"Hazámat mint természetes leget
Szívom, nem érzem, s róla hallgatok."

Miközben az idő rohan, minden szürkül, korrodálódik körülöttünk, a Sinist-ra körzet úgy pompázik keleties, megismerhetetlen misztikumával, különleges láb- és testnyomataival, varázslatos nőivel, mint az első olvasatban. Pontos, kemény, rejtelmes, ismeretlen illatokat árasztó. Amikor vissza-térünk a most Bogdanski Dolinának nevezett területre, él, hat a teljes öröklött mitológiai apparátus. Az élet, melyet egy ismeretlen eredetű és természetű hatalom irányított, megváltozott. Nincs senki, aki a hagyomá-nyokhoz híven összepárosítaná és szétválasztaná a földi embereket, nincs, aki meghatározná, mikor érjen a szömörce, mikorra olvadjon el a sítalpak nyoma a fenyvesek tövében, miképpen működjön az egész. Eredetileg úgy mozgunk az átalakult rendszerben, mint első érkeztünkkor. De ez tévedés. Közben az istenek meghaltak. A rendszert a vágy mozgatja, jöjjön az érsek, akinek majd elmondhatjuk az előző rendszerben ért sérelmeket. Jöjjön valaki, aki igazságot oszt.
 

Első közelítés: morózusan

Az olvasó számára folyamatos (és megnyugtató) írói szerep alatt azt (is) érthetjük, hogy az epikus térben megjelenő vezérmotívumok az író megraj-zolt alakját érintő eseményekkel függenek össze, ezek bonyolódnak tovább. Tehát amennyiben az író korábbi munkái ismertek, a titokzatos és a valóságtól látszólag elemelt történetek, még a legkülönlegesebbek is, az eredettől pontosan értelmezhető írói ökológia szerves részei. Ebből következően egy statikus - és a lassuló, és a személyes - kor ritkíthatja az író számára kötelezően megfogalmazandó eseményeket, ettől mi, olvasók, még nem veszünk el benne. Folytatjuk a sétát, ahol öt-tíz éve megszakítottuk.
   Na. Ez annyira bölcs, hogy fogalmam nincs, hogyan kerülök ki jól alóla. Arról van szó ugyanis, hogy Bodor Ádám többnyire ugyanazt a flórát és faunát írja, ugyanazt minden égtáj felől, minden napszakban és évszakban. Egy ilyen jól feltérképezett terület ritkán inspiratív kötelezően az író számára, viszont az áttételek, a regény tartalmi mozzanatai egy régi, tehát azonnal funkcionáló környezetben szólalnak meg. Ami nyilván kényelmes állapot az olvasó (és az író) számára, de amely ugyanakkor veszélyes csapdarendszereket rejt. Az olvasó elvárja, ha visszatértük, a korábbi látogatások alkalmával tapasztalt irrealitások realizálódjanak, értesse meg az író visszamenőleg. Legyen a történet folytatásos, egy szappanopera, ássa ugyanazt a tárnát, legyen mélyebb, közelítsen a pokolhoz (törje lábát a nevelt fiú, szülessen lányunoka, ilyen egyszerű, de folyamat legyen), ha egyszer a közeget megtartotta. Mert ha nem, ez különféle fanyalgó értelmezéseket szül, amelyek talán nem is nélkülöznek helyénvaló logikai szempontokat - a szappanopera logikája szerint.
 

