A párna

A kérdés, hogy Zakics Gyuri meghaljon-e vagy se, fel sem merült. Pápai már az első sörnél eldöntötte: megöli. Ezt vele ne csinálja senki, főleg egy Zakics Gyuri ne, vagy ha mégis, meg kell halnia. Legyen ez elrettentő példa.
    A második sör után már azt is tudta, hogyan csinálja.
    Először a durvább módszerekkel kezdte, de az ötleteket sorban elvetette. A kés sok vérrel jár, nem bírja látni. A horgászzsinórnál sokáig elidőzött, aztán elképzelte, ahogy a damil átvágja Zakics Gyuri nyakát, és a fej elgurul. Ezt sem bírta volna végignézni. A lassú méregtől azért tartott, mert félt, hogy mire Zakics meghal, elpárolog a dühe, sajnálni kezdi a szerencsétlent. Gyorsan ölő mérget meg honnan szerez, ha?
    Maradt a párna. Zakics Gyurit álmában fojtja meg.
    A harmadik sörnél már a részleteket is kidolgozta.
   A negyedik sör után Zakics Gyuri halott volt.
   Pápai megkönnyebbült.
    Az ötödik sörnél úgy érezte, Zakics egyáltalán nincs, nem is volt soha, meg se született. Ettől Pápainak elszállt a maradék dühe is, sőt, valami részvét félét kezdett érezni Zakics Gyuri iránt.
    - Hallotta, hogy meghalt a Zakics? - kérdezte óvatosan a csapost, aki poharakat mosott Pápai orra előtt.
    - Meghalt a Zakics? - kérdezett vissza az. - Hiszen tegnap még együtt söröztek! - hitetlenkedett.
    - Az éjszaka megfojtották - mondta szomorúan Pápai, és a nyomaték kedvéért bólogatott is hozzá.
    - Párnával? - kérdezte a csapos.
 

Állatok

Béla bácsi, aki, ha szép idő van, kint ücsörög a park egyik padján, aznap is lement, hogy elfoglalja megszokott helyét.
    Talán tizenöt perc telhetett el, amikor a park mellett megállt egy narancssárga autó. A kocsi elejét kékre festették, az oldalán pedig zöld felirat volt, ezt azonban Béla bácsi nem tudta elolvasni, pedig nagyon erőlködött, majdnem leesett a padról. 
    - Egy óriás papagáj - mondta aztán, nyugtatva szemét a járművön, és érdeklődéssel figyelte, mit csinál az autóból kiszálló két ember.
    Az autóból kiszálló két ember egy táblát vett ki a csomagtartóból, aztán egyikük elindult vele a park közepe felé, és Béla bácsitól mintegy tíz méterre beleszúrta a tábla aljához hegesztett fémrudat a földbe.
    - FŰRE LÉPNI TILOS! - olvasta Béla bácsi a tábla szövegét, aztán hátradőlt, és odaszólt a férfinak:
    - Ez mindenkire vonatkozik, jóember?
    - Még magára is, papa - mondta a férfi.
    - És magára is? - kérdezte Béla bácsi.
    - Mindenkire, papa - felelte a férfi.
    - Akkor most hogy megy vissza a kocsihoz? - kérdezte Béla bácsi.
    - Majd repülök - mondta a férfi.
    - Még egy papagáj - mondta Béla bácsi, de csak magának, mert a férfi már elindult az autó felé.
    Aztán felállt a padról, kiterjesztette szárnyait, és botját jó erősen megmarkolva elsuhant a park felett.
    - Nem látja a táblát? - förmedt rá egy járókelő, amikor Béla bácsi már majdnem a park széléhez ért.
    - Egy disznó - mondta Béla bácsi, de csak halkan, hogy a járókelő meg ne hallja.
 

Mi történt?

Sém Dániel az utóbbi napokban gyakran elaludt a tévé előtt, de tegnap este volt az első olyan alkalom, hogy akarata ellenére nyomta el az álom.
    Egy érdekes filmet nézett, és mégis.
    Amikor felébredt, magában újra végigpörgette a látottakat, egészen addig a percig jutott, amikor elaludt.
    De akkor ismét elaludt, és a cselekmény álmában újra lepergett előtte.
    A film egy bizonyos Noéról szólt, aki egy bizonyos bárkában élt a feleségével, fiaival és azok feleségeivel. Sém Dániel azt álmodta, hogy ez a bizonyos Noé az apja. A bárkán rengeteg állat volt, körülötte meg rengeteg víz. Sok idő eltelt, aztán az apja több madarat is szabadon engedett. Sém Dániel látta, amint az egyik galamb csőrében olajággal visszarepül a bárkára. De akkor végeszakadt az álomnak, és Sém Dániel felült az ágyban.
    - Mi történt azután? - kérdezte, de nem tudott visszaemlékezni a film végére.
    - Nézte tegnap a műsort? - érdeklődött a szomszédtól, de ott vendégek voltak, nem kapcsolták be a tévét.
    - Mi történt azután, hogy visszajött a galamb az olajággal? - kérdezte az epreskerti buszmegállóban, de úgy néztek rá, mint a bolondra.
    A piacon egy kofának elmesélte az esti filmet, meg az álmát is, de a kofa csak annyit felelt: az már történelem.
 

