Megvárta, hogy az ezredes eltűnjön a folyosó végén, aztán elindult. Uramisten, gondolta, hova csöppentem. De kit érdekel most az alagút, majd holnap, ráér holnap is hülyeségeken töprengeni... Aludni kell. Aludni, aludni... A forró zuhany nemhogy felfrissítette, hanem kiszívta maradék erejét is. Ahogy beért a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, majd némi habozás után ráfordította a kulcsot. Tett egy lépést, amikor megzizzent valami a talpa alatt. Fölemelte a bakancsát, és lenézett maga elé. Egy félig elsárgult szőlőlevelet pillantott meg. Értetlenül meredt a padlóra. Már álmodna? Lehajolt, és fölvette a levelet. Csipkézett szélei teljesen elszáradtak, a levél pereme, mint a megsárgult pergamen, szétmorzsolódott ujjai között. Csak a tövénél volt zöldes, a tőről levált száracska őrzött még valamit az éltető nedvekből. Aztán ahogy egyre följebb emelte tekintetét, ahogy pillantása lassan tovasiklott a padló kockás lapjain, látta, hogy lépésnyire tőle, ahol egyébként az asztalnak, a rozoga asztal falábainak kellene állnia, éppen ott, a padló kőlapjai porhanyós földbe vesznek. Félig látszottak csak a kőkockák, kis sávban előtte talajmorzsák szóródtak szét a padlón, és onnantól már egy másik világ kezdődött. Hitetlenül nézte az anyag átalakulását. Eltűnt az asztal, a fal az ablakkal, helyettük mogyoróbokrok zöldelltek a hirtelen kitágult térben. Száradó, gyér avar borította a földet, onnan fújhatta ide a szellő azt az árva szőlőlevelet, a kert belsejéből, a cseresznyefák végéből, ahol a lugas áll, és a lugas alatt Fabrió papa fonott karszéke. Beljebb lépett a kertbe, a fülledt, augusztusi nyárba. Zizegő, susogó neszek vették körül, a kert hangjai, amelyeket annyira ismert. Már látta is az öreget, ott ült tíz lépésnyire tőle, csukott szemmel pihent a lanyha szellőben, a lugas szőlőlevelein átszökő fényárnyékok, mint a víztükrön megtörő napsugarak, táncoltak az arcán, matróztrikóján. 
     Fabrió papa fölrezzent szendergéséből, és mosolyogva intett feléje, Már azt hittem, nem jössz, mondta, amikor Livius odaért hozzá. Leült mellé a kék-bordó csíkos kempingszékre. Egy pillanatra behunyta a szemét. A sör, felelte váratlanul, mintha álomból ébredt volna, a behűtött sört kint felejtettem a biciklin. Fabrió papa fölvonta a szemöldökét, Akkor uccu érte. Utálom, ha a sör langyos, mint a pisi. Livius fölkászálódott a székről, és elindult a kert kijárata felé. A kerékpárt az utcán hagyta, a ház falának támasztva. Egymásnak koccantak az üvegek, mialatt leakasztotta a kormányról a cekkert. A tikkasztó augusztusi hőségben néptelen volt az utca. Egyetlen lelket sem látott, kivéve azt a kutyát, amelyik éppen előtte oldalgott át feléje az úttesten, lehorgasztott fejjel, a melegtől bágyadtan vonszolta magát. Rövidszőrű, barna tacskó volt. A kutya megállt előtte, unott tekintetét Liviusra emelte, majd érdektelenül folytatta útját. Livius visszament a kertbe. 
