|
ALFÖLDY JENŐ
Visszatörténések
Vörös István: A szelídekre
várva
Költői indulásához volt némi közöm,
és örömmel állapíthatom meg, hogy Vörös István a legérdekesebb verseskönyvek
egyikét gyűjthette össze a "krisztusi korba" érve. A kötet címadó verse
egy régi olvasmányélményemet idézi emlékezetembe. H. G. Wells Az időgép
című elbeszéléséhez hasonlít a versbeli
jelenet:
Éjszaka jöttek meg.
Szőkék voltak, és alig
egy méteresek, a hajuk
világított a szobában. Mégse
ébredtünk föl. Nem féltek
járványtól, kutya nagyságú
poloskától. Nem hoztak élelmet.
Nem ismerik a bort.
Wells hasonló méretű és
küllemű, barátságos lényeket jelenít meg utópisztikus novellájában. "Én
mindig úgy képzeltem, hogy a nyolcszázkétezer és egynéhányadik esztendő
nemzedéke mérhetetlenül túl fog szár-nyalni minket tudásban, művészetben,
mindenben" - mondja Wells hőse. De némiképpen csalódik, amikor jobban megismeri
ezeket a kedves, angyalszerű emberkéket. Igaz, hogy kedvesek és boldogok,
de naivak is, mint a gyermekek. Növényevők, csak gyümölcsön élnek, nem
dolgoznak, érthetetlen játékokkal fecsérlik el az idejüket, azonkívül nem
érdekli őket semmi, legkevésbé az alvilág óriási termetű, szőrös és félelmetes
lakói, akik időnként felbukkannak a föld alól, hogy szétrebbentsék tündéri
csapatukat. A szelídek mégis félelem nélkül élnek, ezért fogadják bizalommal
a közéjük csöppent huszadik századi embert.
Vörös István ezekre vagy
hasonló "szelídekre" várva írja verseit. Költészete erősen eltér a magyar
lírában megszokott messianisztikus, küzdő, vádlóként, bíróként vagy tanúként
megszólaló poézistől. Ezt azonban nem kívánja körültűzdelni az antilíra
illetlen gesztusaival, amelyek szellemesek lehetnek, rokonszenvesek aligha.
Wells - az egyetlen író, akit kedvenc irodalomtörténészem, Szerb Antal
igazságtalan bírálattal sújt - bölcsen mondja művében: "Az erőt a szükség
hozza létre; a biztonság a gyöngédséget támogatja." Vajon Szerb tűrhetetlennek
érezte az angol látnok véleményét, mely a "boldog" jövőt problémátlannak,
egysíkúnak és infantilisnak tüntette föl, és kiiktatta belőle a férfiasan
harcos konstruktivitást? Nem tudom. Nemes Nagy Ágnes azt mondja, hogy az
örök üdvösséget, melyet némelyek se hal, se hús állapotnak vélnek, ő nem
unná.
E kétféle életérzés közt
félúton látom Vörös Istvánt. Mozgékony képzelőerejét nem arra használja,
hogy nyolcszázezer évvel előre szökjön az időben, hanem arra, hogy visszataláljon
gyerekkorába, mely valamiképpen akkor is hiánytalan volt, ha a boldogság
távol állt tőle.
Kétségtelen, hogy a felnőtt
ember gondolkodásmódjának módszeres és következetes megkérdőjelezésével
és tagadásával több rendetlenséget okoz verseiben, mint amennyi konstruktív
szándékot éreztet. Ám ez a rendetlenség a vers vonalvezetésében, szerkezetében
s a képek szerves láncolatában mégiscsak egy újfajta művészi rendteremtés
igényét jelzi. Az ősegységet keresi, amelyet Oldódás című versében
így ír le: "Az utolsó, aki ismerte magát, egy ősember volt. Egy vak rabszolga
a sóbányában. A bőre átlátszott. Agyában világított az a pár szó, amit
használt." Ezen az alapon mintha valami ősprimitívet választott volna az
önismeret megbízható modelljének. Ingerszegény környezet, minimális szókincs,
áttetsző egyszerűség. Szó szerint véve mindez távol áll a költőtől. Nyelvi
szegénysége gazdag fogalmi hátteret sejtet. Mesterei közül Pilinszky adott
példát arra, hogy a vers felcicomázása helyett kevés, gondosan megválasztott
szóval világítson. Bár közvetlen Pilinszky-hatásról nem beszélhetek
Vörös Istvánról szólva, az kétségtelen, hogy ő is vállal egyfajta nyelvi
szegénységet (inkább tartalmas egyszerűséget), s a gyermeki ártatlanságot
választja, szemben a felnőttek farizeus-okoskodásával; azért ő látszólag
sem annyira eszköztelen, mint a szűkszavúbb, de a Biblia és a szenvedő
emberiség minden tudását éreztető Pilinszky.
