Naplójegyzetek*
 

Megőrizni?... A konzervativizmusban rejlő természeti erő a meglévőt védi. Tehát valami nagyon szilárdat és erőset véd, mert ami már létezik, ténnyé vált, már azáltal is, hogy ténnyé vált, igen nagy hatalom rajtunk. Ami tény, annak nagyobb hatalma van felettünk, mint bármely elgondolásnak, tehát erkölcsi meggondolásnak is, mert szuggesztívebb, mint a tovatűnő, olykor szinte nyomtalannak látszó gondolat. (Gondold el, hogy valakinek képzeletben szívéhez viszed a tőröd hegyét... s bármily intenzív is e képzelet... reggel felkelsz s feleded. Alig érzed bűnösnek magad. De tedd meg; karcolj csak meg akár valakit tőrrel... s ha álmában teszed is, hogy sohase tudja meg.) - Ami a meglévőt támadja, az is természeti erő... s igen nagynak kell lennie, hogy ki tudja kezdeni azt, ami tényeken nyugszik. Ehhez minden eszközt fel kell használnia, - természetesen! - s mindenekelőtt a tényekkel, erőben oly igen vetekedő önző fantáziát. Egy eljövendő jobbat kell vetítenie a meglévő rossz helyébe s ezt kell tennie, még akkor is, ha valójában kételkedik is; vagyis nem érez magában elég képességet arra, hogy amit vetít, meg is valósítsa, vagy annálfogva, mert tapasztalatlanságától él, ami ritkább, - vagy tapasztalataitól, ami gyakoribb: vagyis ismeri az ember életét s azt, ami abban megvalósítható. Mégis: amíg a konzervatívok nemesebbjét az jellemzi, hogy minden rossz tapasztalata, vagy életismerete sem elégséges ahhoz, hogy látását megfossza illúziós képességétől a jelent illetőleg... Ugyanez jellemzi a reformerek nemesebbjét, a jövőt illetőleg: - hogy semmi sem elég ahhoz, hogy az emberhez, az ember jobbra való hivatottságához való bizodalmát elveszítse. Küzdeni fog tehát, - a támadás az ő dolga, az újjászületés trombitáját fújja ő s oly feltámadó erővel... (ami van, tehát a hang is: ennen lététől is kapja erejét) - hogy a megújhodás ártatlan részegültje lesz... Ez ám a szép látvány barátom! Hegyek kezdenek el csirázni szavaitól - úgy érzi... s valami csakugyan mindig csirázik is e támadás hatása alatt, amely hivatva van, hogy az örök változás jeladása legyen... vagy megindítója, ösztökélője-e, ki tudja? S hogy az csirázik-e vajon valóban, amiről ő maga, szegény azt hiszi? Nincs oly erős fantázia, amely el tudná érni az élet lehetőségeinek sokféleségét, - hogy kívánhatnám ezt éppen tőle? - hogy olyat mutasson nekem jó előre, ami az idők méhében valóban megfogan? - Hogy a beteljesülés nem olyan, mint amilyennek előre ő hirdette, - ezért én kormányra jutott ellenzéket felelősségre sohase vonnék. Már a támadás tényében élet mozdul meg: ez az érdeme, ez volt az érdeme s ez volt éppen a nagy hatalma is rajtunk! - hogy a jövendő élete mozdult meg szavaitól fantáziánkban.

