"Tiszaiság, dunaiság, provincializmus. [...] 
Én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar".

Humanisták, historikusok, honfoglalók 
 

A címer és a himnusz nemzeti jelképek. A magyar címer (az úgynevezett "koronás kiscímer") mai formája a kettős kereszttel, a koronával, a három halommal és többszörös vágott pajzsmezővel hosszú alakulás eredménye: kereszténységünket és a történelmi Magyarország változatos tájait jelöli - azokra emlékeztet - a folyók ezüst csíkjaival, a zöld hegyormokkal. A Zrínyi költői iskolájába járt Listius László Magyar Márs című verseskönyvének lírai darabjai közé 1653-ban iktat be egy hat strófányi címerverset, amelynek sem előzményeit, sem követőit nem kereste még a kutatás: "A kereszted duplás, kibül szármad [kiárad] forrás, / Határodat keréti, / Tisza, Duna, Száva, kifolyó szép Dráva / Zsengéjét ráterjeszti, / Ég is harmatjával és bő malasztjával / Mint Gedeont élteti" (A nemes Magyarország címeréhez). A barokk hőskora után is lesznek énekesei Magyarország címerének. Faludi Ferenc a bőszavú Listiushoz képest ilyen tömör és szemléletes: "Keresztünkkel villogjatok / Országunknak hegyei, / És vigabban induljatok / Négy címeres vizei" (Szent Imre hercegrül). Vörösmarty Mihály Berzsenyire emlékeztető "országos" jelzőjével ad hangsúlyt címerfolyóinknak: "Téreidet országos négy folyam árja szegi" (Magyarország címere). 
     A hegyek, de különösen a folyók történetírói, népköltészeti, közköltői és magasirodalmi "karrierje" ennél sokszorta gazdagabb. Könyv nélkül tudjuk, hogy kanonizált nemzeti jelképeinket, "Kárpát szent bércét", Tiszának, Dunának zúgó habjait, a Kunság ért kalászát s Tokaj szőlővesszejét "a magyar nép zivataros századainak" hősi és tragikus epizódjait felidéző Kölcsey Ferenc írta be nemzeti imádságunkba: "Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, / [...] S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának. // Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél" (Hymnus, 1823). 
     Már Anonymusunk tele van hegy- és vízrajzzal. A korábbi krónika-kompozíciókból és a jokulátor hagyományból is merítő regényes Gesta Hungarorum összeállítója úgy képzeli el a honfoglaló fősereg útját, hogy az Taktától Titelig és Pestig a Tisza-Duna útvonalát követi, majd a csepeli Duna-szigetből ágazik el Komáromig. Ám a Névtelen jegyzőnél a Duna és a Tisza csupán egy a "nevezetes források", vízfolyások közül Pannóniában. Egyik folyónak sincs karaktere, mind "pompás halakban bővelkedik". A Duna Csepel szigetnél csak "erősség"; másik értékmérője természetesen a víz minősége: "a Duna vize vajon jobb-e a Don vizénél"? A Tiszát (Tyscia) Anonymus még nagyobb figyelemben részesíti, mint a Danubiust. "Rendkívüli tájékozottságát a Borsod-hegyaljai vidéken" Győrffy György magyarázza azzal, hogy a gestaíró nemzetsége egyenesen idevaló volt. 
     Thuróczy János Krónikájában (1488) már epithetont kap a Duna: "optimus fluvius". A "legfelségesebb folyó" - fordítja Horváth János, kissé megemelve a jelzői rangot, mert azon kívül, hogy "jó folyóvíz", nincs is más jellemzője. Az ismeretes honfoglalás-mondát előadva sem tudósít Thuróczy többről, mint hogy a kémlelésre kiküldött Kücsid "Duna-vízzel megtöltötte kulacsát, perjefüvet tett a tarsolyába, fekete föveny földet vett magához" és úgy tért vissza övéihez. Az ihatóság próbáját maga Árpád vezér végezte el: "megtöltötte ivókürtjét Duna-vízzel, és minden magyar színe előtt kérte a mindenható Isten kegyelmét erre az ivókürtre; kérte, hogy adja nekik az Úr mindörökre ezt a földet". 
