Azt én is tudom, hogyan kellene élni,
  a nappal kelni, s vele feküdni,
hogy a fény határozza meg a tudatom,
  könyvvel hogyan is lehet elütni
 az időt, míg el tudok merülni
       álomvizekben,

hajnalban vinni le sétálni a kutyát,
  és utána olvasgatni persze
egy kis távol-keleti filozófiát,
  megtudjam, élni hogy is lehetne,
 vagy ha egy japán zen mester lenne
       az apám, talán

nem kéne folyton izgulni, hogy aludt-e
  éjszaka legalább néhány szivet
is nyugtató órát, s lányom pedig, magát
  túlpörgetve, hiába van hideg,
 meleg, rajzfilm után mese, mire
      elalszik, fél tíz,

ezért lesz majd oda másnap a reggel,
   meg a barátom is, ki régen még
éjszakai művésznek mondta magát, míg
  az ellenkezőjét rábeszélték,
 mert előtte focizni is mérték
      nélkül, azóta

inszalagszakadásig szokott, így aztán
  folyton másról kell majd beszélnie,
hogy minden reggelt önmagunkkal kellene
  kezdeni, hiszen az én figyelme
  őszinte csak... (kinek meséljem el
       a rémálmomat:)
 

barátomat kellett volna megmenteni,
   de hadd süllyedjen csak, hagytam,
történetei ingatag mocsarába,
   s kezét egy idő után nem fogtam,
  mivel én is inkább csak azt tudtam,
       hogyan kellene.