5. A nyáj megvert pásztora 

"Előttem fiatalok lépdelnek, merki fiatalok, kezükben lopótök alakú üvegben lobog a láng. Fölém száll a tömjénillatú füst, a lányok után a legények feketében, vörös kezüket összekulcsolják, hátulról csak a fehér gallérjuk csíkját, a kicserzett nyakukat látom. Mögöttük megy Hans Meyer, a gyógyszerész. Fekete zakója a hátára simul. Fejét hol lehajtja, hol fölemeli s körülnéz.

    Magasra felmutatlak, uram, lássanak téged, te kovásztalan kenyér, legalább most lássanak. Nem vagy sokkal magasabb mint ők, annyival csak, amennyivel mélyebbről indultál. Bizony, nagyon mélyről indultál, de alig egy karhossznyival megmaradtál fölöttünk. Beleakad aranyozott sugaraival monstranciád a baldachin kopott selymébe, óvatosan visszaeresztelek az arcom elé. Ezek az öregedő karok még elbírnak téged. Talán mert akkor elbírták a szenvedést is a táborban, a drótsövény mögött. Te mindenről tudsz, most mégis elmondom neked, akkor ezek fiatal karok voltak, de soványak, és a poroló rúdja fölött összekötözték őket. Ez a fej akkor tetves volt és ezek a fogak lötyögtek és lovaglóostorral verte a hátamat az a lányosarcú tiszt, bizony, ott csattogtak kemény és pontos ütései, ahol most selyemmel hímzett arcod néz visszafelé. A tiszt, emlékszel, elém lépett, már nem álltam, inkább lógtam a csuklómon. Elém lépett és nagyon szelíd hangon azt mondta: »Atya kérem, ugye itt nem illik pasztorálni. Válaszoljon szépen.« A szeme volt rettenetes. Fehér volt a szeme és újra kérdezte, ugye nem illik, s mikor azt motyogtam magam elé, hogy »qui es in coelis«, intett és tovább ütöttek. Milyen gyenge a te szolgád. Akkor bezzeg nem az imádság utáni vágy édességét éreztem. Nem éreztem én semmiféle édességet, csak azt az égető fájdalmat, mely egyre hosszabb ideig tartott, mikor a seb keskeny résébe csapott a szíj és akkor ezek a szavak olyanok voltak, mint a gyom meg kődudorok a szakadék oldalán. »Qui«, egy lépés, »es«, egy lépés, »in coelis«, hogy még van levegőm. Minden egyszerre állt és reszketett körülöttem, s mit is tehettem volna, »pater«, egy lépés, »pater noster«, mintha már kúsztam volna, »sanctificetur«, nem bírom tovább, nem bírom. A lányosarcú tiszt nevetni kezdett s azt mondta, bocsáss meg uram, azt mondta félhangosan: A kurva anyádat, hülye ez, hagyjátok a fenébe. Kést rántott elő és levágott a kötélről. Eldőltem, mint egy farönk. Az arcát láttam egészen közelről, s azt mondta különös, messzeségben reccsenő hangon: Ha még egyszer rajtakaplak, kikészítelek, te idióta, s otthagyott.
    Most lefelé lépegetünk. Megkerüljük az új iskola üvegfalú épületét, s megyünk vissza a templomba. Hans Meyer vezet bennünket. Egyenletes léptekkel vezet s könyörög a szűzanyához. Most megszólalnak a harangok. Jókor kongat az öreg Speer, legalább ma ne igyon, kedves Speer, mondtam neki. Mosolygott és bólogatott, meglesz főtisztelendő uram, meglesz, válaszolta. Most már nagy tömeg kísér bennünket. Elnyújtott hangon kántálnak a merki házak fehérremeszelt falai között, hogy lépünk oltárod elé, könyörgünk, tisztaságos anya, ne vesd meg gyermekeidet."
 

