Prológus

Hajnalban, 2 óra után megszólalt a telefon.
     Fiam, gyere haza, most, rögtön indulj, kellesz, segíts rajtam, bejöttek a lakásba. Az egyik itt állt az ágyam felett, pisztoly volt nála, dadogott, zokogott anyám a telefonba. Aztán megszakadt a vonal. Azonnal tárcsáztam anyám telefonszámát, de foglalt volt. Egész nap foglalt volt. Délután hívtam a barátnőjét, de ő sem tudott az anyámról semmit.
     Anyámtól 1000 kilométer választ el; országhatárok, határőrök, városok, falvak, folyók, utak, mezők, gyárak, német, magyar, bolgár, francia kamionok, turistabuszok, benzinkutak, büfék híg kávéval; ha utazom csak a szívem visz már haza, és mindig ugyanúgy, az úttól összetörve, az aggodalomtól bűzösen lépek be anyám lakásába, az ismerős szagba...

Valami történt. Haza kell utaznom, mondom még este egy német autó belsejében, a lelkem rajta, mennem kell, állítom feleslegesen fellengzősen, pedig senki sem kérdez rá, és magam sem tudom miért, de szívesen folytatnám így, hogy: Eleget bírtam, tűrtem, dolgoztam itt, az idegenben - de nem lehet, nem szabad..., éjjel pedig csak ülök sötét és hideg szobámban, újra és újra hívom a budapesti számot, de a telefon sípol, a hívott szám nem kapcsolható, közli újra és újra a pesti központ. Bőröndöm az előszobában áll, az asztalon borosüveg és pohár, melyet magamnak kell megtöltenem nehéz borral, pedig milyen jó lenne, ha magától telne meg...

 
1/

Másnap reggel enyhe kábulat a szürke sztrádaaszfalt fölött, autóelőzés, közben találós kérdések az autórádióból: Die erste Frage: Mennyi elefántnak felel meg egyetlen kékbálna súlya? Egy focipályát mennyi A4-es lappal lehet befedni? Mit gondol mein Herr, milyen magas a zsiráf? Ön nyert..., két hét Mallorcán... A távolban bajor templomtorony izzik a napfényben, aztán osztrák falvak; a sötétzöld dombok között családi házak fehérlenek, és a házfalak belülről biztosan ugyanolyan fehérek, a szőnyegpadló vajszínű, a kanapé harmonikusan visszafogott, a nap, a hét, a hónap, az év, az egész élet lapos és áttekinthető egy ilyen kertvárosban, ahogyan maga az ápolt kert is a ház mögött... De mégis mindez felém tart, befütyül, bújik, besurran autómba, így viszem az ötven év előnyt, a Nyugatot magammal haza(?), oda, ahol nincs ilyen, még nincsen... Nincsen nagy kanapé, puha fotel, harmonikusan visszafogott színű szőnyegpadló, melyen állva talán másképpen ordít az ember a feleségével, az anyjával. Így viszem magammal mindezt, fészkelődve a kormány mögött, és a napfénytető ragyogó négyzetében egyre mélyebbre nyílik a kék ég, én meg csak dudálok, villogok, előzök mindent és mindenkit türelmetlenül, gátlástalanul az autópályán. Kettévágom az utat, a szürke betont, tolom a kocsi orrát keletnek, bele a langyos, keleti alkonyatba...

