|
FÜZI LÁSZLÓ
Lakatlan Sziget
(Irgalom) Már második éve voltam a hallgatója, délelőttjeink
nagyobbik része beszélgetéssel telt, sok mindenről hallottam tőle, s én
is szóltam erről-arról, az otthoni világról is, amiben akkor még majdnem
benne éltem, hiszen még időm se volt kilépni belőle, amikor Ilia Mihály
tanár úr, a szokásos ezer irányba elágazó, új és új bekezdésekkel gazdagodó
beszélgetésünk során egyszer csak megjegyezte, közeledik a diákköri konferencia,
ideje lenne témát választani, mert hiszen valójában csak egy téma kidolgozásakor
dől el, hogy mit is tudunk, van-e hajlamunk az írásra, filoszkodásra. Témát
is ajánlott azonnal: Ady erdélyi recepcióját, pontosabban Ady hatását az
induló erdélyi irodalomra kellene feldolgozni, mondta. Akkor is értettem,
abban a pillanatban, amikor mondta, hogy mindez az addigi közös időnkből
származik: az erdélyi irodalom történetét hallgattuk tőle, s bár valóban
beszéltünk mindenről, életünk apró gondjairól, olvasmányainkról, politikáról,
az egyetemről, a körülöttünk élő fiatal írókról-költőkről, meg hát a fociról
is - Ágit az Aradi vértanúk terén mutattam be neki, akkor értek oda, amikor
mi a többiekkel még játszottunk -, s így tovább, a munka felé viszont csak
a "munkakapcsolatból" lehetett elindulni, abból, ami tényszerűen is összekötött
bennünket.
Emlékszem arra, ahogyan mondta, s arra is, hogy nem vártam
meg mondata befejezését, még ma is a másik szavába vágok, ha valami nagyon
fontosat szeretnék mondani, feltehetően otthonról hoztam magammal ezt,
ahhoz, hogy az embert észrevegyék, valamiképpen meg kellett küzdeni, szóval
nem vártam meg, hogy befejezze azt, amit mondani akart, azonnal válaszoltam:
Tanár Úr, én Németh László Irgalom című regényét szeretném elemezni,
- mondtam... Azt hiszem, az elemzés szót is használtam, pedig hát "elemezni",
főképpen úgy, ahogy az a strukturalizmus divatjának idején az egyetemista
körökben dívott, már akkor sem szerettem, de hát itt nem az elemzés volt
a fontos, hanem az, hogy kimondtam azt, ami foglalkoztatott - immáron az
"irodalomban" is. Németh Lászlóról akkor még nem nagyon beszéltünk, ha
igen, akkor csak annyit, amennyit az író temetéséről mondott el, s hogy
leveleztek, az Égető Eszter Méhes Zoltánjának neve után érdeklődött,
anagramma-e ez, kérdezte az írótól, merthogy a Németh László név betűiből
rakható össze ez a név. (Később engem is sokat foglalkoztattak a Németh
László által adott nevek, legfontosabb hősei ugyanis beszélő neveket viselnek,
hozzám, kell-e mondanom, az Irgalom hősnőjének, Kertész Ágnesnek
a neve áll legközelebb - Ági miatt is. Egyik dolgozatában Németh G. Béla
is érintette Németh László névadási gyakorlatát, ő már a hősök nevét sem
tudta elfogadni, nem átlagos, a közegbe "belesimuló" nevek ezek, mondta
a Takaró, Égető, Kurátor nevekre utalva.) De nem a korábbi beszélgetéseinkhez
kapcsolódva merült fel bennem Németh László neve, s rögtön hozzá kapcsolódva
utolsó regénye. Középiskolás koromban sok mindent olvastam, főképpen természetesen
regényeket - az olvasmány az én szóhasználatomban még mindig azonos a regénnyel,
noha azóta már tudom, hogy egy pár soros versbe is belesűrítődhet mindaz,
ami esetleg egy regényt nem tud "megtölteni", de akkor valóban leginkább
regényeket olvastam, volt amit értettem, s volt, amit nem, de jó volt benne
élni egy másik, a miénkétől különböző világban. Így olvastam el Németh
regényeit is, tanulmányairól, esszéiről csak hallottam a gimnáziumi szakkörben,
de olvasni nem olvastam őket, hiányoztak a falusi könyvtárból. Természetes
módon hiányoztak, hiszen a tanulmányíró Németh Lászlóval a hatvanas évek
végén még "harcban álltak" a hatalom birtokosai, hogy engedhették volna
a falusi könyvtárak polcaira az "ideológiai tartalmakat" hordozó írásait.