6. Hans Meyer imádkozik

"Fosztogatók vagyunk, nem vagyunk ügyes tolvajok. Szeress minket, tisztaságos anya. Szeress minket, mert mi nem tudunk szeretni sem téged, sem egymást. Itt lépegetek, Hans Meyer, a feketeruhás férfiak élén, ki tudja miért, mindig az élen lépegetek. Mögöttem az oltáriszentség, hátamon érzem súlyos fényességét, hiszek benne, de nem hiszem, hogy ő az. Jómódú gyógyszerész, mondják rám. Mindig a gyógyító anyagok finom formáival dolgoztam, porokkal, grammos vegyületekkel, gáznemű lecsapódásokkal, savakkal és alig érzékelhető gombatelepekkel. Hatásokat semlegesítettem és erősítettem föl, az élő ember szöveteiben változásokat idéztem elő. Kellett előidéznem. A tévedéseim rejtve maradtak. Pedig ezek nem a kutató, hanem az ember tévedései voltak. És csakugyan rejtve maradtak?
    Lassan lépkedek. Testem kiegyensúlyozott ritmusa oly ünnepélyes. Jöjj el, szentlélek isten, jöjj el, énekelem. Nagy sötétség van bennem, nagy, csak néha derengő sötét. Senki sem hinné rólam ebben a faluban, hogy egészen betölt. Csak Kirchner, a vendéglős, meg Womek Matild sejt valamit. Tegnapelőtt vettem észre először Kirchner tekintetében azt a rebbenést. Fölfigyelt. Vendégei vannak? Mindig vendégei vannak? -  kérdezte. Igen, morogtam, városi kollégák. Születésnap, tudja. Hazudtam. Iszom. Sokat és mohón iszom. Éjszakáimat benépesíti az elpusztítottak emléke. Érdekes, hogy ezek az arcok, törpe alakok vagy csak az idegeim káprázata, vagy mi ...súlytalanok és a helyüket változtatják körülöttem. Föltűnnek a csillár fényében, a szekrények sima oldala mellett, mint az elmosódó cigarettafüst. Kedvesek, kicsik, aránytalanok, élő szemek, szótlan szájak. Éjfél felé elalszom. Womek Matild a szeretőm. Széles szája nyitva van, amikor lomha mozdulatokkal odaadja magát. Barna harisnyáját nem veti le szeretkezés közben, s kitárt tenyerét vastag combjára szorítja, mintha a harisnyákat gyűrődéstől féltené. Combjainak külső oldalán két hosszú és vékony metszés forradását viseli, amit a Biológiai Kutatók Táborában szerzett. Womek Matild a HN-2-es csoportba tartozott. Rajtuk próbálták, próbáltuk ki az élő szövetekbe ágyazott hydrostin-gombák hatását. Womek Matild nem ismert föl engem, mert amikor a műtőasztalra került, bekötöttük a szemét. Hét műtéten esett át.
    Jöjj el, szentlélek isten. Amikor a hydrostin injekciót fölfedeztem, nem hívtalak. Womek Matild már nem remegett és nem sírt az ötödik műtét után. Csak feküdt a fehér lepedővel leterített asztalon és erősen markolta az asztal szélét. Aki a hét műtétet túlélte, azt fokozatosan föltáplálták. Ha jól emlékszem, hetven nőből nyolc-tíz élte túl a hydrostin-kúrát. Pedig mindent elkövettünk értük. Te tudod, uram, hogy a szabadságolásomat kértem, s idegkimerültségre hivatkoztam, amikor a vezető gyógyszerész magához kéretett. Okos, szemüveges arc, kopasz koponya, csak a szája körül volt valami nyugtalanító vonás, vagy inkább kékre borotvált bőrfelület, amely gyűrődött, rángott, önálló életet élt s váratlanul alakította szája formáját.
    Féltem tőle. Akkor azt mondta, nézd Hans, tudom, hogy nem könnyű ma itt dolgozni, mert... s elhallgatott. De én éppen azt, amit mi munkának nevezünk - szóltam közbe. Most én álltam meg és a szája mozdulatait figyeltem. Nem tudtam folytatni a mondatot. Azt kérdezte halkan, nem értelek jól, vagy rosszul fejezted ki magad, Hans? Nem, nem fejeztem ki... Röviden, mondta és erősen rámnézett. Sok a munka, látom én is. De azt tudnod kell, hogy a tudományos fejlődés szolgálatára tettünk esküt, ugye? Nem jött ki szó a számon... Neked más munkahely ebben az országban nem létezik. Értesz engem? - kérdezte. Itt van a kinevezésed. Ma érkezett, a hydrostin csoport vezetője vagy. Elmész négy hét szabadságra, aztán majd folytatjuk... Jöjj el, szentlélek isten. Akkor nem hívtalak. Womek Matildot nem szeretem, de a szeretőm. Néha fény hatol ebbe a sötétbe. A reggel világít, de az esték belül is feketék."
 

