17. A főváros megszállása 
  

"...vigadjatok, vigadjatok, testvérek. De ez még nem az igazi öröm ideje. Mint szakadékba csúszott juhnyáj, tépitek egymást, s torkotokból inkább sikítás, mint ének hallatszik. Fenyőfáitok megkövesedtek. Fenyeget a komorságuk. Fenyeget a szélcsend is. Összeszorult ez a csönd. Egybe van kovácsolva az este. A levegő most megtelik füstölgő lényeinkkel. A fővárost környező hegyeken állunk. A nyirkos föld homokszemei engedelmeskednek nekünk, átengednek minket magukon. A gyökerek szelíd mozdulatlansággal belénk merülnek. A fű, a hervadt levelek dohányszíne elhalványodik, ahogy emelkedünk ki a földből. 
     A főváros olyan most, mint egy katlan, amelyet alakokká formálódó gőz vesz körül. Nincs sistergés, nincs surlódás. Ott lent az önfeledt tékozlás villámtüze, bennünk csontjaink fénye. Megindulunk. Nem keresünk sem utat, sem lejtőket, nem akarjuk meglepni a külvárosi utcákat. Nem keresünk beomlott homokbányákat, sem téglagyárakat, sem elgazosodott sineket, mint ti akkor, hogy lövéseitek eldördülhessenek. Nem keresünk titkos zugokat, hogy ott húzhassuk meg magunkat, míg elvonul a mészárlástól megrészegült csapat. Sem pincéket, amelyekben átvészelhetjük a rettegés utolsó óráit. Lefelé ereszkedünk a magányosan égő lámpák alatt, az utak szélén felhalmozott kőzúzalék fölött, a kertekben, a lefelé kanyargó ösvényeken, át az erdőkön, most és úgy, mint evilági vonulásunk alatt annyiszor. Egyszerűen és megállíthatatlanul. Nincs talpalatnyi hely, nincs rés az eleven gyűrűn, amelyet megtalálhatna a menekülő. Nem ritkul s nem vékony sehol ez az arcvonal, hogy átverekedhetné magát az elszánt ellenálló. Készülj a találkozásra, te önmagadba kapaszkodó város. Mint kiterjesztett szárnyú madarak, siklunk föléd, minden oldalról elhalványítva a holdfényt. A hegytől elválnak laza tömegű csoportjaink, s néhány méterrel a legmagasabb házak fölött betöltjük egedet. Saját tüzeiben táncoló város. Lesz-e időd elrejteni maradék éjszakádat, amely úgy gyűrődik, akár a kátrány? Csillagaid, mint sziklák árnyékába dobott papírdarabok. Íme, a város katedrálisa. A csönd körülötte mint a vaskerítés. Az elhagyatottság palántái a kertben. Járjátok körül a katedrálist. Látjuk a fehérre meszelt házakat. A megüresedett húscsarnokok nedves kőpadlóját. A testektől domborodó ágyak nyugalmát. Az ablakot, amely kitárul és fényt áraszt. Egy hidat, amely elsötétül, de a sínei ragyognak. Egy járdát, melyet föltört az akác gyökere. A fölszedett utcaköveket. Az útpadkán halomba rakott sarat. A kapuban felejtett mankót. Azokat, akik leszólnak az emeletről. Akik ácsorognak. Akik eltelnek keserűséggel és a fal felé fordulnak. Akik már nem könyörögnek s akik táncolnak, táncolnak, táncolnak. A városnak most már ege sincs. 
     Az első, aki észrevett minket, nevetett. Nekitámaszkodott a falnak, megnyúlt az arca. A második fölkiáltott, s befutott a szobájába. A harmadik alsó karjával eltakarta a szemét s míg hátrált, elesett. A negyedik fölsikoltott, a hatodik, a tizedik, a tizennyolcadik elrohant s kiáltozott. Akkor már zúgott a tömeg az utcán, a hangoskodók őrült beszédét leste, és mutogató kezükre figyelt, abba az irányba, ahol minket lebegni láttak. Csak a sokadik nevetett újra, majd hirtelen elhallgatott. Mikor tépni kezdte magáról a ruháját, lefogták és elcipelték. Emberek csoportjai futottak alattunk. Csak a trappolásuk s a kiabálásuk hallatszott. Az aluminium borítású felhőkarcolók falai mellett ereszkedünk lefelé. Az ó-építésű házak elkeskenyedő tornyai között úszunk át, a tornyok kőbábos kilátóit lepjük el. Megérintjük az elfeketedett bronzszobrok mellét, a római légionárius vasvértjét, a fejét, méltósággal maga elé emelt kezét. Megérintjük a bronzszobrokat, míg elsuhanunk mellettük. Megérintjük a színház peremén a kőszobrokat, melyek kőkottát, kőpapíruszt, kőlúdtollat tartanak finom ujjaik között; ezentúl viselik nem evilági tenyerünk érintését, de feketék maradnak a kövek, a szobrok, a bádogtornyok, az acélburkolat maga is, mert felénk süt időtlen közönyük, az emberformájú tárgyak áldott közönye. Földet érünk. Szirénák vijjognak a házak tetején. A világító lámpatestek fénye fölerősödik s elalszik. Távolról nagy erejű motorzúgás hallatszik, egyenletesen, majd szaggatottan s ismét egyenletesen. A tömeg felénk sodródik, hogy megkeresse bennünk azt, ami hihető, mert azt, ami hihetetlen, látja. S körülöttünk az ítélet állóképe. 
     Emberek térdelnek előttünk. Vakmerő sihederek belénk kaszálnak botokkal, melyeken színes szalagok lengenek. Emberek lapulnak a falhoz a vörösre változó fényben, szájukat az ujjászülető félelem remegteti. Emberek menekülnének, de a tömeg szorításából csak fölfelé van út. A többiek fölé préselődnek, mint kiszemelt áldozatok. Leeresztik fejüket, térdeplő társaik vállára buknak, s onnan súlyosan csúsznak a kövezetre. Valaki merően néz bennünket, s könnyű sáljával betakarja szép arcát. Mellette egy fiatal férfi tenyerébe hajol, majd hosszú ujjaival nyakát fonja át, mintha ki akarna vetkőzni bőréből, akár egy álarcból. Van, aki kövek után matat, hogy ránk hajítsa. Van, ki fölemeli öklét, hogy lesújtson, s mikor lesújt, ellenállásba nem ütköző lendülete közénk veti őt s