A megénekelt virág

Sándor bácsi ma már biztos abban, hogy a költészet nem hiábavaló.
    A cserepes virág, amit körülbelül egy éve kapott az unokáktól, az utóbbi hetekben erősen megbetegedett. Pedig Sándor bácsi öntözte, és többnyire mindent úgy tett, ahogy a lánya egy esztendővel ezelőtt tanácsolta. A lánya néhány hónapja, amikor eljött az unokákkal, meg is dicsérte Sándor bácsit, hogy milyen szépen gondozza a növényt.
    - Szerencse, hogy nem érzékeny fajta - mondta akkor szerényen, mintegy válaszként Sándor bácsi.
    De tévedett. A virág levelei néhány hete sárgulni kezdtek, és volt, amelyik elszáradt. Sándor bácsi egy nagyobb cserépbe ültette át a növényt, ám a próbálkozás sikertelen maradt. Sőt: mintha még jobban pusztulásnak indultak volna a levelek. Később Sándor bácsi a szoba egyik sarkából átvitte a növényt a másik sarokba, s néhány nap múlva vissza, de semmi sem változott.
    Aztán eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta: a növények is éreznek. Pár napig simogatta hát a virágot, de hogy nem tapasztalt javulást, végső kétségbeesésében úgy döntött, megénekli egy versben. Bezárkózott a szo-bájába, és egészséges, kövér betűkkel négy strófát rótt egymás alá a virág valaha volt szépségéről. Aztán háromszor felolvasta neki a költeményt.
    Már másnap elkezdődött a változás. A száraz levelek lehullottak, és friss hajtások indultak meg. Két nap múltán pedig, mire a lánya és az unokák megérkeztek, a növény virágba borult.
    Az asszony ismét megdicsérte Sándor bácsit, amiért olyan szépen gondozza a növényt.
    De ő most csak ingatta a fejét, aztán bezárkózott a szobájába. Azt üzente az egyik unokával, hogy estig ne is számítsanak rá. Nagy mulasztása van, rengeteg verset kell megírnia.
 

A síró ember

A síró embert, amint az később kiderült, Mangel Emilnek hívták, de Epreskertben mindenki csak síró embernek nevezte. A környékbeliek nem tudták, hogy hol lakik, hogy honnan és mikor került a faluba. Egész héten nem is látták, csak péntekenként jelent meg, leült a játszótér egyik padjára, mindig ugyanarra, és sírt.
    Mangel Emil minden pénteken délelőtt tizenegy óra tájban jött, húsz-huszonöt percet sírt, aztán elment.
    A gyerekek az első két alkalommal tudomást sem vettek róla, de a negyedik héten már várták, mikor jön a síró ember.
    Mangel Emil jött, sírt, aztán elment.
    Szabó Pici, az óvodások legbátrabbika a következő pénteken odament a síró emberhez, és azt kérdezte:
    - Azért sírsz, mert nincsenek még lepkék?
    Mangel Emil felemelte a fejét, ránézett Szabó Picire, és azt felelte:
    - Nem.
    - Hát akkor miért sírsz? - kérdezte Szabó Pici.
    A síró ember mondott valamit Szabó Picinek, de ezt a többiek nem értették.
    - Mangel Emilnek hívják - újságolta Szabó Pici, amikor visszament a társaihoz.
    Aztán elmondta azt is, hogy Mangel Emil egy regény főszereplője, csak az a baj, hogy a regényíró meghalt, ezért Mangel Emil egy pénteki napon ottmaradt a huszonhatodik oldal alján, egy padon.
    De hogy miért sír, azt Szabó Pici sem tudta.
 

Só

- Kéri a sót? - kérdezte Komoróczy bátortalanul a szemben ülő hölgyet, akit a menzán messziről nap mint nap figyelt, de ma volt az első alkalom, hogy megszólíthatta.
    - Igen, köszönöm - mondta a hölgy, és kivette Komoróczy kezéből a sótartót.
    Míg a nő megsózta az ételt, Komoróczy arra gondolt, hogy pontosan ilyen asszony kellene neki. Egy az ízlésük, egyforma ételt választottak most is, mint szinte minden áldott nap, és az asszony a sóból is éppen megfelelő mennyiséget használ. Igen, végre eljött a pillanat, gondolta Komoróczy, az, amire évtizedek óta vár. Az alkalmat pedig, amit a szerencsének és egy sótartónak köszönhet, nem szalaszthatja el.
    Csendben és nyugodtan ettek, de Komoróczy agya gyorsan járt. Arra gondolt, hogy ez a nő megfűszerezhetné az életét, éppen olyan mennyiségben, ahogy szüksége lenne rá. Egymás után jutottak eszébe azok a dolgok, amelyeket majd együtt csinálnak. Kirándulások, esti beszélgetések, tévé-zések, sőt: mozi. Gondolatban átrendezte a lakást is, ahol élt. Eldöntötte, hogy a nő este melyik oldalon fekszik, s hogy néha megfogják egymás kezét, úgy alszanak el, vagy nem is alszanak el, hanem...
    De amikor Komoróczy idáig jutott, a hölgy azt mondta:
    - Egészségére!
 

