Az 1960-ban franciául, esztendő múltán német nyelven is megjelent modern szobrászati lexikonban (Hazan-Knaur) az ez idő tájban Nyugat-Európában és másutt helyére talált huszadik századi magyar szobrászgeneráció szinte teljes bemutatása megtalálható. De Vörös Béla ekkor ismét és minden továbbit meghatározó, egyben újra felvirágzó munkásságának nem említése - méltatlan és figyelmeztető hiány. Az "egykori hazában" képzett, de a külhonokban magára talált és fokozatosan meggyökeresedett nemzedék tizennégy magyar tagjáról olvashatunk itt adatgazdag, reprodukciókkal megjelenített eligazításokat, a kötetvégi irodalomjegyzék Michel Seuphor több reprezentatív albumát regisztrálja, így a Hajdu Istvánról és Beöthy Istvánról Párizsban megjelenteket egyebek között.  

    A Kassák példáján elindult és a kubisták fővárosában újrahonosult Csáky József közöttük a legidősebb. Hazai kiállításai és itthon kiadott emlékezései, no meg a róla magyarul megjelent publikációk révén a legtöbbet róla tudunk. De pl. a Hunyad megyei Banicán született, 1964-ben velencei nagydíjas Kemény Zoltánról kevesebbet (1907-1965) - ez már a mi szégyenünk. Schöffer Miklós sikertörténete - úgy tűnik - az utóbbi időben kissé méltatlanul megfakult, és a művek elméleti-szellemi hatásaira tekintőn Victor Vasarelyé ugyanígy - a növekvő szegénység tékozol. Anton Prinner, Alexander Gonda és mások a századközépen lexikális ismertetésre méltó munkássága a nemzetközi hírnév fókuszába került, de szinte ismeretlen maradt szülőhazájuk közönsége előtt. Már-már fényűző budapesti tárlataik és a Szépművészeti Múzeum modern anyaga révén Pán Márta és Székely Péter méltán híres és invenciózus művészi munkássága szülővárosukban is diadalt aratott. Az utóbbi remek albuma nemrégen ugyanígy.  

    A lexikonban találhatók legtöbbje művével, jelentős hányada személyes jelenlétével szerepelt "a magyar származású", külföldön élő 20. századi képzőművészek műcsarnoki kiállításain (1970, 1982/83 "Tisztelet a szülő földnek"), így Vörös Béla is természetesen. Ő és mások még egy-egy korábbi vagy későbbi hazai bemutatón, pl. az egykori Európai Iskola művészeinek folyamatos, majd kíméletlenül ellehetetlenített tárlatain 1946-48 között.  

    Vörös Béla művei 1947-48-ban három budapesti csoportkiállításon is láthatók voltak, "a magyar származáshoz" ő talán a leginkább érezhetően és a legkövetkezetesebben, már-már "röghözkötötten" ragaszkodott. Szülővárosába utóbb hazamentett egy önálló múzeumra elegendő és méltó gyűjteményt munkáiból. Végakaratát teljesítve fia Esztergomba hozatja édesapja hamvait. Az urna egy remek köztéri szobrocskája talapzatába építtetett: a Haldokló fiú megrendítő figuráját a helybéliek arrajártukban naponkéntláthatják, ha éppen észreveszik.  

    Önálló és állandó bemutató eddig csupán Vasarelynek és Schöffernek jutott "az idegenbe szakadt" szobrászok közül, ahol az adomány mellé másféle donáció is került. Az elfogadásban itt osztatlan az öröm és egyet értés rendszerint - a felépítésben, megvalósításban és megtartásban rendre kényszerszülte halogatás mutatkozik, akár az ingadozó stabilitású gazda(g)ság örök függvényeként. Szomorúan ingázó procedúrák bizonyítják a bukdácsoló és el-elakadozó, mély kátyúkba zuhant folyamatokat. Soroltatnak sokhelyütt, Esztergomban sem másként a dolgok hervadhatatlan rendetlensége szerint.  

De él magyar, áll Buda még: a lexikonban szereplők jelesebb hányada alkotásainak "állandó láthatása" (társaságukban Péri László, Amerigo Tot és mások művei) egy-egy kézjeggyel biztosított a Szépművészeti Múzeumban (néhányuk másutt is) - önálló állandóság csupán az említett kettőnek jutott. A raktárak mélyéről juthatna többnek is.  

