"Ó, tovatűnt századok legendás filológusai, mi lenne belőletek manapság, a szűk specializálódás, a kérészéletű elméleti irányzatok, a szétaprózó publikálási kényszer, s a biztos háttér nélküli élet immár csillapíthatatlan zaklatottsága közepette? Vagy inkább ki lenne belőletek, melyik kortársunkban támadnátok föl legszívesebben, lelki rokonotokra ismervén, s hogyan élnétek tovább?" - kérdezi egy számára kedves tanulmánykötetről írott recenziójában Dávidházi Péter, majd feltett kérdéseire mintegy válaszul, az "igazi filológus" faculté maîtresse-ének, uralkodó jellemvonásának meghatározásával folytatja: "...az igazi filológus azonban nem törekszik mindenáron e felbontó, választó és kirekesztő műveletekre, mert sohasem teng túl benne az önérvényesítés ösztöne. Ha lehetne, ő szubjektív átrendezés nélkül szeretné rekonstruálni, megőrizni és felmutatni a múlt egészét. Amikor nem valamely nagy összefoglaló művön dolgozik éppen, akkor is öntudatlanul arra készül, tárgyválasztásai ezért árulkodóan sokfélék, s mindig érezhető rajtuk némi esetlegesség. Különböző korszakok és ízlés-irányzatok termékeivel foglalkozik, s köztük gyakran akad meglepő, amelyet egyéniségétől távolinak gondoltunk volna. De hát számára így kerek a világ." ("Multaddal valamit kezdeni")
   Dávidházi Péter számára például úgy kerek a világ, hogy tervezett Toldy-nagymonográfiája előtanulmányaiként (vö. Utószó, 360.) négy tételben, mentalitás-, fogadtatás- és tudománytörténeti, valamint módszertani "vázlatok" formájában adja közre az elmúlt tíz esztendőben készített, különféle tárgyú és módszerű tudományos dolgozatait, esszéit és egyéb, alkalmi írásait, korreferátumát, emlékbeszédét, portrévázlatát stb. Figyelme - hajdanvolt legendás filológusok örököseként, lelki rokonaként - mindenekelőtt szintén a múlt egésze mint vállalandó és rekonstruálandó kulturális örökség felé fordul, annak jelen idejű horizontról történő, itt és most érvényes szellemi birtokba vételére irányul. Programadó, a hatalommal való felruházás, illetve felruházottság - irodalomtudós egyéniségétől első pillantásra ugyancsak távolinak tetsző - problematikáját tárgyaló esszéjét bibliai példázattal kezdi. Ezt követően, magyar és világirodalmi példákat sorakoztatva - Vergiliustól Doctorowig, Eötvös Józseftől Illyés Gyuláig vagy Csoóri Sándorig - tekinti át szerző és hatalom viszonyának alakulástörténetét. Végül - Michael Foucault-ra, Jean-François Lyotard-ra és Northrop Frye-ra hivatkozva - napjaink alapvetően megváltozott közegében vizsgálja a nemzetszolgáló vagy feladatvállaló irodalomszemléleti hagyomány folytatásának esélyeit. ("És ki adta néked ezt a hatalmat?") A kulturális-művelődéstörténeti örökség teljességének szem előtt tartása, a jelen idejű nézőpont érvényesítése, a széles körű irodalmi tájékozottság és irodalomelméleti felkészültség, valamint a gondolatformálás és -kifejtés - megértés-értelmezés-alkalmazás hermeneutikai, hipotézis-argumentáció-konklúzió metodológiai - hármas tagolódása jellemzi kötetének további írásait is. Széchenyi és Deák példázatos mélységűnek ítélt vitájának megidézésekor, s annak nyomán a passzív rezisztenciának mint jellegzetes nemzetkarakterológiai jegynek a részletes elemzésekor így jut el szükségképpen közelmúltunkig, a monori ellenzéki tanácskozásig és a demokratikus ellenzék szekértáborokra szakadásának tanulságáig ("Per passivan resistentiam"; Az együttműködés örök dilemmája); a shakespeare-i felhőnézési jelenet kapcsán - Polonius szervilis módon egyként képes a felhőt Hamlet felszólítására teve, menyét és cethal alakúnak látni -, a fordító Arany János kritikai nézeteinek és a strukturalista irodalomelmélet némely megállapításának hasznosítása után, hasonló módon jut el forradalmár és ellenforradalmár, forradalom és ellenforradalom, ellenzéki és nem ellenzéki stb. könnyed és könnyelmű címkeadásának jól ismert, újabb keletű "felhőjátékaihoz" (Teve, menyhét, cethal).