A tisztességnek az a dolga, hogy mindenkor ellenzék legyen. Ez a véleményem olykor s ezer okból. Megelégedett arcokat vágni, eltelni, bólogatni elégedetlennek sohasem lenni? - a megvalósulás ezernyi ostobasága iránt így-úgy elnézéssel lenni... mindez nem élő lelkiismeretnek való jómód. Még akkor sem, ha az okosság, még akkor sem, ha maga a lelkiismeret is hallgatást és megelégedést parancsol. (Mert nehogy lelkiismereted stabilitásában túlságosan megbízzál, - amit annak nevezel: az szintén dinamikus valami benned: az vita benned.) A konzervatív hajlamú lelket nem ismerem eléggé... magamon azt tapasztalom, hogy ami a nemesség bennem: az a meglévő ellen mindenkor felkél és feltámad. Légy azonban őszinte, nemcsak a nemességed, az ember iránti rosszindulatod is ugyanezt sugallja. - Kevés olyan embert ismerek, akit már most, jó előre méltónak tartanék arra, hogy hatalomra jusson, - mi mindent láttam én! - embereket egy nap átvedleni hatalmasokká... - s mit műveltek ezek? Hiszen nem kellett oly sok mindent művelniük ahhoz, hogy én megvessem őket. Elég volt egy megváltozott mozdulat, - akkor talán rajongani tudtam volna értök, - így vagyok ezzel. Tudom, hogy e tekintetben elfogult vagyok, az emberfaj pimasz, ha hatalomra jut... (Csúnya látvány a hatalmas ember, - diktálja nékem a rosszindulat... s megmaradok mégis amellett s nem igyekszem, hogy az emberi gyengeségben keressek mentséget a hatalmas számára éppen úgy, ahogy ezt az elnyomott ember dolgában teszem. - Pedig hát: hatalmas és elnyomott: elég rosszul bánt már vélem életem során mind a kettő. - A szegény ember nem kevésbé volt hozzám rossz, vagy jó, mint a gazdag. S mégis a megtört embert tudom csak igazán szeretni. - A kegyetlenség pedig azt súgja: meg kell törni őket, hogy emberségesek legyenek.

Csak aztán arra jól vigyázz, hogy ne egykönnyen tehessen veled jót valaki. - Nem, ily emberséges én nem vagyok, hogy ezt egykönnyen megengedném.