Persze, valószínűleg voltak ott tanulmánykötetek is, de azokból akkor még
hiányzott mindaz, ami gondolkodásának a belső kohézióját megmutathatta
volna. Azt sem tudom, hogy nálunk kit érintett volna meg mindez, értette-e
volna valaki ezeket az írásokat, a könyvtárba akkor főképpen a diákok jártak,
a tudásvágy pedig mások esetében is főképpen a regények olvasásában merült
ki.
Így olvastam el, annyi más mellett ezt a regényt, s foglalkoztatott
azóta, hogy elolvastam. Feltehetően valamiféle kommentárt is olvastam hozzá,
nyilván Németh valamelyik önelemző-önértelmező írását, ez mutathatta meg
számomra, hogy irodalomról, könyvekről is lehet gondolkodni, s hogy a regényben
- értsd: műben - érintett kérdések történeti-irodalomtörténeti-társadalmi
összefüggésekbe állíthatók. Megkaptam azt a távlatot, ami nélkül az irodalom
iránt érdeklődő fiatal, ha csak valóban nem önmagáért a szövegért foglalkoztatja
az irodalom, nem létezhet. Már a mából, a mostani gondolkodásom alapján
teszem hozzá mindehhez azt, hogy egyáltalán nem baj, ha az irodalom világába
egy Németh László méretű gondolkodó vezet be valakit, s még azt sem tartom
gondnak, ha az író a műveihez írott kommentárjaival állítja a műve mellé
ezt a "valakit" - történetesen akkor volt önmagamat -, inkább az a kérdés,
hogy az, aki ily módon elindul az irodalom felé, az eljut-e az önálló irodalom-
és világértelmezéshez... Igen, a kérdés csak ennyi...
Ma már tisztán látom, az Irgalom több ok miatt
is fontos regény. Egyrészt fontos Németh pályáján: összefoglaló, a motívumokat
vissza-menően is értelmező, különös gondossággal írt munka. Másrészt fontos
"politikailag-ideológiailag". A zárómondatok egyértelművé teszik a történet
jelképességét, így nyilvánvalóan a mű egyik legfontosabb kérdése az, hogy
az a világ, amelyikben akkor benne éltünk, tágítható-e valamennyire, létezhetnek-e
sajátos, az akkori keleti érdekszférához tartozó országokéitól eltérő sajátos
vonásai. Harmadrészt fontos azért is, mert alapvető emberi-etikai kérdéseket
vet fel. Azt kérdezi, hogy miképpen élhet a társadalomban az ember, milyen
magatartás-típusok léteznek-létezhetnek egy társadalomban, s hogy az a
magatartás-típus, amelyiket ő képvisel, történetesen az adó élet
eszménye, megvalósítható-e a világban. Mindez így visszatekintve, történeti-irodalomtörténeti
távlatból teljesen egyértelműnek látszik, legalábbis a kérdések szintjén,
s nyugodtan mondhatnám azt, hogy mindebből akkor, tizenhat-tizennyolc éves
koromban, semmit nem éreztem. A regényt - a regényt, mint művet - olvasva
feltehetően valóban keveset érthettem mindebből, ugyanakkor azt sem mondhatom,
hogy az említett kérdések nem kerültek be a gondolkodásomba, s éppen ezért
gondolom úgy, hogy akkoriban már Némethnek a regényhez írott kommentárjait
is olvastam. Másképpen honnét tudhattam volna arról, hogy ebben a regényben
összegződnek pályájának legfontosabb motívumai? Egy regény elolvasása után
ez senkinek nem juthat csak úgy magától eszébe...