     Jól esett a sör. Legalább kimosta szájából a tea undorító ízét. Kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát. Ezt nem értette. Honnét ez a kimerültség? Minden porcikája sajgott, közben homályosan emlékezni kezdett, hogy mondani szeretett volna valamit Fabrió papának, és hogy tulajdonképpen azért jött ma délután, mert el akarta árulni neki végre... De mit is?... Valami fontosat. Mintha kölcsönvett emlékek ébredeznének benne, derengeni kezdett, hogy egyáltalán nem örül annak, amiért ezt a valamit el kell mondania. Szerencsére Fabrió megszólalt, Livius hallotta a szavait, de a szavak értelme különös módon nem jutott el tudatáig. Nehezére esett odafigyelni Fabrióra, de úgy volt vele, hogy addig sem kell előhozakodnia azzal, amire amúgy sem emlékszik, nem kell törnie a fejét rajta, ezért inkább megkérdezte Fabriót, mit is mondott. Az meg mintha csak erre várt volna, belekezdett bölcselkedő litániáinak egyikébe. Az évszakokról beszélt, meg a nyarakról, hogy úgy érzi, mintha nem is az évszakok változnának körülöttük, hanem ők maguk vándorolnának egyik nyárból a másikba, a mindig ugyanolyan, változatlan nyarakba. Hadd beszéljen, gondolta Livius, inkább ő, mint én. Néha válaszolt neki egy-egy szóban. Ennyi most elég. Antóniáék kijönnek hamarosan utána, és akkor talán megússza anélkül, hogy... Majd olykor úgy érzed, menekülési rohamok szállnak meg, leküzdhetetlen bujdosási vágy kerít hatalmába, eltűnni szeretnél, megszűnni egy időre.... Na ez az, figyelt föl hirtelen. Miért érzi most úgy, hogy Fabrió mintha az ő fejéből csalná elő a gondolatokat, helyette beszél? Itt kellene közbeszólnia, most lenne rá alkalma, és ahogy erre gondolt, ahogy éppen föl akart ülni, hogy előkészítse beugróját Fabrió papa szövegébe, tisztán, mintha valaki a fülébe súgta volna, egy hang szólalt meg benne, és azt mondta neki, hogy úgyis mindegy, mit csinál, mit mond vagy tesz, az események folyásán többé nem tud változtatni. És amikor Fabrió megkérdezte tőle, hogy van az apja, éppen akkor nyílt ki a kertajtó, és Antóniáék megjelentek a lugas bejáratánál. Livius megkönnyebbülten sóhajtott föl. A három női alak, mintha csak a lugas végén tündöklő napsugarakból öltött volna testet, közeledett hozzájuk. Fabrió odahajolt Liviushoz, Biztos vagy benne, hogy csak az egyiküket kéred, kérdezte. Amikor odaértek, Antónia Livius ölébe tette a zöld tálkát. Félig volt friss málnával. Most szedtük, mondta. Nem kérsz? De pillantása mást kérdezett, érdeklődve fürkészte Livius tekintetét. Maria-Luisa feddőleg intett neki, Mondtam már, hogy ne itasd napközben sörrel. Két pohár után az egész napot átalussza. Fabrió mosolygott, de nem szólt, inkább húzott egy kortyot az üvegből. Livius fölállt, majd Antóniával elindultak a cseresznyefák irányába. Senki sem foglalkozott velük, és ez a nyilvánvaló, tüntető közömbösség ugyanúgy része volt a látogatási ceremóniáknak, mint a teaivás. Nem mondtad meg, jelentette ki Antónia csendben, amikor hallótávon kívülre kerültek. Nem, felelte Livius. Nem volt rá idő, toldotta meg. Vagy nem volt hozzá bátorságod. Livius könnyedén megrántotta a vállát, Ugyan... el akartam mondani. Csak nem úgy alakult. 
     Antónia megállt az egyik fa alatt, nekidőlt háttal a törzsének, és tüntetően nem nézett rá. Nem akarom, hogy úgy érezd, bármiképpen befolyásolni szeretném a döntésedet, mondta egy idő után, Nem vagyunk összenőve, azt teszel, amit akarsz. Ha úgy érzed, hogy menned kell, menj, én nem foglak tartóztatni, csak most már nem ártana, ha eldöntenéd magadban, mit is akarsz tulajdonképpen. Figyelte a lányt, a félrefordított fejet, a pisze orrot, a vékony, összezárt ajkait. Nagyon is ismerte ezt a kislányos, durcás arcot. Főleg az elmúlt hónapokban elég sok része volt benne. Antónia most alig észrevehetően megrázta a fejét, Hogy nem fáradtál még bele a hazudozásba, kérdezte. Egy idő után már egészen könnyen megy, felelte flegmán. Csak azért mondta, hogy bosszantsa. Elege volt abból, hogy úton útfélen magyarázkodjon. És ki nem állhatta Antóniának ezt a durcás képét. Ezzel nem tudott mit kezdeni. Fabrió papa nem is olyan régen azt találta mondani, valószínűleg éppen egy Maria-Luisával lefolytatott vitát követően, hogy Isten csakis azért teremtette a nőt a férfi mellé, hogy örökké edzésben tartsa éberségét. Nehogy ellustuljon az agya. Hogy amikor azt hiszi, a dolgok a legnagyobb rendben mennek körülötte, legyen valaki, aki felébreszti ebből az illúzióból. Hiszen minden a káoszból jött, és a káoszba tér vissza. A nyugalom csak átmeneti lehet. Még mindig a lány arcát figyelte. Ez már nem az ő arca, gondolta magában. Ez nem az az arc, amire emlékezni szeretnék. Ez a másik arca, amilyennek nem szeretem látni, és csak azért látom ilyennek, mert haragszom rá. Antónia anti-idea arca. A haragos gyerek-istennőé. De milyen ő valójában? Ha most úgy láthatnám, ahogy első alkalommal megpillantottam. Ha most látnám először, ha ma délután ismertem volna meg, itt, hátul a cseresznyefák alatt, még így, duzzogó képpel is, vajon ilyennek látnám? Ha a valóságot nem befolyásolná egy korábbi arckép-lenyomat az agyamban, amelyre most olyan könnyen ráismerek, vajon akkor is ilyennek látnám? Kereste Antóniát az arc mögött, azt az elsőt, az eredetit, a megmásíthatatlant, de nem találta. Akkor kinek áll ellen? Kivel vitatkozik? Ha akarod, most visszamegyünk, és elmondom nekik. Antónia ránézett. Most? Livius vállat vont. Nem mindegy, most vagy holnap? Legalább mindenki együtt van. 