Sötétszürkébe olvad világosszürke...
     A budapesti házak között autók vakító fényszórókkal, lomha teherautók, a fülledt estében mindenki és minden csak vonszolja magát; az emberek szép lassúsággal kelnek át az úttesten. Dudálok (Keletiesen zajongok, nyugatiasan sietek.), itt vagyok, anyám! Öt utca, három, két utcakereszteződés, csak egy közlekedési lámpa választ el bennünket, jön a fiad! Az, aki több mint harminc éve bújt ki belőled véresen, ijesztően némán, de a kövér nővér fogta a lábát, életre pofozta a fiadat. Itt jön a fiad, ő majd kifizeti villanyszámládat, telefonszámládat, gázszámládat...
     Mi célod van az életben, mégis mire is szültelek, kérdezted anyám. Akkor, amikor még erős voltál, amikor kiküldted fiadat a lakásból, mert csöndre vágytál vasárnap, és... a fiad még most sem tudja a választ. Pedig most már a fiad akar vasárnap délelőtt aludni a tévé előtt, a kosztümös, Ránts kardot!, Húzz pisztolyt film közben. A fiad, ÉN akarok fürdőköpenyben megrohadni abban a német kertvárosi házban, a puha fotelben, igen, én, mielőtt sétálni indulnék vasárnap, lesem a hőmérőt, aztán határozott, egyenletes léptekkel haladok az erdei sétányon, és közben arra gondolok, hogy a friss levegő biztosan jót tesz a tüdőnek. Van jogging felszerelésem, jó tornacipőm is. Az utóbbi hónapban már vérnyomást méricskélő készülékre is szert tettem, reggelente vitamintablettákat szedek az öregedés ellen, és a tévéújság cikkeiből szerzett bölcsességekkel védekezem a nyavalyák ellen. Tudom, hogy a nélkülözés kiül az arcra, az életbiztosítás jó dolog, hogy a pénz a lét gerince, az emlékezés ellensége a felejtés, hogy a hosszú télnek hátrányai is vannak, igen, ilyen testet és lelket puhító közhely-okosságok között élek, éldegélek. Évek óta a DONT DISTURB! tábla lóg szívemen, mondta a múltkor Katrin?, Hanne?, vagy Elisabeth?..., de most jövök, mert hívtál. Tegnap még ezer kilométer volt közöttünk...
     Hívtál, itt vagyok, anyám.

Örülök, hogy ilyen gyorsan jött, az én fiam nem tette volna meg. Amikor kellett volna a segítsége..., de ezt hagyjuk...
     Beesem anyám lakásába, a konyhában a barátnő, egy tanárnő vár rám, hiszen nincsen kulcsom a lakáshoz. Édesanyját ma délelőtt beszállították a kórházba, néz rám merev tekintettel. Értem, mondom, és a megtett 1000 kilométerre gondolok, aztán bemegyek a feldúlt szobába. A padlón könyvek, újságok, ruhadarabok, a szekrény kiforgatva, kibelezve. A betörők minden értéket elvittek. A rendőrség hajnalban kijött, mondja a tanárnő, de csak két kamaszrendőrt küldtek ki... A vállukat vongatták, mit itt lehet tenni? Értem, mondom. Igen, néz rám a tanárnő, az édesanyja sajnos nem tudta elviselni, ami történt. Ma hajnalban éjjel kezet emelt önmagára, nem bírta a magányt.
     Bántották az anyámat, kérdezem hülyén. Hát nem érti, néz rám a nő, öngyilkosságot követett el? Tablettával, és mosolyog, de véres szemében bánat ül, én pedig kimegyek, és a konyhában lassan helyére teszem a telefonkagylót.
     

Végtelen kórházi folyosón ülök végtelenül egyedül a hosszú folyosón, melynek vége a sötétbe vész. Várjam meg a doktor urat, aki majd jön, szól ki a nővér a nővérszobából (asztal telefonnal, sokat látott heverő, kulcs belülről a zárban), valahonnan üvöltés hallatszik, aztán felbukkan a doktor úr. Határozott léptekkel, fésülten, szolárium barnán siet felém, mint egy kertvárosi teniszklub elnöke, nyújtja felém kezét. Tudja, az édesanyja megijesztett bennünket. A méreg hatott, a máj erősen károsodott. Sajnos, fűzi hozzá lassan, előbb kellett volna megtalálni, de így... Aztán biccent, siet tovább, én pedig bemegyek a homályos kórterembe, a nővér fehér köpenyt ad rám, és anyám fölé hajolok. Még soha nem hajoltam így fölé, ezt nem teheti meg a gyerek, mert ebben a "fölötte lenni" mozdulatban van valami abból, hogy aki az ágy fölé hajol, tovább él, jut eszembe, amikor anyám lassan kinyitja a szemét, elmosolyodik. Miért tetted, kérdezem (Vagy nem is szólok?), ő pedig csak mosolyog tovább. Itt vagyok, motyogom.
     Fiam, hát eljöttél..., suttogja anyám, bizony, te ilyen vagy. Az apád gyakorlatiasan kezelte az érzelmeket, én érzelmesen kezelem a gyakorlatias dolgokat, te meg az én vérem vagy... Megint tanultam valamit, válaszolom, anyám mosolyog, int, hajoljak közelebb, fiam, nem mondtam el mindent a rendőröknek, suttogja, hiszen úgysem tesznek azok semmit... Tudod, a betörő tetoválást viselt a kezén, K.Z. monogrammal..., találd meg azt az embert, beszélni akarok vele...