Második közelítés: főmű-szindróma

Amikor élő író gyanúba keveredik, hogy megírta volna élete főművét, az katasztrófa, mert a kritika soha nem bocsátja meg önnön tévedéseit. Amikor ráébred a melléfogásra, boldogtalanul húzza a száját. A boldogtalan kritikával nehéz bírni. A Hindenburg lezuhanása (és a német önérzet megrendülése) öreg hölgyek teadélutánja ehhez képest.
   Márpedig Bodor főmű-hírbe keveredett a Sinistrával, amely kötet egyrészt valóban az életmű addigi csúcspontja, másrészt mi egyebet tehetne a kritika, minthogy kiáltoz örömében, elhasználja eufórikus jelzőit, kibeszéli magából az évek óta beszorult pozitív referendumokat, amikor egy ilyen regény (mint a Sinistra) baktat szemben az epika kiszámíthatatlan erdejében. Ez van. Vélhetőleg írói alkat kérdése, mennyire dermeszti az alkotókedvet, az érintett alany milyen gyorsan teszi magát túl az egészen. A szerencsés író minden bizonnyal gyorsabb a kritikánál és a háládatlan, mindig többet, szebbet, magasabbat követelő olvasónál. Az író tudja, egy minden testrészében diszciplinált regény, amely ráadásul éppen beletalált a vágyaiban fegyelmezetlen befogadórétegbe, nem ismételhető. Akkor sem, ha ismétlést akarnának olvasni: visszapörget, újraindít, és hatszor is megnézné a leszúrt rittbergert, mert hatodszorra már lazán, személyes izgalmak nélkül fogadja be. Nincs vele munka, csak az élvezet. Az olvasót az élvezet működteti. Az olvasó nem fogadja el a gyengéd figyelmeztetést: a szépség, a tökély időigényes szórakozás, különösképpen az, ha valami másképpen szép és tökéletes.
   Nincs is senki Bodor Ádámon kívül, aki hasonló helyzetbe keveredett az elmúlt tizenöt évben. Csaplár még nem jelentette meg a főművet. T. F-vel nem tudni, mi lesz. Esterházy kilenc (tizenegy?) munkás esztendő után egy családregény végével birkózik. Tar vélhetőleg elkészült: világsiker-ízek, legyünk szerényebbek: Közép-Európa-bestseller, ha összegyűjtött jelentéseit sajtó alá rendezi (Kenedi János lábjegyzeteivel). Ám erről szemérmesen hallgatunk. A magyar valóság és a magyar irodalom (előszó: K. J.), ahogyan összeölelkezik a változatlanul mélybordó, változatlanul ázsiai alkonyú magyar tájban.
   Ilyen "főmű"-katarzisérzés rontott rá a Sinistra körzettel a rendszerváltás után tanácstalan, üres íróasztalfiókjaival az unalmas és érdektelen politikai hitvallásokat preferáló magyar prózára. A Sinistra túlsúlyos volt, dermesztő, mégis minden oldalról elfogadható. (Csókolom, van oldala az irodalomnak? Ha van, márpedig van, miért is ne volna, miféle szerep szabatott az oldalra?)
   Radikális epikus ünnep. Valami váratlanul beledörrent a mozdíthatatlan állócsillagokkal televarrt nyári éjszakába, minden előzetes kanonizáló erő-szak nélkül. Mint a mesében.
 