7. "Ellepjük a földet"

"Fehéren áradunk a föld tárgyain, melyek ismerősek nekünk, mégis oly távoliak, csöndesek és engedelmesek. Látjuk egymást, átlátunk egymáson, összevegyülünk és mégis megőrizzük formánkat. Lépünk, úszunk, lebegünk, vonulunk előre. Csontunkon érezzük a feszes fehérségű izmot, ami nem hús, nem bőr, hanem megsűrűsödött szándék, oltalom, elhatározás.
    Nem tudjuk, miért kellett erre a megfogható létre ébrednünk a test homokkal fedett nyugalmából, de átrebbent rajtunk a visszatért tudat elevensége. Parancsunk van. Ez a parancs nem bosszúállásra serkent, hanem megidézteti a könyörtelenséget. Megjelölteti hűvös tenyerünkkel az elszánt gyilkosokat és a gyámoltalan gyilkosokat. Céltalan halálunk most teljesedik be. Meg kell jelölnünk az elbújdosott bűnösöket és föl kell építenünk a szenvedés emlékművét, a Csönd Házát.
    Ellepjük a földet. Az úton, a völgyben, a hegyeken, a fák között, át a bokrokon vonulunk előre. Átszegeznek bennünket az ágak, a kerítések vaslándzsái. Lépteink nyomtalanok. A levelek és a kövek mozdulatlanok maradnak, a sziklák elhomályosodnak, ha talpunkkal érintjük őket vagy ha körülálljuk tömegüket. Befogadjuk a világot, mint a szerelmesek. Visszafelé a messze húzódó völgy medencéjét látjuk, melyben fehér testvéreink megittasultan imbolyognak. Ez a föld ma reggel óta szabadon bocsátotta őket az örökösnek szánt rabságból.
    Ismerjük egymást és ismerjük a sebeinket. Egyikünknek a homlokán, másikunknak a tarkóján, annak a mellén ég az a vakító karika, amit a fegyverek földi létünk utolsó pillanatában sütöttek ránk. Testünkön akkor az a karika szakított seb volt, szélén fekete üszökkel és vérrel, aztán a föld alatt elfehéredett. Ha beesteledik, a karikák kigyulladnak rajtunk és a mozdulatokat végző csontvázak ritmusában fölfénylenek. Ellepjük a földet és világítunk az éjszakában a ránk égetett lámpásokkal.
    Sem mosolyogni, sem szólni nem tudunk. Örökre elveszítettük a szavakat, de megőriztük a gondolatokat. Többé már nem mosolygunk, mert nem ismerjük a jó és rossz különbségét. Valamennyiünkben tenger zúg és a függőlegesnek szépsége van. Nincs mivel néznünk, de mindent látunk. Nem fordulunk egymás felé, ha bekapcsolódunk gondolataink áramkörébe és áthullámzik rajtunk a másik tenger. Egymásban vagyunk, mint a gömbbe helyezett gömb. Akaratunk szétágazó szikrázással keresi meg minden testvérünket, és nem ismerjük a tagadás vagy az ellentmondás megsemmisítő erejét. Egységben vagyunk mint a fűszálak, és engedelmeskedünk ennek az egységnek. 
    Most leereszkedünk a hegyekről és megpillantunk egy kis falut, melyet akácerdő vesz körül. A falu napfényes, de ez a fény olyan most, mint a permetfüggöny, mely megremegteti a fák, a cserepes háztetők, a templomtorony, a csúcsostetejű szalmakazlak, a dombra emelkedő fakerítések vonalait és minden olyan esetlegesnek látszik. Előre vonulunk, de mintha a hátunk mögé pillantanánk egy elfeledett valóság domborművére. Megélénkült pillanatok kereszttüzébe kerülünk s hirtelen átlátjuk földi valóságunkat. Megnőtt arányok kísérnek minden jelenséget. Ajtónyikorgást hallunk, mint égdörgést. Fakapuk lengését látjuk, mint szélvihart. Trágyadombba nyomódó vasvillát a döfés lendületével. Mint hegyekből érkező visszhangot halljuk vissza nevetésünket. Pedig teljes a csönd, és a nevetés évtizedek távolságából érkezik. Asszonyunk lép ki a kövezett útra és nem szomorú. Kutyák futnak át a kőhalmokon és nem gazdátlanok. Lányok öltöznek ünneplőbe és nem sírnak. Elérnek hozzánk a múlt valóság zajai, és kiterjedésük, erejük megnő. Mindennek alapja, súlya és árnyéka van, s minden él körülöttünk, mert fájdalmat érzünk.
    Harangok lengését pillantjuk meg. A harangszó tömör, mint a szeretet. S olyan éles is. Mert a szeretet leng és figyelmeztet. Leng és leereszkedik. Leng és gyorsan beburkol. Leng és elválaszt. Hullámokban érkezik, melyek mind magasabbra ragadnak. Közelednek hozzánk a fák, a házak, a falucskába ereszkedő utak homoksávjai és a patakon átfektetett fahíd nyugalma. Ahogy közelednek, úgy szűnik a remegésük. A kép megdermed és már hangja sincs, s úgy áll elénk riadt szótlansággal, mint akit rajtakaptak. Csöndben, nyugodt lépésekkel érjük el a kis falu első házait."
 