Problematikája távol áll
mindattól, amit napjaink sajtója nagydobra ver, és amiben a szenzációhajhász
tollnokok vájkálnak hónaljukig. "Vérből és fontoskodásból tevődik össze
/ minden" - mondja, mintha Weöres A teljesség felé című próféciáját,
a "Ne fontoskodj!" elvét követné. (Ez ma nehezebb, mint bármikor, mert
a legdörzsöltebb zsurnaliszták bölcs buddhista szerzetesnek álcázzák magukat
gyűlölködő cikkeiket írva. A mai költőnek nemcsak az ostobaságtól, hanem
a dörzsöltségtől is gondosan meg kell különböztetnie magát.) Vörös a maga
módján még annyira sem prófétája a poézisnek, mint Weöres, aki vállalta
ugyan a prófétaságot, de csak addig, amíg a hamis próféták ellen szükségesnek
látta. Vörös mintha tudná mesterével együtt, hogy az elegáns nyerő- és
verőemberekre nem szabad hasonlítani, jobb, ha kissé nevetséges inkább.
Vállalja az Úr által prófétálásra késztetett Jónás komikumát: Az újrakezdés
című, csakis a címében patetikus versben Jónás végül borbélynak áll.
Mégsem követi Vörös az
antilírát: tudja, hogy ennek agresszivitása döngő léptekkel visszahozza
a cselédlépcsőn azt, amit a főlépcsőn legu-rított. Nagyon érdekes és újszerű
filozofikus versei vannak a nemről és az igenről. Kategorikus
formában mindkettő ingerli, s inkább hajlik a talánra meg a nemigenre,
anélkül persze, hogy abszolutizálná a relativitást, ha csak nem tréfás
önellentmondás formájában, a paradox gondolatok játékosaként. Hogy képalkotó
fantáziájáról is fogalmat adjak, íme egy mutató abból, hogy a tagadás radikális
formáját elutasító ismeretelméletében mi a nem: "A nem, a sima /
kő, háromszor-négyszer / is megpattan a vízen, / de hol a víz?" Amit tagadunk,
ami szerintünk nincs, arról tehát értelmetlen beszélni. No de ha az igen
létét is kétségbe vonjuk, akkor nem ilyen egyszerű a dolog. Ezért nem juthatunk
tovább a paradox állításnál. Ahogy a viszonylagos-ságot már-már dogmaként
kezelő versében mondja, "[a]mi egyértelmű, az megoldhatatlan", és ahogy
ugyanitt állítja, "[a]mi értelmetlen, az már a megoldás". Ez logikailag
fölfejthetetlen és a legfejlettebb komputeragyba is betáplálhatatlan, de
a tapasztalat számos esetben igazolja. A folyosó folytatásáról című
versében (melyben a képek szervességét sem érheti gáncs) elérkezik odáig,
ahol "a sötétet nem szokja meg a szem" - ez az a pont, amelyen a gondolkodás
megtorpan, s beléütközik az irrealitás vaskos realitásába, s ezen túl nincs
magyarázat, s értelmetlen a kérdés is, nemcsak a válasz.