   Az időpontokban és megoldásokban ugyan eléggé változatos, szívesen mellőzném mégis az alkotók "külföldre kerülésének" közismert történeteit. A legkorábban Csáky József indult el Szegedről gyalog. Párizsba a következő esztendő, 1908 nyarán érkezett, menetközben alkalmi munkákat vállalva meg-megtelepedett, így keresve meg a további cipőket és a más útravalót. Az útra kelések indítékai is mozgalmasak, fordulatosak. Hárman Erdélyben születtek a lexikonban szereplők közül, a kettős indíték esetük ben kiváltképp érthető, sorstépő század gyermekei. Az esetenkénti oknyomozás eredményei sem lebecsülendően változatosak - mindegyikőjük akár egy sorsregény.  

    A húszas évek közepe táján már "a bolond évek Párizsába" néhányuk Csákynál kényelmesebben jutott: Vörös Béla az 1922-24 közötti budapesti bemutatkozásai sikerével 1925 őszén Beöthy István szobrász és Körmendi András festő társaságában a képzőművészek Szinyei Társasága utazási pályadíját nyerte el, mellé a műgyűjtő Nemes Marcell alapítványának ösztöndíját - ekként kezdődött az igazi "sorsregény".  

    A maga curriculum vitae-jét ő ugyan nem írta meg, de Dévényi Ivánhoz írt leveleiből, Wehner Tiborral folytatott beszélgetéséből kirajzolódik korábbi sorsának vonalhálózata, az életút íve pontosan követhető. A későbbi jelesebb tartózkodások helyszínei, egyben az átszállások időrendje és fordulatai ugyanígy. Elszomorító, hogy "a végállomásig" a tőle korábban "kiszálló" Dévényi már nem juthatott: a személyes varázsában és műveiben egyaránt nagyszerű "távoli barát" hamvait Esztergomban illően a remek Zolnay László, és egy váratlan felkérésből, duplázott bánattal a Haldokló fiú szobránál e sorok jegyzője búcsúztatta 1983. május 19-én.  Eredményeiben, hatásaiban és egészében akár "sikertörténet" lehetne századunk magyar képzőművészetének históriája, de a nemzeti fátum többszörös érintésével és az értetlenség állandó itthoni kényszerében (stb.) aligha az: igazán gazdagok csak a Dunától távolabb beérettek és a mégis kiemelkedő hazaiak érdemének közös felidézésével együttesen lehetünk. A sokszínű és felfénylő sorba az egykori esztergomi parasztvendéglős gyermeke méltán állítható és pontosan illeszthető. Kora eléje is sokszoros választási kényszerek hágóit emelte, aligha kegyetlenebbet, mint társai elé. Szülővárosától ugyan eléggé távolra került, bár mégis ebben a világméretekben megkínzott, téveszmék és kirekesztések szorításában őrlődő, légszomjjal dúsított, bombáktól terhes, áldozatokban minden korábbinál sűrűbben bővelkedő világban pergette le a maga közel kilencedfél évtizedét. Erejét és szívósságát, művészetének értékét bizonyítja, hogy a család fészekmelegétől távol, többszörös idegenként teremtette elő szinte napról napra élete és munkája közvetlen lehetőségeit. Gyermekkori környezetéről, hat testvéréről keveset tudunk, sorsukról ugyanígy. Magunkat is áltatva reménykedünk, békésen pihennek a helyi és környékbeli sírkertek az idők során elporladt fejfái alatt. Ifjúságáról annyi emlék maradt, amennyit hűséges krónikásával leveleiben közölt, az ezek nyomában róla írt portrékban olvasható. Így pl. az, miként fordult az árokba először az álmokban farigcsált életszekér. Tengelyét törve a gyermekkori ábrándok után több ízben is. Saroglyájából az álmodozó kihullott hamar, akár egy űrutas önállóságára kényszerítve a nyugalmasabb sodrásban reménykedőt.  