     Amit Árpád Thuróczy szerint mond (ugyanez áll a Képes krónikában is), kirívó anakronizmus: a pogány Árpád vezért úgy beszélteti, mintha keresztény lenne. Mátyás király korának nagyformátumú történetírója, Antonio Bonfini - vagy Bonfini Antal, ahogy kiváló kutatója, Kulcsár Péter magyarrá fogadja, hiszen családjával együtt magyar nemességet kapott - nem követ el ilyen hibát. Ugyanebben a jelenetben Bonfini Árpádja "az ősatyáknak, Marsnak és Herkulesnek" áldozik szokás szerint "a Duna vizével, és kiadta a parancsot, hogy minden táborban tiszteljék meg a nemzeti istenségeket áldozattal". Bonfini a mitológia isteneivel és nemzeti istenségekkel Árpád és a honfoglalók pogányságára utal. A magyar történelem tizedei ugyanezen 9. könyve most idézett helyén azt olvassuk még: "az ígéret földje", Pannónia "termékenységének és a Dunának híre fülükbe jutott", s Kusid (Kücsid) követ "átkel a Tiszán" és "eljut a Dunáig. Elámul a pazar tájon, a föld termékenységén, Duna atya (»parens Danubius«) jóságán, az éghajlat nyájasságán, és látja, hogy az ősök nem oktalanul állapodtak meg a Pannóniákban* és Dáciában". Ugyanitt, Árpád beszédében, Duna atya ("pater Danubius") még egyszer szerepel. A Dunának ezt a kétféle, de egyet is jelentő családias megnevezését a latin eredeti mutatja igazán: Parens és Pater, Szülő és Atya. A Duna tehát szülőnk és atyánk. Bonfininek még erre a finom árnyalatra is van gondja. A Dunáról már A magyar történelem tizedei 1. könyve legelső soraiban emelkedett retorikával szól. Azt is mondhatnánk: a "szkítiai magyarok európai története" Bonfini Antal művében a Dunával kezdődik. Íme: "A Riphaeus hegyekből eredő Don folyó Szkítia egészét két részre osztja; egyik az európai, másik az ázsiai. Nyugat felől Germánia határolja [...], délről a Duna, mely Germánia ormain ered, érinti Illyricumot, ahol [...] Isternek nevezik, aztán hatvan folyót magába véve megduzzad, és végül hét ágban a Fekete tengerbe ömlik". "Duna atyá"-nak ez a földrésznyi mérete, tájföldrajzi méltósága, mitológiai előkelősége, a hatvan felvett folyó és a hétágas delta epithetonokkal az 1. könyvben néhány lappal odébb nemcsak elbírja az ismétlés súlyát, de hívja is a retorikai nyomatékosítást: "A Duna Germánia hegyeiből ered, [...] mintegy hatvan folyót vész föl, [...] végül hét ágra oszlik; csak a Nílusnál kisebb, ha jég borítja, megtartja a terhelt szekeret, a hatalmas hadseregeket, és így megtagadja a természet által rendelt szolgálatot. Tudniillik a természet parancsára azért keletkezett, hogy védje a két Pannóniát, őrizze a római birodalom határait, nehogy a dühöngő barbárság betörhessen [...]. Ahol Illyricumot érinti, Ister királyról Isternek nevezik; ennek két fia volt, Elorus és Actaeus". 
     Ekképpen ad Bonfini görög-római tudatot a Duna folyamának: védenie kell "a két Pannóniát", őriznie "a római birodalom határait, nehogy a dühöngő barbárság betörhessen". A magyarság európai történetének ez a Bonfini-mércéje. És Bonfini a Dunával nemcsak Európához kapcsol bennünket, de a földkerekeséghez is. Ahogy Kulcsár Péter kiemeli: "Az ő Magyarországa - az enormis méretű kozmográfiai bevezető és a folyton vissza-visszatérő kisebb földrajzi kitekintések révén - szorosan illeszkedik rá a földkerekség egészére, mert a szerző úgy gondolja, hogy ha a magyarság földrajzi elhelyezkedését nem ismerjük, történelme is érthetetlenné válik." Thuróczy "sovány anyagát" Bonfini így alakítja távlatossá a maga történetírói tehetségével, és így sulykolja a maga európai normái szerint a kemény magyar koponyákba az európai létezéstudat geo- és kozmográfiáját. Ami ebből a magyar költészettörténet mappájára átvetíthető, végső soron mind Bonfini-genezisű. A magyar nemesség és a literátusság Bonfini decasaiból tanulta hazája történetét és földrajzát, tudván tudva, hogy Pannónia incipitje a Duna. 
     Bonfini nagy elődei a mitológiáját is megteremtették az Ister-Danuvius folyamistenségnek. Hesiodus szerint "az Ister a Nilusszal, Alpheusszal, Eridamusszal (Po) együtt Tethys és Oceanus gyermeke. Pindarus [...] a folyó árnyékos forrásairól is hallhatott, mert Heracles onnan, a hyperboreusok területéről hozza az olajfát az olympiai győzők jutalmául. [...] Herodotus az Istert Európa legnagyobb folyamának mondja [...] A római korban nagy politikai jelentősége volt a Dunának, az képezvén Kelheimtől kezdve Orsováig, sőt azon túl is a római birodalom határát (limes). Jobb partján táborok lánca védte a folyón túl lakó barbárok betörései ellen, nemkülönben több ponton a classis Pannonica [a dunai hajóhad]. A legtöbb város s a legvirágzóbbak is a Duna partján keletkeztek, minden más vidéknél több emléket hagyva ránk. A Danuviusnak mint istennek tiszteletével egy aquincumi oltáron [...] találkozunk, továbbá két esetben Németországban." (Ókori Lexikon, 1902.) 