Ez a verse híven szemlélteti,
hogy amiről beszél, akkor is a tapasztalati valóság emlékképeit őrzi, ha
az abszurditás világába pillant. A "folyosó" ugyanis egy kollégiumi vagy
iskolai ajtóban végződik, mely raktár, szertár vagy hátsó lépcső bejárata
is lehetne, ámde mögötte megszokhatatlan sötétség honol, hogy vakolatlan
téglafal állja el a látást. Ez a valószerűen megjelenített valószerűtlenség
a Vörös István-versek legfőbb erénye, ismeretelméleti kalandja és költői
kíváncsiságának terepe, a nonszensz és az abszurd birodalma. S ez a titokzatos
világ épp azért kelti föl érdeklődésünket, mert ismerős; mert nem kitalált
világ, melyről eddig nem volt semmiféle képzetünk, hanem mindnyájunknak
ismerős elemekből fölépített, saját élményeinkkel igazolható terrénum.
Jellegzetes fogása a dolgok
Örkény István-i megfordítása, a világ tótágas-szemlélete. A csodaöreg
című verse például a csodagyerek fogalmának visszájára fordítása, melynek
nyelvi és helyzetkomikuma némi tragikumot is takar, a késve kibontakozó
és aggastyánként sikert arató művész tragikumát. Névelvételi szertartás
címmel két verse is van (ötletük a névadási szertartás fonákjára
fordításán alapul), a jobbik zárja a kötetet. Az emlékezés abszurditása
magában a történésben rejlik, a balatoni ítélet-idő a kecskekörmök őseredetébe
dobja vissza az időt, visszaváltozik a tó Pannon tengerré, s a vers szereplői
"a kezdet peremén nem tudtak / megállni, visszamúltak" - ilyen merész képet
az elsőkönyves Tandori óta nemigen olvastam. A versben "a nap fölkelt nyugaton",
minden megfordul, még a föld forgásának iránya is, miként más versében
a tárgyak fölfelé zuhannak, az idő homokórája visszafelé pereg, vagy a
föld alól süt a nap a metróalagútban.
És mégsincs apokaliptikus
visszavonása mindeneknek, mint Pilinszky nagy végítéletversében, az Apokrifban.
Vörös mérsékelten temperált költészete a dolgokon nem annyira megrendülő,
mint inkább a világállapot katasztrófajelenségeit higgadtan tudomásul vevő
és regisztráló embert mutatja. Önmagát egy-két helyen unalmasnak mondja,
ami magánemberként akár igaz is lehet, költőként semmiképpen. De az első
és az ezredik ijedtségen túl van már. Arra az álláspontra jutott, hogy
bár jobb félni, mint megijedni, azért: "A gyávaság kevés, több kell, /
a félelem, ahogy féled a sarkkövet, / és ahogy nem féled a csatornát. /
A félelem kevés, több kell, / vacogj az ágyadban, / zárd be az ajtót a
szobák / között, hozd kísértésbe / magad, színészkedj, és / hidd el, amit
játszol. // De a vakhit kevés. / Ne érdeklődj magad iránt." Ebben benne
van az is, hogy ne lepődj meg semmin, de készülj fel a legrosszabbra, s
ne sajnáld magad. A félelem ellen felszólalhattak a bölcsek a maguk idején
forradalmian elmés mondásokkal, de a világ most már azokat is a félelem
által irányítja, akik a leghangosabban fütyörésznek, mint eltévedt gyermek
az erdőben.
Az Apokrif költőjéhez
hasonlóan Vörös is tesz egy olyan merész gesztust, mely emlékeztet erre
az egész életet visszavonó és elsirató Pilinszkyre. "Kezdetben vala a főnév",
mondja, jókorát csavarva így a Teremtés Könyve "Kezdetben vala az ige"
törvényén. Vörös könyvében van valami állapotszerű, a befelé fordulón képzelgő
gyerek katatón merengéséhez hasonló mozdulatlanság. A dolgok alakulásába
beleszólni nem tudó, de mindent pontosan megfigyelő és a maga markánsan
bontakozó világképében elhelyező egyén pozíciójában látom, aki az egyéniségről
ugyanúgy kész lemondani, mint Weöres.
