Valamikor a télvégi hidegekben írtam egy rövid könyvismertetést Jónás Tamás Bentlakás című verseskötetéről. Csak megjelente után éreztem úgy - figyelmeztettek -, mintha némileg el volna szállva a kisanyag, "mi van veled", csodálkozott az informátorom, "nem jellemző". Adok neki kis időt, gondoltam, és elolvasom újra. Néhány hónap múlva kötelezően kiderül, ki kell derülnie, bizonyos jó formájú és jól ható szillogizmusok ügyesen összeeszkábált rendszeréről van itt szó, vagy pedig, amire eredendően ráéreztem: kész költőt találtam, díszes és drága fegyverzetben, aki több alakban jelenik meg, annyiban, amennyiben éppen akar, hol udvari bolond a királyi vár csillogó fogadásán (az ájult Poézis-teremben), hol kiszolgáltatott, seggbe rugdosott apród, hol maga a király, aki dönt, jön, vagy megy. Amikor szükségből a harcos fizimiskáját ölti magára, már nemigen érdeklik a fél- és közelmúlt kevéssé örömteli eseményei, nem veszi magára a kor követelte mereven hősi figurákat, nem terpeszt délceg várvédőként, aki azt kiáltja, ide lőjetek, nem kongó páncélzatú óriás, aki a zsenge gyermekeket, ártatlan szüzeket védelmez, bár nem lehet kétséges, hogy tisztában van mindezek jól működő hatásmechanizmusával, a nép, a néző, a slepp kedveli a hősi fazont - mutatvány közben a szimbolikus zászlós kopjával fogát piszkálja, ha akarja, almát pucol a drága damaszkuszi jatagánnal, a papnak (kanonistának, kanonizátornak) odalöki az almacsutkát, nem érdekli a figyelő nézősereg, ha úgy dönt, hátat fordít, fütyörészve tovaballag.
     Tehát néhány hétnyi különbség után a kötet maga bizonyítja majd, megmaradtak-e a fejemben, vagy csak különlegességük, szabadszájúságuk, könnyedségük, összefoglalva: a szentséges belső derű egységes szimfóniája miatt történtem így ezzel a Jónás Tamással, ahogy.
     Mindezekből következően egy költőnek nagyon tud kedve lenni. Hol jókedve, hol meg rossz. Attól, hogy költ. Attól, hogy nem. Attól, hogy szerelmes, vagy attól, hogy nem. Attól, hogy van lakása, vagy attól, hogy nincs, és nem is lesz. Egy költő, aki költ is, attól egyszerre jó és rosszkedvű, ha egyszerre tud írni, de ugyanakkor nem tud írni. Ilyen bonyolult eset költőnek lenni. Nem irigylem őket.
     Ám amikor az olvasó rábukkan egy különös ismeretlen hangra az egymásra rímelő költőhadak közt, aki nem attól szenved, amitől éppen (esik, v. süt a nap), nincsenek identitásproblémái, ha vannak is, nem növik túl az identitáskényszer szükséges alapjáratát, nem diagnosztizál, ha mégis, az nem a démonizált lukácsi diagnózis a kísérleti-lélektani esztétikáról, aki nem hörög fel az intellektus mélytengeri sötétjéből az individuum verőfényes hegyoldalára, helyette valami elképesztő élnivágyás minden sora - az jót tesz. Az első oldaltól érzékeli az életkedvet. Kipróbált erő és kiharcolt autonómia feszíti a hangokat, a félig-meddig titkolt, a fejlécekben szemérmesen lefokozott, de végül mégis vállalt, macso gyengédséget és érzelmeket. Egyetlen sora nem szól a pusztulás jótékony teatralitásáról, a halál drámai teljességéről. Jónás Tamás könyve az életé, az élniakarásé. A Bentlakás az életkedv és a világ harcának részeredményeit felvonultató, okos, nem túl szövevényes lenyomata. Egy jókedvű, ízes-zajos manifesztum az életről.