    Minden további a szobrász élete és műve hazai dokumentációjában fellelhető. Az ismétlődésektől tartózkodva ajánlom a róla írt krónikák bekezdéseit, albuma és korábbi katalógusai is eligazítanak. Mert bizony kevéske történt az 1975 augusztusában nyílt, donációját majdhogy teljességében bemutató életmű-kiállítás után. A kedves városától sorsával ugyan elszakadt, de örökségével folyamatosan ragaszkodó alkotónak egyfolytában adósai vagyunk. De talán mégsem maradunk: öröm, hogy az 1975 utáni tárlatsorozattal vágyaiból valamicske mégis megvalósulhatott. Műve születésének centenáriumán a Vasarely-múzeum kamara-kiállításával és az ünnepi esztergomi bemutatóval talán még inkább a művészetbarátok látókörébe kerül. Régi ismerőit és az újabb felfedezőket meggyőzheti, értékeiről ismételt bizonyosságot meríthetünk.  

Vörös Béla egyéni formaképzése úgy természetelvű, hogy a maga önálló szemléletű gondolkodásával lényegíti műveibe százada plasztikai újításainak tudatával elfogadható stiláris eredményeit. "...törekvésem az - mondta egy képzőművészekből álló baráti társaság előtt -, hogy abból a káoszból, amelyben ma élünk, kibontakozzon egy olyan művészet, amelynek középpontjában [...] az emberi tartalom áll...".  

    Személyes léte már-már mindennaposnak tűnő örömeit és bánatait formázta, rajzolta és festette alkotásaiban, őrizve a még otthoni ájer tapasztalásainak életelveit. Tette mindezt úgy, hogy a művet teremtő szándékaiban a hazai Vedres Márk intelmei és a párizsi Constantin Brâncusi erényei fonódtak össze, akár a jó barát Csáky József, Beöthy István és másoknak az övétől eltérő formai ihletei. A hagyomány és lelemény, a Rend és a Kaland éteri mezőinek középvonalai között koptatott magának mezsgyét, örökségét az "áramlatoktól" függetlenül, bár a hatások korszerűségére figyelmezőn, a maga emberközeli eredetiségében stilizálta át. Sohasem csábította a formanyelv távoli tengermélyének igézete, szellemiségének tartománya következetesen partközelben fogadta a messziről érkező szél járatokat. Az "ihlet" belülről érte őt.  

    Személyes nosztalgiái szinte köznapiak, aligha mulandó erényeit az alkotások élményvilágának sugárzásával teremti meg, műveiben az ösztön és a tisztaság elemi szabadsága uralkodik. Habitusában morális, ugyanakkor valamiféle korszerű "aurea mediocritas" már-már horatiusi igényű törvénye parázslik és csillan fel arasznyi műveiben, szinte egy folyamatosan hitvalló ember életigényű vallomásai.  

    A humanitásukban is mélytüzű alkotások elsődleges értelmi és érzelmi világában teremtőjük erőteljes, egyben szemérmes férfiszemlélete már-már feltűnő. A "másik nem" formaszépségében az alakzatok kedélyábrázolásának változatai mutatják az őket ölelő környezet sorsállapotait.  

    Az alkotások mikrokozmoszában változatos formaképzéssel és testhelyzetekben fiatal lányok és érett asszonyok végtelen sora - kezükben, vállukon, ölükben korsóval, akár más tárgyak szimbólumteremtő kapcso latával sugallják a kompozíciós harmónia plaszticitását; önálló kisvilág teremtődik itt az arányok klasszikus rendje, a "súlyegyen" örök életű kánonjai szerint. A figurák foglalatossága eredendően a tisztaság élményéhez, a mindennapos derű intimitásához terelgeti a szemlélgetőt: haját babráló fiatal lány, vagy éppen gitározó, megszámlálhatatlan anya kisgyermekével, fürdőző vagy csupán könyöklő nőalakok a műterem zsúfolt polcain. Arányaikban tökéletes, apróságukban monumentális művek a tárlatokon. Az, hogy az önmaga tömbjébe kerekített nőfigura parasztlány éppen vagy kútkáván álló életszimbólum, már-már meglepő a sorban: külön érvényű kinyilatkoztatás a korábbiak után.  

    Egy-egy jellemző gesztus vagy váratlan póz nemcsak a formaszépségek változatait idézi fel, de az életörömöt, a kedélyhullámzást és a gyötrődést ugyanígy; a mindennapi kenyér varázsát, a nyár perzselését, utóbb a meg fáradt aggódást, akár a szenvedést a sorozatos létbizonytalanság következményei között.  