Én nem tudok úgy, ahogyan te élsz, anyám, jut eszembe, amikor aznap éjjel lefekszem az ágyába, és elnyújtózom a súlyos takaró alatt, mely a szagát árasztja magából. Az ágyak mindig mesélnek, de ez a keskeny ágy most csupán egyetlen szót ismételget: magány! Magány, forgolódás, álmatlanság, könyv, többször átlapozott újság, neszek a falon túlról, néma telefon. Anyám, ebben az ágyban aludtál, amikor... Amikor tegnapelőtt éjjel jött, valamelyik sötét utcában, a falak mellett közeledett K.Z., a betörő, hogy a csavarhúzóval feltörje a vacak cseh zárat, belépjen a sötét előszobába, elinduljon szobád, ágyad felé, belenézzen arcodba, hallgassa félelemmel teli zihálásodat, pisztolyt tartson szemednek, elvigye gyűrűdet, a pénzt...
     Maszkot viselt, mondja anyám, de a szemét láttam. Kék szeme volt, soha nem felejtem el a tekintetét... És tornacipőt is viselt, néz fel a kórterem mennyezetére anyám. Hófehér tornacipőt! Ápolt lábbeli volt. Hirtelen nevetni kezdünk. Biztosan kipucolja, mielőtt elindul betörni... Istenem, de régen nevettünk így, mint ezen a megjegyzésen...

Valamikor másnap hajnalban felkelek, kimegyek a lakásból, ki a P. utcára, a megszürkült, magyar ég, az elsápadt törökös holdsarló alá, hogy ne lássam a szobát. A kiforgatott szekrényt, szétdobált fiókokat, a padlón heverő ruhákat, újságokat... Nem akarom látni anyám lakását, ezt az abszurd valóságot, jut eszembe a ház előtt cigarettázva, nem akarom, amelyre anyám halk válasza bizonyosan így hangzott akkor hajnalban: Köszönöm, rendőr úr, jól vagyok! Értem nem kell aggódnia senkinek. Ez az egész csak öncsalás, anyám, jut eszembe, eltaposom a cigarettát, és megyek a pékhez, friss zsömlét venni...
     Én, én, én, mindig mérgelődöm, pedig inkább csodálkoznod kellene, édes fiam...
     Igen, anyám, igazad van.

