|
JUHÁSZ
ATTILA
Fixír
Podmaniczky Szilárd:
Képlapok a barlangszájból
Zavarba hoz bennünket ez a fotós.
Előbb csak
a gondolatait, képzeletét megihlet sziklák érdekelték, meg a koromrajzolatok
a barlang mélyén. Sokszor kalandozott már odabenn, de most - mintha megelégelte
volna az átfagyásokat, a sötétség rossz szellemeit - az foglalkoztatja:
mit lehet kintről is látni a benti dolgokból. Ahogy néz egyre befelé, emlékezetében,
fantáziájában gyorsított előhívással sorjáznak a fotocellával exponált
felvételek. Mint a villanóképeken, ahol pillanattá merevedik a kiröppenő
denevérek suhanása.
Aztán csak
suhognak-zuhognak a képek, akár egy egész esztendő üdvözlőlaptermése. Egy
szájtátásnyi idő alatt egy egész kép-regény.
*
Sok szempontból rendhagyó műnek számít
Podmaniczky Szilárd könyve, de ha valaki különcködést feltételez benne,
szerintem melléfog.
Mielőtt megvesszük,
szokás szerint belelapozunk: csócsálgatjuk, mire is számítsunk. Megtetszenek
az ötletei, poénjai. Hazavisszük, nekilátunk, egyszercsak rájövünk, hogy
ez a könyv sokkal jobb, mint ahogy elsőre mutatta magát. Közben észrevesszük,
hogy lehetőséget kaptunk kipróbálni egy újfajta olvasásmódot, s vele egy
különleges képességet a másképpen-is-szemlélésre, eddig talán ismeretlen
érzelmek átélésére, hogy akarjuk és képesek is legyünk - legalább a m?élmény
hatása alatt - olyannak és olyan másnak látni a világot, amilyen, még ha
furcsaságait máskor inkább ki is kerülnénk.
Zavarba jövünk,
ha végiggondoljuk, hány alkotó és műve juthat eszünkbe a könyvbéli opusok
kapcsán. A szemléletmód, stílus, műfajiság, szerkesztéstechnika, de olykor
még a témaválasztás jellegzetességeit tekintve is reminiszcenciák sokaságát
véljük felfedezni. Az írások tekintélyes mennyisége is magyarázza, hogy
az áthallásnak nagyobb a valószínűsége, de nem zárható ki a szerző részéről
némelykor a tudatos rájátszás szándéka sem. A képlapok poétikájának
teljes szuverenitása ugyanakkor mégis megkérdőjelezhetetlen.
Az eredetiség
vezető szerepet kap a műélmény összetevői között is. Podmaniczky úgy nyújt
kikapcsolódást az olvasónak, hogy egyúttal - jó vándorgyúróként - megdolgozza,
felpezsdíti szellemi és lelki aktivitását. Ötleteinek nemcsak különlegessége,
hanem inspirációs hatása is fontos. Belefeledkezve a kimeríthetetlen változatosságba
természetes igényünkké, belső késztetésünkké válik a sokirányú nyitottság
és empátia. A szerző mégis újra és újra meglep bennünket - szituációk furcsaságával,
hangulatok sajátos árnyalataival, nyelvi leleményeivel, érzelmek és cselekvések
szokatlan motivációjával. Kiváló képessége van a legjobb pillanatok megragadására:
a megfigyelés-megérzés-megfejtés dimenzióinak középpontjában tudja rögzíteni
a felvételt. Játszik s játszani enged, lát és láttat, elgondolkodik és
elgondolkodtat, átérez és átéreztet. Szemlélet- és beszédmódja egyaránt
lehetővé teszi, hogy a nagyközönség és az ínyencek is kedvüket leljék a
könyvben.
Sejtem, hogy
a kötet címében szereplő műfajmegjelölést sokan képes-lapnak olvassák először.
