A püspök szolga nélkül, hat lepecsételt ládával érkezett. Az éppen a fedélzeten dolgozó matrózok keresztet vetettek, amikor megpillantották, de nem csupán a püspöki palást előtt tisztelegtek imigyen, amely vörös volt, akár a nyershús, hanem a híre előtt is, mely jóval megelőzte jövetelét. Diego de Landa közismert személyiség volt, mind "odaát", mind Európa számos kikötőjében, itthoniban és külhoniban egyaránt. "Az egyszemélyes inkvizíció" - így emlegették a kocsmákban, igaz, csak suttogva, mert hasonlóképpen félték is. Ahol csak felbukkan, vér és tűz jár a nyomában.
     - Igen, kegyelmed - hajolt meg a kapitány esetlenül -, ki ne ismerné méltóságod nevét?
     - Helyes - nyugtázta egy biccentéssel a püspök, rá sem nézve. - Akkor nyilván annak is tudatában van, hogy mint az anyaszentegyház apostola ismét szent küldetésben indulok a vademberek közé. Nem csak felkent személyem, de minden holmim, sőt itt tartózkodásom alatt maga a kabinom is szent és sérthetetlen, mi több, érinthetetlen. Senki, ismétlem, senki a lábát be nem teheti, hacsak én engedélyt nem adok. Még ön sem, kapitány.
     - Igenis, méltó...
     - Továbbá őröket sem tűrök meg az ajtó előtt. Az Úr vigyázza az ő szerény szolgáját  - vágta el a kapitány készülő tiltakozását. - Mivel rengeteg dolgom van, ritkán fogok megjelenni a fedélzeten, s azt kérem, engem se zavarjanak, csak ha feltétlen, mondom, feltétlenül szükséges. - Majd püspöki palástja alól egy apró ezüstcsengőt varázsolt elő. - Ezzel fogok jelezni, ha óhajom támad.
     A csengőnek éles, átható hangja volt. A legénység régebbi tagjai megborzongtak; hogy-hogy nem, mindjüknek az az út jutott eszébe, amikor az afrikai partokon kikötöttek bennszülöttekkel üzletelni, hiszen már sokan megcsinálták ily módon szerencséjüket. Ezek a bennszülöttek azonban igen különösen viselkedtek. Hiába mutogatták ők a tükröket, üveggyöngyöt; amazok csak álltak velük szemben és fogukat csikorgatták. Csak álltak és fogukat csikorgatták ijesztő szenvtelenséggel, mint valami ördögűző varázslatot, ugyanezen az éles, átható hangon.

Az utazás első pár hete dicséretes eseménytelenségben telt. A legutóbbi kaland miatt felújítani kényszerült hátsóárboc-kötélzettel nem akadt gond, a hajó nyugodtan szelte a habokat. Nem bukkantak fel sem sellők, sem tengeri szörnyek. Diego de Landától még ők is tartanak, tréfálkozott a legénység, de csak halkan, nagyon halkan. A püspök napszámra a kabinjában foglalatoskodott, s csak alkonyatkor, amikor a hőség alábbhagyott, bukkant fel néha, mindenki nagy rémületére. Ilyenkor többnyire körbesétált a hajón, majd az orrban kötött ki, és hátratett kézzel meredt az egyhangú, felül kék és alul kék látóhatárra. Mint aki alig várja már, hogy nekiláthasson valamely ott reá váró, halaszthatatlan dolgának. Nem szólt senkihez sem, még a hajólelkésszel se váltott egyetlen szót sem, aki, noha megjárta a hét tengereket, soha nem volt még ennyire tengeribeteg.
     Aztán egy vihart kikerülendő letértek kissé dél felé, ahol pedig teljes szélcsend köszöntött rájuk. Ilyet még a legvénebb tengeri rókák se láttak: az egyik pillanatban óriási hullámok és süvítő szél, a másikban meg tiszta égbolt, hétágra tűző nap és semmi, a legcsekélyebb légmozgás sem. Ahogy teltek a napok, mindenkin erőt vett az elkeseredés. A hőség rettenetes volt, az ivóvizes hordókban sorra megposhadt az ivóvíz. A tengerből fogott halak ehetetlennek bizonyultak. A szélcsend tizenharmadik napján az egyik hajósinas, akinek ez volt az első útja, a tengerbe ugrott, és azonnal elmerült.
     Diego de Langa püspök viselkedésében is szembetűnő változás állt be. Megsűrüsödtek a fedélzeten tett látogatásai, ahol érezhető ingerültséggel fürkészte az eget, a messzeséget. Kabinjából is mind gyakrabban hallatszott ki az ezüstcsengő csilingelése. A hőség ellenére ilyenkor az egész hajó megborzongott. Vizet akart. Olajat a lámpába. Hogy mossák le az ablakot. Meg ezt, meg azt. Végül az óhajok úgy megszaporodtak, hogy a kapitány kénytelen volt az egyik legényt külön a püspök szolgálatára kirendelni.