   E mantalitástörténeti tanulmányokat a szoros értelemben vett szakterület, a felvilágosodás és még inkább: a reformkori magyar irodalom témaköréhez kapcsolódó dolgozatok követik. Ezekről is elmondható, hogy anyaggazdagságukkal és adatbőségükkel, a korabeli idézetek betűhív átírásával, a jegyzetapparátus és bibliográfia "aggályos pontosságával" a klasszikus és a modern filológia legjobb hagyományát követik, ám a pozitivista (ál)objektivitás és előítéletesség veszélyét fogadtatástörténeti és befogadásesztétikai nyitottsággal kerülik el; friss szemléletükkel és mintaszerű megformáltságukkal a szakmai berkekben oly gyakran lenézett, háttérbe szorított filológiai tudományszak nagykorúvá válását szolgálják. A kötet megjelenésének évében írott, 18-19. századi tárgyat választó tanulmányban például mondatszerkezeti, szókincsbeli és fordítási egyezések és különbözőségek alapján tárja fel Alexander Pope és John Milton, illetőleg a Bessenyei fivérek, Sándor és György tevékenységében fellelhető, a vindicatio (igazolás) szerephagyományával összefüggő és megítélése szerint a legfrissebb korszak-monográfia által sem kellőképpen méltányolt kapcsolódásokat ("Az Úrnak útait az emberek előtt igazgatni"). Kölcsey Hymnusát is - a címet nagyon helyesen így, eredeti írásmóddal, a műfaji kategóriától megkülönböztetetten közölve - merészen új szempontból, a paraklétoszi (szószólói) szerep archetípusának megvalósulásaként értelmezi, és párhuzamait egészen Radnóti Nem tudhatomjáig mutatja ki (A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya; Őseinket felhozád). A Vanitatum vanitas vagy Petőfi recepciójának elkészítésével pedig mű és életmű félreértelmezésének és kisajátításának megannyi, ma már kétséges, de mindmáig feltétlenül tanulságos állomásáról ad számot (A kitagadástól az irodalmi kánonig; A hatalom eredetmondái Petőfi utóéletében).
   A könyv egészének felépítése a felhatalmazás, a Széchenyi-Deák vita és a felhőnézés említett példázataitól, illetve azok tanulságától a felvilágosodás és reformkor neves alkotóinak és műveinek megközelítési kísérletein át írás, tudományos kutatás, módszertan mai dilemmáinak felvetéséig és az azokra adott személyes válaszokig ível; a gyűjtemény vezérlő elvéül szolgáló bibliai példázattól a gondos, a legapróbb tényekre és adatokra is figyelemmel levő filológiai aprómunka gyakorlati eredményein át az általánosítható szakmai tapasztalatok megfogalmazásáig, a tudósi-emberi hitvallásig tehát. A kötet második felébe került rövidebb-hosszabb, alkalmi jellegű írások, tárgyválasztásuk vagy műfaji sokszínűségük minden esetlegessége ellenére a könyv szemléletbeli egységességét, az összeállítás koncepcionális megalapozottságát erősítik. Olvasásuk során mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a megelőzőekben közölt nagy tanulmányok újbóli megjelentetését talán nem is annyira a deklarált szándék, hatalom és írás változatainak tematizálása, mintsem egy nagyon határozott és pontosan végiggondolt szakmai-emberi meggyőződés indokolta. A dolgozatok egyszer már és nem is olyan régen valamely szakfolyóiratban vagy irodalmi lapban, nagy valószínűséggel: hasonló érdeklődői körben már kifejthették és ki is fejtették a hatásukat. Amiért most, a kötetben való ismételt köz-readásuk mégis fontosnak bizonyul, az az oldottabb hangvételű, vallomásos írásokban megfogalmazódó filológusi-kutatói ars poetica alapján következtethető ki. Annak révén a kutatási eredmények immár átfogó jellegű, együttes bemutatása egy markáns irodalomtudósi alapállás és törekvés manifesztálódásává és reprezentálásává válik.