     A Bonfini-forráskritika tisztázta már, hogy A magyar történelem tizedei bevezető soraiban Mátyás történetírója Pliniusból és Ransanusból kontaminálta epithetonná a Duna hatvan mellékfolyójára és a hétágas torkolatra vonatkozó tudnivalókat. Mátyás költője, Janus Pannonius is a pliniusi információkig mutat vissza: "Szarmata táj hegyei, s te, Dunánk két árja, mely két / ágra szakadsz s Fekete tengeri vízbe vegyülsz..." (Panaszkodik Mátyás király Moldvában való hosszas időzése miatt). Itt az Ister és a Tanais (a Don), máshol a Pó és a Duna (Tribracóhoz...), a Duna és a Kőrös áll párhuzamban: "Esztergomnak Várad adóz, s a Dunának a Kőrös"; "Itt kell hagyni e szép Köröst parancsra, / szállunk messzi Dunához, főbb urunkhoz" (János váradi püspöknek...; Búcsú Váradtól). Janus "hatalmas Duná"-ja, a "főfolyam" (Maximus Hister) Pannóniát határozza meg más folyóival együtt (Az árvíz), s amikor a költő szülőhelyének vidékéről szól, a Dráva sem említhető a Duna nélkül: Janust Istene s jósorsa küldte Guarinóhoz "pannon föld ama szép tájékáról, hol a Dráva / átszeli lágyan a zsíros szántóföldeket, és már / habját s régi nevét a Dunába veszíteni készül"; "mert én hívom először a Pó mellől a Dunához / Phoebus Apollót és vele a Múzsák koszorúját, / repkényt" (Dicsőítő ének a veronai Guarinóhoz). 
     A magyar történelem tizedei első fordítója, Heltai Gáspár 1575-ben úgy rövidítette-toldotta, dolgozta át Bonfinit, hogy használta munkájához mind a "sovány anyagú" Thuróczy Jánost, mind a reformáció magyar "világkrónikáját", Székely István művét (Krónika ez világnak jeles dolgairól, 1559). "Heltai nem naiv krónikás" - inkább az Székely István -, "hanem nagyon kifinomult ízlésű és ítéletű szépíró"; nem historikus tehát, és a Bonfini művét bevezető kozmográfiai fejezet "legmodernebb" törekvéseinek "nem tulajdonít jelentőséget" (Kulcsár Péter). A kozmográfia iránti tartózkodás azonban nem akadálya annak, hogy Heltai ne lásson meg Bonfini nagyívű bevezetőjében két követendő elvet. Heltai protestáns-katolikus egyensúlyt tart művében, de esze ágában sincs krisztianizálni "a szkítiai mód szerént" cselekvő Árpádot a krónikák ismétlődő híres jelenetében, amikor áldoz a palacknyi Duna-vízzel. Heltai Gáspár itt szinte szó szerint követi Bonfini Antalt: "És az Árpád kapitán vén azonhelt egy hadi kürtet, és megtölté azt a Duna-vízzel. És schítiai mód szerént felemelé azt és felszóval monda: »Mü atyáink, Mars és Herkules, kiknek vezérlésekbül követtük az mü eleinket [...], könyörgünk tünektek«". Csodaszarvas helyett Mars és Herkules; vajon kivel-mivel helyettesíti Heltai Gáspár Bonfini "Duna atyáját"? Mars és Herkules segítségül hívása után, még mindig hozzájuk intézve a szót, Heltai semmit sem helyettesít, Bonfinit pontosan megértő-magyarázó magyar szöveget ad: "Hadd telepedjék le itt tü népetek. Hadd legyen vég immár az mü búdosásunknak. És a Dunának Istenét megengeszteljétek münekünk"! 
     Mit kezdhettek a honfoglalók pogányságával a magyar reformáció első nemzedékének eltökéltebb képviselői? Vagy kikerülték az állásfoglalást, vagy kereszténynek, mi több: protestánsnak tüntették fel Árpád vezért. Farkas András zsidó-magyar honfoglalási párhuzama (A zsidó és magyar nemzetről, Krakkó, 1538) a Szkítiából való "első kijövés" népéről (a hunokról) mondja, hogy pogányok voltak: "Jóllehet magyarok el-ben Scy-tiában / Hatalmasok és nagy sokan valának, [...] / Azért barom módra nagy vak pogányságban / Űk is élnek vala, bálvánt imádnak vala" (III, 4). A "másodszori kijövés" magyarjai Istentől kapják "a gondolatot", hogy "napnyugat felé" keressenek új hazát, de a magyarokat egy köztes versszak (III, 6) ügyesen elkülöníti Attila "barom mód" vak pogányaitól. A honfoglalás előadása Farkas Andrásnál elmarad, csak a krónikás toposzokat látjuk viszont "Bő Pannóniáról": földje kövér, aranya, ezüstje, sója, vasa kimeríthetetlen, barmai és jó borai vannak.Tápláló vizei pedig "Tejjel, mézzel folyók" (III, 9). A Duna folyik tejjel és a Tisza mézzel, mert ennek a Pannon Kánaánnak a dicséretét az esztergomi - Duna mellőli - Farkas András ezzel a hangsúlyos szakasszal végzi (III, 10):