Fontos pedig, hogy értsük a különbséget, s ráadásul az is nyomatékot ad
a dolognak, hogy később már egyetlen címmel sem találkozhatunk a fejezetek
vagy az egyes opusok elején. Egy képeslap (anzix, üdvözlőlap) a feladója
személyére nézve érdekes leginkább: kitől kapjuk, mit ír magáról? Aki azonban
a képlapokat készítette, nem a szerző alanyiságát tekinti elsődleges
kérdésnek. A problematika ugyan egy ars poeticus jelzés erejéig őt is foglalkoztatja
(ld. a második fejezet 3. darabját), de igazából mindvégig a háttérben
marad, így személyére-szerepére nézve az olvasó-néző-címzett nem kap semmilyen
biztos fogódzót.
Bár a szerzőre-narrátorra
egyetlen konkrétum sem utal a szövegekben, mégis ő az, akit aztán a legjobban
megismerhetünk. Amíg a szereplők minden egyes opusban mások és mások, addig
az ő látás- és láttatásmódjában állandó és egyre árnyaltabb karaktert érzékelünk.
Ez tűnik egyben az egész mű legfőbb kohéziós erejének is. Mindenekelőtt
kiváló ismerője a léleknek, mondhatni, avatott behaviorista (sőt etológus).
Éles szemű megfigyelő: apróságokra, gesztusokra fogékony, amelyeket gyakran
nemcsak bemutat, hanem értelmezésüket is azonnal megkísérli. Logikája és
képzelőereje egyaránt gyorsan kapcsol. Érdeklődésében megkülönböztetett
szerep jut a sajátos hangulatoknak, a furcsa, olykor meghökkentő jelenségeknek.
Különös érzéke van összetett emóciók lényegi megragadására, és nem riad
vissza a szélsőségek keveredésétől sem. Időnként tapasztalhatjuk szociális
problémák iránti érzékenységét. Nagyfokú empátiára képes, de megvan benne
az analízishez szükséges objektivitás, távolságtartás is. Az olvasó ugyan
kezdettől fogva hálásan reagál a humor sokféle árnyalatára, mégis valószínűleg
egyfajta illúzióvesztést érez végül a groteszk, bizarr összkép legfőbb
komponensének.
Úgy gondolom,
hogy ez a maga sokféleségében megelevenített korkép tulajdonképpen az egész
könyv egyetlen igazi "szereplője". Akiket más esetekben így említünk, azok
most csupán kelléknek tűnnek. Ennek megfelelően hihetetlenül nagy számban
(több százan) vannak jelen, de mindannyian csupán néhány pillanatig. Ha
találkozunk is nagy ritkán ismétlődő megnevezésekkel ("a férfi",
"a nő", "a kisfiú"), semmi sem utal rá, hogy adott alkalommal ugyanarról
a valakiről eshetne szó. Nem lehet fontossági sorrendbe sem állítani őket,
arcuk, jellemük igazából nem körvonalazható. Az esetek többségében "egykék",
gyakran magányuk vagy idegenségérzetük apropóján is. Ha van közös vonás
bennük, akkor az nem más, mint jellegzetes élethelyzetekben megnyilvánuló,
olykor nevetnivaló furcsaságuk, helyenként devianciájuk. Ezekre számtalan
variációt biztosít a szerző fantázia- és ötletgazdagságát dicsérő, sokszor
abszurd szituációk tárháza, de találkozhatunk átlagemberek típusreakcióival
is, amelyekről esetleg környezetük vélekedik különös módon.
Érdemes röviden
kitérnünk a "jellemábrázolás" módszertanának néhány egyedi motívumára is.