leejti. Van, akinek arca helyén behavazott temető terül el. Van, aki ordít, kemény öklét a mellére szorítja: igen, én öltem, öltem. Homlokát megérintjük. Elfehéredik s megnyugszik. Egy öreg ember apró léptekkel közeledik felénk, kezét előrenyújtja, hogy megbizonyosodjék fénylő vállcsontunk felől, társunk azonban kitér előle, s áthalad a kétkedőn. Egy vasoszlop mellett gyűlölködő arc tekint ránk. Félelem nélkül áll s néz. Minden erénye az arcába költözik; a testüregeiben kell kibontanunk lassú halálát. És az újonnan érkezettek. A vigadók, akiknek nincs erejük a futáshoz; a kőre feküsznek. Akik gyermeküket keresik, s mint a vakok, keringenek maguk körül. A lány, aki félmeztelenül könyököl a füvön. A fa, melynek fényes törzsét kapaszkodó kezek borítják be, az ítélet állóképe. 
     Az emeletről palackokat dobálnak közénk. Az utcát fehér vízsugarak ívelik át. Lemossák az úttestről a szégyen köröskörül heverő tárgyait, s a menekülők víztől fényesen s csatakosan futnak a fölfedezett óvóhelyekre. Mi pedig megindulunk, hogy megkeressük és megillessük a homlokokat, melyek várnak ránk. 
     A házak bűntelenek. A rádiótorony, az antennák, kertekben a függőágyak, a vasvillák bűntelenek. Az árkok hosszúak és sötétek. Emberek fekszenek bennük, fehér homlokúak, ártatlanok s egykedvűek, mint akik alszanak. Pedig halottak. Van közöttük kereskedő és miniszter. Atomtudós, mérnök és műbíráló. Üvegfúvó, jótékonysági toborzó, autógyáros. Plakáttervező, cipész és haditudósító. 
     A Múzeumban eloltották a tüzet. A köréje ültetett tölgyek ágain hosszú zsinóron emberek függnek. Mozdulatlanok. Fehér a homlokuk. Egyetlen bűnük, hogy hallgattak, amikor szólni kellett volna. 
     A hegyekben tüzek égnek. Emberek sietnek a tüzek felé. A legelsők vörösek a lángtól, a legutolsók az éjszakától feketék. De a tűz előtt megriadnak és visszafordulnak. Az erdő felé veszik útjukat, amely nagy tisztásban végződik. A tisztáson holdfény fehérlik. Ne siessetek. Várjatok a megsemmisülésssel. Nem holdfény az. Áttetsző lények homálya. Meg fognak ölelni titeket, s megilletik a homlokotokat ezen a bosch-i éjszakán. 
     A kocsma, mint egy bőrtömlő, melyet átszúrnak a lefosztott törzsű fák ágai. A kocsma egyemeletes. Rumot, sört, pálinkát isznak az emberek a kocsmában, de ma senki sem énekel. Egyszer sem csapódik az ajtó, mégis fényes csontú mezítelenek állnak a pulthoz. Nem kérnek italt. Megérintik az ivók homlokát és ellebbennek. 
     A házak fehér kőkockák. A tükörpadlókon nem hagy nyomot a menekülők lakkcipős talpa. De a fával burkolt falaknál tovább már senki sem juthat. A lények utolérik őket s megilletik a homlokukat. 
     A lakás ki van világítva. Az öreg pap körül gyülekezik a népes család, s mindenki imádkozik. Otthagyták a gyertyákkal díszített, dús vacsoraasztalt, amelyen a kenyér most kővé s a tiszta bor vérré változik. De a lények nem ismernek könyörületet. És nincs szavuk. Körülveszik a családot s megérintik az imádkozók homlokát. A főváros fehérhomlokú lakói bezárkóznak kamrájukba. Vörösre súrolják  sápadt bőrüket, de az mind fehérebb lesz. 
     Éjfél után úsz perccel a fővárosban megszűnt az áramszolgáltatás. Ez oly hirtelen történt, hogy a kanyarban futó villamosok azonnal fékezni kezdtek, a keresztutak forgalma elakadt, a kocsik összeütköztek. Az utcákon mentőautók sivítottak. A fővárosba rendelték a környéken állomásozó gyorshadtesteket, de okulva az elszomorító esetekből, a katonák fegyvertelenül érkeztek a páncélgépkocsikon. Fegyver helyett kézi fecskendőket, poroltókészülékeket, lapátokat hoztak. Volt náluk még egy műanyagháló, melyet tucatnyi embernek kellett kezelnie; eddig arra használták, hogy műanyaglevelekkel borítva a rakéta ütegállásokat álcázza. A képzettebb főtisztek tukmálták rá a hálót a bevonuló osztagokra, mert úgy tudták, hogy a lélek hasonlít a pillangóhoz. 
     Éjjel egy órakor megkezdődött a lények üldözése. Különleges álarcban és műanyag overálban futottak a katonák az alig látható s lebegő alakok felé, de azok hihetetlen ügyességgel illantak el előlük. Az egyik katona üldözés közben eltűnt egy csatornában, a másik lezuhant a huszonkettedik emeletről. Sokan az égő házak gerendái alá kerültek. Egy hengeralakú hirdetőoszlop két oldalán lesben állt egy katona meg egy lény. Időnként egymás után kaptak, majd visszaugrottak, mint a játszótéri gyerekek. A katona végül is ügyes csellel rávetette magát a lényre, aki hagyta, hogy átölelje, majd áttűnt a félelmetes külsejű üldözőn. 
     Az utakon üvegcserepek csillogtak. Mindenfelől robbanások hallatszottak. A vezényszavakat hisztérikus káromkodással toldották meg. A kórházak megteltek sebesültekkel. A sokasodó fehér homlokúakat védőgyűrűként vette körül a család, a falak és a félelem. A fővárosban nagy tüzek vöröslöttek. Az utcákat víz és füst borította. A síneken autók, villamosok hevertek, mint fölösleges barrikádok. Nem volt, aki mögéjük bújjon, sem aki megrohanja őket. Hajnali háromkor a fővárosban megszűnt minden mozgás. A katonák a házak árnyékában álltak, ültek vagy feküdtek. Halálos kimerültség vett erőt rajtuk. Az ablakokat, ajtókat bezárták. A lények fölhúzódtak a főváros legmagasabb pontjaira, s a házak tetejére." 
  