Ah [az] Duna vizivel, ah Tisza vizivel,
Száva, Dráva, Szamos, Maros vizivel,
Erdőkkel, mezőkkel, szép zsíros füekkel,
Johokkal, lovakval, tikval, lúdval, disznóval,
Őket az nagy isten itt mind megszállatá,
Mind ah zsidó népet Kánaánnak földében.

Farkas András csak a "hét kapitánokat" említi, Árpádról szót sem ejt, nem is kell hát imádkoztatnia. Attila után azonnal rátér keresztény királyainkra: "Első kijövésben még pogányságokban / Adá ah hatalmas Atilla kerált, / Ki az nagy Nemrótnak unokája vala, / Bendaguznak fia, ez velágnak félelme. / Másod kijövésben ah szent Estván kerált, / Szent Imre herceget, dicső Szent László kerált" (V, 2). 
     A húsz évvel későbbi Székely István kronológiai elvű történelmi tára (Krónika ez világnak jeles dolgairól, 1559) több helyt alkalmas forrás volt Heltainak; máshol szöges ellentétben áll véle. Székely krónikája nemhogy "a Duna istenét" vagy Marsot és Herkulest említené: ő a pogány Árpádot nem is kereszténnyé, hanem protestánssá teszi. Amit Árpád hosszan elimádkozik a Duna vizével megtöltött "aranyas kürtöt" felemelve, azt egy 16. századi református imádságos könyvecskében is viszontláthatnánk. A korábbi krónikákból jól ismert elbeszélésnek Székely-féle változatát egészében lesz célszerű idézni: "Annakutána meghallák ez Pannóniának földének jó voltát, és holott Attilának fű [fő] lakóhelye lett volna. Ennekokáért bocsátanak el egy kímet [kémet], kinek neve Kusid vala, hogy a földet meglátná, minemő volna, és micsoda népek lakozának rajta. Azért a Kusid eljárá az földet mind az Dunáig, és megtértébe vőn az kapitányoknak egy palack Duna-vizet, egy marok perjefüvet és egy marok fekete földet, kiket mikor az kapitányok megláttak volna, igen jónak ítélék azokból ez Pannóniának földét. 
     Árpád pedig azonhelt Scithiának módja szerint egy aranyos kürtöt megtölte az Duna vizével, és felemelvén mindazokat ilyen szókat szóla: »Hatalmas Isten, valaki vagy te, ki ez földet, mennyet teremtödted, ki mindeneket táplálsz és éltetsz, nagy hálát adunk teneked, hogy te minket az te jóvoltodból idevezérlöttél és hoztál. Ennekokáért könyörgünk teneked, hogy ez Pannóniának földén minket leszállíts, és örök birodalmadul adjad minekönk; az földet mondom, azkiről az füvet, földet és az vizet hozták, kin teneked szolgálhassunk életünknek minden idejébe nagy engedelmességgel.« Ezt mondá, kire a magyarok azonhelt nagy felszóval Deust kiáltának háromszor, mely szokás mind ez napiglan az magyarok között megtartatik áldomás italba és valami árúnak végezésébe. A helyet pedig, az holott Deust kiáltának, az Deusról Désneknevezik, ki minden ez napiglan úgy hívattatik. 
     Azután az magyarok azonhelt egy fejér lovat, egy aranyas nyerget és egy aranyas féket [kengyelt] küldének az Svatapolug nevű hercegnek, ki akkort ez Pannóniának földét bírja vala, és földet kérének tőle, ki anneat [annyiat, annyit] igíre nekik, az miniet [mennyit] akarnának, kin az ma-gyarok igen megörülének, és azonhelt esmet más követöt küldenek azon herceghez, hogy az földről kimenne, mert a földet áron adta volt: az lón az földet, az féken az füvet, és az nyergen az vizet, kin az Svatapolug igen megharaguvék, és mondá, ha ez igy vagyon, az mint mondod, tahát verjék agyon az lovat, az féket vessék az fűbe, és az nyerget az Dunába. Erre az követ ékesen felelvén monda: ha azt míelteti nagyságod, abba az magyarok semmi kárt nem vallanak, mert az lovat megeszik az ebek, az fék lészen az kaszásoké, az nyereg pedig az halászoké. 
     Azonba pedig az magyarok indulának mind táborostól, kit mikort az Svatapolug megértött volna, az minehen [mihelyt] lehete, kiszálla eleikbe, és megütközvén vélök, megvereték az magyaroktól, kit mihelt az herceg meglátot volna, elfutamodván beszöktete Vácnál a Dunába, és belé hala. Kin az magyarok lűnek nagy örömbe, és azonhelt Pannóniába letelepödének, kin mind ez napiglan, amint látjátok, lakoznak." 
     Székely szövegének több "stílusrétege" van: más az imádság, más a követ felelete ("ékesen felelvén monda"), és megint más  egyszerűnek látszó - Kusid követ útja és visszatérése, a fejér ló-csel leírása. A két utóbbi történést előadva Székely István mintha valami ritmizálható sémát követne, olyan nagyjából egyenlő részekre tagolja közléseit: 

Bocsátanak el egy kímet, 
Kinek neve Kusid vala, 
Hogy a földet meglátná, minemő volna, 
És micsoda népek lakozának rajta. [...] 

Eljárá az földet mind az Dunáig, 
És megtértébe vőn az kapitányoknak 
Egy palack Duna-vizet, 
Egy marok perjefüvet 
És egy marok fekete földet, 

Kiket mikor az kapitányok megláttak volna, 
Igen jónak itélék azokból 
Ez Pannóniának földét. 

Azután az magyarok azonhelt 
egy fejér lovat, egy aranyas nyerget 
És egy aranyas féket küldének 
Az Svatapolug nevű hercegnek, 

Ki akkort ez Pannóniának földét 
Birja vala, és földet kérének tőle, 
Ki anneat igíre nekik, 
Az miniet akarnának, 

Kin az magyarok igen megörülének, 
És azonhelt esmet más követöt küldenek 
Azon herceghez, hogy az földről kimenne, 
Mert a földet áron adta volt: 

Az lón az földet, 
Az féken az füvet, 
És az nyergen az vizet, 

Kin az Svatapolug igen megharaguvék, 
És mondá, ha ez igy vagyon [...], 
Tahát verjék agyon az lovat, 
Az féket vessék az fűbe, 
És az nyerget az Dunába. 