Egyetlen szereplőnek sincs neve (meg sem jegyezhetnénk, ha lenne), foglalkozásukat
azonban a szerző hangsúlyos helyen, leggyakrabban az első mondat elején
közli. Ez talán arra utal, hogy elegendő őket társadalmi-lény-mivoltukban
szemlélnünk, vagy esetleg arra, hogy mesterségükben (pl. matematikus, katonatiszt,
zöldséges, főmérnök stb.) hordozzák tipikus jellemvonásaikat, akárcsak
a beszélő nevek tulajdonosai máshol. Ebből a szempontból kiemelkednek azok
a figurák, akiknek foglalkozása valamelyest rendhagyónak minősül (makk-kereskedő,
hastáncosnő, hentes, lángnyelő, templomszolga). Számomra azonban az tűnt
a legérdekesebbnek, hogy szerzőnk az esetek több mint egynegyedében nem
is embereket állít a középpontba. Olyan módon és mértékben antropomorfizál,
hogy az már több a csábító ötletek kipróbálásánál, és nem magyarázható
a már említett beleélő képességgel sem. Figyelmét gyakran ragadják meg
különféle madarak és bogarak, illetve természeti jelenségek (például felhőalakzatok),
de a nagy számokból következően nem ritka az olyan szöveg, amelyben az
extremitás határáig jutunk az emberi jegyekkel, képességekkel való felruházásban
(pl. áram, kiflik, fű, dísztárcsa, hűtőkamrák, antenna, vállfa, húsdarabok,
kés). A jellemalkotás problematikájában azonban a legfőbb tényezőnek az
egyes opusok végletesen rövid terjedelme számít, hiszen ez a 2-6 sor "hosszúságú"
műfaj eleve nem alkalmas hagyományos értelemben vett karakterábrázolásra,
csupán egyszerűsítésre, redukcióra.
Indokolt tehát
visszatérnünk a műfajiság kérdésére. Korábban már utaltam rá, hogy a képlapok
nem képeslapok, mégis fontos azonban a szójátékos kapcsolatteremtés, hiszen
maga a szerző is használja a kifejezést. ("Aztán elkezdődött. Azt mondta,
olyan volt, mintha egy szeméttelepen több tonna képeslapot lapátolnának
az arcába, hogy végül a rengeteg üdvözlet maga alá temesse.") Ha nem nagyon
zavaró a következő poétikai fikció, fogadjuk el, hogy itt a lap képes oldala
hordozza a tényleges infortnációt, ráadásul nagyjából éppen annyit, amennyit
egy üdvözlőlap szövegszerűen is tartalmazhat. Fotós szemmel nézve egy történetnek,
egy szituációnak egy rövid (laokoóni intenzitású) pillanatába sűrített
néhány elemét. A szerző fantáziáján túl ezért eléggé sok hárul a befogadó
képzeletére is, hiszen az ő dolga marad a kiegészítés, a rekonstrukció,
a kontextus teljességének helyreállítása. Úgy gondolom emiatt, hogy Tandori
Dezső észrevétele (miszerint a megfáradt olvasó számára eszményi a rövid
terjedelem) csak részigazság, hiszen az igazi műélmény - például egy haiku
befogadásához hasonlóan - bizonyos fokú elmélyedést, meditativitást is
igényel az olvasás közben-után, ami időben alaposan megsokszorozhatja annak
tartamát. Többek közt éppen ez lehet a biztosítéka, hogy ne csupán ötletáradatnak
tekintsük a művek eme sorozatát, mivelhogy nem is arról van itt szó. Kétségtelen,
hogy a szerző poétikai határokkal kísérletezik: mennyi az a minimális impulzus,
amely még elegendő lehet a művészi feszültségindukáláshoz, de sikere teljes,
így hát - nem kizárva azért annak lehetőségét, hogy sok olvasó mégis csupán
a gyors poénokra lesz vevő - azt gondolom, a képlapok egyáltalán nem pihentető
gyorsolvasmányok.
Új műfaj született
itt vitathatatlanul, amelyet azonban kár lenne egyszerűen félperces
novellának nevezni, bár az örkényi párhuzamot semmiképpen sem szabad
figyelmen kívül hagynunk. Egy sajátos ötvözettel van dolgunk, amely alkalmas
rá, hogy kifejezőeszközeit, terjedelmét és érzelemvilágát tekintve eltérő
vagy rokon művészeti ágak és műfajok jellegzetességeit önálló formában
alkalmazva hasznosítsa. A legfontosabb átfedések olyan fogalmakhoz kötődnek,
mint a portréfotó, tájkép, csendélet, a publicisztikából a kroki, a képregény,
a minikrimi, vagy hogy maradjunk a hagyományos szépirodalmi kategóriáknál:
epigramma, életkép, a weöresi egysorosok, illetve anekdota, (állat)mese,
novella.