     Amikor kimondta, már nem volt visszaút, nem hátrálhatott meg. Pedig úgy tervezte, hogy előbb szépen Fabrió papának tálalja a dolgot, rábízva, hogy a megfelelő alkalommal ő adja tovább Maria-Luisának. Nagyon nem szerette volna, ha ez a keserű pohár őrá marad. Most pedig kimondta. Most neki kell harcba szállnia, egy szál magában, és mindenki előtt kiinnia a keserű poharat. Fabrió sem állhat mellé, hiszen számára is újdonság lesz, amit hall, neki idő kell, hogy rendezze magát. Ott fog ülni csöndben a karszékében, és mire összeszedi a gondolatait, mire előhúzná érvéinek védőpajzsát, amellyel megpróbálná menteni Liviust, addigra Maria-Luisa mérgezett nyilai már végeznek vele. Várta Antónia válaszát, hátha ő maga is megretten a gondolattól, hogy a nyílt színen frontot nyissanak anyja felé, vagy hogy legalább megsajnálja őt, lebeszélje arról, hogy itt pakoljon ki, mindenki előtt. De most végképp egyedül maradt. Antónia újra elfordította a fejét, és csak ennyit mondott, Te tudod. Én itt megvárlak. 
     Te kis áruló ribanc, gondolta, aztán szó nélkül elindult vissza a lugas felé. Tizenöt lépés várt rá. És közben hallani vélte a robajt, amit a Maria-Luisában összeomló világ okoz majd szavai hallatán, látta a gomolygó porfelhőt, amibe belevesznek a lezúduló romok, és ami eltakarja, betemeti őt magát is... Azt a világot, amit oly számítóan, precíz, aprólékos tervezőmunkával épített föl nekik az évek során, és amit annyiszor fölvázolt előttük, hogy Livius már irtózott, ha csak a jövőjére gondolt is. Nem mintha bármi kivetnivalót talált volna abban a jövőben. Szép volt az, nagyon is szép. Ennek az elképzelt jövő-világnak az építőköveit Maria-Luisa valószínűleg már akkor elkezdte rakosgatni egymásra, amikor megismerte őt, de terveit először azon az egy évvel korábbi nyári délutánon tárta elé, amikor Livius a cseresznyeszedés után beoldalgott Cecil után a házba, pusztán csak azért, hogy megigyon egy pohár üdítőt, de a konyhában Maria-Luisa leültette az asztalhoz, és neki végig kellett hallgatnia őt. Váratlanul érte, mivel lelki szemei még mindig nem tudtak megszabadulni Cecil kerek melleinek látványától, ahogy az imént kibukkantak a napfényben, még érezte bőrének illatát, és minden más gondolat inkább helyet kapott fejében, mint Maria-Luisa hosszú távú elképzelései a jövőjét illetően. De hallgatta, ahogy mindig is szófogadóan hallgatta ennek a nőnek a szavait, mintha az valamiféle rejtett hatalommal rendelkezne fölötte, amit ő kénytelen elismerni, ami ellen képtelen védekezni. Leült Liviusszal szemben az asztalhoz, néhány pillanatig tűnődve nézte, ahogy megissza a hideg almalét, ahogy forgatja kezében a hűvös, párafoltos poharat, aztán csendben így szólt, Tisztában vagy vele, hogy mennyire magadba bolondítottad Tónit? Livius letette a poharat, és kíváncsian tekintett az asszonyra. Mit feleljen erre? És honnan veszi ezt? ő éppenséggel az ellenkezőjét hitte olykor. De Maria-Luisa nem várt választ, Hidd el, egy anya megérzi az ilyesmit. Amikor kezdett előttem világossá válni a dolog kettőtök között, beismerem, kicsit megijedtem. Nem attól, hogy ti ketten... hát érted, hanem attól, hogy ilyen hirtelen, ilyen gyorsan következett be. Arra számítottam, hogy majd később, ha érettebbek lesztek, igen, bíztam is benne, hogy akkor talán kialakul köztetek