     Ötletes technikai megoldással - némi malíciával: informatikus trükkel - hozza közelebb, ajándékozza meg párhuzamos arculattal verseit, és kerüli el egy füst alatt a lírában esetenként pátoszként is értékelhető hangszálrezegtetést: lábjegyzeteli. Illetőleg: fej-jegyzeteli. A versek fölött egy-egy ironikus és önironikus ostorcsapás. Ez talán a ráció utáni vágy, az "ihlés"-t követő szikár dialektika.
      Idézet következik, láthatóvá tenném, ha ez ilyen egyszerű volna: a költő fütyül a költőre amúgy, nem kíván saját költői csapdájába esni, és nem óhajtja ennen költői nagyságát Münchausen báróként hajánál fogva kicibálni onnan, inkább rögtön nem es belé: "a költő hol attól szenved hogy magánya legyőzhetetlen hol meg az zavarja, hogy egy másik lélek is ott a közelében s azzal kell élnie - bármit kap is húzza a száját"
     Ügyes. Ez a hozzáállás - a komplementer-színek folyamatos alkalmazása a tagadhatatlanul meglévő kockázatok ellenére: úgy viselkedek, mintha nem is lennék itt, úgy mondom, mintha nem én mondanám - alkalmatos bonyolult összefüggések árnyalt megjelenítésére. Két költő mégsem egy költő, és milyen volna, ha nem ő volna. Ráadásul az ellentétes formaelemek és szitucáiók összekapcsolása különösen mozgékonnyá, szuggesztívvé teszi ezeket a szövegeket. Majdnem azt mondom: agresszív és dekoratív. Csakhogy ez alatt a fejszöveg alatt egy finom áttételeiben, csendjeiben, egy személyes viharait túlélt, megszelídült szerelmes vers húzza meg magát, cím nélkül, harsány kiemelések nélkül. Csak úgy le-nyomva, manualice. Elmondva. Eldünnyögve, mintha nem kellene azért annyira komolyan venni, de azért mégis csak közli velünk, hogy mi van itt, egy asszony van, és egy költő van, és köztük a meglévő évek. Kénytelen vagyok idézni az egészet, csak a nagyon bátor irodalmárok képzelik magukról, hogy látatlanban átemelnek egy nyolcrétegű szerelmes verset. Tizenhat sor, mégis kínos pontossággal ábrázolja a kötet funkcionális szempontrendszerét, a világot, ahogyan a költő mozdul benne: olvadok, de nem olvadok bele:

Beléd lesek, mint esténként az alacsony ablakokon
                                                be-benézek a szobákba.
Persze magam, mit keresnék? Te is tudod, ezért hagyod.
                                                        Reménykedsz, hogy
amikor majd megtalálom magam, te jössz, s hagyom én
                                                        is hogy belém nézz.
Igen, hagyom. Csontjaimba karcolhatod nevedet, ha úgy
                                                        akarod. Szívem alatt
tüzet rakhatsz, mellkasomban lubickolhatsz, körmöm
                                 alatt ágyat vethetsz, megpihenhetsz.
Tüdőm gyára befogadja könnyű tested.
                     Ne kényszeríts vallomásra. Hadd hallgassak.<
Rólad is és magamról is. Tudunk mindent már
                                                    egymásról. Csak figyeljük,
döbbent csendben, mint barangol össze-vissza
                                                      testünkben a másik vére.

