulról felfelé nyúló karunk valami szilárdba ütközik hamarosan. Mintha belülről tapogatnánk a Föld felszínét.

Nocsak! Savanyúcukorka üvegtározóban, stollwerk fillérét! - miben sántikálhat a szobakémény?

Létrát kerítünk, kibontjuk a tetőcserepeket a kémény tövében, s kimászunk a ház tetejére! Felejthetetlen látvány tárul a szemünk elé! Ott van előttünk az egész nyári udvar, a távoli mezők és a szántóföldek végi akácok. A kakas, miután megpillant bennünket, szentségelve vágtázik a bodzásba, és onnan védelmezi az ostoba és gyanútlan tyúkokat. Ezt a látványt nem múlja felül évekkel később a stuttgarti tévétorony panorámája, és nem múlja felül az Eiffel panorámája sem, 1964. június 18. van, csütörtöki nap. A világ tetejére jobbról a házsarok vén akácának lombja vet kevéske árnyékot, enyhe szellő mozog. Az égbolt tiszta kék, akár a fiatal csókák szeme, fecskék repdesnek a gabonaföldek felett. A két öreg csóka dermedten lapul a sárgabarack fa ágai között odalent az udvaron a kukoricagóré előtt, éppen szemben a kéménnyel.
     A kéményben pedig négy csókafióka. Csókafiak egymáshoz szorulva, nyolc szempár mered a nyolcra meredő kettőre. Fekete toll, sárga csőrperem, a kirepülés előtti órák, ez nyilvánvaló. Nem gondoljuk azt, hogy egy nappal korábban érkeztünk, villanásnyi időre sem cserélünk fejet a négy féldiónyi valamelyikével, hogy lássuk magunkat az égből alátekintve, megfellebbezhetetlen ítéletünktől sújtottan. Győzedelmes vadászként ünnepeljük győzelmünket, akár felnőttek is lehetnénk, a célszerűség és határozottság tiszteletreméltó képviselői.
     Az öreg csókák, a csókafő, s aztán a csókanő támadásba lendülnek; két csóka jobbról, balról, szemből és hátulról. Óriási lárma, sivalkodás, jajveszékelés. - Csak le ne veszekedj onnan!

A fiókák a dróthurokról egyenesen a szakajtóba kerülnek, öreg kabát borul rájuk, nem tiltakoznak, összebújnak, igen súlyosak jól tápláltak, egészségesek, félnek, végük van, talán ez az utolsó napjuk, tolluk ragyog a déli fényben. A fészek vastag, erős padlatát szerszámnyél szakítja át, a huzat keresztülsuhan régi szokott járatán. A csókapár az erdő felé tűnik el, a Nap a Zenitre ér.

A csókafiókák az udvaron forgószéllé alakulnak és égbeemelnek egy fehér selyemruhás lányt, a közelben nyaraló barátunk húgát, aki aznap délutánra ígérte, hogy megengedi, hogy azt csináljuk a négy cigánymeggyfa takarásában, amit már régen szeretnénk. A csókák elragadják, s nyilván egy távoli palotában tartják majd fogva, felváltva járnak rá, mint izmos kreol kanok, mígnem jól kereső prostituálttá nem teszik, aki örökkön vágyott hivatásának érzi majd azt, amit csinálnia kell. Amikor életünk éppen sokadjára is romokban hever, akkor találkozunk vele legközelebb egy városban, ahol feltehetően várunk valamire. Velünk tölt két reggelt és egy délutánt anélkül, hogy a fizetségre igényt tartana, s aztán nem látjuk többé és nem is emlékezünk rá többé. A csókák tömör testére emlékezünk, rikoltozásukra, a kémény átölelt derekára.

A csóka fekete madár, fészke a kémény, árulója a füst.