    A jobbára parányi nőalakok gyakran gyermekükkel alkotnak és ihletnek harmóniát, egy-egy a mellhez szorított gitár, a felemelt karok kecses ívei sugallnak igézetet, olykor alig jelzett drapéria az ölben vagy a vállak körül. Az indázó kezeknek színes rendeltetése elevenedik, amikor a karcsú lányalak a haját rendezi, befonja, fésülködik, vagy éppen korsóját emeli.  

    Aligha egyhúrú muzsika ez: a megejtő varázsú tértestekre formázott figurák a "pozitúrában" az örökké emberi létvilág legbensőbb pillanatait jelenítik meg, az alkotó álmodta harmóniát, a megőrzött ábrándok érintéseit. A derű fogytával és a környezeti valóságból eredően komor, majd végzetes pillanatokat, amikor teremtőjüknek a világot oltalmazó humanitása a tiszta égboltot felhőző, vagy csupán köznapi, akár kivételes tragédiák kal szembesül.  

    A végzet elkerülhetetlensége megmutatkozik madáralakjaiban is: a reményre ösztönző, fészket építő figura utóbb elbukó, az örök kegyetlenség tapasztalatával gazdagodott, sebesült madárrá magasztosul (1964).  

    A művek sorsváltó rendjében kettős figuráció ritkán található: az elefántcsontból formázott, nagyszerű Testvérek együttesét (1939) a Fiatal párduettje követi (1946), utóbb a remek Két fej (1954) és a Párbeszéd nemes ívben, megtisztultan összehajló bronzai (1970); a Rómeó és Júlia emlékműtervének apró plakettje (1967) az egyidejű és életteli Nyár kecsesen csavarodó társaként. Jó emlékeim elő- és erőterében az 1945-ben formázott Fekvő nő31 centiméteres bronzfigurájának, az Ülő parasztlánynak (1966), akár az 1967-es Leányfejnek kiemelt helye született.  

    A hatvanas években "pálcika-testüket" megőrizve gyakran felállnak az ülő vagy fekvő, vízszintesen tömbszerű figurázatok (A vak, Mindennapi kenyér, Követ dobáló fiú stb.), a szobrász eszméktől és a korszellemtől, a történtek hatásaitól szorongató érzelmi világképe új gondolatfelhőkkel gyarapodik (Börtönben, Deportált, Megújhodás, majd Apostol, Szent Ferenc és mások), társadalomszemlélete elveszti korábbi életbizalmait (A hipokrita). Humánuma a hozottaknál és szerzetteknél még változatosabb példákra lel, világlátása friss bölcsességekkel gazdagodik.  

    Az 1921-es Vízhordó bronza bár "természetelvű iskolamunka", ekként is mesteri alkotás. A későbbi és kissé "kubisztoid", Párizsban formázott Kacsa és Galamb, akár a Grácia (1926-27) életerősen üdítő kezdet és a szellemiséghez méltó folytatás. A fekvő helyzetű nőalakok angyali sorozata ekkor a Dallamos, majd Ritmikus hullámok új figuráival (1971), A reggelnyújtózkodójával bővül (1967), utóbb és közben A tranzisztort tartó nőbronzával is (1971).  

    A szobrász zenei élményét a korai párizsi évek jazz-kultúrája serkenti, a Jazz-zenekar lüktető bronzplakettjét (1927) a Trió (1928) és mások követik. A későbbieknél valamicskével teltebb, egyben éneklő Anya gyermekével két változata akár egy-egy a kor hangulatába illő madonnaszobor. Velük a Haját fonó lány bronza (1929) zárhatná "az első párizsi korszakot" - helyt adva az elefántcsont keménységében faragott, még zártabb tömbű alkotások, majd az így formáltak tapasztalataiból alakított bronzok gyönyörű sorozatainak. Párizsi látogatásai során a hatvanas években Kassák Lajos barátja műtermében a lapjaiban (Alkotás, Kortárs) sokszor és szívesen reprodukált, egyben "harminc év előtti" Vörös Bélára talált meglepődve. A levelében feltett kérdésekre a s*vres-i mester szinte az apologéták bizonyosságával válaszolt.  

    Vörös Béla olajképei és tusrajzai, gouache-i, pasztell- és krétarajzai sem csupán egy-egy plasztikai alkotás előképei, vázlatai. A maguk elkülönült világában élnek, és a szobrokhoz hasonlatos szigorral őrzik a hazai indulás szellemnyomát. Tartalmaikban a világváros és a század kataklizmáinak értelmetlen és a szellemből kitörölhetetlen hatásait.  