Harmadik közelítés: a halászat rejtelmei

Az érsek látogatása az egyik legősibb kultikus hagyomány leirata, mely szerint az élet egy eposz, a történetek egymásba kapcsolódnak, egymásból indulnak és egymásban érnek véget. Az egész egy körtánc, amelyben az értékeket, a viselkedésformákat születésünkkel együtt kapjuk, halálunkkor leadjuk az illetékeseknek: fiunknak. Amink van, kaptuk, amink lehet, tovább adjuk. Ám az ősök szelleme csak akkor segítheti az élőkét, ha pontosan teljesítik a nagycsalád rendjében kötelezően előírt szertartásokat. Az ősök földi maradványai együtt költöznek az élőkkel. Ezért - az apa holttestét exhumálandó - a fiú megérkezik Bogdanski Dolinára.
   Különös könyv, különleges regény. Nincsenek regisztrálható irányai. Ha mégis találkozunk néhol egy-egy feltételezett útjelzővel, az alig meg-határozó az organikus egész irányait tekintve. Az első olvasat pszichiátriai zsibongóra, széles, magas, barnára koszolódott folyosóra emlékeztet, ahol mindenki a maga mondókáját darálja, forog tengelye körül, bármilyen időpontban érkezhetünk, bármilyen irányból, a látvány soha nem változik, a hangszín sem, a rácsos ablakon beszűrődő fény is marad. Hosszan vizsgálja az ember. Hosszan ül benne, mert nem olyan egyszerű kiszállni, mint egy taxiból, ha rossz címet adtunk a sofőrnek.
A legutolsó pillanatig kölyökkorom Ipoly-árvizek táplálta tava jut eszembe róla, a halászatok. A cél soha nem kevesebb, megfogjuk az öreg harcsát, aki a legenda szerint akár egy malacot elnyel, ha éhes. Órákat elülünk az esti parton, hogy mozgását, szokásait kilessük, jegyezzük, erre épül a hadi stratégia. Megfelelő ellenfél akarunk lenni. 
   Ez történik. Szinte megismétlődik. Különös aura. Átmentett identitás (és identitás-hiány) a Sinistrából, megváltoztatott, elsötétített egek, kihegyezett szag és illatáramlások, tehetetlenség, öntörvényű, egymás mellett mozgó, egymástól független figurák, alig követhető diszlokációk, súlypont-áthelyezések, meglepő villámcsapások sora. Mondom: először kishalak. Halacskák. Bodor így mutatja be a tiraszpoli kutyás szerzeteseket: "avas faggyúszaguk volt, és hajukban, göndör tincseik között mint a korpa, vagy a Fekete-tenger sója, serke csillogott".
   Natalia Vidrát (Vidra, fogoly-beteg földrajztanár felesége, a regényben a vágyak egyetlen testszerű asszonya) a következőképpen vezeti elő: "Belecsapott a villám már Natalia Vidrába is, kihullott tőle az egész haja, nem maradt egyetlen szál szőre sem, de még a pihék is eltűntek róla. Szemöldököt például ceruzával rajzolt magának, reggelenként más- és máshová, ettől minden nap egy kicsit más lett az arca. Nem lehetett betelni vele." Más, ugyanerről: "Gábriel Ventuza, amíg tábori lelkész volt Bogdanski Dolinán, és hetenként háromszor bejárt gyóntatni Izoldába (a fogoly-betegtáborba), minden alkalommal becsempészett a csuhája alatt Vidra földrajztanárnak egy gondosan ledugaszolt kicsi orvosságos üveget. Csak egy rongyocska volt benne, semmi más, átitatva Natalia Vidra nyálával. Alsónadrágjába rejtette, nehogy megtalálják, és azért is, hogy lehetőleg testhőmérsékleten, langyosan tartsa. Sebastian Vidra odabent a gyóntatószék homályában az üveget felbontotta, a rongyocskát kiszívta, és saját nyálával átitatva visszaküldte Natalia Vidrának. Egymástól távol éltek már régóta, de a nyál, amit Gabriel Ventuza ágyékának melegében hordozott, még éveken át összetartotta őket." Nem tudom, olvastam-e valaha ennél megrendítőbb bekezdést a szerelem mindenhatóságáról, arról, hogy a legképtelenebb élethelyzetekben az összetartozás adja a plusz erőt.
   A marniki börtönben ülő féltestvért így: "Hamza bőre, mint valami barlanglakó halféleségé, áttetsző volt, pofacsontja kicsit világított, körü-lötte feketén lüktettek a szertefutó erek. Haja selyemből volt, foga üvegből. Durva zsákvászon inget viselt, szokása szerint most is gombolatlanul, mintha kivégzőosztag elé készülne. A sosem használt gomblyukakat teljesen eltömte a szutyok."
   Viktor Ventuza, az embercsempész apa utolsó útja előtti készülődését a következőképpen: "Viktor Ventuza, aki előtt, ha bármelyik égtáj felé elindult, nem létezett akadály, mert mint a szél átjárt minden drótsövénnyel őrzött határon. [...] De Viktor Ventuza akkorra már megfáradt, szája pereme állandóan száraz volt, szeme sarkában pedig a csüggedés nedvei csillogtak." Halacskák. Kacérkodó részletek, szenzuális félrevezetés, K. u. K. adminisztráció, előkészítő, figyelemelterelő pontosság és kíméletlenség, furfangos értelmetlenségek, furfangos csodák, textúrális erőszak. Az ember eltolja, emészt, készül a következő menetre. Andante.
   Közben elindul a messzi távolból egy titokzatos érsek, de nem biztos. Fel lehet iratkozni, ha orvosolandó panasz volna. Egy-egy ilyen beadvány tartalmazza az önéletrajzot, az elő- és utóéletet, a terveket, a segítség lehetőségeit, de az nem biztos, hogy az érsek elindult volna, mert a regényben különféle neveken folyamatosan befelé araszol egy érsek, kifelé araszol különféle személyiségekbe bújva a főhős, de nem találkoznak.
 