   E szerzői alapállás és törekvés indokainak megértéséhez tudnunk kell, hogy a (poszt)modern irodalomtudományi gondolkodásban a hatvanas-hetvenes évektől, körülbelül az úgynevezett konstanzi iskola fellépésétől kezdődően általánosan elfogadott nézet, miszerint az irodalmi folyamat és műalkotás történeti elsajátítása, az irodalom történeti vizsgálata a 20. századra válságba került. Ennek a nézetnek az elterjedésével párhuzamosan, mintegy ellenhatásként, megszaporodnak és a hetvenes-nyolcvanas évekre már-már nyomasztó túlsúlyba kerülnek a legkülönfélébb, egymással versengő irodalomelméleti-interpretációs irányzatok-iskolák. A kilencvenes évekre ugyan, az éles szembenállás továbbélése mellett, mind határozottabban fogalmazódik meg az irodalom elméleti és történeti megközelítése között valamifajta egymást kiegészítő-termékenyítő kapcsolat megteremtésének az igénye, továbbra is elmarad azonban a mindkét irodalomszemléleti mód és vizsgálati módszer alapját, kiindulópontját jelentő filológia és azon belül különösen a textológia, a szövegkritika szerepének tisztázása. Dávidházi Péter kötetének második részével teljes egészében e hiányosság, tovább már nehezen halogatható megszüntetése érdekében emel szót, első részével pedig a megszüntetés lehetségességét a saját kutatói műhelyéből származó, kézzelfogható, konkrét "bizonyítékokkal" kívánja alátámasztani. Belharcok és háborúskodások, szakmaféltés és presztízsharcok közepette azt a kijózanító felismerést igyekszik tudatosítani, hogy az irodalomtudomány, ha valóban komolyan gondolja paradigmatikus vágyai megvalósítását, célt csak akkor érhet, ha megteremti részterületei - irodalomelmélet és -történet, kritika és műértelmezés, filológia és textológia - összhangját. Azt a meggyőződést sugallja - jó volna hinni neki, jó volna bízni benne -, hogy a 21. század irodalomtudósának egyszerre kell elméleti vértezettséggel, történeti felkészültséggel, az interpretációs stratégiák iránti fogékonysággal s a szövegkeletkezés és szövegkezelés módszertanában való jártassággal bírnia. Nem véletlen, hogy a könyvében maga is egyszerre támaszkodik és hivatkozik elméleti szakemberek (Roman Ingarden, I. A. Richards, T. S. Eliot, Roman Jakobson, Hans-Georg Gadamer, Paul de Man, Harold Bloom vagy Jacques Derrida), irodalomtörténészek (Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Horváth János, Németh G. Béla, Margócsy István vagy Szilágyi Márton) és filológusok (August Böckh, Karl Lachmann, Walter Wilson Greg, Hans Walter Gabler)  egymással, úgy tűnik, békésen megférő, egymást kölcsönösen ösztönző eredményeire. S nem véletlenül tartja fontosnak, hogy külön is megemlékezzék a honi filológia kevéssé ismert nagy alakjáról (Oltványi Ambrus példája; Egy szelíd filológus észrevétlen hősiessége. In memoriam Kiss József, 1923. VIII. 17. - 1992. V. 13.), rögzítse - afféle pályaalkalmassági minimumként - Arany János-i ethosz jegyében fogant kritikaeszménye alaptételeit (A kritika iskolázottsága; Ég és föld a kritikában), s végezetül, nem véletlenül hangsúlyozza a szövegkritika elméletében és gyakorlatában bekövetkezett, a szövegrekonstrukció illúziójától a szövegfejlődés vizsgálatának szükségességéig vezető "posztmodern fordulatnak" a jelentőségét (A hatalom szétosztása).
   Dávidházi Péter könyve nemcsak művelődéstörténeti-kulturális, hanem tudományos-módszertani szempontból is a teljesség, a szintézisteremtés hitével és igényével készült, és ebben az értelemben önmagában véve is példaértékű, ugyanakkor nagyon személyes könyv. Szerzőre és művére ezért is illenek pontosan az Egy tudomány önarcképe címmel, Stoll Béla munkájáról írottak: "Ha egyetlen példából következtetni mernénk arra, milyen alkatokat vonz ez a tudományág, vagy fordítva: milyen jellemformáló hatást gyakorol művelőire a vele töltött évtizedek során, akkor bizonyosan jó cégére volna e szakmának mindaz, ami e könyv lapjain szerzőjéről kiderül. Mintha a személyes becsvágy minden hívságos sallangjától megtisztítana ez a foglalatosság, mígnem csak a feladatra összpontosító önfeledt és már-már személytelen erőfeszítés marad: magamutogatás helyett alázat, tudálékosság helyett önirónia, kenetteljes misztifikáció helyett szeretetreméltó humor. [...] Az ilyen önismeret, legyen az hajlamaink tévútjainak vagy eszközeink fogyatékosságainak belátása, biztosabb jele tudós és tudomány érettségének, s több esélyt nyújt időálló eredményekre, mintha az (elméletileg megalapozatlan) objektivitás csalhatatlan birto-kosainak hinnénk magunkat." (Argumentum Kiadó, Bp., 1998)