A hetvenes évek elején még nyilván - hatvannyolcra utal
vissza ez a nyilván - hallhattam valamit a "magyar modell" sajátosságairól,
ha otthon nem is, a gimnáziumban bizonyosan, legalábbis egy órai magyarázatban
arra figyeltem fel, hogy micsoda fura dolog magyar modellről beszélni,
az, ami nálunk van, semmiben sem különbözik attól, ami a többi szocialista
országban történik. (Kedvenc magyartanárunk mondta ezt, de úgy, hogy tudtuk,
semmiben nem ért egyet azzal, amit mond. De hát mondania kellett, ahogyan
Kádár János is ezt mondta. Ezzel kapcsolatban olvasom a mostani Beszélőben
Aczél György Kádárról írott szavait: "A magyar vezetők, közgazdászok állandó
perlekedésre kényszerültek a ’magyar útról’ cikkező nyugati sajtóval. A
’magyar modell’ megfogalmazás Magyarországon ’anatéma’ alá esett. Kádár
szakadatlanul szükségét érezte hangsúlyozni, hogy minden országnak a maga
útját kell járnia, s a magyar gazdasági reform senki számára sem modell."
Érdekes, Aczél mindezt távolságtartással mondja, úgy, mintha semmi köze
nem lett volna ahhoz, ami az országban történt.) A harmadik kérdés, az
etikai, szintén mélyen érintett. Arról soha senkivel nem beszéltem, hogy
miképpen is kellene élni, mit kellene kezdeni az életemmel, azon túl, hogy
éreztem, otthon nem maradhatok, ott nem találom meg a helyemet. Ebbe a
helykereső állapotomba hasított bele Németh az Irgalommal és a benne
megfogalmazott "életrecepttel"...
(Útkeresés) Emlékszem, gimnazista voltam, jártam be a városba,
reggel fél hétkor indult a vonatunk, s már erősen délután volt, amikorra
hazaértünk. Ez az "időbeosztás" (beosztás?, inkább kényszer) jól jellemzi
akkori helyzetemet: egyik világban (világomban?) sem voltam otthon. Néha
este elküldtek a csarnokba tejért, hol biciklivel mentem, hol gyalog, máskor
csak úgy, valóban önmagáért futottam. A lámpák alatt a fényben az árnyék
hol megnőtt s előrebukott, hol pedig ismét kicsire változott, s hátulra
került, így a mozgás megdupládózott, a természetes mozgást az árnyékok
sejtelmes, egyre gyorsuló tempóban megmutatkozó mozgása kísérte... Ebben
a kísérteties térben sokszor kérdeztem magamtól: mi lesz velem, mit kezdek
magammal. Otthon nem maradhattam, ezerszer átgondoltam, már érettségivel
sem tudtam volna mit kezdeni az ottani világban, de a kilépéstől is féltem,
másik világot, másik közeget nem ismertem, el sem tudtam képzelni, hova,
merre indulhatok el. Elbizonytalanodtam, és az elbizonytalanodás által
megteremtett űrt töltötte ki az irodalom. Írni nem írtam egy sort sem,
de ettől kezdve még többet olvastam, az olvasmányaimból építettem fel magamnak
egy másik, az otthonitól különböző világot, s ebben a világban már Németh
Lászlónak is megvolt a maga helye... Így, amikor Ilia tanár úr szavába vágva
elmondtam, hogy miről szeretnék írni, minden tudatosság nélkül, tudatosságról
egyébként sem lehetett beszélni, pillanatok alatt zajlott le mindez, a
magam lassan épülő világához tértem vissza. Aztán pedig írtam a dolgozatot,
mert nem tehettem mást.