     Utána kellene menni a dilemmának, ez a vers most tradicionalista posztmodern, a népi hagyomány popularitásának, jótékony hatáselemeinek felhasználásával, vagy pedig leválasztva magáról mindenféle népi, nem-zeti, közösségi hatást, egy intellektuális-individualista létélmény egyetlen önző esztétika (+ érzelmi) valóságra koncentrálva. Nem ügy. A belső tartalmakat nem értékeli sem le, sem föl (át) a kényelmesnek tűnő "szabad" formaválasztás. Csak a személyes szintekkel jól körülbástyázott fogalmak élnek meg bármilyen túlhajtott ideológiai korrelációkban, manipulációs értelmezésben, tördelésben. Megjegyzendő, nem is ez az egy vers korreláns helyileg és történelmileg a napi magyarországi viszonyokkal, bár ennek pontosabb kifejtéséhez megvárnám az első regényt vagy novellás kötetet. Egy szabadon mozduló novella elvesző bekezdésében hasonló emóciók keltésére volna képes. Azt azonban meg kell állapítani, minden sor, minden töredék mögé, arra a néhány négyzetcentiméternyi területre történetek százait préselte a szerző. Hallani, ahogy ott feszengnek, várakoznak, mint amikor a hídon morogva áll a forgalom.
     Varázsa a személyes apróságok hitelesen megkoreografált előadása. Varázsa már az első verseknél elüti az olvasót (Nagy dolgok: a fejszöveg itt ennyi: "mondom, húzza" - kapcsolódva a fönti fejszöveg-idézethez). Vonatkozó varázsa a szövegek szokatlan dinamikáján túl az is, hogy első-második olvasatban nem láthatók az irodalmi elődök, más kérdés, hogy a harmadik érintkezés már kitakar egy-egy Kossuth- és JA-díjas panelt, egy-egy kortársi szókapcsolatot. De ez nem ügy. Azonos szakmát művelők egymástól tanulva bővítik a szótárt, mint a vándorló sárgarigók. Legfőbb varázsa a felsoroltakon túl mégis az, hogy áttételei, esztétikája nem a tanszéken beledöngölt esztétika. Szerkezeti egyensúlyának semmi köze az üdvösnek tartott, hat kilométerről kiszagolható húzós formaelemekhez. Nincs nyoma a remekül prosperáló, próbált és elfogadott szövegkezelés konformitásának. Különlegességük mellett ezek szép versek. Nem abban az értelemben, ahogyan Pilinszky vagy Nagy László szép: valami ellen. Jónást szerencsére nem kényszeríti semmi, hogy bejáratott szimbólumok játékos tologatásával politikai hovatartozását bizonygassa. Még csak nem is szatirikus vagy festői információi teszik széppé az egészet, inkább a nyelvi alakok, a fölborogatott szintaxis, az igék és főnevek szokatlan kapcsolása, egy-egy kóbor jelző, ahogyan bevágódik az amúgy "rendes" sorba.
     De nem erről, nem csak a szépségről van itt szó. Inkább a szavak és az őket összerántó belső ritmus törvénytelen, szokatlan fiziológiájáról. Ha én magam nem volnék végérvényesen konformista, erőlködő recenzió helyett csak a jelzőket, a felhorkanásokat, félmondatokat másolnám ki a Bentlakás margójáról, amelyeket olvasás közben ceruzával odafirkantottam, néhol egy, máshol több felkiáltójellel. Eleinte szolidan, később egyre inkább meglepve. Eredeti, írtam ott még meglehetősen indignáltan a Nagy dolgok mellé, amikor is morc szavak közé bebugyolálva a következőket kiáltja a költő a fürdőkádból asszonyának: "Miért szarsz mindig akkor, amikor fürdök?", pontos, szép, ez került alá a második olvasatot követően. Azanyád! - írtam sárgán az irigységtől a gyönyörű, a teljes (örök férfi-nő) témakört felvonultató Boldog fruskák című vers alá, amelyben a fej-jegyzet szerint "a költő saját feleségének érzi magát".
     Bensőséges, érzéki, gazdag, bátor, teátrális, laza, univerzális, még egy szín, költő, exhibició, még egy szín, egzaltált, kecses, elegáns, freudi, rokokó, olvatag. Az olvatag a Negyedik emeleti elégia mellé kerül, az elégia második strófája bekarikázva, ahol is az ifjú költő oly elégedett a költeménnyel, hogy csak hümment, elfeledkezik mefisztói kommentárjairól, amelyekkel hol korrigálja, hol letaglózza a lelki túlburjánzást. De azért bent járunk, bent a családban, a költőben, a költő gyermekkorában, a költő gyermekeinek gyermekkorában. Ágyakban, vágyakban, félelmekben, meglehetősen gáttalanul, gátlástalanul. Járunk, ahol a költő jár.