Tudod, hogy szeretlek! Ezt könnyű mondani Németországból, 1000 kilométer távolságból. Ezt nagyon könnyű belemondani a telefonkagylóba reggel, este, hétfőn, idegesen szerdán, fáradtan csütörtökön...
     Vagy szombaton. Ingujjban, frissen borotválva, idétlen maszkulin illatba burkolva készülődni a randevúra, persze, szeretlek, tudod, anyám, persze, fontos vagy. Könnyű letenni a telefont, majd öntelt arccal kötni tovább a nyakkendőt a tükörben, aztán sietni a térre, mely fölött az esti napfényben izzik a templomkupola, és könnyű várni egy lányra, aki lassan jön a téren át, szinte pontosan neki mohó szememnek, és  rögtön meztelenre vetkőztetni, igen, és könnyű belehazudni kifestett arcába, hogy: Szép vagy Katrin, hiányoztál! Fontos lettél!
     Tudod, Katrin mi Keleten úgy hisszük, hogy a lélek előbb pusztulhat el, mint a test, motyogom a csalafinta, keleties bölcsességet, miközben kezem átvándorol a belvárosi pizzeria asztala fölött, tudod Katrin, senki sem született csábítónak, de csábítók vannak ám Tokióban és Párizsban, Kalkuttában, sőt még Budapesten is, darálom valamivel később, hogy a beszélgetésnek célja legyen, és a lány (szőke és óvón?) végre megértse: akarom. És persze könnyű feltárni a lakásajtót, Camparit, jégkockát elővenni a hűtőszekrényből, és könnyű megjegyezni meleg testén ide-oda vándorló ujjam fölött, hogy immár eljött a szerelem ideje, hát MOST bontsa ki dús szőke haját az ágyamon, de amikor a lány könnyed, táncoló léptekkel kimegy a fürdőszobába, sietve lenyomom az üzenetrögzítő gombját, és a gépből anyám hangja szól rekedten: Fiam, ma egész nap csak ültem és gondolkodtam ebben a hideg lakásban, fiam, azt hiszem, eleget éltem, hiszen csak terhedre vagyok..., vigyázz magadra... Pénz kellene, de tőled már nem merek kérni..., ekkor megremeg (addig) biztos kezem, a gép sípol, az üzenetnek vége, a lány odakint zuhanyozik, testem sarlóvá merevedik a sötét szoba közepén. Ilyenkor nagyon nehéz folytatni az estét ugyanúgy... 1000 kilométer távolságban.
 

2/

A ház, melyben anyám...
     Az öreg pesti bérház udvarán már csak egyetlen fa él. A másik feladta. Igen, ez jut eszembe, hogy a fa feladta, egyszerűen nem akar többé élni. A tűző napon inkább karóra emlékeztet; akár önmaga emléke áll a rozsdás poroló mellett, mert az élethez, a NAGY ÉLETHEZ már semmi köze. Augusztus végére jár: a városra ráül a hőség, a por, a bűz, és ettől az émelyítő keveréktől bennem is összekeveredik minden. Két napig nem hagyom el a lakást, de még a hálószobát is csak néha, egész nap az ágyon, a nyirkos lepedőn fekszem. A padlót, a falat, a plafont, a tévét bámulom, bort iszom, olykor telefonálok a kórházba, és közben azt érzem: minden ismétlődik körülöttem. A nap ugyanazt a fejfájást, bűzt, hányingert hozza, a rádió ugyanazokat a Strauß keringőket sugározza, a tévé esti vetélkedőjében a sápadt, izzadt riporter ugyanazt a kérdést teszi fel ugyannak a riadt, szomorú tekintetű emberkének. A nézők is ugyanúgy tombolnak, igen, úgy tűnik, a hőség akár egy kofa feneke terpeszkedik az átforrósodott, szürke városra és borít, temet, gyűr össze, perzsel meg mindent és mindenkit: a folyót, a hidakat, az utcákat, tereket, az öreg, szívbeteg postást, aki már napok óta nem mutatkozik a ház udvarán. Az első emeleten, a szobában, a lepedőn heverve, távirányítóval kezemben... Visszatértem. Mindig szerettem volna egy állatot. Emlékszel, anyám?