Nagyon kedves volt maguktól, hogy gondoltak S*vres-re. A rövid három kérdése az életem egész problémája, és nehéz volna oly rövid válasszal felelni rá, mint ahogy azt nekem föltette. Vártam, míg az év eseményei befejeződnek, hogy ezekre feleljek. Az első az egészségemre. Az utóbbi időben annyi bajom és a sok munka miatt nem sokat gondoltam rá, úgy, hogy már sokszor az orvosságokat elfelejtettem szedni, és ez nagyon jót tett, úgy, hogy egész jól érzem magam. A második a zseniális fiamra csak azt, hogy nem zseni, de jó fejű gyerek és beleilleszkedik a 20. század társadalmába. A tavalyi morális sikerének, hogy a "Concours générálon" a fizikából és a matematikából első díjat kapott csak az idén láttuk meg a praktikus eredményét. Ugyanis, hogy itt valaki a "Grande École"-ba mehessen, két évi tanfolyamot kell elvégeznie a "Lycée Louis de Grande"on, ami az egyetemmel egy nívón van. André az eredménye folytán engedélyt kapott, hogy ezt a két évet - ha tudja - egy év alatt végezze el. Ő a két évi anyagot hat hónap alatt vette át és a fiatal korára való tekintettel miniszteri engedélyt kapott, hogy az École Polytechnique-be és ugyanakkor az École Normal Supérieur-be a concours-on ott ez évben felvették. Így őt 6 hónap után fölmentették, és 3 hónapot a külön szobában készült e két concours-ra. Eredmény: az École Politechnique-on Párizs és környékén 1200 jelentkező közül első lett. Az ország összes jelentkezői közül a második helyet kapta. Az École Normal Supérieur-on pedig 380 matematikára jelentkező közül csak 30 növendéket vesznek föl, és ezek között az André 14-dik lett, és ő ezt választotta, mert ez magasabb nívón van, mint az École Polytechnique. Amire nem számítottunk, mert nem is tudtuk, hogy itt havi 1.000.- frank fizetést kap, és 200 frankért teljes ellátást négy évig és aztán az állam gondoskodik az elhelyezéséről 4.000.- frank kezdő fizetéssel.  

Részemre ez nagy megnyugvást hozott, mert a fiam a világ legügyetlenebb teremtése a praktikus élettel szemben. Tiszta morálja és a jó karakterénél fogva az ingét is odaadja, aki ezt tőle kéri, de ez még nem is volna baj, de az apjáét is odaadja. Így váratlanul meglepett, hogy a fiam 18 éves korára elérte, hogy megáll a lábán szülői segítség nélkül még a nyaralását is beleértve, mert ugyanaz a család, aki tavaly Spanyolországba vitte, jelenleg Svájcba vitték el, hogy a fiának ott matematika-leckéket adjon.  

A harmadik kérdése a munka volt. Hát bizony az ittlétük óta sokat dolgoztam. Kassákné rosszul föltett kérdésére, hogy szeretem-e Kassák és Vasarely munkáit, és Kassák találó megjegyzése, hogy a munkáim 30 évre emlékeztetik vissza, sokat visszajött a gondolataimban és lelkiismereti kérdéssé vált előttem, és a választ ezekre szobrokban valósítottam meg, melyek közül már látott párat, de van még vagy 20-25, és ha lesz majd fényképem róluk, alkalomadtán elküldöm, mert ha nem is lettem absztrakt, de kritikája konstruktív eredményt adott. Én nem vagyok és nem is lehetek egy intellektuel-szobrász, és ez mégjobban nyilvánvalóvá vált. Nálam vagy van ihlet vagy nincs, és nem tudok kispekulálni szobrokat. Tagadom, hogy a művészetben haladás van, erre rájöttek mások is, a nagy forradalmárok, a Picasso, Braque, Léger épp 30 évvel ezelőtt, és főképp azok, akik a legnagyobbak voltak.  