Diego de Landa püspök nem állhatta ezt a fojtogató hőséget. A poklot képzelte ilyennek, százszorosan ilyennek. Kizökkent az órák normális menetéből; hol ülve elbóbiskolt, hol felriadt, éjszaka ébren hánykolódott, nappal meg alig bírta nyitva tartani a szemét. Az az újszerű, izgató érzés, mely a püspöki palástra pillantva elfogta, a vitorlabontás óta eltelt hetekben lassan alábbhagyott. Talán mert azelőtt sem volt szemernyi kétsége sem, hogy megérdemli. Noha azért hívták vissza a vademberek (magában csak így nevezte az indusokat) földjéről, hogy felelősségre vonják, mert módszerei iránt bizonyos nyelvek kifogásokat emeltek, sikeresen megvédte tetteit. Mi több, azok helyességéről teljesen és végleg meggyőzte a királyt, aminek kézzelfogható eredménye a püspöki palást. Szája sarkában mosoly játszott, ahogy elképzelte, mit fognak szólni azok a "bizonyos nyelvek" dicsőséges visszatértéhez.
     Az előtte heverő pergamenre pillantott. Egy szárított bőrtekercs, rajta különös jelekkel. Másoknak különös, helyesbített gondolatban. No nem mintha rajta kívül valaki is látta volna. Még a katonák, akik begyűjtötték a vademberektől, még ők sem pillantottak bele, ebben biztos volt, mivel minden rajtaütés előtt gondosan előkészített szózatot intézett a hadsereghez, melyben nem mulasztotta el élénk szavakkal ecsetelni, hogyan kárhoznak el s égnek örök időkig a pokol kénköves tüzében az istentelenek s mindazok, akik hagyják magukat a gonosztól elcsábítani. Nem, azok a bátor vitézek előbb csókoltak volna meg egy leprást, semmint belekukkantsanak ezekbe az eretnek iratokba. Amelyeket amúgy sem értett senki e kerek világon, csak ő.
     Balbus melius balbi verba cognoscit, kuncogott magában. "Dadogót jobban ért az, ki dadog maga is." Bár az indusok eretnekek s így minden irományuk máglyára való, Diego de Landa megtanulta a nyelvüket, persze csakis Isten nagyobb dicsőségére. Nem volt egyszerű dolog, időt s türelmet követelt - aminek ő történetesen bővében volt. Parancsba adta az összes eretnek pergamen, könyv, ikon elkobzását. Maní legnagyobb kőépületét jelölte ki gyűjtőhelyül, s az hamarosan meg is telt. Ő pedig titokban átválogatta az ott összegyűlt irományokat. Nagy részük természetesen értéktelen volt: zagyva, istentelen macskakaparás, semmi több. Akadt azonban érdekesség is.
     De Landát két dolog izgatta kimondottan. Az egyik a matematikai okfejtések, melyek noha minden esetben elkerülhetetlenül ostoba következtetésekbe torkolltak, a számítások kristálytiszta logikáját nem lehetett nem tisztelni. A másik pedig az imák. Ezt még a matematikánál is nehezebbnek bizonyult megérteni, lévén a vademberek teológiája fejletlen és zavaros, de kétségkívül voltak benne figyelemreméltó meglátások. Diego de Landa tudta, nagyon sokan elvakultnak tartják, pedig ő igenis meg akarta ismerni az ellenfelet, megtanulni az ő fejükkel gondolkodni, hogy aztán rá lehessen őket vezetni az egy igaz útra. Így esett, hogy bár Maní főterén a vademberek írásos emlékezetét őrző tárgyak ezrével égtek el, jó pár eretnek kíséretében, a legértékesebb darabok megmenekültek a lángoktól és abba a hat lepecsételt ládába kerültek, melyek kulcsától a püspök egy pillanatra sem vált meg.
     Ismét a tekercsre fordította figyelmét. Egy kis szelencéből elővette a saját maga által készített azték ábécét tartalmazó lapot, és nekilátott az első látásra fohásznak látszó szöveg fordításához.