8. Womek Matild lát

"Nekem a harangzúgás a tanyánkat idézi, a foghíjas kerítést, melyet apám a közeli temető sírköveivel támasztott meg, mikor már be akart dőlni, emlékszem az angyalarcra a félig beásott kövön, meg a kőrózsákra, melyek sohasem hervadtak el, meg a fekete márványkőre; ott, ahol elhasadt, hamvasszürke volt, s a földből kilátszottak a szavai: »mint a vakondok«, igen, s emlékszem a roskatag istállókból kihallatszó tehénbőgésre.
    Szerettem a tanyánkat. A vastag falakba kis ablakok mélyedtek s csak sámliról értem el a cserépköcsögöt, amelyben a tej bőrösödött a hajnali hűvösségben. Leemeltem, magamhoz öleltem és futottam vele Güntherhez, aki a kátránytetős színben várt. Gyakran kijártunk a patakhoz. Az országút alatt folyt át s feljebb az akácerdőbe ért.
    Egyszer sokáig nem jött, azt mondták, elköltözött a városba. Hónapok múlva mégis találkoztam vele. Állt a patak mellett, zsebredugott kézzel. Integetett. Amikor melléje léptem, elkomorult, nem szólt semmit, erősen rámnézett s húzott maga után az akácerdőbe. Csak botladoztam utána a korpafű kemény csomói között, nem estem el, futottam vele. Mikor beértünk a fák közé, Günther gyorsan körülnézett, ma is látom megkeményedett arcát, vörös nyakát s kapkodó kezeit s oly távolinak látszott, idegennek, ahogy egy tisztásra vonszolt, felém fordult, átölelt és ledöntött a földre. Birkózni kezdtünk s kiáltottam, befogta a számat és megütött. Ijesztő volt az arca, a szája, a szeme, a vonásai megélesedtek. Csak a nagy súlyát éreztem, a fájdalmat, szoknyám egy csomóban a hasamat nyomta, arcomon végigszántott hegyes álla s teljes erőből a hátába markoltam. Az eget láttam, a faleveleket, Günther csapkodó és nehézillatú haját és számban a vér ízét, undort és keserűséget éreztem. Nem sírtam, nem sírtam: csak amikor fölültem, nehezen váltam el a földtől. Günther ostobán bámult rám, kezével átkulcsolta a térdét. Arca olyan volt, mint egy összeszorított ököl. Mikor felálltam, nehézkesen feléje léptem, rám emelte azt az ökölarcát. Összegyűjtöttem számban a nyálat s a szivárgó vért, s leköptem. Soha többé nem láttam. Elesett a háborúban.
    Mindegyik ugyanazt akarja, amit Günther. Csak ledönteni az ágyba, a fűre, a szőnyegre, nekitámasztani a fatörzsnek, a falnak, mindegy, hogy mikor, s hogy akarom-e. Mit tudtak adni, mit adtak? Egy vacsorát, egy üveg rossz bort, utána meg fürdővizet egy ütött-kopott bádogkádban, míg az ajtó előtt röhögtek, vagy horkoltak az ágyban. Hoztak egy celofánba csomagolt harisnyát s papírpénzt nyomtak a kezembe... A templom körül nagy köd van. Hirtelen ereszkedhetett le, hiszen napfénytől ragyog az egész környék. Mi lehet ez? Már többen fölfigyeltek s ott, a körmenet elejéről kiáltások érnek hozzánk.
    Fellépek egy padra, s nézem az alattam ellépdelő asszonyokat és férfiakat. Énekelnek, imádkoznak, mellüket verik s hajlonganak. Elől, ahol a sokaság elfoglal minden helyet, ott látom az aranyozott tetejű sátrat, alatta a plébános úr halad az oltáriszentséggel, meg Hans, csak téged ne tévesszelek szem elől. Vad rohangálás kezdődik, az emberek összeszorulnak, mintha valami erő nyomná vissza őket. Mi lehet ez? A függőleges selyemzászlók tétován lengenek s lehanyatlanak. Mi lehet ez, istenem, az emberek, a gyerekek, akik a zászlókat maguk előtt tartották, szétfutnak és sikoltozást hallok, mintha asszonyokat vernének, a fényes tető is behorpad a magukrahagyott rudak felett, aztán oldalt dől s az emberek közé zuhan, mindenki fut, amerre lát, csak a plébános úr áll ott egyedül a hímzett palástban. Hans, már nem is látlak, az út árkait emberek ugorják át, egymásba ütköznek s elesnek, az árokba meg a füves árokpartra s ott, a festékes boltja előtt már verekszenek