18.  Az idő teraszos rizsföldjein 

Hajnali négy órakor a főváros rádióadója fölmondta a szolgálatot. Az adást ugyan folytatták, de a beolvasott szövegek összekeveredtek a zenével. Az elhangzott mondatok újra meg újra visszatértek. A melódiák mintha föllázadtak volna. Egy-egy dallamrészből kihullottak a hangok, s helyükön üres zúgás vagy kattogás hallatszott. Idegen hangok illeszkedtek az önállósultak helyébe; a hegedűversenyből kakofonia lett. A bemondók, a műsorszerkesztők és a színészek a hangmérnökökkel veszekedtek. A megbűvölt kígyókként meredező mikrofonok körül általános fejetlenség uralkodott, a hangtechnikusok ide-oda rohangásztak a szalagjaikkal. 
     Hajnali ötkor a kormány tagjait csukott fekete gépkocsikban a fővárosi rádió és televízió épületébe szállították. A megfutott műszaki alkalmazottakat azonnal visszarendelték. A legnagyobb méretű stúdióba íróasztalokat, fotelokat, iratszekrényeket s bőrrel bevont heverőket cipeltek. A stúdiót üvegfal osztotta két részre. A kisebbik részben a Hírszerző Szolgálat három legjobb lehallgató szakembere ült pilótaszékhez hasonló ülésen, szerelvények és színes huzalok hálójában. A nagyobbik részt ellepték a kormány tagjai és a Birodalom vezető emberei. Csoportokba gyűltek vagy külön-külön cigarettáztak, papírjaik fölé hajoltak, fojtott hangon vitatkoztak, kezükbe temették arcukat, felugráltak, s le-föl járkáltak. 
     A hírszerzőknek olyan fölszerelésük volt, amelyben például egy három-négy kilométer távolságban repkedő madár szárnycsapásait nemcsak hogy szelíd nesszé halkíthatták le, vagy dörgéssé erősíthették föl, hanem láthatták is. A fölfedezett hangot s kirajzolódó képét azonnal továbbították az állam vezetőinek, válaszaikat pedig szétsugározták. Minden jel arra mutatott, hogy a Birodalom drámai párbeszédre készül. A rádió lesben állt. 
     Öt óra negyvenöt perckor Jules M. Audit, a hírszerző csoport vezetője megszólalt: 
     - Itt J. M. A. - 51. há-esz jelentkezik. Há-esz 12-vel és 23-mal a teljes kört bemértük. Scoover-emmel a 0.0025 gammega rezgésszámon állok. Vége. Veszem: - szokatlan erejű kilengés az energiaszámlálón, a mutatók a körskála zárósíneiről visszapattannak - ellene mérek, ritkítok, kirostálok - rostálás zéro értékű, minden energiajelenség pozitív - növekvő fényerősség a képernyőn - az erősödő hangreflexió miatt át kell osztanom a fázisokat - figyelmet kérek, figyelmet kérek - há-esz 12-es és 23-as, összegezzen 51-nél. Vége. - 51-es folytatom, veszem: - földi hatás érkezik - földi hatás érkezik, veszem: - a többmilliós tömeg most ér földet, kiterjedésük egyre szűkül - park körüli földi hatás érkezik, veszem: - földet ért, nem több, mint kétezer-kétezerötszáz ember férőhelyén földet ért, fürtökben lógnak az ágon, mint a levelek - fürtökben lógnak a fák ágain, mint a levelek - elhomályosítják a parkot - veszem: - figyelem, energiaquantum érkezik, olvasom: - utunknak végéhez értünk, hiszen igákkal ...nem, igékkel kezdődik az új áldozat - kimondatlan igék ezek, s csak akkor hallhatók, ha összpontosított sugárzásként átütik a csöndet, veszem: - emlékeink már nem igazítanak el minket az új városban, mert a nyomainkra építette magát - emlékeink visszahúzódnak, majd újra föltámadnak, visszahúzódnak, majd mint a villámlás, újra föl... így lélegzünk - most pontosan illeszkedünk önmagunkhoz - figyelem, 51-es vagyok, veszem - már csak a belső értelem ... nem, végtelen után nyúlunk - így közeledünk utolsó lépteinkhez - így lebeg el mellettünk az opálzöld üvegház - már nem az élők rendje igazít el minket, csak a befelé táguló bizonyosság - az élők rendje szomorú, az élők rendje fél, veszem: - az élők rendje élettelen - nagy sebességgel távolodik tőlünk a fű, s közeledik az ág - a fa lombkoronája alatt az osztódó végtelen van bennünk, de önmagát el nem éri - figyelem, veszem: - el nem éri, mert még hátra van a gondolatok ütközése - legyen meg a ház, a csönd háza - hogy soha többé...nem értem, nem értem, olvashatatlan! - soha többé az idő ... te-ra-szos, teraszos rizsföldjein - soha többé az idő teraszos rizsföldjein - szünet, 51-es vagyok, ellene mérek, szűrök, figyelem, 51-es vagyok, szünet - - - 
     = - Figyelem, veszem: - ... nem győzöm követni, figyelem há-esz 12-es és 23-as, erősebben összegezzen, erősebben - veszem, venném... táncolnak a mutatók, mi a keserves... akkora zajt csapnak, ellene mérek, át kell osztanom a fázisokat, energiaquantum érkezik, figyelem, tiszta vétel: - a rosszban való bizonyosságtok hitetlenségtek gyümölcse, káprázat - íme, a bűnlajstrom, homlokotok krétarajza - engedelmességtek nem erény volt, hanem dögletes fényűzése a hazugságnak - napnak támasztott drótszál az imádság, mely girbe-gurba - azt hiszitek, Jákob nem mássza meg? - itt most ne csodálkozzatok: a minden nem a különbözőségek összevisszasága, hanem a különbözők végtelenül értelmes köze egymáshoz - ni, most hamuvirág az arcotok - íme, elhoztuk megjárt földetek görbületét, őrizzétek meg, ez a föld szeretete, ez a görbület a föld szeretete - őrizzétek meg - őrizzétek meg - őrizzétek meg - a szavakat elfeledtük, emlékük él csak bennünk, a szavak edények, csak a gondolat őrzi öbleiket - figyelem, veszem ezt az őrültséget, 51-es vagyok, teljes a csönd, mi ez, szünet, teljes a csönd, a mutatók zéro értéket jeleznek - ... most látom őket, figyelem, veszem: ...mint a gyerekek, lépnek is, lebegnek is, valami barna faburkolat mellett haladhatnak el, nagy asztalok homályos vonalait látom, elhagyták a parkot, de milyen épület ez, most ismét az üvegház csillogása mögöttük, apró termetük van, s nagy tömegben... test, de nem test... valami tompa, de világos jelenlét körvonalai, ha mozdul, nem ugyanaz a gyermektest vesz föl egy másik testhelyzetet, hanem az a helyzet, amelyben éppen van, kihúny és egy másik megszületik, de már ott, ahová el akart érkezni, így az állandó elmúlást és újjászületést látom - a fény sűrűsége változik, mintha lüktetne, de nem ritmikusan, mint a szívdobogás, hanem rendszertelenül, valami másfajta törvénynek engedelmeskednek - figyelem, nem látom őket, üres a képernyő, figyelem, újabb energiaquantum érkezik, tiszta vétel: - eljöttünk, hogy megszabaduljatok - a földet nemcsak az élők lakják, majd megtudjátok - 
     - Értettem, 51-es vagyok, utasítok: - arra válaszoljanak, miért szálltak meg minket, mire volt jó ez az átkozott cirkusz, akik ma élnek, ártatlanok - 
     - Figyelem, veszem: - senki sem ártatlan, csak az áldozat - a szemek látták, a fülek hallották, a levegőt dörgés tépte, halál és sikítások - a levegő sem ártatlan - soha többé, soha töb... 
     - Értettem, adok és utasítok: - ha ez büntetés volt, a népet büntette, ezért igazságtalan - aki ölt, már nem él - aki él, s bünhődött, nem ölt - 
     - Figyelem, veszem: - nem a kéz öl magában, vele öl a személy, mert ölni akar, mert hozzájárul, bíztat, kihív, gyűlöl, közönyös, a megkövesedő szív öl, a te szíved, szavad, sötétséged - minden gyilkos csecsemő volt s anyja tejét szopta - gyilkosnak az ember nem születik, megtiporja az idő, a félelem, a gőg - rólad van szó, a hatalom kést dob a kezedbe, te elfogadod - a mi gyilkosaink fiatalok voltak, s szépen tudtak énekelni - a parancs ez: ne ölj - csönd van előtte is, csönd van utána is - mégis Káiné a Föld legnépesebb családja - 
     - Értettem, adok: - mit tegyünk? mit kell tennünk? 
     - Figyelem, veszem: - úgy cselekedni, mint más, tétlenség - ti úgy cselekedtetek - válaszd azt, amire azt mondják: reménytelen, tedd azt, ami a legképtelenebb - egy az ember - a bűn osztja meg s gyilkos lesz vagy áldozat - az Egy embernek építsetek házat - a csönd házát - a csönd házát - fény-csont-cement-házat - hogy emlékezzetek, emlékezzetek, fény-csont-cementházat - csak a pusztítás módjai változnak, az áldozat mindig ugyanaz - fény-csont-cementház s örök - 
     - Figyelem, szünet, venném, de nincs, szünet, vétel nincs, nem látok, vétel nincs, szünet... - 
  

19. "...fény-csont-cement-ház lesz az..." 