Akkoriban D.-ben, az ország déli részében éltünk, egy városban, melynek neve ma már nem játszik szerepet, és körülbelül nyolc éves lehettem, amikor a lakásunkhoz közeli építkezésen, az egyik épülő ház elhagyatott, sötét pincéjében megláttam azt a kutyát. Karjaimba vettem, a sötétedő, kihalt utcán cipeltem hazafelé, és a kutya oly gyöngéden nyögött, szuszogott, lélegzett, bízott karjaimban, hogy ez a hang többször eszembe jutott azóta is...
     Emlékszel? Azon a bizonyos estén te nyitottál ajtót, hunyorogva hajoltál le hozzám, pontosan úgy, ahogyan ma hajnalban én görbültem föléd a kórházban. Na, mit hoztál, kérdezted akkor, aztán puhán fejemre ejtetted meleg tenyered, és ebben a pillanatban a kutya morogni kezdett. Én meg álltam a sötét lépcsőházban a kiéhezett kutyával, és elsírtam magam.
     Igen, az a város a Duna mellett, ahol éltünk akkoriban. Abban a vidéki városban azért kaptunk lakást, mert az ipari településnek szüksége van értelmiségiekre, mondták a minisztériumban apámnak, ő meg boldogan bólintott, hiszen akkor Pest külvárosában éltünk. Albérletben. Tágas szobában, hárman... A vénasszony állandóan a sötét előszobában lebzselt; szöszmötölt, hallgatózott; az albérlők után kémkedett. Soha nem engedte meg, hogy esténként használjuk a fürdőszobát; a sziszegő bojlerből hamar kifogyott a melegvíz. Abban a külvárosi lakásban minden szép energia: az áram, a fény, az asztali rádió zümmögése, a fűtés bűnös dolog volt. A hosszú folyosóról nyíló szobákban több család élt, a saját lakás nagy dolog volt a hatvanas években.
     Igazi kincs, lakást kaptunk! D.-ben, mondta apám egy este nevetve, és néhány nappal később boldogan raktuk teherautóra a bútort...
     De D.-ben nem lettünk boldogok. Miért nem? Pedig a lakás tágas volt az albérlethez képest... Elttem a kép: a városhoz közeli gyár, a hatalmas Vasmű vaskos, fekete kéményei okádták a füstöt. A bűzt. A rosszat, így mondtad mindig, anyám, ha esténként feltámadt a déli szél, és a Vasmű felől vörös, fojtogató füst telepedett a városra. Ilyenkor, sietve becsuktad az ablakot, pokrócot tömtél az ablakkeret alá, és a lakásban, a másfélszobás birodalomban, melyben oly boldogok akartunk lenni, fülledten állt a vörös levegő. Abban a lakásban még pókok sem éltek, pedig..., így mondtad mindig, a pókok csak egészséges házakban maradnak meg. Hat éves voltam akkor, nagyon vágytam egy állatra abban a városban, ezért boldogan álltam hát a karomban lihegő kutyával, te pedig nevettél, csókoltál. Egy igazi kutya, ugrándoztál az előszobában, emlékszel?

Homályos képek maradtak csak arról a városról. Arra emlékszem, hogy egyetlen mozi, a VÖRÖS CSILLAG filmszínház volt a városban. A rendőrkapitányság épületével szemben, a sugárút elején magasodott. Hatalmas hodály volt, széles lépcsővel, márványoszlopokkal, csillárokkal, hófehér vetítővászonnal a bordó függöny mögött. De ez a fényűzés semmit sem ért, mert a mozi előtti téren, a szökőkút körül nem kapirgáltak, kurrogtak galambok, a négyszögletes, magas, sárga házak között nem tekeregtek macskák. A folyóparton nem zajongtak a békák, és (Ez csak most jut eszembe.) D.-ben nem éltek öregemberek sem. Sőt: mintha templom sem lett volna abban a városban! A széles, tiszta sugárutat lakópaloták övezték, és úgy emlékszem, mintha minden utca a Vasmű óriási kapujában végződött volna. Volt ott még egy nagy park a tágas sportpályák mögött; a Vidámpark, kimustrált, szovjet repülőgéppel, T-34-es tankkal, körhintákkal, zörgő dodzsemmel, vacak sörös bódékkal. Vasárnaponként kijártunk mi is oda, mint mindenki abban a városban...
     Miért nem beszélgettünk soha a múltról, anyám? Miért nem raktunk rendet az emlékeinkben? A kutya persze nem maradhatott nálunk. Ez beteg, mondta apám, hol találtad?, és vele vittük vissza, majd tettük le az épülő ház nedves, sötét, csöndes pincéjében...
     Egyszer be kellene ülni a kocsiba, anyám, el kellene menni abba a városba. Azt a házat, melynek pincéjében a kutyát otthagytam, ma is megtalálnám.
     Éjfél elmúlt, remélem, adnak fájdalomcsillapítót, K.Z.-t, a betörőt pedig megkeresem neked, ígérem, anyám...