valami... Csak ez hirtelen jött. De nem baj. Talán jobb is így. Ha tudtok vigyázni magatokra, én nem bánom. Meg mit is tehetnék? Jól van, én örülök neki. Csupán megijedtem, kicsit, mert rögtön az jutott eszembe, hogy annak idején én is a kamasz szerelem csapdájába estem. Ez nálunk, tudod, családi ártalom, mosolygott, mint akinek szégyenkeznie kell ezért. Nagyanyám régen egy ugyanilyen kamasz szerelemnek köszönhetően játszotta el jövőjét. Tudod, ki volt az én nagymamám? Tóni talán mesélte is már. Úgy hívták, hogy báró Hermina von Lichtenstein. Igen, igen, igazi baronessz volt a nagymamám. Hatalmas házuk volt Bécsben, nem messze a Prátertől, villájuk Salzburgban, téli vadászkastélyuk Innsbruck mellett... Úgy nevelték, mint egy hímes tojást, a világból csak annyit látott, amennyit a vasárnapi sétákból a Práteren láthatott, és ami a báli termek csillogásából számára kijutott. És aztán tudod, mit csinált az én jól nevelt, csinos, csipkeruhás fruska nagyanyám? Egyetlenegy délután hagyták magára a Práterben, a körhintáknál a barátnőivel, és ő azon az első szabad, felügyelet-nélküli délutánon beleszeretett egy jóképű, csinos fiatalemberbe. Persze, ez a világ rendje, mondhatnánk, csakhogy ez a fiatalember, az én nagyapám, egy egyszerű mozdonyvezető volt. El tudod képzelni? Egy bárónő, akit elbolondított egy mozdonyvezető. Amikor a dolog kiderült, hadd ne mondjam, micsoda botrány kerekedett. Tiltották, hát persze, más idők jártak akkoriban, még ha azokban az időkben mozdonyt vezetni nagyon romantikus foglalkozásnak számított is. Polgári körökben, persze. Valami olyasmi lehetett, mint manapság pilótának lenni. Vagy majdnem olyasmi. Tiltották, és mit értek el vele? Egy szilveszteri éjjelen, amikor mindenki a szalonban pezsgőzött és az új év beköszöntét várta, az én drága nagyanyám összepakolta a kis cókmókját, kiosont a hátsó kijáraton, és világgá ment a mozdonyvezetőjével. Egészen Vinkovcáig menekültek. Ott összeházasodtak, és ezzel végleg megpecsételték a sorsukat. Wilhelm von Lichtenstein, dédnagyapám büszke ember volt. Nem ment értük, nem is próbálta fölkutatni a lányát. Egyszerűen kitagadta. És soha többet nem állt szóba velük. Amikor anyám megszületett, a gazdasági válság tetőfokán, a szegénységtől űzve nagyanyámék tettek egy kísérletet a kibékülésre. Fölutaztak Bécsbe, megálltak a családi ház előtt, és addig vártak ott a még csecsemő anyámmal, amíg dédnagyapám föl nem bukkant a kapuban. Bejelentkezni nem mertek. Csak álltak ott, és vártak. Dédnagyapám még akkor is hintón járt, amikor már az autó volt a divat. Amikor a hintó kigördült az utcára, egyetlenegy főbólintásra telt tőle. Merthogy megismerte őket, afelől nagyanyámnak nem voltak kétségei. De meg sem állította a hintót. Bólintott, és elfordította a fejét. Ennyi volt. Aztán soha többet nem találkoztak. Látod, mit tesz a kamaszszerelem? Nagyanyám, míg élt, és amikor én még kicsi voltam, sokszor mesélt nekem arról a régi, elvesztett gyerekkoráról, a pónilovairól, az utazásokról Velencébe, a Riviérára, a báli szezonokról, a keringő dallamain hullámzó lánykákról, frakkos lovagokról... de mindig úgy, úgy beszélt azokról az időkről, ahogy az ótestamentum ír az elveszett paradicsomról: volt a hangjában egyfajta mélabús önvád, kesernyés, és mégis derűs szomorúság, ami élete végéig elkísérte, ami