"Aki a menny négy oszlopát emelted,
és őrized evilági létünk lángját,
engedd láttatni való tenmagad,
arcodat a zikkurat tetejéről... "

     Homlokáról egy izzadtságcsöpp hullott a lapra. Micsoda rekkenő hőség, semmi levegő, semmi szellő. Csengetett. Vizet. A hang, akár a vademberek csőből kifújt apró nyila, fúródott a bőrébe. Vizet, vizet.
     Maga sem értette, mi történt, de egyszer csak arra eszmélt, hogy egy indus arc hajol fölébe. Támadás, őrség ide, akarta kiáltani, de a torka száraz volt, akár a tapló, nyelvét meg se bírta mozdítani. Az arc olyan közel hajolt, hogy érezte a másik keserű izzadtságszagát. A vastag száj mosolyra húzódott a fekete arcban. Diego de Landa megadta magát az elkerülhetetlennek, és lehunyt szemmel várta a szúrást. A gyomorba, alulról fölfelé mozgatva a pengét; így szokták, látta már éppen elégszer. A szúrás helyett azonban csak valami halk neszt hallott, amely szintén nagyon ismerős volt, bár egészen máshonnét. Kinyitotta a szemét. A vadember a tekercset nézegette. S lassan nyújtotta a kezét, hogy megérintse a másik lapot, az ő titkos ábécéjét. Ekkor a püspök lerázta magáról az őt megbénító rontást. Felpattant és harsány kiáltással a betolakodóra vetette magát.

A legédesebb álmából felvert kapitánynak kellett némi idő, mire felfogta az elmondottakat.
     - De engedelmével, méltóságod maga kérte a vizet. Többen is hallották a csengetést.
     - Nagyon jól tudom, mit kértem és mit nem - felelte a püspök. - Csakhogy a kabinomba senki nem léphet be engedély nélkül. Ez az eretnek pedig nemcsak hogy megszegte ezt a tilalmat, de a papírjaimat nézegette! Eretnek kém!
     - Ő arabus, méltóságod, nem indus, csak egy arabus legény, és csak vizet...
     - Kém, ha mondom!
     - Igen, méltóságod. Bár nem hinném, hogy tudna olvasni...
     - Kételkedik a szavamban? - húzta ki magát a püspök.
     A kapitány lesütötte tekintetét.
     - Nem, méltóságod.
     - Tehát?
     - A fiú... kém. . .
     - És mi jár a hazaárulónak?
     - Méltóságod, talán...
     - Mi jár?!