Feledés és bűn... Amíg haragszol rá, úgy érzed, hogy igazad van. Mihelyt megmondod neki, hogy haragszol rá s feltárod okaidat: - máris szégyellned kell magad: - egy ártatlan ember áll előtted. Miért változott meg az érzésed haragból szégyenkezéssé, fölényből megalázottsággá? Először azért, mert más az, valamit érezni és más az, valamit közölni. A két tény különböző. Ami benned igaz lehet, - mihelyt kimondod, már talán nem is igaz. Az akusztikának külön törvényei vannak, a közlés egy más világ. - S ezenfelül: a sérelem benned izzó volt, - miután ennen személyedről volt szó. No de néki személyed nem oly fontos, mint magadnak. Vagyis a sértett önzés nagy izzása áll szemben a csodálkozással. S te az önzésedet szégyelled, személyed fontosságát, megfigyelő optikád tévedéseit. Ő már talán el is feledte azt, ami történt. Talán nem is akart éppen megbántani, vagy ha igen, - sós vesszőjével rádsuhintott, jól esett neki, - s azzal állt odébb. S te most előhozakodol azzal, amit ő feledett? Személyed fontossága, mint a feltámadó démon egyenesedik fel előtte... Valld be: bemagoltad szinte mindazt a rosszat, ami általa ért, - s te ragaszkodol sérelmeidhez... Vagyis úgy viselkedel, mint a rossz ember; a rosszat tárod eléje mindenáron, csak azért, hogy még mindig igazad legyen. S abban a pillanatban meg is változik közöttetek a viszony: ő a sértett s te vagy a sértő. Már azért is, mert rossz vagy. Föltéve persze, hogy van lelkiismereted. Mindez az összes bűnösre is vonatkozik. Aki bűnt követ el, az nem éli át a károsult baját, inkább elkerüli ezt a képzeletet. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, ez az Ige, ez az óhajtás, de nem a Valóság. Menj, vágd csak a kövérhasú papocskát, uszítanám én magam is a legényt, ha legény volnék magam is. S nevetnék a csínytevésen, hogy a papocska zsebe lám most mily üres. Hogy pedig a papocskának nővére is van talán, aki szegény... - hogy gondolhatnék erre vajon? - Ha pedig a gyilkosok tettük horderejét átéreznék: meg kellene talán semmisülniük. Aki gyilkol, az talán ezt érzi: egy kicsit megölöm őt... az ember fantáziája a halála előtt megtorpan... vagyis el se hiszi, hogy a halál, amely kése nyomán elkövetkezik, csakugyan végleges lehet. - Ha nem így volna, nem állna ott csalódva, csodálkozva a halott előtt: ő nem ezt akarta. - Még a fülébe se kiálthatja neki: Mily hatalmas vagyok én, - látod-e? A bűnös tehát a haragos büntető hatalom előtt némi joggal hivatkozik ártatlanságára. Mert még a bosszú izzó fantáziája sem éri fel a halál nagy valóságát. - Mit tesz erre a büntető hatalom? - Itt következik ami még fontosabb. Ha mindjárt ott a tett színhelyén vonnák őt felelősségre: hagyján! De a tett óta rendesen elmúlt az idő élő és halott felett, - a halott elporladt, - az élő álmatag lett: feledni készül... a büntető hatalom pedig felmérgesíti magát. Mindenekelőtt minden eszközzel jelenvalóvá teszi újra, ami elmúlt - úgy tesz, mint ama nagynénik, akik harminc év múlva is épen csomagolják ki sértődöttségeiket. (Lehet hogy így kell tennie államérdekből, nem tudom.) Azt, hogy az idő múlása életünknek mily fontos, tán legfontosabb princípiuma: épp ezt számba sem veszi. Azt, hogy valamely tény, mihelyt idő múlt el felette, már nem ugyanaz a tény, hogy sebek hegednek be s világok változnak meg... s hogy az ember felejt, mert feledésre van teremtve szegény, mindezzel nem számol. A büntető hatalom ott áll kővé merevített tényeivel... s mint a katafalkat, úgy építi fel s merőben feketén, ami már nem is egészen fekete, mert átütnek rajta az élet rózsaszínei: - Az már régen volt! - mondogasd ezt magadnak gyakran, - nagy szó ez! - tanuld meg jól és vésd a fejedbe. Hogy engesztelékeny légy e földön, mint amilyen a te Urad Istened.

És mégis: felháborodásra képtelen ember: szörnyű látomás az. Mihelyt életismereted akkora, hogy megfosztana indulataidtól... ne is beszéljünk róla. Mintha nem volna föld a lába alatt. Esze is lehet elég, szíve is rendbe lehet, minden rendbe lehet nála, - csak éppen hogy ez a világ valóban létezik-e, azt nem tudod biztosan, ha vele beszélsz.

És mégis: megbántottad őt? Ez baj, baj bizony. Csakhogy már ott tartok ám, hogy a hibát jóvátenni akarni, - ez még hagyján! de megmozdulni érte?... mihelyt megpróbálod kijavítani a hibát, - máris még nagyobb hibába estél általa. Itt is az elmúlásban bizakodjál.

A dolgok természete, hogy egyes pontokon jobban kopnak. A kabátom még egész jó volna szegény, csak a könyökénél van vége. Tehát az egész kabátnak e kis pont miatt vége van. Alig tudok ebbe beletörődni...

Mit érvek, érvek... Amit mondok minden megtámadható. Én az észnek semmit se tudok bebizonyítani. Én az egész emberhez szólok. Én a hangommal is hatni akarok, a kezemmel is. S a beszédem formája is legalább oly fontos nékem, mint az érveim. Ami pedig téged illet: ha te a szíveddel is fogsz figyelni rám, akkor jól van, ebben bizakodom, akkor meg foglak győzni biztosan.

A tudás csak érdekesség. Semmire se vezet. Ez a véleményem.

Nem kell, hogy elpusztítsuk egymást: az ostobákkal szépen megférünk a nap alatt. - Nem úgy van az, hogy: vagy ő, vagy én, - ő is, én is, úgy van az.
 