A téli vizsgaidőszak végén hazamentem, az egyik reggel
leültem a konyhaasztalhoz, elővettem a regényt, újraolvastam, egyes mondatokat
megjelöltem, aztán pedig néztem ki az ablakon: a kert kihalt volt, hátrébb
a rét is, az Ikva-part is, a nyárfák magukban álltak, ebben a képben egész
délelőtt nem jelent meg senki. Nem is jelenhetett, mert január végén a
kertekben nem lehetett dolgozni. Mi a konyhában fűtöttünk, a szüleim is
ott voltak, édesanyám főzött, édesapám az újságot nézegette, hol letette,
hol felvette, én olvastam és "írtam". Nyilvánvaló, hogy így nem lehetett
írni, de másképpen sem, nem volt olyan tér, amelyikben az ember magára
maradhatott volna, s úgy tehette volna a maga dolgát. A "dolgozat" persze
megíródott. Abból, ahogyan megírtam, ma már valószínűleg semmit nem vállalnék,
abból, amiért megírtam, ma is mindent vállalok. Sokszor gondolkodtam azon,
hogy mi lett volna, ha "valódi" irodalomtörténész-jelöltként elfogadom
a felkínált témát, s azt dolgozom ki, mára meglehet, tisztábban látnánk
az erdélyi irodalom kezdeteit. Néha udvariatlanságom is bánt: minek kellett
akkor a "Mester" szavába vágnom - a kifejezést Zalán örökítette át versbe
-, mindezt lehetett volna türelmesen is tisztázni, pontosan, minden kapkodás
nélkül. Máskor viszont azt gondolom, kapcsolatunknak-barátságunknak éppen
ez a gyors megmutatkozás adta meg a szépségét. Az, hogy beszélgetésünk
szinte egyetlen pillanat alatt felszínre hozta azt, ami már esztendők óta
foglalkoztatott. Ezzel új szál szövődött köztünk, új szál, ezt követően
Németh Lászlóról is sokat beszélgettünk.
Akkor még nem tudtam, ma már biztosan érzem, hogy ez a
hirtelen közbevágott mondat egész későbbi gondolkodásom szempontjából is
fontos volt. Az irodalomból a számomra egzisztenciálisan fontosat választottam
ki, már ekkor eldőlt, hogy az irodalomnak nem a tudományos vetülete - irodalomtörténet,
irodalomelmélet - foglalkoztat, hanem az, amiből élni lehet, ami az ember
gondolkodásába a művekből bekerülhet. Meglehet, az írókat is ez élteti,
de hát nem lettem író, képzelt világot nem tudok magam köré teremteni,
ebben a vonatkozásban a realitások nagyon is magukhoz láncolnak, viszont
az, amit az irodalomból - mondjuk így: a mások által megélt világokból
- a magam életével össze lehet kapcsolni, az mindig lekötött... S ma már
a tanári-emberi nagyság megmutatkozásának látom, hogy Ilia tanár úr másokból
is felszínre hozta azt, ami bennük már megvolt. Baka Istvánnak ő ajánlotta,
hogy olvasson Széchenyit és Adyt, ebből az olvasmány-élményből nőttek ki
Pista hosszú versei, Zalán "adys" periódusába is belejátszott Ilia Mihály
Ady iránti érdekl?dése (els?- és másodéves koromban a könyvtárban végigolvastam
az írásait, az egyetemi Actákba írott dolgozatokat csakúgy, mint a recenziókat,
ezért tudom, nem lehet azt mondani, hogy nem írt - írt, leveleket elsősorban,
s a levelek mellett jelentős tanulmányokat A Holnapról s Ady Ős-Kajánjáról,
s ott volt a Juhász Gyula-kritikai kiadás is), azt pedig, hogy hány szakdolgozat-témát,
tanulmány-témát ajánlott, meg sem lehet mondani...