Nem gondolom, hogy ez ének (vers) lenne. Önkényes tördelésem a történet előadásának ritmikus egyneműségét emeli ki a Dunától a Dunáig (odébb még kétszer említi a Dunát Székely). Elképzelhetőnek tartom azonban, hogy a másképp is ritmizálható sorok hátterében - a krónikás hagyománnyal együtt - valami "népköltési maradvány" emléke is munkál. A magyar nemzeti versidomról értekező Arany János "a Pannónia megvételét tárgyazó történeti ének" alliteráló helyeiről, szójátékos figura etimologikáiról mondja ezt: "Kelen földén a Dunán elkelének, / Az Cseken ők csekének, / Az Tetemben elfeltetének. // Érden ők sokat értenek, / Százhalomnál megszállának." Arany hozzáteszi: "vagy még itt is: »Földedet adtad fejér lovon / És füvedet aranyos féken« - világos alliteratio; azért e helyeket éppen egy régibb szöveg maradványának tartom". Székely István szövegének idézett helyei ehhez a dússághoz mérve kopárak. De számon tartja ő is a Kelenföld-etimológiát. A magyarok, azaz a hunok első bejöveteléről olvassuk: "által kelének az Dunán az Szent Gellerd hegye alatt, kit mind ez napiglag az általkelésről Kelén földének hivunk". Székely azonban a lóról nem mondja, hogy "fejér". 
     Amit a Székely krónikájából tördelt sorokban látunk, annak hangulata, frazeológiája a Pannóniai énekre emlékeztet. "Ritmikája" azonban közelebb áll A zsidó és magyar nemzetről verselő Farkas András verséhez. A Pannóniai énekkel egyezik Székely némely fordulata is: "Annat adok én feldemben / Mint kivánnak ők, nagy bővséggel" (PÉ) - "Ki anneat igire nekik, / Az menniet akarnának" (SzI); "Mert magyaroknak árún adtad" (PÉ) - "Mert a földet áron adta volt" (SzI). Persze ezeket nemigen lehet máshogy mondani. A Pannóniai ének és a "népköltési maradvány"-ra emlékeztető Székely-fragmentumok egyívásúak, jóllehet a betűrímes élénkítés és a szabályosabb ritmizálhatóság a Székely-féle szövegnek nem sajátja. 
     Vajon mit őrzött meg a Mohács körül lejegyzett, 1787-ben ismertté vált Pannóniai ének a geszták, a történetírás és a néphagyomány Duna-kultuszából? Többet, mint Farkas András, aki a Duna természetes elsőbbségét emeli ki. A Duna a Pannóniai énekben tizenegyszer szerepel; a Tisza azonban - feltehetően csak a szöveg csonkasága miatt - hiányzik. A honfoglalók nagy próbavétele Pannóniából a Duna vize volt:

Mikor azt hallották volna,
Hogy az Duna jó víz volna,
Lakófölde nagy jó volna,
Hogy annál soha jobb sohol nem volna;

Egy kevetet választának,
Duna látni bocsátának,
Hogy ha bizont mondhatnának,
Ők az földre bészállának.

Kevet juta Duna mellé,
Földet, fivet megszemléle,
Duna vizit es megkímlé,
Ő magának jónak itélé.

Kusid kémnek a föld s fű mellett a Duna vizét kellett "megkémlelnie". Emberélethez, állattartáshoz, földműveléshez nomád őseinknek éltető nagy vizekre volt szükségük; Tisza s Duna nélkül odalett volna a honalapítók vetése. A "Duna látni" bocsátott Kusid felelősséggel kóstolt bele a folyóvízbe, és a mintavételt egyenesen Árpád szentesítette a fejedelmi kóstolással, az isteneknek felmutató áldáskéréssel. A krónikáknak ez a színes jelenete hiányzik a Pannóniai énekből, de minden mozaikdarab a történéseket végigkísérő Dunától nyeri fényét. A Szvatopluknak vetett naiv csel a földdel, fűvel, fejér lóval, fékkel jórészt a Dunáért: az iható vízért, a védelmező folyamért történt. Mit tehetett Szvatopluk - aki eleink Pannóniába érkeztekor már nem is élt -; mit tehetett, amikor vesztes csatájában a magyarok "az Dunára őt keríték"? 
Azt, amire a régi gyermekversben hangzik el biztatás: "Fehér liliomszál, / Ugorj a Dunába!" 
 

Az herceg ott megvereték,
Csak egyedül futnia essék.
Az Dunára őt keríték,
Semmiképpen meg nem érheték.

Abban egyeb nem lehete:
Azt Dunába bészektete,
Hogy már magát ott megmentneje,
Inkább magát ott elrekkentené.