K. Z.? Tetoválás? Betörő? Pisztolya volt? Csak ennyit tud? Na, ez nem sok, nevet a férfi, és rágyújt a hosszú cigarettára. Sajnálom, de ilyen ügyekkel, már megbocsásson, piti dolgokkal nem foglalkozunk. Nem tudunk segíteni, uram. Az iroda (Magánnyomozó! Gyorsan, diszkréten dolgozunk!) öreg belvárosi ház udvarában található; a poros ablakkal szemben falak magasodnak, a férfi velem szemben fejét csóválja, K. Z., tornacipő..., ez bizony tényleg nem elég információ!, hiába tartom oda a pénzt, csak nevet. Hangosan, elégedetten, kövéren. Rajtam.
     Aztán könnyedén lepöcköli a cigarettahamut a reklámhamutartó közepébe, feláll, a fax sípolni kezd a sarokban, én is felállok, indulok a kijárat felé, amikor a férfi gyöngéden utánam szól. Uram, várjon csak, azért ne menjen el így. Adok magának egy címet. Névjegyet nyújt felém, keresse meg ezt az embert, ő talán tud segíteni...
     Lemegyek az utcára, kilépek a vakítóan fehér, forró napsütésbe; az utca túlsó oldalán egy öregember kartondobozokkal teli kocsit húz maga mögött, hány éves lehet, jut eszembe, talán annyi, mint az anyám, vagy idősebb? Kint a Körúton karcsú, magas lányok nevetnek az egyik butik előtt, taxik dudálnak, de a lányok nem fordulnak meg, csak nevetnek tovább hangosan, szabadon. Kerek mellük remeg, feszes fenekük finoman rázkódik...
     Biztosan igazad van, anyám, amikor azt mondod, betege vagyok a nőknek, a női testnek. Nem tudom, mikor kezdődött ez a vágy. De egész nap csak mennék egy nő után. Követném szép, lusta, ígéretes testét. Nem tudom, honnan ered, hogy úgy érzem, kevés nő van ezen a világon, kevés, kevés, kevés... Itt állok a Körúton és máris elfelejtettem, anyám, hogy a májad harcol a méreggel, hogy a veséd, léped vívódik, a tüdőd zihál, hogy a szíved alig ver már..., hogy csak fekszel abban a kórteremben, hogy a folyosó végén öregemberek cigarettáznak, hogy az orvos, a kövér nővér pénzt vár tőlem, te pedig K. Z.-re vársz, a kékszemű betörőre, én meg egyre csak a lányok után mennék...
     Családunkban minden férfi hajkurászta a nőket. A nagyapám is...