Ezerkilencszázhetvennégy őszén kerültem a szegedi egyetemre,
s már az első félévben jártam az óráira. A külföldi magyar irodalomról
tartott előadásait ketten hallgattuk Csapody Miklóssal, s ahogy az órák
következtek egymás után, úgy kerültünk bele egy addig nem ismert, minden
korábbitól különböző világba. Az otthoniból szinte észrevétlenül léptem
át egy másikba, ha az teljes volt, akkor ez is, onnét a többi világ nem
látszott, innét szinte minden irányba nyílt elágazás. Talán csak a közvetlen
célzások hiányoztak belőle, soha egyetlen szóval el nem hangzott, hogy
mi mondjuk tanítványok vagyunk, hogy jól érezzük magunkat egymás közelében,
hogy miről mit kellene írni, hogy erről vagy arról ezt vagy azt gondoljuk,
később talán ezért is lepődtem meg, amikor sugallni akarták számomra, hogy
ezt vagy azt írjam. Még a dolgozatokat se nagyon beszéltük meg, éppen "csak"
azt a segítséget kaptuk meg, ami a dolgozatok megírásához kellett. Sokan
tértek be hozzá délelőttönként beszélgetni, kérdezni ezt-azt, beszámolni
az utazásaikról vagy éppen az olvasmányaikról, mi Miklóssal szinte minden
beszélgetést végighallgattunk, így pontosan tudom, hogy mindenki a maga
választotta úthoz kapott valamiféle erősítést, igazolást, eligazítást.
Nem történt másképpen ez velem sem, elolvashattam az Új Látóhatár
Németh László-számát, amikor jeleztem, hogy az apa-motívum foglalkoztat,
levelet írt Németh László özvegyének, Ella néninek, hogy fogadjon: első
beszélgetésünk során már előkerült Németh László édesapjának, Németh Józsefnek
a Naplója. Grezsa Ferencet is Ilia tanár úr "közvetítésével" ismertem
meg, aztán jöttek a diákköri konferenciák, s szép lassan belesodródtunk
abba, amiben most is benne vagyunk, nem az "irodalomba", vagy az "irodalmi
életbe", ennek bármikor vége lehet, ez nem helyettesíti a világot, a világ
természetes értékrendjét, az viszont biztos, hogy természetes értékrenddel
bírunk a magyar irodalomról, s érezzük ennek a kultúrának a fontosságát,
s talán ez sem kevés. Mondtam, sokan jártak hozzá, olyanok is, akik egymást
sem ismerték, ám az biztos, hogy egymásról rajta keresztül pontos képpel
bírtak.
Lengyel Andráshoz a Fekete Házba már mi is eljártunk,
nagyokat beszélgettünk, Péter László óráit hallgattuk... Vekerdi Lászlóról
is tőle halottam először, Baka Istvánról is. Amikor Pista visszajött Szegedre,
erről egyből tudomást szereztünk, s bár még volt hátra legalább négy olyan
év, amikor egy városban éltünk, Pistát, a "költőt" hallgatóként megszólítani
sem mertem. Hallgatóként a szükségesnél kevesebbet beszéltem Zalánnal és
Géczivel is, Szepesi Attilával talán nem is találkoztam, Temesivel is csak
egyszer, Szőke Katival egyszer sem, a nálunknál fiatalabbakkal, Darvasi
Lászlóval, Csuhai Istvánnal, Takáts Józseffel, Tóth Ágival szükségszerűen
egyszer sem - de tudtunk egymásról, s amikor szükségünk volt a találkozásra,
akkor tudtuk, hogy kivel beszélgetünk - s ez fordítva is így volt...
(Háromperhárom) A kifejezést már egy évtizede ismerjük, azóta,
hogy titkosnak minősített iratok eltüntetéséről hallhattunk, a vele kapcsolatos
pár papír jó egy éve került a kezünkbe, jóval kevesebb ez, mint amennyi
keletkezett, az informátornak elkeresztelt besúgókat pedig törvény védi,
így kilétükre az elénk tett papírok alapján csupán következtethetünk. Hosszú
hónapok kellettek ahhoz is, hogy ezek a papírok a kezünkbe kerülhessenek,
miután kézbe vettük őket, ismét többet beszélgetünk arról, amit úgy is
tudtunk, figyeltek bennünket. A legtöbbet természetesen irodalomról beszélgettünk,
aztán persze az irodalom körüli dolgokról is, lapokról, írókról Írószövetségről,
politikáról - s ha politikáról, akkor is nehéz volt tudomásul venni, hogy
ez "bűnös" cselekedet, valahol feljegyzik azt, amit mondunk. Tanárunk leváltott
főszerkesztő volt, egyetemen tanított, abban a világban, amelyikben erre
érzékenyek voltak, természetesnek számított, hogy mindazt, amit tesz, megfigyelik,
ám ez bennünket bántott, nem is értettük igazán, annyira természetesnek,
logikusnak, az akkori világból következőnek tűnt minden cselekedetünk...