Minden egyes
opus ábrázolásmódjára jellemző tehát a sok kihagyás. Ennek okán is fontos
vizsgálnunk kapcsolatukat egymással, a fejezeteken és a könyv egészén belül
egyaránt. Gyorsan észrevesszük, hogy a szerző nagyfokú autonómiát kölcsönöz
minden darabnak. Szorosabb összetartozás csupán az első három és az utolsó
két szöveg között tapasztalható, amelyek egyfajta kettős motivikus keretet
képezve a mindössze sejtelmesen körvonalazott alapszituációt szemléltetik.
Ehhez kötődik a csodálkozó szándékú szájtátástól a fogak agresszív összecsattanásáig
tartó erősen szubjektív időtartam, a "regényidő", amelyet más jelzések
kapcsán akár egyévnyinek is van okunk feltételezni, hiszen a könyv elejétől
a végéig éppen 52 fejezetre oszlik a képlapok mennyisége.
Kép-regényünk
egyetlen felvétele sem tanúskodik azonban a mondottakon kívül motivikus
összetartozásról, folytatódásról. A többször felbukkanó elemek esetében
sem beszélhetünk kohézióteremtő szándékról, lehetőségről. Nem figyelhetünk
meg kronologikus rendszerezettséget (bár a könyv egyes negyedeiben a szövegek
utalásrendszere némileg követi az évszakok változásának tendenciáját),
nyoma sincs eseményszálaknak és továbbvitelüknek, az egyes opusoknak konkrét
ideje és tere sincs, hogy kapcsolatok létrejöttét eredményezhetné. Bizonyos
mechanikusság teremt csak rendet a szerkezetben (minden fejezetre 9 szöveg
jut), amelynek poétikai funkciója nem tűnik számottevőnek, hiszen a fejezeteken
belüli szomszédság ugyanúgy jól tűrné a felcseréléseket, mint a teljes
fejezetek viszonylag szabad mozgathatósága. Nem jut eszembe jobb párhuzam,
mint a lapátolás "rendje": vajon kell-e logikát keresnünk abban, hogy egy
nagy halomból mikor honnan kerül az adott laptömeg a lapátra, s ennek pillanatában
vagy a potyogás közben részei milyen véletlen sorrendiséggel kapcsolódnak
"érintőlegesen " egymáshoz. A szerkesztés vezérelve tehát a montázstechnika
alkalmazása, amely nem ritkán a szövegek belső kompozícióját is meghatározza:
"A kisfiú mélyen a fotel karfái közé húzódva egy piros műanyag pisztoly
csövét karcolgatta a körmével. A tévé képernyőjén sziszegve szaladtak a
mákszemek. Egy galamb szállt a párkányra, toporgott, mint aki nem tudja,
jól van-e."
Azt hiszem,
a legszerencsésebb mindezt úgy felfogni, hogy a műegész létrehozásában
egyfajta mozaikszerű összkép szerepelhetett végcélként, amely részleteinek
kezelésével a szerző korélményéből a szétforgácsoltságot, a világkép széttöredezettségét
is képes metaforikusan megjeleníteni, leképezni.
Mivel az egyes
darabok terjedelme igen rövid, korántsem mellékes, milyen sajátságokat
mutat az önként vállalt korlátok közé szoruló nyelvi kivitelezés. Ez azért
is érdekes szempont, mert eddigi kötetei kapcsán szerzőnk éppen a nyelvi
erő és lelemény apropóján kapta a legtöbb elismerést. Most komoly változásokat
tapasztalhatunk, amelyek egy része a műfajvál(asz)tás következménye. Ezzel
magyarázható a szövegmondatok átlagos terjedelmének jelentős lerövidülése,
s vele az is, hogy a művek egy hatodának terjedelme nem is több, mint csupán
egyetlen mondatnyi (ez pedig a mostani néhány sorral szemben korábbi novelláiban
több oldalt is kitehetett). Ökonomikusságról tanúskodik a nyelvi asszociációk
szerepének csökkenése a szövegépítésben (nincs "nyelvgerjedés").