Az ítélet végrehajtására azonnal sort kerítettek. Azonban mire mindenkit a fedélzetre hajtottak, keleten lassan már színeződött az ég, s a sötétség sem volt annyira áthatolhatatlan. A mozdulatlanul lógó vitorlák fehér leplei baljósan szellemekként tornyosultak az emberek fölé, akik verítékben úszva, ugyanakkor dideregve bámulták a kapitányi hídon a bíborvörös palástot. Diego de Landa dörgő hangon adta elő a történteket. Senki nem kelt a szerencsétlen védelmére, még csak nem is pisszentek.
     - A gonosz itt ólálkodik körülöttünk, ezért minden percben nyitva kell tartanunk a szemünket, hogy felismerjük mesterkedéseit. Ébren kell lennünk nappal, és ébren álmunkban is. Szolgáljuk az Urat minden lélegzetvételünkkel. Mert az Úr jóságos. Kérünk, Urunk, könyörülj rajtunk, bűnösökön most és halálunk óráján is. Ámen.
     A szerencsétlent a jobb oldalon eresztették le. Külön kötél tartotta a kezét és a lábát, a köteleket pedig két-két ember mindkét oldalon. Egyenletes mozdulatokkal húzták. Az addig kábultan hallgató bűnös sikoltozni kezdett, amikor keze a vízhez ért. Magas átható hangon sikoltott, akárcsak az ezüstcsengő. Víz, víz. Az emberek sápadtan, reszketve álltak a fedélzeten. Aztán a sikoltás elfúlt. A nap a tat felől emelkedett lassan, épp a püspök háta mögött. A bíborvörös palást színe egybefolyt az éggel. Vér és tűz.
     A hajó másik oldalán előbukkanó testnek már nem volt hangja. Ahogy a fedélzetre emelték, merő vér volt, a hajó aljára rakódott algák valósággal megnyúzták. De még élt.
     - Felkötni - mondta a püspök, s sarkon fordult, hogy kabinjába vonuljon.
     - Engedelmével, méltóságod - állította meg a kapitány -,  ha valaki ezt túléli, azt a tenger törvénye értelmében életben szoktuk...
     - Szokás? A tenger törvénye? - lépett vissza a püspök. - Mióta szokás a tenger törvényét Isten törvényei elé helyezni? - emelte föl hangját. Lenézett a matrózokra. - Talán nincs két hete szélcsend? Talán nem szokatlanul hosszú ez az idő? Mi más ez, ha nem jel? Napok óta imádkozom, kérem az Urat, árulja el elégedetlensége okát, hogy miért sújt bennünket haragjával, s most ím, felelt! Áruló került közénk s próbált a végzetbe taszítani mindnyájunkat! De mert az Úr kegyes, tudatlanságunkat csak szánja, és megadja a választás lehetőségét is: a mi halálunk vagy az övé. Ez a kérdés.
     Az emberek izegtek-mozogtak. A kapitányra néztek, de az konokul a csizmájára meredt. A nap már majdnem teljesen feljött, a levegő rohamosan forrósodott. Ekkor egyvalaki megmozdult, vagy mozdulni látszott, s a többi már ment magától. A vérző hústömeg, mely már bajosan volt embernek nevezhető, pillanatok múlva az előárbocon lógott. Aztán minden tekintet a püspökre szegeződött.
     - A deo vocatus - rite paratus. Isten szólít, neked jó így - mondta, majd elmosolyodott. És ebben a pillanatban a nap teljesen a horizont fölé ért, s a vitorlák meglebbentek. Feltámadt a szél.

A legénységet kezes báránnyá változtatta a csoda; a továbbiakban egyetlen hangos szó vagy káromkodás nélkül tették a dolgukat, nagy ívben elkerülve a püspököt.
     A kapitány attól kezdve ki sem dugta az orrát kabinjából, a hajó irányítását az első tiszt végezte.
     Diego de Landát nem ajzotta fel a csoda. Az ő hite amúgy is elég erős volt. Hitt és tudott. Visszatért kabinja magányába a tekercshez, és egész napon át megszállottan dolgozott.
     Talán észre sem vette a bensőjében eluralkodó lázat. Tán igen. Talán csak a hőségnek tulajdonította. Vagy a csodának. Tudta-e vagy sem, a kinyilatkozás már megtörtént, és nem a bibliai harsonákkal és égzengéssel, hanem azzal a misztikus gyöngédséggel, amiről a tekercs is beszélt. "Arcod a zikkurat tetejéről." A megérkezéstől számított fél éven belül Diego de Landa püspök meghasonlik korábbi önmagával, és attól kezdve mindent elkövet annak a kultúrának a megmentése érdekében, melyet zömében éppen ő semmisített meg az Úr nevében. Pergameneket, tekercseket, ikonokat gyűjt, rendszerez majd. "Arcod..." S nem sokra rá nyoma vész Közép-Amerika őserdeiben.
     De mindez még fél év távolában vár. Az idő sürgethetetlen. Így hát Diego de Landa megdörzsöli sajgó szemeit, s a csengő után nyúl, majd a mozdulatot félbehagyva elheveredik az ágyon. Kemény nap áll mögötte. Abban a minutában el is nyomja az álom, s hosszú-hosszú idő óta először alszik nyugodtan, mélyen egész éjszakán át.
     Irány észak-északnyugat. A tenger csendes.