Az Állami Zúzda és Cementmű öt hónap alatt fölépült. A munkát az Építésügyi Minisztérium legjobb szakemberei irányították. A mű helyét nagy tisztáson jelölték ki, nem messze a fővárostól, a várost átszelő széles folyó partján, egy dombkaréj ölelésében. A négyzetalakú területet három méter magas vasbeton kerítéssel vették körül, hogy az épület zavartalanul készülhessen el. Megépítették a folyó partján a kikötőt is, mélyen vízbenyúló mólókkal s dokkokkal, s nemcsak folyami uszályok, hanem tengeri teherhajók fogadására is alkalmassá tették. Vörösre s élénk sárgára festett rakodódaruk erdeje emelkedett a dokkok fölé. A művet a kikötővel iparvágányok hálózata kötötte össze. A béketárgyalást követő napon a főváros éjszakája nyugalmasabb és kissé sötétebb is lett, mert a lények elhagyták az utcákat, a Parlament épületének környékét, s a közeli hegyek erdőibe vonultak. 
     Egy koraőszi délelőttön, amikor a fák levelei épp hogy rozsdálni kezdtek az utak mentén, s a Nap a tiszta levegőn át erősen tűzött a földre, megélesítve a tárgyak vonalait, a Birodalom elöljárói és a hatóságok fölavatták a művet nagy tömeg jelenlétében. A vasbeton kerítést lebontották, s most ott állt a napfényben egy magas és széles üvegcsarnok. Belső terében vörösre mázolt villanymotorok és acél fogaskerekek sorakoztak, s fekete zúzóművek, hatalmas vashengerek, enyhén lejtősre rögzített égetőkemencék. Az üvegcsarnok recézett homlokfalán téglalap alakú, fekete vaskeretbe zárt fémkapu volt, a homlokfal fölött pedig öt, egyenként 5 köbméter űrméretű aluminiumtölcsér ragyogott. Ezek egymás mellett helyezkedtek el úgy, hogy a csarnokból csak kerek, nyitott szájuk ásított az ég felé, elkeskenyedő torkuk már a csarnok terébe mélyedt. Minden tölcsérhez egy-egy 50 méter hosszú, műanyaghurkában vezetett szállító szalag csatlakozott. A nyersanyagot vagy a bázikus alapanyagot ezek öntötték az aluminium tölcsérekbe. 
     Fél tizenegy előtt néhány perccel a körben fekvő dombok tájáról egetverő éljenzés hallatszott. A betonutat körülvevő emberek között megjelent a jólismert csillogás, az egymáson átlátszó lények csontjainak fénye, az az összefolyó s tiszta köd, mely mind gyakrabban formálódott alakokká, s a koponyák kivehető, fénylő kereksége. A taps és kiáltozás az üvegcsarnokot körülállókra is átterjedt.  A lények hosszú és sűrű oszlopa ingó hullámzással foglalta el a széles utat, majd rákanyarodott az utolsó kétszázméteres földi szakaszra. A váltakozó erősségű üdvözlés (vagy minek is nevezzük) lassan alábbhagyott, már csak néha csapott fel, s elenyészett. Csönd foglalta el a helyét, amelyet az egyenes sugarú napfény mintha még teljesebbé tett volna. A lények alig hallható nesszel tódultak föl a fémkapuhoz emelkedő vasbetonhídra, s a bezárt kaputáblák előtt néhány méterrel megálltak. 
     Ki tudhatná, meddig tartott ez a pillanat? S miről szólt? Talán új ének született. Talán a tömeg imádkozott, s ez éppúgy takarhatott könyörgést a megbocsátásért, mint konok önigazolást. Ki tudja, miért eresztik le a lények keményvillogású koponyájukat? Egy ismeretlen szertartás szabályait követve vagy a valahai ember emlékére, akit ez a látható szomorúság idézett meg? Sirató énekre emlékeztetett leginkább az az éles, sikoltásszerű hang, amely a magasba szökött, de be nem fejeződött, mint egy leintett kórus szólama, hanem szétáradt, akár a hegyszorosból kitörő madárcsapat. S utána az üreges, mély, nyugtalanító s szaggatott visszhang erősödött föl s gyöngült el nyújtott ritmusban megszelidülve. Aztán a kitartott, egyetlen hang hallatszott. Folytonos leleménnyel önmagából bocsátotta ki tükörhangját, alacsonyan s magasan, s mintha az ének rejtett tánccá formálódnék, s körüllebegné saját forrását. Most megszakad. Újra fölhangzik. Most heves és gyors rikoltásként ijeszt meg, rendszertelenül ismétlődik, egyszer, még egyszer s újra. Mintha víz alatti torkok kiáltoznának, kétségbeesett összevisszaságban, s végül föloldódik az ének a legmagasabb hangjában, s elszáll az emberek feje fölött. 
     Az első lények elindultak, hogy megtegyék utolsó lépéseiket a Nap alatt. A kaputáblák az üvegfal mellé csúsztak, az emberek megpillantották a csarnokban a törőgépeket, az égetőkemencéket, a hengermű lassan forgó fémorsóját, a fekete fogaskerekek mozduló küllőjét. A zúzómű működni kezdett az ének utasítására. Az első lények beléptek a zúzók kamráiba, s ettől a pillanattól kezdve hetvenkét órán át nyelte őket az önmagát megismétlő pusztulás. Az üveg homlokfalon kigyulladt egy sorozat színes lámpa, jelezve, hogy a szállítószalagok szórni kezdték az alapanyagot a vasbetétes aluminiumtölcsérekbe. A műanyag csatornák letompították a motorok s görgők nehézkes zaját, de a tölcsérekből jól lehetett hallani az őrlődő anyagdarabok dörömbölését. 
     Az első tölcsérbe a dogger-mészkő emberfej nagyságú darabjai hullottak. Ez az anyag tűzkőből rétegeződött. Vulkanikus eredetű hamutőzegből s hamuporból állt, s triászkori egysejtűek tömege tapadt benne össze. A kréta tette fehérré. Ez volt a legalkalmasabb anyag a cement nyerslisztjéhez, amely a felőrölt lények ezüstporától kapta az ezüstcement elnevezést. 