Negyedik közelítés: a van és a nincs

A Sinistra hosszabb regény volt, iránytartóbb. A Sinistrában időtlenül el lehetett veszni, másodjára-harmadjára megkutatni az elsőre felfedezetlen átjárókat. A Sinistra sodorta az olvasót, bravúrosan rávezette a gyorsabb haladást, könnyebb megértést kínáló ívekre. A Sinistra olvasmány volt elsőre is a célról (a főhős nevelt fiát kutatja), a félelemről, a nehézkedés törvényéről, az emberrel született csodákról, a színes magányról.
   Az Érsek olvasmány a nincsről, a lejárt érvényességről, a tökéletes bizonytalanságról, amely kideríthetetlen, mi miképpen mentődött át a korábbi mitológiákból, a korábbi istenségekből, amely nem tudható meg, mi miért történik, nem tudható, ez még a tegnap vagy már a ma.
   Az Érsek a nincs regénye. A megszűnt reményé. A villámcsapta, ezer darabra szakad, vagy egyszerűen eltévedt érseké. Egy szöveg, melyet nehéz megközelíteni. Elfoglalni és letelepedni benne, erre alig van remény. Kész hadviselés mézeit, nőit, boszorkányköreit, ismert hágóit belakni, kettősségeit megismerni, csodáit, titkait, archaikáját és architektúráját lerángatni a civil mondatszerkezet mindennapos, kezelhető szintjére, megtalálni hoz-zá a reménybeli univerzális kódot, és miután mindez kész, szabadulni a szövegkezelés, a képi világ sistergő, a politika mezejére is behatoló tudat-hasadásos dramaturgiájától. Az ember azt szeretné hinni, munkáját köny-nyítendő (élvezetét szaporítandó), az Érsek parabolaregény, egy Swift, személy szerint lefordítható a közelmúltra, a jelenre. De az Érsekből hiányoznak a Sinistrát a földi kíntól elemelő, emberivé oldó meghitt pillanatok. Rezignáció, szkepticizmus, távolságtartás, folyamatos veszélyérzet, s mindezek fölé az exhumálandó és elszállítandó apa árnyképe. Szereplői legfőbb jellemzője a várakozás türelme, a fenyegetettség feszültsége.
 

Ötödik közelítés: ha nézünk, látunk-e?

Néhány évvel ezelőtt együtt ültem végig egy hatodára lassított oktatófilmet a keleti harcművészetről egy reménybeli kung-fu edzővel. Sem ő, sem én nem voltunk tisztában a többezer éves háttérrel, Dél-Kína társadalmi, kulturális berendezkedésével, a kialakult hátrányokból következő paraszti fortélyokkal, az ősi fegyverkezés megkövetelte mozdulatsorok alapvető céljával. Csak leolvastuk a mozgást, a reménybeli edző lemásolta ezeket és begyakorolta, hogy majd taníthassa. Erre a különös esetre gondolok a kötet után. Arra, hogyan értelmezhető a rousseau-i természetkultusz tapintható növény és állatvilág nélkül, és a forrásvidék hogyan provizórikus, változó pillanatképekkel? Kellett-e éreznem akár egyetlen napra a Kárpátok Géniusza birodalmának fojtogató, érsekteremtő légkörét, ahhoz hogy ez a beszédpozíció érzékelhetővé váljon számomra? Kell-e ismernem az előz-ményeket (az erdélyi sorsokat) ahhoz, hogy tudjam, merre járok, mibe keveredtem? Nincs válasz. Ez is éppen elegendő. Ha jobban érteném, jobban érezném, baj volna.
 