Nehéz a búcsúzás

Özvegy Borekné korán érkezett Epreskert apró vasútállomására. A vonat, ami beviszi őt a városba, még nem jött meg, ezért leült az állomás egyetlen padjára, újságot vett elő, és olvasni kezdett.
    Közel félórát várt, mire megérkezett a szerelvény. Ő volt az egyetlen felszálló. Éppen csak behúzta maga mögött az ajtót, a vonat már indult.
    A kocsiban, ahová benyitott, egyetlen utas üldögélt, egy magakorabeli nő. Odalépett hozzá, és megkérdezte:
    - Szabad ez a hely?
    - Csak tessék - felelte a nő.
    Özvegy Borekné letette a táskáját, de nem ült le, kihajolt a nyitott ablakon, a távolodó állomásépület felé nézett, és integetett. Aztán kissé feljebb húzta az ablakot, és útitársával szemben leült.
    - Nehéz a búcsúzás - mondta a nő, és egy papír zsebkendőt nyújtott Özvegy Borekné felé, aki elvette a zsebkendőt és azt felelte:
    - Nehéz.
    Aztán megtörölte a szemét, és hozzátette:
    - Tudja, a férjem.
    A nő néhány perccel azelőtt, amikor megállt a vonat, jól látta, hogy Özvegy Boreknét nem kísérte ki senki az állomásra, ezért azt mondta:
    - Nekem a fiam. Már három éve.
    Hallgattak, míg a vonat be nem ért a városba. Amikor leszálltak, Özvegy Borekné azt mondta:
    - Köszönöm.
 

Mese a gonosz Kishorgászról

    - Blugy! - mondta az epreskerti tó víztükre, amikor Kishorgász belépottyantotta az úszót. A műanyag tálat félig merítette vízzel, gondosan elhelyezte a füvön, és melléült.
    - Pénteki kenyérgalacsni - közölte unottan Halmama a csodálkozó halfiúkkal. - Megyek, nézek valami frissebbet, várjatok türelemmel! - intette őket.
    - Kapás van - állapította meg Kishorgász, amint a kíváncsi halfiúk böködni kezdték orrukkal a horgot.
    - Így ni! - örvendett visszafogottan, s a legkisebbiket beletette a műanyag tálba.
    Később, amint az egy normális mesében lenni szokott, a másik kettőt is.
    - Már megint elúszkáltak! - tért vissza Halmama bosszús kopoltyúmozgással. - No ‘iszen - mondotta -, majd előkerülnek, ha megéheznek! Azzal két szívmelengetőt sandított a galacsni felé, s hopp, egy villanás, már be is kapta.
    - De szép vagy! - artikulált hevesen Kishorgász, amikor Halmamát belecsusszantotta a tálba, a kis halak közé.
    - No végre, megvagytok! - örvendezett Halmama, ahogy meglátta csemetéit. - Ha mindig elúszkáltok, meglátjátok, egyszer eljön a gonosz Kishorgász, és mindnyájótokat elvisz.
    És akkor Halmama mesélni kezdett a gonosz Kishorgászról.
 

A megfejtés

Szabó Pici a földet nézi, az anyja magyaráz.
    - Ez a téglalap - mondja, és a pad támlájára mutat. - Ha csak egy vonalat húzok, az az egyenes.
    Szabó Pici anyja vonalat húz a porba.
    - De rajzolhatsz kört is - mondja. - Vagy ellipszist, az majdnem olyan, mint a tojás. A négyzetnek meg minden oldala egyenlő hosszú vonalból áll.
    - Nem ilyen volt - mondja Szabó Pici.
    - Lehet, hogy csak egy pont volt? - kérdezi az anyja, és ujját beleböki a porba.
    - Nem - mondja Szabó Pici.
    - Pedig biztosan a pontból volt rajzolva, mert minden abból van - mondja az anyja. - A kör, a négyzet, a téglalap, de még a számok is.
    - Olyan volt, mint egy szám, csak nem az - mondja Szabó Pici, és az anyjára néz.
    - Egyes? - kérdezi az anyja, és egyest rajzol a porba.
    - Nem egyes, hatos - mondja Szabó Pici.
    - Ilyen? - kérdezi az anyja.
    - Majdnem - mondja Szabó Pici. - Csak két hasa volt.
    - Nyolcas? - kérdezi az anyja, és egy nyolcast rajzol a porba.
    - Ilyen volt - mondja Szabó Pici. - Csak feküdt.
    - Fekvő nyolcas? Az a végtelen - mondja az anyja.
    - A végtelen volt - mondja Szabó Pici. - Láttam.