A dekoratív eredményüket felhasználják sokan, többek között Vasarely és még mások. Bármennyire értékelem okos alkalmazását a dolgainak és a bámulatosan változatos technikai frissességét, a dolgai mégis ritkán lépik túl a dekoráció határát. A sikerük, vagy Schöfferé szintén, ki már valójában a tudomány határába tartozik, amit csinál. Majd rájönnek, hogy a Michel angelo bravúrját a Szent Péter-templom kupolájával és Leonardo da Vinci összes tudományos és technikai csodáit túlhaladták, de a Sixtusi-kápolnát és a Leonardo más művészi munkáinak szubjektív értékeit még Picasso sem tolmácsolta olyan mély emberi érzéssel, mint ők - és itt van a művészet. Bármily szerény helyen is álljak a szobrászat terén, a Kassákné kérdésére, hogy szeretem-e Kassák Lajos és a Vasarely dolgait, a felelet úgy tisztázódott az agyamban, hogy épp a két súlyos operáció adta meg a helyes választ, ami közben bekövetkezett.  

Ezt a két operációt elkerülhettem volna egy okos, lelkiismeretes belgyógyász révén, aki könnyen kikezelhetett volna.  

Én a legnagyobb tisztelettel, sőt csodálattal kísérem és figyelem mindazon tudósok munkásságát, kik veseátültetéssel foglalkoznak. Vagy a sebészt, aki motorral helyettesíti a szívet. Ők az egész életüket erre a munkára szentelik, és erre nagy szükségünk is van, mert fölmérhetetlen értékekkel gyarapítják biológiai ismereteinket. De Isten őrizzen mindenkit, hogy erre szüksége legyen valakinek.  

Mint szobrász, nem tartozom a forradalmárok közé. Véleményem az, hogy a táblafestészetnek és a szobrászatnak ma nincs vezető szerepe még akkor sem, ha Picasso csinálja. Demokratikus államokban erőltetik és érvényre juttatják, ha politikai tartalma van. A nyugati államokban pedig akkor, ha dekoratív jellege van, ami a praktikus technikai haladás szolgálatába állítható be (a Vasarely esete). Ebből a szempontból ő föltétlen előnyben van az én fölfogásommal szemben, mert ha önállóan nem, de kollektív értelemben értve (építész ingenieur) hozzájárul egy közös művészi alkotás létrehozásához.  

Szerintem a dekoráció alkotó része a művészetnek, így alkalmas arra, hogy környezeti hangulatot keltsen, de nem lehet önmagában művészetnek mondani.  

Szerintem a művészetnek mondania kell, vagy legalábbis sugallnia valamit, és ezt szeretném maguknak bemutatni és kérni magukat arra, hogy legyenek oly szigorúak a bírálataikban, amilyennek azt kiérdemlem, mert lehet, hogy az megint újabb ambíciót fog adni a munkához. Jelenleg itt van Galambos Ferenc, aki a Fészek-klubban fog vetítettképes előadást adni a rajzaimról az őszön.  

A legszívesebben pedig azt látnám, hogy ha maguk erre jönnének és meglátogatnának. Lehetséges volna, hogy itt is lakjanak, mert megnagyobbítottam a lakásomat. És ebben a reményben búcsúzom, őszinte nagyrabecsüléssel üdvözlöm mindkettejüket. 

Béla Voros 

Végtelenül elszomorított az a hír, hogy a vendégeskedés kórházzalváltódott föl. Hinni szeretném, hogy egészséged jobbra fordul, és talán még te is kijöhetsz a feleségeddel - én a meghívást mindig fönntartom.  

Hisz annyi harcot és nélkülözést keresztülharcoltál, és épp a sikert nem bírod elviselni, ami nekem majdnem hihetetlen. Jó egészséget jó morallal, a viszontlátás reményében nagyrabecsüléssel üdvözöllek.  

Kedves Kassákné  

Mint föntebb mondom, a meghívásom mindig fönn fog állni. Nagyon sajnálatos, hogy így történt. Fiam most kapta meg a licence-ot, tehát taníthat matematikát a lycée-ben. De természetesen most az agrégé-ért folytatja. Holnap indul katonai szolgálatba, tehát a szobája üres marad.  

Nagyon elkötelezne, ha hébe-hóba jelentené Kassák egészségi állapotát.  

Szeretettel üdvözlöm mindkettejüket 

Béla Voros

(A dr. Csaplár Ferenc engedélyével közölt levelek a Kassák Múzeum gyűjteményében találhatók.)