Éreztük, hogy figyelnek bennünket, a levelek késtek, talán olyan is volt,
amelyik nem érkezett meg. Volt, hogy Baka Istvántól kért Kincskereső
feliratú borítékot, a fontosnak vélt levelet ebbe tette bele - most látjuk,
a szervek erre is felfigyeltek, külön érdeklődéssel vetették magukat a
gyerekeknek szóló irodalmi folyóirat fejlécét magán viselő borítékra... Ha
nem vettük volna észre, hogy figyelnek bennünket, nemcsak bennünket, azt
az egész kört, amelyikkel kapcsolatban állt, akkor is tudtunk volna róla,
maguk hozták ezt a tudomásunkra.
Egyszer éppen otthon voltam, az egyetemtől háromszázötven
kilométernyire, hátul az udvarban dolgoztunk valamit, talán a szemembe
pattant egy szikra, vagy egy forgács, s ezért álltunk fel, amikor két férfi
jelent meg az udvarban. Bemutatkoztak, megmondták, hogy honnét jöttek,
s azt is, hogy miért. Azt kérték, hogy időnként számoljak be nekik arról,
ami az órákon történik, amiről az egyetemen vagy másutt beszélgetünk, különösen
pedig arról, amit Ilia tanár úr mond nekünk. Készen voltunk a válasszal,
én is, édesapám is, ő a fia nevében beszélt, ma, amikor valahogyan mégiscsak
előkerül, hogy ki vált besúgóvá, nem a válaszunk lep meg, hanem az foglalkoztat,
hogy miért is mondtunk nemet. Elsőéves egyetemista voltam, veszíthettem
volna, ha húsz évvel előbb történik mindaz, ami akkor történt, akkor azt,
ami előttem volt, akkorra, amikor ez történt, már csak a veszítés lehetősége
maradt meg. Édesapám az állását veszíthette volna, ő sem veszítette el,
de feltehetően nem a lehetséges változatokat mérlegelve mondtunk nemet,
mit tudtunk mi akkor a világ működéséről, hanem azért, mert a világunkba
nem fért bele ez a lehetőség. Természetes világban éltünk, a körülöttünk
lévő világ konfliktusai, ellentétei mindig a felszínre kerültek, semmi
nem maradt rejtve, nem tudtuk hát elfogadni a kettős játékot. A mostani
meditáció, elemzés már része a jellegzetesen értelmiségi gondolkodásmódnak,
abban, amit mondtunk, viszont az volt a legszebb, hogy semmiféle mérlegelés,
hezitálás nem kapcsolódott hozzá.
Azok, akik jöttek, elmentek, a kapuig kísértük őket, kocsijukkal
ugyanis nem a házunk előtt álltak meg, hanem - nyilván konspirációs okokból
- öt házzal odébb, így míg ők az autó felé ballagtak, az egész utca azon
gondolkodhatott, kik is jártak nálunk. Szegeden aztán tájékoztattam Ilia
tanár urat a történtekről, emlékezetem szerint az utcán sétálva, ám ebben
nem vagyok biztos, ma azt olvasom az egyik kezembe adott papíron, hogy
- a kihagyások is a dokumentum részei, így teljesek, "formahűek", egyébként
viszont mindent betű szerint idézek, a lehető legteljesebb hitelesség kedvéért
-: "
fűződő kapcsolatára jellemző, hogy amikor szervünk operatív célú tanulmányozása
során személyes megismerését végrehajtotta, azonnal
fordult tájékoztatva a történtekről, tanácsot kért tőle jövőbeli magatartását
illetően. A dekonspirációt követően elálltunk további tanulmányozásától."