     A második tölcsér a vasvegyületben bővelkedő anyagot gyűjtötte a törőműhöz. Az anyag élénksárga színű volt. A harmadik tölcsérbe a kiizzított piritpörk hullott, amely kevés vörösiszap tartalmától kenőcsszerű volt. Ezt az égetőkemencék magas hőfokon égették száraz porrá. Nagyfokú tapadó tulajdonságánál fogva a piritpörk keveredett a legbensőségesebben a megőrölt lényekkel. 
     A negyedik tölcsér a traszt nyelte el. Ez egyedül nem köt, de mésszel, piritpörkkel s fluorittal keverve kiváló társkötőanyaga a csontőrleménynek. A trasz a nagy fényerejű koponyák, bordák s medencecsontok őrleményével mutat tapadókészséget, ezért főként az alapozáshoz lehet jól használni. 
     Az ötödik tölcsérbe a fluorit ömlött. Ez zöld, kék, ibolya és rózsaszínű porított kristály, amely akkor is megőrzi színárnyalatait, amikor keveredik az ezüst cementtel. 
     Az ezüstcement gyártási folyamata a következő: a szállítószalagok a bázikus anyagokat a fölhalmozó tölcsérekbe öntik. A tölcsérek az alapanyagot egyenletes adagolással két darab Zarathustra típusú pofás törőgépbe juttatják, amelyek apróra darabolják a keveréket. A pofástörőn két törőelem dolgozik. Az egyik rögzített, a másik mintegy tolattyú-mozgással közeledik s távolodik az előbbitől a főtengely egy fordulata alatt. Így a pofák közé került anyag összeroppan. 
     Ezzel a művelettel egyidőben a lényeket is darabolja a Morte-Second típusú hengermű. Ez a gép az anyagot finomra hengerli mikroszkopikus tűsoraival. A művelet egy hatalmas, üveggyapottal burkolt fekvőkamrában folyik, hogy az esetleges hang- vagy hőhatások (sikoltás, láz, tiltakozás, túlizzás) energiája el ne távozhassék, hanem a zárt térbe visszahullva tökéletesítse az aprítást. Az összeömlő teljes keveréket nevezzük ezüstcementnek. 
     Mielőtt a lények a hengerműbe kerülnének, belépnek egy légmentesen zárt kabinba, amely tizenötüknek ad helyet. Itt egymásba karolnak, igen szorosan, mintegy átfonják egymást, hogy lehetőleg tömör anyagot alkossanak; a hengermű első fekvő olajtengelyes fémorsója - amelyből százötvenezer tű áll ki - mind erősebb dörgéssel közeledik. A kabinnak az a fala, amely a hengermű felé esik, nem vastábla, mint a többi; sugárzással zár. A sugárfüggönyön áthatol a lassan forgó fémorsó, mire a lények háta mögötti fal a sugármegszakítás parancsára a lényeket rányomja az orsóra, mely sínpályáján csúszik vissza a helyére. A tűk elektromos vonzása rabul ejti őket, s megkezdi fölbontásukat. Önálló mozgásuk megszűnik. Ösztönös feszülésük enged, koponyájukat fölszikrázó engedelmességre szorítja  a fölülről ereszkedő második orsó, s lassan eltűnnek a tűerdők között. A kamra ajtaja kinyílik, a művelet megismétlődik. A törőkből és a hengerlőből érkező anyagot három cső vezeti az őrlőműbe, a kombinált Spirico-féle golyós malomba. Itt találkoznak a különféle anyagok a fölbontott, finom őrlésre alkalmas lényekkel. A tervezők és építők jól tudták, hogy a kiszámíthatatlan életerő önkéntes őrlődése sem megy majd minden ellenállás nélkül, ezért a további munkafolyamatokat is zárt térbe vezették. Lerögzítették az őrlés elveit: 
     I. Nem szabad őrölni, ha a nyersanyag a zúzás, a hengerlés után is mutat élettani jelenségeket. 
     II. Nem szabad finomra őrölni, ha a nyersliszt életnyomai túl elevenek: fénycsont-sugárzás, foszfor-zöldellés. Ha a nyersliszt sok folyósító anyagot tartalmaz: valahai vér-morzsolvány, csont-ezüst-iszap, vasoxid, izomplaz-ma, egyéb folyó fény, stb. Ha a nyersliszt indokolatlan ellenállást mutat: aragonit, gerinc- vagy bordacsont ívelődés, igazság, márga. 
     III. Nagyon finomra szabad őrölni, ha a nyersliszt mésztelítettsége magas, tehát élettelen. 
     Ha a nyerslisztben nincsenek gyöngülő ellenállású komponensek: (imádság, sirató ének, fluorit). 
     A lényeknél a III. kategóriát kellett alkalmazni, bár a későbbiek mégis azt bizonyították, hogy a mechanikai tortúrák után is mutattak némi engedetlenséget. 
     A Spirico golyósmalom fekvő, fejrészénél acélbakkal alápócolt, 27 méter hosszú, 5 méter széles, sűrűn szegecselt acélhenger volt, amelyben négy elválasztott kamrát képeztek ki. Válaszfalakként köralakú sodronysziták szolgáltak, egyre kisebbedő lyukacsokkal. Ezeken kellett átsodródnia a fokozatosan finomodó őrleménynek. A golyósmalmot nagyteljesítményű villanymotor forgatta a hossztengelye körül. Az anyagot a tengelyen át kellett beadagolni, behordócsigasorral. Az őrlést őrlőtestek végezték, azaz nagyszilárdságú acélból kovácsolt golyók. A finomabb őrlőmunkát úgynevezett cilbepsek, hengeres őrlőtestecskék fejezték be. Az utolsó fázisban a minden ellenállást lebíró flintkövet kevertek az őrleménybe. Ez mélytengeri kavics. Azért volt rá szükség, mert az őrlésre szánt anyagok között akadt olyan fajta is, amely türelmét, erejét és visszahatását a legvéksőkig megőrizte. Szakemberek szerint a flintkő olyan kemény, hogy a levegő sűrítésére is alkalmas. 
     A malomkamrákat őrlőtesttel 
     az I. kamrában 33, 
     a II. kamrában 28, 
     a III. kamrában 22, 
     és a IV. kamrában 15 %-ban töltötték meg. 