     Az erőről Balassi jut eszembe. A szerkezetről, a szeretőről, az asszonyról is Balassi. Az autonómiáról is Balassi (nem a Balassi-strófa), és a reneszánsz. Jónás zajos ékesszólással vállalt partikularitásáról a nehezen helyzetbe kerülő kopernikuszi világkép, az, hogy talán mégsem körülöttem forog a világ, talán mégsem én működtetem az egeket, apró része vagyok ennek a különös egésznek. De amikor érintek valami(k)it, a valam(k)i is érint engem. Ha tud. Ha alkalmatos rá.
     A hangzásról az, végre egy költő, aki nem nyafog magányosan és kiszolgáltatottam végtelen testi és lelki gyötrelmeiről, aki az égiek segítségével emberközpontú és természetelvű, aki talán filozófiai tanulmányainak, talán az informatikának köszönhetően megtartóztatja magát a transzcendens tartalmak neurózisától, világfájdalmától. Akinek jó a kedve, ami-kor kinyitja az ablakot, amikor kinéz a költői bentlakásból arra a csodára, melyet a következőképpen fogalmaz a Zöldalma a melle című verse zárásául: "Az én feleségem mosolygós fiunkkal / őszből való: ifjú diófával udvar".
     El kell árulni végezetül, a kompozícióból, a teljes anyag eposzkoncepciójából, a verstörténet prózai kezeléséből arra lehet következtetni, ez a poézis az epika felé fordul. Amikor véget ér a szoba-konyha átka, a verseket nagy, mozgalmas elbeszélések és regények követik majd.
     Az, hogy kiderüljön számomra, miért ilyen közeli - miért találta el "középen" az írót (aki én volnék: OZ). Ott álltam tanácstalanul, nem volt világos, miért hallom, amit más nem, miért értek erőlködés nélkül olyan áttételeket, olyan nyelvi "összerendeződéseket", amelyekkel másnak munkája van. A rejtély kulcsa nyilván a nyelv. A nyelv, és annak tematikai erőszaktól és egyéb machinatív produktumaitól független titkos, tükör mögötti áthallásai, áthúzásai. A nyelv, Felső-Magyarország és a Felvidék bonyolult, érzelmes, szláv hatásoktól nem mentes nyelve. Ezt nem bizonyította addig semmi, amíg belebonyolódva az anyaországban élő vajdasági magyar írók alkotásaiba, fel nem ismertem specializálódott, a pontos megfejtést külön agyi dekódoló részleget igénylő technikájukat. Amikor a vajdaságiak kimondanak valamit, túl a magyar nyelv alapértelmezésén, az jelent, amit jelent, amelyet mi magyarországi magyar olvasók értelmezünk, ahogyan tudunk, alatta egy titkos, alig észrevehető virágnyelv tartalmaz még hatnyolc értelmezési lehetőséget, elrejtett eseménysort, személyes üzenetet, az együvétartozás különféle megnyilvánulásait.
     Jónással kapcsolatban a következő módon derül fény erre a Felső-Magyarország (Ózd) ügyletre, mely elkerülte figyelmemet a borító bemutató szövege olvastakor, csak gyanakodtam folyamatosan, miért tűnik ismerősnek. Fejszöveg, 38. oldal: "a költő kedvel egy kövér lányt (az meglepő mert a költő a vékonka lányokat kedveli)" Ekkor, a vékonkát olvasva azt gondoltam, amikor a költő nem akar hasonlítani, amikor bevonja saját jól ismert birodalmának szavait, ízeit, a százéves fapados hangulatot a jelenbe konvertálja, eleven történelmi elemmé teszi az élet nem kimondottan dicsőséges adományait, adottságait, valahol ott kezdődik az irodalom. (Noran, Bp. 1999)