|
"Igen, Szajkó kerékpárjain ott kísért Szabadka, ott
a zágrábi iskola gyengéd lírája, finom osztrákos rajzossága, ám benne az
egész gesztusfestészet eredménye, ott Jaspers Jons, Hokney is például.
Az ő vásznain mintha Reiser virágcsendélete és Veličkovic száguldó agara
ütközne össze
A legfinomabb lepárlások és a legfokozottabb száguldások.
Szép képeket akar, lényeges számára, hogy tetsszen az em-
bereknek, de ezekben a szépségekben ott sejlik a borzongás, mint jeleztem,
a végleges összegubancolódás is."
(Tolnai Ottó:
Szajkó angyali karamboljai)
Szajkóról mindig azt hallottam, olvastam(?), hogy ő amolyan könnyűkezű
festő, és hogy a képei szépek. No, meg eladhatók. Ez utóbbit sokszor pejoratív
értelemben is. Persze az eladhatóság és a minőség szerintem sem nem zárja
ki egymást, úgyhogy erről nem szajkóznék tovább. Én légiesnek látom képeit,
amely légiességet (írjak inkább lebegést?) ez a Tolnai által említett "végső
összegubancolódás" mégis megkérdőjelez valahogyan. Hogy ez a lebegés, légiesség
azért van-e, mert sokáig a szabadkai városháza épületének valamelyik emeletén
dolgozott, és mintegy madártávlatból látta, festette a várost, nem tudom.
Előttem áll egy kép, ezüstös-szürke keretben, talán 120x80-as. Hatalmas,
kusza, füves dombon egy kutya száguld, nem is száguld, szinte úszik ebben
a vadvirágos rétben. A fekete-fehér kutya (emlékeim szerint dalmata,
bár Szajkónak nem dalmatái vannak, hanem... nem jut eszembe milyenek, nem
értek a kutyákhoz, talán valami vizslafélék, bár szintén fekete-fehérek)
különös kontrasztban volt a fű tavaszi zöldjével, mert tavaszi zöldje volt
a rétnek, erre határozottan emlékszem; és látszódott egy parányi az ég
kékjéből is. Végtelen szeretet áradt ebből a képből. Szerettem volna megnézni,
legalább fényképen. Ám, mikor nemrégiben Lókúton jártam, ahol a festő lakik,
nagy csalódás ért. Nincsen ilyen képem, soha nem is volt, kutyákat alig
festettem, túlságosan közel állnak hozzám, valami ilyesmit mondott, aztán
a falra mutatott, ahol egy kisméretű képen az egyik kutyája látható, ülve.
Ez kivétel, tette még hozzá. Körbenéztem. Biciklik, madarak, gyümölcsök,
mögöttük a jellegzetes szajkókusza háttér. Mintha a káoszból születne
a (mikro)kozmosz. A csend élete(i).
Erősködtem még, hogy bizonyosan nem emlékszik minden képére, én viszont
határozottan. A kutyásra bizonyosan emlékeznék, válaszolta, úgyhogy te
valószínűleg láttad Ardót (aggastyán, 12 éves kutyájának a neve) a kert
végében, a hegyen futkározni, és ez maradt meg benned. Az agyadban. Csóváltam
a fejem, és csóválom most is, mikor jóval túl minden határidőn pötyögtetem
a számítógépbe ezeket a sorokat, és arra gondolok, ennek a festménynek
léteznie kell, ha nem a jelenben, akkor a jövőben.
De legalább ebben a tankában, amelyet egy képzeletbeli Szabadka-Lókút
tengelyre helyezek, és barátsággal ajánlom Szajkó Istvánnak.
Veszprém, 1999. szeptember 9.
|
|