Amikor a föltöltött golyósmalmot forgatni kezdték, az őrlőtestek a kamrák alján egy tömegben helyezkedtek el, de a mozgásra átgördültek egymáson. Mikor a forgási sebességet növelték, a testecskék egy része a falról visszagurult, más része megtapadt, s a tetőpontról aláhullott. Az őrlőtest az összeütődés helyén elég nagy rombolást végzett. Nem hiába nevezték ezt a működést "ütközet"-nek. Hogy mi történt a nagy sebességgel forgó Spirico malomban, pontosan senki sem tudta, bár az ipari televíziós készülékek ernyőjén homályos tömegek mozgását észlelték. A várakozóknak föltűnt, hogy a sárga jelzőlámpák két-három percenként jelezték a megengedettnél jóval nagyobb sebességet, és amikor néha fölnyílt a hatalmas védőkamra ajtaja, s kénsárga azbesztruhás, azbesztcsuklyás technikusok léptek ki onnan, szörnyű dörömbölést lehetett hallani. A munkát elektro-diagráffal ellenőrizték, amely egy földrengésjelzőhöz hasonló műszer. Az eredményről villanyújság tájékoztatta a tömeget. Egyszerű tőmondatok mellett igen bonyolult képleteket is magyaráztak, ami lehetett előzékenység, nagyfokú technikai fölkészültség, de ideges zavarodottság jele is. 
     Délután három órakor az Állami Zúzda és Cementmű igazgatósága a következő jelentést adta az előbbi eseményről: "A Spirico-golyósmalom - föltehetően belső hatások miatt - negyed háromtól fél háromig legalább hat alkalommal érintette a kritikus fordulatszámot. Ez azt jelenti: bizonyos erők oly mértékben gyorsították föl a forgást, hogy a centrifugális erő egyensúlyba került az őrlőtestek súlyával, az őrlőtestek a malom belső felületéhez tapadtak, így a malom forgott, de nem őrölt. A kritikus fordulatszámot többé nem szabad megközelíteni. Ezért a Mű vezetősége elhatározta, hogy a kamrákban növeli a flintkristály részarányát." 
     Fél négykor a villanyhíradó ezt jelentette: 
     "Az intézkedés bevált. Nincs semmi zavaró körülmény." 
     A következő mondat a Birodalom népének anyanyelvén így hangzott: "Lindóta niht vé, ausch’ ken Ládenbit". E mondat szó szerinti jelentése: nem hallatszik sem jajgatás, sem ének. 
     Az őrölt s most már véglegesen megszelidítettnek látszó őrlemény a malomból szárítódobokba került, majd különböző csatornákon át a homogenizálókba, ahol lisztszemcse finomságúvá egyenítették az egész keveréket. Ezután következett az égetés, ami a zúzó, az átalakító s végül a megdicsőítő ceremónia utolsó, de legdrámaibb szakasza volt. 
     Az üvegcsarnok földbe süllyesztett termében helyezték el a világoskék és sárga csíkokkal befestett Evolution gyártmányú égetőkemencét. Hossza 30 méter, belső átmérője 6 méter volt. A lisztté őrölt anyagot vastagfalú üvegtölcséren át táplálták be a kemence fölfüggesztett felső végén, míg az alsó végén kör alakban egymáshoz rögzített, vörös fúvócsövekből 10-15 méteres foszfortrinton lángot lövelltek be. Ez a művelet a lángzónában zajlott. A lángzóna belső falát kazettaszerűen képezték ki, a kazettákba fémszivacsot erősítettek, az izzó fémszivacsok sugározták az égetéshez szükséges 1800-2000 C^o hőt. Ha van forró pokol, ez az volt. 