A nagyapa?
     Te abban az alföldi faluban nőttél fel anyám... Sudár nyárfák alatt, gazos mezőn, a libaúsztató vizében játszottál testvéreiddel, csatakos komondorokkal. Sárból, szalmából, rossz téglából, a faluszéli cigányok szegénységéből tapasztott-ragasztott házak között futottatok titkon a vasútállomásra, mert N.-ből, a közeli nagyvárosból jött este a gőzmozdony a kivilágított, kormos vagonokkal, ti meg az indóház előtt, a sínek mellett vártátok. Aztán ha lassan leereszkedett a sorompó, az ég alján feltűnt a mozdony vöröses füstje, és fütty hallatszott, kiabáltatok, és ha végre felbukkant a vonat, üvöltve futottatok a vagonok mellett egészen a vasútállomásig, és a ziháló mozdony mellett álltatok zihálva. Te soványan, szakadozott szoknyádban, a fiúk izzadt trikóban, klottnadrágban, mindnyájan cipő nélkül a vasútállomás vörös murváján. Igen, szemre olyan voltál, mint a többi, de tudom, hogy mégis más: TE állandóan olvastál. Bezárkóztál a kert végi budiba, a sötét padlásra bújtál vagy a faluhoz közeli csatorna partján, a bokrokban rejtőzködtél Robin Hooddal, később Anna Kareninával... A nagymama szidott, az olvasás rontja a szemet, kiabálta, mert a nagymama titokban nyomozó szeretett volna lenni, és féltékeny volt a könyvek hőseire; titkot, bűnt, szerelmet, szenvedélyt sejtett minden oldalon, sorban, lapon. A nagypapa ilyenkor csak mosolygott, aztán bement a házba, vette a puskáját, indult vadászni. Fácánra, nyúlra, őzre, rókára, szomszédasszonyra. Egyszer aztán kiderült a viszony, mert egyszer úgyis kiderül minden, mondod mindig, rájöttél, a nagyapámnak, az apádnak szeretője volt. Titkon talán sejtetted már a viszonyt, sejtetted, mert a könyveidben annyi szó esett a szerelemről, a vágyról, a féltékenységről, és az a nő túlságosan gyakran járt hozzátok...
     Egy augusztusi éjszakán történt. Fülledt volt az éjszaka, olyan lehetett, mint ez éppen... Aratás volt, napokig kint aludtatok a földek mellett, a hatalmas sötét ég alatt vékony pokrócba burkolódzva feküdtetek az éjjeli hidegben, amikor felriadtál éjszaka, mert pisilned kellett, és lassan elindultál a sötétben, hogy elbújj a boglyák mögött, igen, támolyogtál a szúrós tarlón, amikor hangokat hallottál. Éles nyüszítést, mély hörgést. Az apád hangja volt - holott még soha nem hallottad így becézni, sóhajtani - rögtön felismerted, aztán a szomszédasszony hangját, és akkor (Így mesélted, lehajtott fejjel.) hirtelen azt érezted: nincsen apád. Egyedül vagy ezen a Földön. Megint máskor úgy mondtad: abban a pillanatban kitagadtam, és hangosan nevetni kezdtél.

*

A bérház udvara már csöndes, a kövér galambok elbújtak, esteledik, de valahol rnég sír egy csecsemő, amikor erőt veszek magamon, felhívom a magánnyomozótól kapott névjegyen található telefonszámot. Egy férfi jelentkezik, rekedt hangon hallózik. Lassan tagolva előadom az ismeretlennek anyám történetét. A betörővel, a pisztollyal, a felforgatott lakással, és aztán elmondom azt is, hogy anyám öngyilkosságot kísérelt meg.
     Értem, mondja a férfi a vonal túlsó oldalán, uram, ez az egész nagyon kellemetlen. Mégis, mit tehetek Önért?
     Az anyám, folytatom lassan, és közben hirtelen vihogni támad kedvem, szóval, az anyám találkozni szeretne azzal az emberrel! A betörővel. De ne higgye, hogy a rendőrséget akarja hívni, nem, erről szó sincs. Tudja, egyszerűen beszélni akar a...
     A férfi hallgat, biztosan nem tudja eldönteni, tökéletesen hülye vagyok, vagy sem, majd köhög, matat, cigarettára gyújt a lakásában, mely valahol egy reptér közelében lehet, mert tisztán hallani, repülőgép zúg el alacsonyan a háztető fölött. Később megbeszéljük másnapra a találkozót, amikor majd nyugodtan előadom anyám történetét és válaszolok bizonyos kérdésekre is...
     Aztán telefonálok a kórházba.
     Uram, csak annyit mondhatok, az édesanyja nyugodtan alszik, suttogja a nővér kedvesen a telefonba, én pedig nézem az ágyam mellé állított fényképét, és leteszem a kagylót.
     Igen, a fényképek. Az ágyam alatt egy kartondobozban őrzöm gyerekkoromból a szürkült, elmosódott fotográfiákat, a múltat. Tizenegyedik születésnapomra vettem magamnak kéz alatt azt a japán fényképezőgépet. Egy éjszaka álmot láttam, és erre az álomra, az első igazi történetre, a mai napig emlékszem: egy öregemberrel beszélgettem az iskoláról, és miközben meséltem, hirtelen elfogott egy érzés, hogy minden elmúlik, és ezt az álmot soha nem fogom álmodni...
     Közhely, így unalmas, mondta másnap az apám D.-ben, és könnyedén legyintett álmomra, aztán ment a városi újság szerkesztőségbe, és én attól a naptól kezdve vágyni kezdtem egy fényképezőgépre, majd 11-ik születésnapomra megvettem az osztálytársamtól. Azzal fotóztam a családot, és csak nevettem magamban, milyen mágikus hatása volt annak a Yashica fényképezőgépnek. Mindenki valami tárggyal állt az objektív elé. Nagypapa a belga puskával állt az udvaron, nagybátyám az új autója mellett vigyorgott, nagynéném a disznótoron a leszúrt disznó fölött magasodott, és a disznó hatalmas görbe fülét tartotta a magasba, igen, mindenki büszkén mosolygott...
     A nagypapa temetésén azonban nem fényképeztem, anyám, pedig a nagymama szerette volna, ha marad emléke arról a ködös napról, amikor a család a sír körül álldogált. Igen, a nagypapa története...
     Most éjfél felé jár, anyám, a ház végleg elcsöndesedett, bort ittam jócskán, és úgy érzem, ideje, hogy nézőpontot változtassak. Nagy kedvem van kibújni ebből a családból, és újrakezdeni az életet.