(A felfedés, a történtek elmesélése dekonspiráció? Sajátos, az adott hivatalra
jellemző logika.) Persze, olvashatok egyebet is. Egyszer azt, hogy nevezett,
ez vagyok én, "az egyetemre kerülését követően rövid időn belül kapcsolatba
került egyetemi docenssel, aki nacionalista befolyása alá vonta. A továbbiakban
ez a kapcsolat meghatározta Füzi László magatartását, baráti körének kialakulását.
Tartós kontaktust az köré csoportosult fiatalokkal, elsősorban volt bölcsészhallgatókkal
alakított ki. Adataink szerint ezekkel a személyekkel jelenleg is szoros
kapcsolatot tart." Később aztán mást is olvashatok. Többek között azt,
hogy valamikor meglátogattam a Szerkesztő fedő nevű nyomozás célszemélyét
- azaz Ilia Mihályt, ezt az elnevezést egyébként megbocsáthatatlan galádságnak,
a cinizmus legnyíltabb megmutatkozásának tartom -, aki kölcsönadta nekem
"Bibó István nyugaton kiadott, ellenséges tartalmú összegyűjtött munkáinak
III. kötetét, amit az magával vitt Kecskemétre. Kérjük, hogy az információval
kapcsolatos esetleges intézkedésük során hírforrásunk védelme érdekében
kellő körültekintéssel járjanak el" (Mindez már ezerkilencszáznyolcvannégyben
íródott le.) S hát olvashatom a régi beszélgetések leírását, tűnődéseinket
- egészen más nyelven, mint ahogy azok elhangzottak. A papírokból kiderül,
hogy lehallgató készülék volt a Tiszatáj szerkesztőségi szobájában,
egyetemi szobájában, otthon - tehát mindenütt, ahol megszólalhatott, beszélhetett.
A jelentők kiléte az utalásokból, minden titkosítás ellenére meghatározható,
olvasták a levelezését, mindent tudtak tehát róla, még arra is kísérletet
tettek, hogy a gyermekeik tanárai között találjanak olyas valakit, aki
megszerzi a gyerekek táskájából a lakásuk kulcsát. Mindez felháborító,
olyan embert próbáltak tönkretenni, aki minden mondatával nevelt, tanított.
De még ennél is felháborítóbbnak tartom azt, ahogyan a beszélgetéseket
a maguk nyelvére fordították, hogy azt a világot, amelyikben éltünk, s
amelyik számomra-számunkra a fiatalságot, a tanár-diák barátság őszinte
megélését jelentette, a maguk otromba kifejezéseivel értékelték. Előttem
van az általuk készített táblázat azokról a "hazai kapcsolatokról, akik
ellenséges tevékenységével egyetértenek, támogatják célki-tűzését." A nevek
is érdekesek lennének, de még árulkodóbb az, ahogyan a "kapcsolatokat"
osztályozták. "Felsőbb kapcsolatok", "Tanítványok, kinevelt káderek", "Bizalmát
élvező, már valamilyen pozícióban lévő kapcsolatok" - áll a papíron, és
a csoportok megnevezése után következnek a nevek. (Ugyanez megismétlődik
a Külföldi magyar "kapcsolatok" számbavételénél.) Mintha minden csak sanda
célzás, összeesküvés, kapcsolati háló lett volna - s egyetlen utalás sem
esik annak akkori életünk lényegéről: a szellemi és emberi élményről. Felszínre
kellene hozni mindezt, elolvasni, rögzíteni: okulásul késeibb koroknak
- aztán pedig elfelejteni még azt is, hogy a mi életünkben volt ilyen,
hogy valóban arra emlékezhessünk, ami megtörtént velünk...
(Folytatás a következő számban)
|
|