(itt már boldog egysejtűek sem. láng-tengelyen kavargunk. itt csontatom sem. se név. se rost. se bőr. se szív. se in. sem seb. sem haj. égünk, égünk, égünk. ó, cementfivér, ó, krétaős, ó, fluoritleányom. mészkő-dicsőség. flintkőiszonyat. vörösréz-láng-örökkévalóság.) 

A kemencén 10 méterenként elhelyezett fogaskerék forgásba hozta az acélhengert, s így percenként kétszer fordult. A lángzóna után következett a füstgázzóna, melyben kékeszöld gázok martak bele a forgás következtében állandóan cserélődő s egymásra boruló keverékbe. Ez már klinker, vagyis magas hőfok hatására zsugorodó, tökéletes keverék volt. 

(elvesző parány vagyunk. a megsemmisülés gázegében, az engesztelés hengerében lebegünk. valaha fényes homlokkal hullunk a vasgörbületű mélybe. mely folyton más és folyton ugyanaz. valahol szabadon leng intő karunk emléke.) 

Ezután következett a forgókemence szárító zónája. Ebben a páncélmennyezetről láncfüggöny csüngött alá, egymás mögött láncszemekből fűzött több tucat lánc. A lógó és súlyosan himbálózó láncok fölmelegedtek a füstgáz hatására, forgás közben belemerülve fölforrósították az anyagot. 

(kifogva a menekülés lovai. s idehányva a láncuk. íme, szívünk tiszta ezüstpor. s jön, jön, közelít a mindentudás némasága. a hamu-ég bezárul. a gáztükrön acélgolyócskák dobverése. semmi varázs, semmi lehull. fény-koszorú-csönd.) 

Az ezüstklinkert - amely valójában a hagyományos cementporhoz hasonlított legjobban, csak fénylett kissé, mintha kvarcdús anyag volna - az ezüstklinkert hat darab 30 centiméter átmérőjű gégecső ontotta a süllyesztett üvegtartályba. Innen az önműködő csomagolóba került az anyag. A Mű háta mögött fehér tehergépkocsik várakoztak. Egyenként gurultak a lapos szájnyílású csúszda alá, mely öt másodpercenként köpte ki magából az 50 kilogramos ezüstfehér műanyag zsákokat.  
  