Hatodik közelítés: a történet

Az alaptörténet lecsontozva a következő: Gabriel Ventuza Bogdanski Dolinára utazik, hogy apja földi maradványait magával vigye. Közben ott ragad. Közben megszökik, közben visszatér. Szervezi a kihantolást, munkát vállal a városka szanatóriumában, amelyről nem derül ki egyértelműen, fogolytábor, netán tüdőbajosok zárt részlege. Apja, Viktor Ventuza, embercsempészettel foglalkozott a trianoni határkiigazításokkal kezdődően, de az utolsó útjáról holtan, megnyúzva érkezik vissza.
   A városka folyamatosan egy érsek látogatására készül. Az érsek látogatásának története arra a (Közép-Európában honos) reményre épül, hogy minden bejelentve érkező érsek a mi reménycsillagunk. Nem kérdés, jó érsek, rossz érsek, csak érsek legyen, ez éltet bennünket. Ha valaki a messzi távolból érkezik, minden lélegzetvétele bennünket szolgál, minden gondolata érdekünkben születik. Ha nem érkezik, annak mi vagyunk az oka. Ha megérkezik, de hamis érsek, annak is mi vagyunk az oka. Reménykedünk, hátha valamikor olyan jó érsekünkké válik, mint akit egész életünkben vártunk. A történet egy elszabott kelet-európai álom. A létező és a vállalható tények hibrid jelene.
 

Hetedik közelítés: az élő legenda és az élet

Nehéz eldönteni, mi volt előbb: a kifejezett szándék a valóság megismerésére, vagy a szembesülést követő rémület, és a rémült visszaút a legendák birodalmába, ahol még pontosan látható az ellenállás iránya. Vagy talán a folyamatos átjárás ezek közt a kezdetektől? Ma erről szól az élet? Egyszer valóságos alakok egy álomvilágban, máskor álomalakok egy valósághű világban? Soha el nem avuló kérdés használható válaszok nélkül.
   Végtére is mi történt a nagy hallal?
   A környéket csatornázta a regnáló hatalom. Telenyomta topolyafákkal. Kellett a papír a brosúratömeghez. A megrendszabályozott Ipoly vize nem ragyogott többé a laposon. A kifliforma tó két rövid év alatt kiszáradt. A második évben, amikor a forró déli szelek az utolsó, bivalytaposta mélyedésből is elpárologtatták a vizet, szúróbottal végigkutattuk az iszapot, de a százéves harcsa maradványai nem kerültek elő. A legenda úgy ért véget, hogy csak a teremtő képzelet termékenyítgette tovább.
   Mi következik ebből? Veszítettünk-e azzal, hogy a legenda nem vált tárgyszerűvé? Nyerünk-e azzal, hogy apánk holtteste nem került elő (nem apánk holtteste került elő), és megmarad élőnek? Veszítünk-e azzal, hogy életben tartunk egy legendát? Nem tudni. A rejtélyek élnek, erősödnek, bonyolódnak, beszövik az életet, átigazítják, szublimálják. A tárgyak, a személyek, a valóság kopik.
   Bodor regénye megnyugtatja az olvasót, pontosan középen állunk a tündéri valóság, a valóság tündérei és a gonosz mindent naturáló léte közt. Ha akarunk, dönthetünk, milyen irányt választunk. De nem kötelező dönteni. Az élet függetlenül robog, dönt helyettünk. Csak közben félő, az istenek meghalnak. (Magvető, Bp. 1999)