"Meghalt a cselszövő" - szólhatnánk az Erkel-opera szövegkönyvével -: "Árpád vala nagy eremben, / Mert az ország lén kezében. / Ő megszállott fenn egy hegyben, / Székesfejérvárhoz lén ű kezelben." Egy opera, egy film ezt a dombot-hegyet alighanem tényleg úgy láttatná, ahogy már Bonfini érdemes követője, Oláh Miklós teszi Hungariájában. Hungária historikusa Visegrád és Dévény bástyáiról gyönyörködik "a széles mederben haladó Duna" környező és messzibb tájain. A Pannóniai ének célzatos fikciója szerint Árpád a keresztény királyaink koronázó városához közeli "hegyben" szállt meg. Ő innen tekinthetett volna szét a megszerzett haza földjén.
     Farkas András éppen a bőség adományait szóró Oláh Hungariájának elkészültekor, az 1530-as évek végén ad jelzőt Magyarországnak a Pannóniai énekből ismert  (naiv etimologizálással körítve):

Hét kapitánokat köztök emelének.
Béjővének ah jó Magyarországban,
Kit neveznek vala bő Pannoniának,
Mert ím az kenyérnek dejákól neve panis:
Ah panistól híják jó Magyarországot
Bő Pannóniának, bő kenyerő országnak.

Értelmező Szótárunk a legkülönbözőbb alfajait különíti el a jó jelentésének. Farkas reformátor a Jó Magyarországon Bő Pannóniát, a Bő Kenyerű Országot érti. 16. századi irodalmunkban sűrűn előkerül ez a jó, és többek között életminőséget, békét, szeretetteljes vágyat is jelent. Bornemisza Péter búcsúénekének ez a refrénje: "Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom!" A török kézbe esett Budától búcsúzó Bornemisza az országra is talál epithetont: "Siralmas énnéköm tetűled megváltom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom!" 
     A Duna a Szabács viadalától  jelenlévő 15-16. századi költészetünkben, de nem több, mint a történések színtere. Tinódi emlegeti legtöbbször, ám jelzőtlenül. Nem úgy Erdélyt és a szétszakadt Magyarország nagy városait: Budát, Kolozsvárt, Kassát. Buda többnyire jó Buda, néhányszor azonban kincsös Buda. Az Erdéli históriában háromszor, rövidebb "summájában" (János király fiáról való szép krónika) kétszer lapozhatunk rá a Kéncsös, Kincsös Budára; a "summának" első és utolsó jelzős helyneve is ez, s előjön benne még Kincsös Erdély és Kincsös Kassa. Ilyen értékmérő 16. századi jelzőt, mint ez a telitalálat kincses, írásban-nyomtatásban tudomásom szerint nem kapott a Duna. Az egyszerűbb Jó Duna sem lehet gyakori. A fiúnak öltözött lány bájos széphistóriája Az Béla királyrúl és az Bankó leányáról (1570) mindenesetre fenntartotta; mégpedig kontextusban: 

Mikor beszörződe szép könnyő gályában 
Az Duna vizének aláfolyásában, 
Hamar kapcsolja kamoka dolmányát, 
Királynak mutatá szép két almáját. [...] 

"Utána, utána, vitézek! utána!" 
Nagy szép folyó sajkán sietnek utána. [...] 

Jó Duna mentiben oly sebest megyen vala, 
Mint az láthatatlan sebes szél futása, 
Bíkével atyjához, vén Bankóhoz, juta [...]. 

A "nagy szép folyó [sikló] sajka" egyszersmind "a nagy szép folyó": a jó Duna is lehet. A széphistóriát egyébként vízközelben, a csallóközi Dunába ömlő Vág partján írták: "Sebes Vág mentiben Sempthe városában." 
 

Dunaiság: a szőke Duna 

Vajon nem volt-e a Dunának egy állandóbb s "költőibb" jelzője mégis már a 16. század végén? Mindenesetre meglepő, ahogy - ismert előzmény híján - a magyar késő-reneszánsz mérsékelt, de ötletes manieristája, a dunántúli Wathay Ferenc - Székesfehérvár vicekapitánya, majd konstantinápolyi rab -, a kiváló költő rátalál erre a "hiányzó" 19. század végéig folytonos Duna-epithetonra 1604-ben készült Ázsiának földe, eluntalak nézni... kezdetű versében: 

Tenger tiszta vize, szép igyenessége s rajta hajók szépsége, 
Fölvont vitorlákon széltül sebessége, örvendetös menése, 
De az Duna vize volna szőkesége, szívem jobb kedvessége. 