Ma délelőtt találkoztam azzal az emberrel, aki segít megtalálni a betörőt. A belvárosban, egy kávézó teraszán vártam rá, miközben a napsütötte utcán gyönyörű fiatal nők siettek, és nekem oly nehéz lett a szívem, hogy mindegyik örökre eltűnik előlem; csak ültem a borral, kávéval egyedül a teraszon, és arra gondoltam, jó lenne, ha most mellettem ülnél, és együtt néznénk a nőket. Tudom, anyám, furcsa kívánság, de amikor eszembe jutott, hogy kórházban fekszel, úgy éreztem, szép volna, ha beleszólnál a vágyamba, ha gúnyosan intenél, "Ugyan-ugyan, már megint micsoda nő tetszik!"; pontosan azzal a gyöngéd bizalmatlansággal korholnál, melytől úgy irtóztam mindig, és melyre úgy vágytam mégis...
     Aztán megjött az emberünk. A nyomozó... Kövér, öreg férfi, lódenkabátban ült le mellém, bort rendelt, majd rögtön beszélni kezdett. Valamikor rendőr volt, ült börtönben is. Három hosszú évet húzott le, odabent gyakran megverték a foglyok... Igen, anyám, csak ültem mellette, hallgattam provokáló vallomását, és úgy éreztem, ez a férfi már nem vár senkitől semmit ezen a Földön. Már nem fél senkitől, csak pénzt akar, elég pénzt azért, hogy békésen élhessen, hogy esténként meglegyen a söre, tévéje, vacsorája..., és ezért gondoltam, hogy biztosan alkalmas lesz a feladatra, és alkalmaztam. Aztán mindent elmondtam a betörőről, aztán rólad is meséltem, a férfi pedig bólintott. Majd jelentkezem, Uram, mondta, elkapjuk azt a rohadt disznót, mert rendet kellene itt tenni, mert valami elromlott ebben az országban..., maga nem tudja, maga nem itt él..., ebben a cifra pokolban, mosolyogott, majd ment, és így megint magamra maradtam a napsütötte teraszon, a nők pedig egyre jöttek, egyre jöttek, áradtak előttem...
     Valami elromlott ebben az országban, anyám? Lehetséges. De az öreg nyomozó nem kért előleget..., és hát mi romolhat el egy országban addig, amíg ilyen emberek élnek, anyám?