20. Ének a falakban, vas-ének 

Mindegy, minek mondják: a modern építészet remekének, a világ leg-tökéletesebb temetőjének, ott, ahol a folyót a függőhíd íveli át, az el-pusztíthatatlan cement reklámjának, kísértetek parlamentjének, mindegy, minek mondják. Ez a Csönd Háza. 
     A huszonötemeletes épület egyetlen ezüstszürke, álló tégla. Messzire kimagaslik a környék normann hatásokat mutató, bástyás-balkonos, meredek tetőjű házai közül. Több mint kétszáz terem van benne. Minden termét elnevezték. A fehérre meszelt termek bejárata fölött fehér kőbetűk domborodnak ki a falból: Ammergau, Auschwitz, Badaccio, Birkenau, Bor, Diusberg, Dyllack, Kamináta, Koszovo, Leningrád, Lidice, Matthausen, Meskow-Gulag, Nagyfalva, Piasewicz, Recsk, Sau-Limb, Voloc és még százkilencven helységnév betűi. A folyosók fehérek. A termek falában nincs ablak, csak bejárat van. A teremben rejtett égők világítják meg a sima fehér falakat, amelyekre írni lehet. A padlót vörös márvány lapokkal burkolták. Amikor a látogató belép a Házba, hogy lerója kegyeletét, kezébe adnak egy ezüstpapírba csomagolt, vastag szénrudat. Ezzel írja föl nevét a választott terem falára. Van, aki tanácstalanul jár teremről teremre. Van, aki a szénrudat darabokra töri, tenyerével rákeni a vakító falra. Volt olyan látogató is, aki tízszer-hússzor írta nevét egymás alá, s akadt olyan is, aki sírt, amikor a szénrudat a falhoz illesztette. Egy fémrács mögül halk, szaggatott, különös párbeszédek hallatszottak, amelyek kis szünet után megismétlődtek. A 72. teremben: 
     "- nem, nem mondtam mást, csak azt, hogy nem szeretem a boszorkánypereket - 
      - és? - 
     - és elvittek, messzire. letépték a nyakamról az érmet, és megvertek, mert nem szeretem - 
     - és? - 
     - és megásatták velem az enyémet is, a kishugomét is. másnap megtaláltam. fölvettem a földről, már hideg volt és súlyos és belefektettem. vékony karjait eligazítottam - 
     - és? - 
     - fű volt ott. sok fű. deres barakok. zúzmarás drótkerítés. nagyon fehér ég." 

     A 112. teremben:  
     "- mindenfelé lánccsörgés. a fákon is láncok csörögtek. a föld alatt is láncok csörögtek - 
     - ugyan, ne mondj ilyet, ott nem lehetett lánccsörgés. emlékszem, puha testeken bukdácsoltunk át - 
     - a testekben is láncok csörögtek, a testekben is - 
     - te félrebeszélsz, lázas vagy, nesze, igyál egy kortyot, aztán vedd a csákányt, mehetünk haza, hiszen szabadok vagyunk - 
     - nem, dehogy, nem vagyunk szabadok. hallgasd csak, a csákányról is láncok csörögnek. ujjad sincs, a tenyeredből is láncok csüngenek -" 

     A 132. teremben: 
     "- várjuk meg, kérlek, várjuk meg, amíg átér a túloldalra, nem szeretnék találkozni vele - 
     - miért nem? - 
     - nincs arca. nem látod? csak nyaka van. tarkója van. elől teljesen sima, mint egy bőrdob - 
     - hová lett volna az arca? - 
     - elveszítette s most keresi. azért néz mindig a lába elé - 
     - mivel néz, ha nincsen arca? - 
     - szeme van. szeme mindig volt. a szeme örökkévaló. olyan volt a szeme, mint két tőr hegye - " 

     A 155. teremben: 
     "- hogy énekelhessünk! halkan, magunkban. érted végre? - 
     - nem értem. hogy énekelhessetek, éhesen, soványan, összefagyva. lehet ezt érteni? - 
     - nem. nem lehet. mégis akartunk valamit énekelni - 
     - de hisz annyi erőtök sem volt, hogy fölálljatok! feküdtetek! majdnem mezítelenül feküdtetek, egymás hegyén-hátán! -
     - igen, igaz. jártányi erő sem volt bennünk. de amit még láttunk, amit még láthattunk, abban valami rettenetes ének volt. nem, igazán nem tudom -
     - de hogyan? mit beszélsz itt össze-vissza?
     - ének. vas-ének. máskor azt mondtam volna, dörrenés, nyögés, szi-szegés, káromkodás, csattanás, most pedig...-
     - te megzavarodtál. hogy lehet ilyesmit ...-
     - az utolsó ének mindig vas-ének - "

     A 159. teremben:
     "- válaszoljon igennel vagy nemmel. parancsra tette? -
     - nem. azért tettem, mert valakinek ölnie is kell. mert valaki mindig is ölt. hogy éppen én voltam az? istenem, lehetett volna maga is. akkor talán én ülnék ott fenn, maga meg itt állna, lent -
     - ez cinikus és alávaló válasz -
     - ugyan kérem, szavak, üres szavak -
     - számol az ítélettel? -
     - nem érdekel az ítélet. valakinek ölnie is kell. most magán van a sor -
     - kihirdetem az ítéletet, amit azok hoznak meg maga fölött, akiket maga ítélt el -"

Mindegy, minek mondják. Ez a Csönd Háza. A névaláírások majd befödik a termek falait. A fehér falak pedig elszürkülnek, megsötétednek. A nevek az eleven hús a csonton.