Íme itt a szőke Duna! Fejtsük ki az inverzióból: a Duna vize szőkesége kedvesebb volna nekem, mint a "tenger tiszta vize, szép igyenessége"; értsd: mint a tiszta tengervíz nagy sík felülete. Ezt a szőke Dunát vajon a 16. századból őrizte-e Wathay emlékezete, vagy ő talált rá a Fekete torony börtönmagányának nyugodtabb, szemlélődő perceiben, amikor letekintett a tengerre, s látta tisztaságát, szép egyenességét? A tengerélményt, a roppant víz látványát úgy vette versbe, hogy mindjárt párba is állította vele a Dunát a maga szőkeségével. Meglepő találat volna a Duna-víz "szőkesége"? Inkább éppen elvárható Wathaytól, akinek Balassi utáni "kissé archaikus tónusú" költészetét arcimboldeszk atnropomorfizálások, madárhangutánzó bravúrok, "ősz hajú vén tél" típusú lelemények, választékosság, ötletesség, emelkedettség teszik más hanggal össze nem téveszthetővé; és aki festőnek sem akárki. Színes tollrajzai képekkel is elmondják tragédiáját és élményeit. A tenger, a vitorlás és evezős gályák, a mediterrán vidék, a bojtos ciprusok, az "áldott fülemülék", a kertek, tornyok, az erős várak így együtt - szóval és képpel -: "mint a vadonban kinyílt világ, a költészet tiszteletének és hatalmának bizonyítékai". Keresztury Dezső jellemzi ily ihletetten Wathay Ferenc verseit, amelyek főszólama természetesen a hazavágyódás. A bilincsbe vert fogoly Ázsiának földje s tengere helyett a Duna szőkeségét óhajtaná. 
     Wathay nem azt mondja pontosan, hogy szőke Duna, hanem, hogy "Duna vize szőkesége". Követői azonban mind úgy vonták el, úgy sűrítették később ezt a "Duna szőkeségét" (filológiailag nyilvánvalóan nem csak őtőle véve), hogy szőke Duna. Jó Buda - Kincses Buda - Jó Duna - Szőke Duna! A szőkét ma szép szónak érezzük; esztétikuma van, elsősorban a női haj tetszetős színét, szépségét jelöli. A reneszánsz kori latin dámák, donnák, kurtizánok különösen szőkítették hajukat; az eszményi hajszépség az aranyhajúság volt. 
     Történeti-etimológiai Szótárunk szerint a szőke "szócsalád alapja, a sző valószínűleg ősi örökség az ugor korból, vö. osztják [...] ’világos, tiszta >>nap, víz, tűz, fény<<’ [...]. Az ugor kori jelentés feltehetően ’világos’ volt, ebből mind a magyar, mind az osztják megfelelők jelentése kifejlődhetett." A magyar népköltészetben ismeretlen a "szőke" folyó, de kellett valami nyomnak maradnia a szőke ’tiszta’ jelentéséről. Én elsősorban Kálmány Lajos 19. század végi gyűjtését tekintettem át példák végett, és a Tiszáról találom ezt a két sort: 

Tisztán foly a Tisza, boldog aki issza! 
Amely gyűrűt jegyben adtam, kedves rózsám, add vissza. 

A "Tisztán foly a Tisza" pontosan a szőkében továbbélő, de felejtett jelentést őrzi. Ha közelebb hajolunk Wathay 1604-ben készült verséhez, abban is megtaláljuk: a Duna a tengerrel alkot ellentétpárt, a Duna-víz szőkesége és a tenger tisztasága azonban szinonimák. Mint ahogy Petőfi János vitézében is ezt olvassuk: "A csatahely mellett volt egy jókora tó, / Tiszta szőke vizet magába foglaló" (XIII, 3). Wathay "szőke tiszta" szinonimája és Petőfi vesszővel el sem választott "tiszta szőké"-je tehát egyazon jelentésűek. A környezetszennyező világ előtti időket idézi, amikor még mind állat, mind ember ihatott a folyók tiszta vizéből. Ilyen iható víz volt mind a Duna, mind a Tisza. Bálint Sándor Szegedi szótára (1955) nem ismeri a Tisza szőke jelzőjét, de számon tartja az ősibbet: a tisztát, amely ’iható Tisza-vizet’ jelent. 
     Wathay verseinek összemérése számbajöhető forrásaival még nem történt meg igazán. Aki ösztönözhette kortársai közül, az a "Magyarországi versek öt könyvét" kiadó Bocatius János (Hungaridos libri poematum, 1599). Bocatius szinte második Janus Pannoniusnak számított, s Germánia után meglelt új hazáját az újlatin költészet és a humanista történetírók Hungária-toposzkincsének lelkes számbavételével ünnepelte. Nemzetkarakterológiai, földrajzi-topográfiai figyelme szinte mindenre kiterjedt. A folyóktól a városokig, a boroktól a lovakig dicsőíti, erény- és gazdaságdicséretekkel ékesíti a befogadó Hungáriát. (Germániához, Huszárok, A magyar lovak dicsérete, Óda Magyarország termékenységéről). Külön füzetben adta ki 1618-ban a Thurzó Imre és Nyáry Krisztina egybekelésén ujjongó Anser nuptialis (Mennyegzői lúd) című dicsénekét, s ebben a Tiszát, a Bodrogot, a Vágot és az Árvát beszélteti. Bocatius közhelyeket ismétel, Wathay felé mutató állandó Duna- vagy Tisza-jelzőt én nem találhattam nála. 
     1600 és 1870 között kétszázhetven éven át vannak költészettörténeti és köznyelvi adataink a szőke Dunáról. Ezt a folyamatos hagyományt majd Dugonics András igyekszik megtörni "Tiszaszőkítő" kísérleteivel, és követik is sokan. Később az exkluzív-affektatív, majd populárissá lett "kék Duna"-képzet lesz térnyerő. Mindez azonban nem változtat a szőke Duna pozíciójának elsőbbségén. Dugonics Tisza-felmagasztálása túlfűtött nemzeti érzést, Berzsenyi "dunaiság"-"tiszaiság" különbségtevése kívánatos egyensúlyt képvisel. A címer- és himnuszbeli folyók olykor szétválasztanak, máskor összekötnek. 
A 17-18. század legnépszerűbb "szőke Duna"-locusa Gyöngyösi István 1681-ben írt Kesergő Nymphájának nagy erejű verskezdete: 

Amint szőke vize lefoly a Dunának, 
Nagy jajja hallatik egy árva Nymphának; 
Vélem én azt lenni Dido siralmának, 
Tőle elválásán Anchises fiának. 