Amit tudsz: ajánlatos mint valami veszélyes titkot a kabátod alá rejtened.

E világ terve maga is a nihilizmus aromáit leheli.

Az aggályos vendég... az, bizony az vagyok.

Minden pillanatod válságos pillanat volna, ha nem volnál félig-meddig automata is.

Valami lenni akar és tükröződni.

S azáltal is vagyok, hogy tükröződöm. Isten a maga képére teremtett. Úgy látszik ő is így van ezzel.

A hallgatás mégis csak a legnagyobb erő a földön.

Ahhoz, hogy meg fogunk halni, semmi közünk.

Őszi éjszakák: gyilkosok járnak s végzik a néma munkát. S egy moly röpül a szobában vígan, könnyedén.

A bíró lelép az emelvényről s a félig agyonvert árvagyerekhez lép. - Ki vagy te kisfiú? - szólítja őt szelíden. - Csijjag Fejenc - feleli kissé félősen a gyerek. Ötéves a szegény. - Mintha jótévő szellemek álltak volna meg szilaj röptükben a levegőégben... s lehajoltak volna föléje ők, a hatalmasok és segítők, hogy kíváncsian tudakolják tőle: ki vagy te kisfiú? Csijjag Fejenc, - feleli az szomorúan.
 
Mit kellett bukdácsolnia, míg eljutott idáig, hogy ma már ennen lelke nyugságáért kell becsületesnek és jóravalónak lennie. - Az égi jutalmakról szóló képzeletek micsoda kásahegyén kellett átennie magát... s annyi léleknek újra meg újra ... míg a látványtól is elfáradok, Istenem.

Vékony inda, óriási gyümölcs, - becsapták a szegény dinnyefajt, mikor idáig bolondították, hogy nem is a magjait, azok burkát nevelje ily nagyra s a mások örömére. Mily esztelennek látszik az önzés szempontjából ez az elfajzás. S én mégis azt mondom nektek: jól van ez így! Valami szél sodorja elénk célunk látomásait s mi felvesszük lelkünkbe, - ideálunkká tesszük, amit a véletlen adott, nagy szenvedélyességgel indulunk el feléje... s az utóbb betölti egész valónkat. Mi kell még ennél is több, emberek. Hogy mi öröm jut aztán ebből a dinnyefajnak s mi a szüretelő gazdának, - vajon ki számítja ki, melyik az a könyvelő? (Mily megvetendők az ilyfajta számadások is!) - S mi célszerűbb e céltalannak látszó sokféleségben? Ha dinnyét növelek vékony indáimon mások számára, vagy megtagadom a szolgáltatást? Hadd hallom! Ki számítja ki?

Rokonszenv, - ellenszenv? Váltóáram ez barátom. Végignézel egy mérkőzést: a bivaly viaskodik a tigrissel. A bivalyt félted, mert ő a gyengébb. S ha győz: ki van egyensúlyozva benned a teremtés igazságtalansága, hogy oly kíméletlen volt s gyengébbet is teremtett. S mikor már győzött a bivaly, - sajnálod a tigrist, - bizony sajnálod. Ott fekszik élettelenül, ami oly remekül élt. A tigris gyűlöletes volt, mert hatalmas és vad, a bivaly rokonszenves, mert béketűrő és szelíd... S ebből aztán erkölcsi tételek is következnek benned, - ez a szomorú. A béketűrésért jutalom jár lelked igazságszolgáltatásában, - a vadságért büntetés. - Ha pedig egy úr felállna s azt kiáltaná: én a tigrist féltem uraim, mert az gyönyörű, a bivalyt én otrombának nézem, - megbotránkoznál nagyon. Ez afféle esztéta-lélek, - mondanád. Inkább a széppel törődik, az erkölcsiek iránt sajnos közönyös ...Így ítélkezel, sajnos. Szalmacséplés minden megkülönböztetés, mellyel megpróbálkozol. Hullámra hullám, tornyok és hegyek repülnek s te igazságszeretetedet fennen kimutatod és így szólsz saját munkád felől a német írónak: "Nem uram, - a Nevetők még nem az igazi jó munka..." Hát őrült vagy? Annyi ez, mintha egy polip a tengerfenéken kicsit jobbra vagy balra fordítja a fejét.