is, és szavak érnek el hozzám, kiáltások, »megtámadták az urat«, »kísértetek jönnek, meneküljetek«, engem is elfog a félelem, talán a föld mozdult meg vagy vihar előszele közeleg, én is menekülnék, de a tolongók közé le sem lehet lépni, lesodorják a padra rakott tojásos kosarakat, fölborulnak, a tojásokat széttapossák, sárga sárban taposnak a talpak, mindenki fut, jaj, mindenki fut, csak a főúr áll ott egymagában, összegörnyedve áll s mintha rosszullét környékezné, most melléje ugrik egy fiú tépett, piros reverendájában, kezében a csengettyű, s eszelősen rázza, kiáltozás, sikoltás, lábdobogás s ez a szüntelen csengettyűszó.
    Hol vagy, Hans Meyer! Engem is magával ránt a tolongás,átlátszó fehérség zúdul le a dombról, a templomból, a házak közötti keskeny vízmosásból, a fák alól, a kőkerítéssel körülvett kertekből özönlik ki ez a fehérség, lépegető s lebegő lények ezek, világító csontokkal, uram, hát vannak fehér ördögök vagy angyalok ezek, eltakarom a szemem, eltakarom, nem akarok tudni erről, és most már a falu felől is közelednek, fehér csoportok kapaszkodnak fölfelé, s az áhítatos körmenet szétfut, mint a birkanyáj. De micsoda ártatlan farkasok ezek, futnak, lebegnek, elvegyülnek az emberek között, már itt suhannak a pad mellett, az egyik mintha rám pillantana s talán biccent vagy mosolyog fényes üregű és fogatlan szájával, lágyan fölugranak a levegőben s körülvesznek, mintha átölelnének, vagy csak megérintenek a testükkel; minden örvénylik körülöttem.
    Hans Meyer, hol vagy, csak ezeket az ördögöket látom, elfoglalják a kockaköves főteret, tele vannak velük a padok, a virágágyak, a gömbakácok árnyékában állnak, a vörös kőkút medencéje előtt, a kertekben, a házak berántott ablakai előtt állnak, a tér köveit beborítják az eldobált kalapok, kendők, szalagok, összegyűrt újságok; imakönyvek hevernek a kövön, meg lerúgott cipők, táskák és kesztyűk fekszenek a sárban, egy ezüstfejű bot a fűben, a tömeg zaját már alig hallom, ó, senki sincs itt, csak a fehér kísértetek körülöttünk, mozdulatlanul. Ragyog a csontjuk.
    Ott állsz, Hans Meyer, soványan és elhagyottan, mint egy fekete ág az árok túlsó partjába szúrva, mintha máglyán állnál, száraz kerítés korhadt léceiből emelt máglyán, melyet senki sem készített, mégis elkészült, ott állsz és nem hallod a kiáltásomat. A fehér ördögök gyűrűjébe szorultunk, a plébános úr beburkolta magát a selyempalástba s didereg. Rémület ül az arcodon, a térdeid reszketnek, a plébános úr kibontja öléből a szentségtartót, magasra emeli, s végigesik a földön. A kísértetek átlátszó keze megérinti a szentségtartót, aranya elfeketedik s olyan lesz, mint a vas, csak a test világít a fekete keretben.
    Most felém jönnek s nincs már bennem félelem. Elborítanak, fölémugranak, áthajolnak a vállamon, megérintenek, homályos kezek erdejét látom magam előtt s a gyűrűm, a nyakláncom olyan lesz mint a vas. Hans Meyer menekül, áttör a lények karéján s a ház tornácára ugrik, hogy a gyümölcsösben elrejtőzzék, nem jut messzire, mintha egy madárcsapat nehéz szárnyát emelné, olyan hang hallatszik, a lények sűrű fehér fallá szorulnak össze s Hans Meyert odakényszerítik a ház fehérre meszelt oldalához, fekete alakja a fehér falon, lábát a menekülés lendülete rángatja, liheg és kiáltana, de nem jön hang a torkán. A fehér vég eltakarja s magába szívja őt. Mikor ismét alakokra oszlik a köd, Hans Meyerből nem marad más, csak a ruha csomója, oldalára fordult cipői s inge, lent, a fal tövében. Tenyeremben a fekete ékszerek, előttem a sárga sár, mögöttem a kísértetek suhogó vonulása, és nem látok már semmi mást, nem látok semmi mást."

* A költő valóságon alapuló víziófüzérét folytatólagosan közöljük. (A szerk.)