Ódák és más tagadások 

Nekem ilyen trófeáim vannak. 
Begyújtok a felszeletelt fával, 
és együtt emlékezem a bőrrel 
meg az ágy körül fénylő kutyákkal. 
Munkakörömhöz tartozók, ahogy a dél- 
utáni hölgyek teasüteményén osztozni 
a mókusokkal. Aztán jöhet a felkentek 
páholya vagy a ködfolyó partjain a séta, 
amiért természetben is fizetnek. 
Csak le kell jegyeznem, hogy melyik 
irányban több a márvány, és az érc- 
sasok tekintetére sem árt kitérnem. 
Jöttömre bódéjukba húzódnak az őrök, 
csupán az arcuk világít. Ez a sűrű 
fényű zsír a komoly szolgálatban 
edzett szervezet sajátja. 
Nem én találtam ki, hogy megy 
az arcszínemhez és a dögcédulához, 
amit most fogadásból hordok.

Te csak bízzál, addig én gyanakszom.
Majd cserélünk, mikor már házaikba
húzódtak a napvadászok, és a lépteket
külön-külön hallani az utcán.
A természetes homályban majd mondom én,
hogy a vetített alakot is majdnem elfogadtuk
közülünk valónak, és hogy miért ne lehetne
a legjobbat a végére hagyni. Te addig
a tükörkép szájába adott szavakkal
bizonygatsz, azután lefekszünk.
Elválik, hogy melyik ablakon át
figyelek a sziporkázó égdarabra.
Tudva, hogy a szemek öntisztulása
az én koromban már lelassul, és a fények
görbülése nem az én kérdéseimre válasz,
ahogy nem is a tiédre.