Bankettek járják, zászlódíszes a város. Ki van függesztve a német, a japán, a török, a holland zászló. - Éljenek a vitéz albánok, - hangzik a tószt s vihar dörög le rá; a lelkesedésé. - Éljenek a japánok, e virágkedvelő, oly rokonszenvesen érzékeny keleti nép! - Éljenek a törökök, e harckedvelő, hatalmas faj... Az emberiségnek le kell tennie arról, hogy a pénzt hajhássza, - ideálokat kell felvennie lelkébe, - itt az idő! - kiáltja valaki. - Éljenek a holland városok... ki ne éljen tehát? - kérdem én. S mikor ne éljenek e valakik? Vagy mindenki mindig éljen? - Én nem tudom, én nem tudom. Én csak szomorú vagyok.

Gazdasági Páneurópa... Itt úgy fejlődtek a gazdasági (nemzeti) egységek, azzal a gazdasági ideállal nőttek nagyra, hogy sokat kell kivinni és keveset behozni. Ez az ideál építette az üzemeket és gyárakat. Az amerikai Ohio, Kentucky, Texas viszont nem így fejlődött, egységben fejlődött a többivel. Hogy vehessünk tehát példát ezekről? Ha most itt egyszerre megszünteted a vámhatárokat, romhalmazzá kell összedőlnie mindennek, ami így épült fel... S e romhalmazból ugyan felvirágozhat egy új gazdaság... De ki az a politikus, aki e világrengésért a felelősséget vállalhatná? - A forradalom igen, - az felökleli a felelősségeket, tudom. De valahányszor gondolkodom és nem indulatoskodom, a felelősséget szeretem. Így tehát ilyenkor inkább azok mellé állok, akik a nagyszabású kartelek tervét noszogatják.

Ha azt mondtam volna Vilmos császárnak: Felség, ne kezdjen háborút, mert elveszíti trónját... s ő szót fogad, - az lett volna csak bajom. Egész életében azt képzelte volna, hogy miattam mulasztotta el a kellő pillanatot. - Vagyis hogy lehet valakinek bebizonyítani azt, hogy jó lesz vigyáznia, különben baj lesz? Csak a bajjal. Másképp sosem tudja meg, hogy mit került el. Vagyis: a tanácsadók dolga nem is oly könnyű e világon.

Hiúság. Odakínálom neked mindenemet, amit tudok, - tudásom legjavát öntöm eléd, csakhogy becsülj! Hát nem nagyszerű ez, emberek?! Ingyen kapjátok tőlem mindenemet... csak azért, mert túlbecsülöm magamat, becsülésteket... S csak én-e? Hát ti magatok mind! Hogy versengtek ti mind, hogy szépnek, jónak, okosnak mondjon benneteket valaki... Egy valaki legalább. Hát nem nagyszerű ez emberek?

Mindenkiben van szeretetre méltó tulajdonság is, - ezt el nem vitatjátok tőlem... Mihelyt jobban megismernéd... De minden teremtett lénynek van is valakije, aki kedveli. Az anyja például, vagy a gyereke, vagy a kedvese legalább... - Rongycsomó a gesztenyedob mellett... S gyereke van. Annak szentség ama rongycsomó. - Akkor tehát a szentség benne van a rongycsomóban, emberek.

Ne feledd, hogy tisztelettel tartozol magad iránt is. Azt az erőt tiszteld legalább, amely percről-percre téged megteremt. - Nehogy mást jobban tisztelj magadnál s csak azért, mert túlságosan bizalmas viszonyban vagy már magaddal, - úgy vigyázz! Ez nagy hiba.