szüntelen harcot vívott benne nagyapám iránti szerelmével. Mert egy világot nem lehet büntetlenül elherdálni. Életének minden hónapja, minden napja erre emlékeztette őt. Ez volt az ő keserű tapasztalata, amit megpróbált nekem átadni. Cecil, tudod, más. Őt nem kell félteni, két lábbal áll a földön, mindig tudja, mit akar, és ezért mennyit hajlandó föláldozni anélkül, hogy sérülés érje. De Tóni... Ő olyan, mint egy virágszál. Ha szépen ragyog rá a nap, virágzik és tündöklik. De a legkisebb szél is képes letörni. ő olyan, akit félteni kell. Vezetni, vigyázni és dédelgetni, gondozni és szeretni, mert különben elhervad. Ezért ijedtem meg, amikor láttam rajta azt a hirtelen és gyökeres átalakulást, amit a te fölbukkanásod váltott ki benne. A kislányból máról holnapra nő lett, szinte a szemem láttára vesztettem el. De tudd, nem baj, örülök, hogy ez általad történt, és nem mással, mert te jó ember leszel. Tebenned nincs meg az a durvaság, ami neki árthat. Őszre egyetemre mész, okos gyerek vagy, meg fogsz tudni állni a saját lábadon. Apád is nyugodt, megfontolt ember, számíthatsz rá. És majd mi is segítünk. Csak arra kérlek, ne siessetek el semmit. Be kell fejezned a tanulmányaidat. Kell, hogy egy férfi a maga ura legyen. Én addig sem fogom tiltani t?led Antóniát, ha kitartatok egymás mellet még néhány évig, én csak örülni fogok neki. Inkább te vigyázz rá addig is, mint valamelyik faragatlan helybéli parasztgyerek. Ez itt nem Tóni világa, nem ide való. Majd te megteremted az ő világát, benned megtalálja a helyét, én tudom. 
     Átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét, Ugye számíthatok rád? Livius, ha képes lett volna ilyesmire, legszívesebben nyomtalanul köddé válik abban a szent pillanatban. Kellemetlennek érezte az asszony érintését, valahogy nem oda illőnek találta. És nem értette azt sem, mi jogon várnak el tőle itt és most akkora felelősséget, amire, szerinte, képtelen még ígéretet tenni? Hiszen még azt sem tudja, mi fog vele holnap történni, nemhogy négy év múlva. De nem tudott szabadulni Maria-Luisa tekintetétől, szinte megbabonázta őt, és maga sem vette észre, amikor bólintott. Majd lassan elhúzta a kezét, kitalált valami hazugságot, amivel kimentette magát, és kisietett a házból. És csak szégyellte magát, szégyellte, szégyellte... 
     Ugyanúgy, ahogy most itt a kertben is, miközben lassan letelik a tizenöt lépése a lugasig, szégyelli, amit mondania kell, szégyelli, hogy nem felelt meg az elvárásoknak, és azt is szégyelli, amiért annak idején gyenge volt ellenállni. Nem csak ott, akkor a konyhában, hanem számtalanszor még, amikor Maria-Luisa úgy építette bele bizalmát, hogy szinte észre sem vette, két lábon járó bizománylevéllé vált fokozatosan, bejegyezték lelkébe Antónia jövőjének jelzálogát, amiért felelnie kell. És az ellenállás minden jele nélkül hagyta, hogy higgyék, igen, őrá bizton lehet számítani, ő nem olyan ember, aki cserben hagyja a másikat. Egy szó, egy gesztus, egy bólintás vagy egy pillantás elég volt részéről ahhoz, hogy megerősítse, vagy pusztán csak rájuk hagyja ezt a hitet. Mennyivel kényelmesebb volt ez, mint akár a bizonytalanság legkisebb jelével is elárulni, hogy nem kész ő még ilyen ígéretekre. Úszott az árral, gondtalanul rábízta magát a sodrásra. De most szembe kellett fordulnia vele. 