Sehol nem marad hely az élőszóra, a dialogizálásra, és úgy tűnik, a szlenges
elemek használatának radikális visszaszorítása szintén műfaji kritériumnak
számított a képlapok esetében.
Általánosan
fegyelmezettebb jelleget mutat tehát a mostani opusok nyelvi világa, ez
azonban egyáltalán nem zárja ki a Podmaniczkynál már bevált szójátékok
viszonylag gyakori előfordulását, ami jó terepet kínál az alkotó ötletgazdagságának
is. Úgy gondolom azonban, hogy Jánossy Lajos véleményével szemben nem beszélhetünk
olyan elkülöníthető szövegtípusról, sőt olyan művekről is csak elég ritkán,
amelyek csupán a nyelvi helyzetek kiaknázására vállalkoznának. A szavak
többjelentése, a frazémavariációk szellemessége nem puszta viccelődés vagy
ötletkergetés okán lép működésbe, pl.: "A vérátömlesztő részeg portása
a heréjét sarlózta a ház mögött, s azon gondolkozott, hogy a halál ugyan
kaszával jár az emberek között, de hogy a fenőkövéről eddig még nem hallott,
ez azt jelenti-e, hogy a halál kaszája önélezős."
Még két olyan
nyelvi jelenség van, amely feltétlenül figyelmet kíván. Nem vitathatjuk
el szerzőnktől a szemléletmód, a kifejezésmód szubjektivitását, de mégis
szembetűnő, hogy sehol sem találkozunk a nála korábban olyannyira kedvelt
első személyű narrációval. Lehet, hogy ez a korrajz elkészítéséhez szükséges
objektivitás, elfogulatlanság jelzése nyelvi módon? A teljes kívülállóságot
persze ki kell zárnunk, hiszen a szövegek harmadában olyan értelmezéseket,
kommentáló jellegű társításokat találunk, amelyek teljes mértékben a szerzőre
jellemzőek. Ezek mindahányszor egy-egy hasonlításban, párhuzamban testesülnek
meg, olyan módon, hogy az ötlet személyességén túl képesek akár agnosztikus
gondolkodásmódról, akár kifinomult érzékenységről tanúskodni, vagy sejtelmes
bizonytalanságot, máskor meg érzékletes példaszerűséget, a képzelőerő gazdagságát
szemléltetni. A hasonlító szerkezetek nyelvi kivitelezése is bravúrosan
sokszínű, és nem ritka, hogy egy-egy műben továbbvitt, többszörös hasonlításokkal
találkozunk: "A repülők, mintha egy nem látott cipzárt húznának össze
az égen, mintha alatta mindez csak egy sportszatyor lenne, amit nem használ
senki, mert minden edzés elmarad.
*
"Végül térjünk vissza az olvasó esetleges
bizonytalanságait előidéző körülményekre. Hogy mit is kezdjünk a képlap
meghatározással, talán nem igényel még egzaktabb kategorizálást. Aki csak
most ismerte meg Podmaniczkyt, a szerző sokoldalú eredetiségének köszönhetően
gyorsan megtalálja az érdeklődés, a szimpatizálás apropóit is a művekben.
Régebbi olvasói úgy vélhetik, szerencsés módon volt képes egyszerre megőrizni
és megújítani önmagát. A kis üzenetekhez kapcsolható reminiszcenciák tovább
segíthetik a műélvezet hatókörének tágulását, a jelentés árnyaltabb megközelítését.
E téren a recenzens a már említetteken kívül főként Csehov-, Kafka-, Kosztolányi-,
Radnóti-, Beckett- és Hrabal-élményének felfrissülését köszöni a képlapok
előhívójának. Csupán azon töpreng még, hogy milyen olvasásrendre biztassa
az ezután próbálkozókat, nehogy csak spontán csapongjanak vagy bármit is
elsiessenek. Talán a legjobb lenne, ha többször újraolvassák a könyvet.
Meglátják, nem fogják unni, és mindig máshol lesz majd kedvük hosszabban
is elidőzni, ami szintén így van jól. (Palatinus, Bp. 1999.) |
|