A Duna Nymphája a kesergő Magyarország: oly bőven ontja könnyét a hazáért, ahogyan a Duna szőke vize folyik. Gyöngyösi Wathay módján fejezi ki magát ("Duna vize szőkesége" - "szőke vize [...] a Dunának"), de az első sorba emeléssel energiát, megnevező erőt ad a szőke Duna-víznek. A "Magyarország panasza"-toposznak ez a szép változata a Wesselényi Ferenc nádorsága utáni hosszú intervallumot értelmezi. Az 1681. évi soproni országgyűlésen végre új nádort választottak Esterházy Pál személyében; a "maga gyámoltalanságát kesergő Nympha" most már "a Kardos Griffnek", az új nádornak "szárnya alá folyamod"-hat - nyomatékosítja Gyöngyösi az 1695. évi első kiadás címlapján. Ez a kardos griff az Esterházyak címerdísze; a "Griphus Esterhasianus"-t rajz is szemlélteti ebben az első kiadásban. Gyöngyösi agyonolvasott Kesergő Nymphája öt kéziratban maradt ránk, s 1789-ben már hetedszer látott napvilágot. Népszerűségéhez érdekes adalék Rájnis József elragadtatása. Még 1757-ben "Ovidius rendihez [...] alkalmaztatta", azaz időmértékes versre írta át, majd 1871-ben költészeti Kalauzában közreadta azt a huszonhárom disztichont, amelybe  belefoglalta a Kesergő Nympha jó egyharmadát:

Amint szőke vize lefoly a Dunának, 
Nagy jajja hallatik egy árva Nimfának; 
Vélhetném ezt lenni Dído siralmának, 
Tőle elválásán Ánkízes fiának.

(Gyöngyösi Istvánnak ritmusi)

Hol Buda vára felé siet a’ Duna szőke vizével,
  Egy bús Nimfának jajja fülembe hatott:
gy, mikor Énéás el-vált Kárthágoi parttól,
   A’ csalatott Dído nagy siralomra fakadt;
Tisbe is a meg-haló Piramust illy módra kesergé;
   Démofoont Fillis, szép Galathéa Atzist.

     Rájnis népszerű kompendiumát, A magyar Helikonra vezérlő kalauzt a fiatal Berzsenyi is haszonnal forgatta; sokáig ez volt egyetlen poétikai kézikönyve. Dugonics András ugyancsak kapva kapott Gyöngyösi gyönyörű incipitjén. Az általa sajtó alá adott Gyöngyösi Istvánnak Költeményes maradványaiban a Kesergő Nymphához "azt a kézírást használta, mely 1681-ben Sopronban, az országgyűlés helyein iratott le". Legkedvesebb költőjének szőke Dunáját Dugonics már az Etelkában lefölözte (1788), s visszatért hozzá Etelka leánya, Jólánka történetében is (1803), a Tiszára átvitt imitációval így törölvén kését Gyöngyösi abroszához: 

Amint halas vize 
  Lefoly a Tiszának 
Éppen ellenében 
  A Maros torkának), 
Nem vala özönje 
  Megszokott árjának, 
Egy szép szüzet láttam: 
  Mondhatni csudának. 

Hasonlítám őtet 
  Neves Etelkámhoz 
(Isteni teremtés’ 
  Remek munkájához). 
Sok törülte kését 
  Annak abroszához, 
Aki kosarat kap, 
  Ellásson dolgához. 

Itt, hol szőke vizét a’ Duna rengeti 
Árpád’ gazdag arany hantjain, oh, Hazám! 
Céresnek koszorús homloka illatoz, 
’S a bővség ragyogó kűrtje mosolyg reád. 

Berzsenyi valami fontosat látott meg a Gyöngyösi-versindítás átvételével: azt, hogy ez a Dunával intonált vershelyzet többet bír el alkalmi költeménynél; és hogy a Duna Magyarországot jelenti. Címül is ezt adta a versnek: Magyarország. A himnikus hangú óda 1799 körül keletkezett; Berzsenyi a Rájnis-poétikát és Dugonics friss Gyöngyösi-kiadását forgatta hozzá. A Magyarországban magasztalt Haza, amelynek ragyogó "bővség"-kürtjét (bőségszaruját) Európa irigyli, a humanizmus óta koptatott topo-szokból, mitológiai kellékekből áll. Áhítata, egyneműsége, emelkedettsége azonban méltó a tárgy fenségéhez. Barta János szerint: "Ahogy a régi ember számára a világ minden mozzanata valami láthatatlan istenséget tükrözött, úgy látja most Berzsenyi ezt a földet: nincs tája, nincs részlete, nincs jelentése, amely szentté, istenivé ne váljék előtte." Jó Buda, kincses Buda, a dombra-hegyre oly szépen felvont Budavár nélkül nem ország az ország. Berzsenyinek erről is van szava, "minthogy minden Verselők / Homér Atyánktól fogva ekkorig / Falut dicsértek, engedd meg nekem, / Hogy én Budáról s Pestről énekeljek" - fordul tizenöt évvel később Vitkovics Mihályhoz (1815).

* Értsd: Alsó- és Felső-Pannóniában: a Dunántúlon és a Muraközben.