Nemcsak az egyéniségről,
hanem a nagyságról is. Iróniát vélek kihallani szavaiból, amikor így beszél:
"A könnyebb ellenállás felé / ne indulj. / Mondd a nehezen mondhatót. /
Válassz két számmal nagyobb / ruhát, de ne hordd. / Olvass becsukott szemmel,
/ aludj nyitottal" - és így tovább. A közismert aforizmákat bohókás álaforizmákkal
váltogató mondások közt fölismerhetjük Nemes Nagy Ágnes mennyei intelmét
arról, hogy ne akarjunk mélyebbnek látszani a tengernél, elég, ha tengermélyek
vagyunk. A szövegösszefüggés szerint a költői gyakorlatban ez ugyanolyan
képtelenül nehéz, mint kimondani a kimondhatatlant, amiről pedig már a
Szentírás is lebeszéli az embert.
Vörös István végiggondolta az újabb
magyar és külföldi líra minden kérdését és válaszát, és lehetővé tette,
hogy újabb kérdéseket tegyen föl, melyekre megkísérel válaszolni. Foglalkozásverseiben
H. C. Artmannra vélek ráismerni, másutt a cseh irodalom humora és képtelensége
üt át a szövegen, mint a papír vízjele. Hajnali torzója a híres
Rilke-szonett blasz-fémikus visszavonása: "Mi a francnak változtatnám meg
az életemet, mit jössz itt nekem törött szobrokkal, [...] Épp elég így is
beleszokni. Vagy inkább / leszokni róla? Kimegyek a kertbe. A madarak /
persze már ébren. Jó nekik, énekelnek." A szövegtördelés szonettet imitál,
de nem szonett. De nem is antiszonett, nem antilíra, csak egy szent közhely
rezignált megkérdőjelezése.
A kései Weöres a legfontosabb
a rá ható költők közül; az, akit még nem értelmezett kellőképpen a kritika,
pedig a semmi ontológiáját senki sem mutatta fel olyan kézzelfoghatóan,
mint ő, "dr. Senky". Vörös ehhez tud hozzátenni valami újat: "Hattyúszárny
verdesi a vizet, kétség és semmi egymáshoz ütődik." Ebben a prózaversben
(Vasárnap) olvasható az a kérdés is, hogy "Lennének-e öngyilkosok,
ha van túlvilág?" Ez a kérdés nem azt feszegeti, hogy el szabad-e követnünk
az öngyilkosság bűnét vagy sem, hanem hogy megszabadulhatunk-e a létezés
bárminő formájától, amikor "nem lenni jobb", hogy ismét Weörest idézzem.
Ezek már nem a mi kérdéseink
és nem a mi igazságaink, csupán annyiban, amennyiben a gondolkodás költői
játékait és fölfedező útjait a magunkénak érezzük. (Ez sem kevés.) De megkönnyebbülünk,
amikor Vörös István olyan személyes hangon és olyan közvetlenül is megszólal,
mint A lovag, a színész és a takarítónő ciklus nagy részében, ahol
mer szerelmes lenni, csalódott, felsült és fölényes. És mások szerepébe
helyezkedő, önmagát így megsokszorozó. Ám nehogy félreértsen bárki, hogy
tőle magától kérem számon a "szelídek eljövetelét". Nem, legyen ő csak
vásott, klasszikusokkal tiszteletlen és istenkísértő, mint az Így végzed
hát te is Radnóti-travesztiájában ("Nevetnem / kell, a tarkómra süt
a nap", mondja azzal az ártatlansággal, amely a mártírköltő és őközötte
levő helyzetkülönbség realitásából fakad), és legyen csak Hieronymus Boschra
emlékeztetően horrorisztikus, mint A sündisznó lovasában, amelyben
ő a tárgytalan bűntudat lovasa.
Költészetét e példákkal
együtt az új szenzibilitás névre keresztelt irányzathoz érzem közelállónak.
Erről a rokonszenves áramlatról annyit kívánok megjegyezni, hogy nem véletlenül
váltotta fel a német képzőművészetben az új vad festészet címen
elhíresült (és a későbbi beatnik-költészetben, majd a happeningben is feltámadó)
irányzatot. Ezek az expresszionistákra visszavezethető vadócok már rég
berekedtek, az új érzékenység követői viszont mindaddig életképesek lehetnek,
amíg lesz, aki hisz a szelídek eljövetelében - emberi arccal, hogy
Nagy László ide kívánkozó szaváról el ne feledkezzünk. (Tevan Kiadó,
Békéscsaba, 1998) |
|