     Amikor belépett a lugasba, és meglátta hármójukat, azonnal tudta, hogy történt valami. Fabrió papa gondterhelten meredt maga elé, miközben a bajuszát vakargatta, Cecil pedig hátat fordított mindenkinek, mint aki már nincs jelen. Maria-Luisa kapta föl a fejét, amikor megpillantotta őt, és azonnal eléje sietett, Tudod, mi történt, kezdte hitetlen hangon, de Cecil azonnal megpördült és kifakadt, Muszáj mindent azonnal kiteregetned? Neki miért kell éppen mindenről tudnia? Maria-Luisa, mintha valami botrányos arcátlansággal illették volna, erélyesen rászólt, Nem szégyelled magad? Mire való így beszélni Liviusszal? Ő már családtagnak számít, majd, fölkészülve arra, hogy elfogadjon minden együttérzést, ami jogosan kijár neki, odafordult Liviushoz, és így szólt, Képzeld, Cecil a fejébe vette, hogy elköltözik innen. Hát ehhez mit szólsz? Azt még elnéztem neki, hogy nem akart tovább tanulni, végül is nem kényszeríthetem, hogy vigye valamire az életben, de ez már azért mégiscsak... 
     Nem is tudta, örüljön-e, vagy sem, mindenesetre hálát érzett Cecil iránt, még akkor is, ha most éppen megint őt próbálta megsérteni. Ez mégsem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ő is vallomást tegyen. Nagylelkűségi roham szállta meg, aminek következtében Cecil segítségére sietett, Végül is nem gyerek már, kezdte csitítón, dolgozó nő, el tudja magát tartani... Cecilre pillantott, de az nem díjazta különösebben a feléje nyújtott baráti jobbot. Én is ezt mondtam, dörmögte rá Fabrió. De Maria-Luisa, habár Livius szerint tisztában volt vele, hogy a csatát már elvesztette, hiszen Cecilen már régóta nem tudta érvényesíteni hatalmát, még ellenállt, akár szokásból is, Ostobaság! A mai világban, amikor családok nem tudnak megélni több jövedelemből sem, mi esélye van egy magányos nőnek? Albérletet fizetni a városban? Hiszen a fizetése a lakbérre sem lesz elég! Ezt már túltárgyaltuk, vágott vissza Cecil, Mondtam, hogy a barátnőmmel közösen tartunk majd fönn egy lakást. És mikor kértem tőletek utoljára pénzt? Meg tudok én élni a ti segítségetek nélkül is. Maria-Luisa makacsul rázta a fejét, de ekkor Fabrió közbeszólt, Hagyd rá a lányra, hogy azt tegye, amit jónak lát. Erővel nem fogod itt tartani. Te ne szólj közbe, fakadt ki Maria-Luisa, Te könnyen beszélsz, nem a te... Rövid csend után Cecil folytatta, Azt akarta mondani, drága Fabrió, hogy te könnyen beszélsz, nem a te lányod vagyok... Cecil! Maria-Luisát mintha kígyó marta volna meg. Kétségbeesetten meredt a lányra, mintha puszta tekintetével beléfojthatná a szót. Most mit kényeskedsz, kérdezte Cecil ártatlan képpel, Éppen ezt ne szégyelld Livi előtt, ő már régóta tudja. Én mondtam el neki. Maria-Luisa reszketett a dühtől, Mit mondtál te neki? Az igazat, hogy Fabrió nem az apám. Maria-Luisa kinyújtotta karját, és a kertajtó irányába mutatott, Takarodj innen! Ezen egy kicsit mindenki meglepődött. Ezek nem Maria-Luisa szavai voltak. Fabrió is csak elnyitotta a száját, de szólni nem tudott. A mindig kimért, megfontolt Maria-Luisa egy szempillantás alatt semmivé foszlott, Azt mondtam, takarodj innen! Fabrió végre kinyögött valamit, Luisa... Csönd legyen! Kifelé! Livius látta, hogy Cecil magabiztossága megingott. Erre valószínűleg ő sem számított. Mint mindig, amikor zavarát leplezni akarta, mosolyogni próbált. Livius sajnálta. Legszívesebben közbekiáltott volna, hogy kár ezért a színjátékért, hiszen ő már mindent tud, régóta tud mindenről, nem csak arról, hogy Cecil nem Fabrió lánya, hanem a többiről is, Cecil már mindent elmesélt neki, és Maria-Luisa hiába próbálja még most is rejtegetni előle az igazságot. Ki hitte volna, mondta Cecil óvatosan, miközben a kertajtó felé hátrált, hogy ilyen könnyen megy majd. És kilépett a kertből, mindörökre.