A kanonizáció kitüntetett szerepet játszik napjaink irodalomértésében. Az elmúlt évtizedek irodalomelméleti kutatásai világossá tették, hogy egy-egy alkotói (élet)mű nem egyszer s mindenkorra lezárt, befejezett, rögzített entitás, nem önnön dicsőségét időtlen időkig hirdető építmény, hanem szüntelenül aktualizálható és éppen ezért aktualizálandó eleme egy folytonosan változó irodalmi viszonyrendszernek. Műnek és életműnek önmagában sem értéke, sem jelentése nincsen; értékét és jelentését mindig az adott kor értelmezői, ha tetszik, jelhasználói közösségeinek ízlés-, érték- és normarendszere határozza meg. Írók és művek kanonizációjában, ennek megfelelően, koronként nagyon éles, sok esetben érthetetlen vagy megmagyarázhatatlan fordulatok következhetnek be.
     Babits Mihály pályájának fogadtatástörténetére különösen érvényesek a fenti megállapítások. Indulását dühödt, kíméletlen s csak az Adyéhoz mérhető értetlenség fogadja, hogy néhány évtizeddel később mindezt felváltsa az irodalmi vezérnek kijáró feltétlen és kritikátlan elismerés vagy elutasítás végletes hangja. Munkásságát az ötvenes-hatvanas évek hivatalos irodalomtörténete az elefántcsonttorony hamis és torz kalodájába zárja, amelyből, mintegy ellenhatásként, a hetvenes-nyolcvanas évek olvasói és kutatói újrafelfedezése szabadítja csak ki. Az összkiadás egyes kötetei ekkor soha nem látott példányszámban jelennek meg és fogynak el, s a nyolcvanas évek legelején Rába György kivételes igényességgel és ala-possággal megírt monográfiáinak (Babits Mihály költészete 1903-1920, Bp., 1981; Babits Mihály, Bp., 1983) köszönhetően megtörténik életművének értő és tárgyilagos szakmai-tudományos feldolgozása is. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években azután, a recepció újabb fordulataként, előáll az a furcsa helyzet, hogy a minden korábbinál árnyaltabban feltárt, bemutatott és hozzáférhetővé tett babitsi életmű összetettsége és gazdagsága, illetőleg a korszak egyszerűsítő és egyneműsítő ún. elvárási horizontja között újólag áthidalhatatlannak tetsző esztétikai távolság (distancia) teremtődik. Az olvasói érdeklődés a könnyebben megközelíthető vagy divatosabbnak ítélt alkotók és művek felé fordul, a szaktudományos kutatás pedig a szövegek kritikai-filológiai természetű gondozására szorítkozik.
     Kelevéz Ágnes Babits-könyve ebben az ellentmondásokkal terhes közegben születik meg. Nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy a babitsi írásművészet és személyiség jobb megismerhetőséget, értelmezését elősegítse és a Babits-kutatáshoz, a kor színvonalán álló, tudományos igényű megközelítéssel járuljon hozzá. A kötet szerzője éppen a Babits-versek kritikai kiadásának előkészítő munkálatai során döbben rá arra, hogy különösen a pályakezdő költő tevékenységének vizsgálatakor mennyire szűkösnek bizonyulnak a filológia hagyományos és már-már változtathatatlannak hitt módszerei: "A klasszikus szöveggondozói munka célkitűzése létrehozni egy hibátlan, ideális szöveget, megtisztítani azt a romlásoktól, rekonstruálni a művet úgy, ahogy azt szerzője megírta. Egy pontosan kidolgozott módszerrel, a szöveggondozói személyesség kiiktatásának hitével és látszatával egy végérvényességet és hibátlanságot sugalló eredmény létrehozását törekszik. Mára általánosan elfogadott alapelve az ultima manus, tehát a költő által utoljára jóváhagyott változat alapszövegként való kiválasztása, a költőnek saját szövegével kapcsolatos végső akaratának tisztelete. Az összes ettől eltérő variánst ehhez a kiválasztotthoz méri, és ennek rendeli alá. Ám ennek nem hűségre törő publikálását igyekszik megvalósítani, hanem az alapszöveget az előzményekkel, a szerző szokásaival, a nyomtatási sajátosságokkal összevetve emendálja, és a főszöveg, vagyis egy hibátlan változat létrehozására tör. Teleologikusnak tekinthető szemléletével a műnek egy olyan statikus állapotát hozza létre, mely a kialakított szöveg tökéletesen befejezett állapotát sugallja."
     A Babits-hagyaték kivételes bősége, a csodával határos módon csaknem teljes egészében fennmaradt kéziratvariánsoknak a költő által gondosan eltervezett, módszeresen jegyzetelt és folyamatosan karban tartott együttese, textológiai elveinek, költői gyakorlatának, valamint alkotói léthelyzetének folytonos változásai, a kéziratokon fellelhető idegen kéztől, feleségétől és saját magától származó feljegyzések és adatok eltérései stb. az alkotás folyamatának, költő és mű, mű és befogadó viszonyának egy sokkal dinamikusabb, a szöveg állandó mozgását előtérbe helyező megközelítését teszik lehetővé, illetve követelik meg. Kelevéz Ágnes ennek jegyében a főként a francia irodalomkritikában elterjedt, nálunk viszonylag szélesebb körben a Helikon című folyóirat tematikus, 1989/3-4. számának megjelenésétől ismertté vált, úgynevezett genetikus kritika szövegkezelési módszerét alkalmazza Babits fogarasi éveinek pontosabb leírására: "A »génétique textuelle« megkérdőjelezi a végleges, befejezett szöveg fogalmát. Nem tesz hierarchikus különbséget annak különböző stádiumai között, hanem magát a keletkezés, a változás folyamatát vizsgálja és azt igyekszik bemutatni. A hetvenes évektől kezdve egyre szélesebb körben hódít. [...] a genetikus kritika képviselői vizsgálataikban előnyben részesítik a teremtést a teremtménnyel, az írást (écriture) a leírttal (écrit), a szöveg születését a végleges szöveggel szemben; választásukban a sokat helyezik az egy fölé, a lehetségest a végleges fölé, a dinamikust a statikus fölé, a születést a struktúra fölé. A genetikusok a szöveg szükségszerű aspektusának rovására, melyet a hagyományos textológia lényegében finalista felfogása teljes mértékben elismert, annak lehetséges aspektusára helyezték a hangsúlyt. Általánosságban elmondható, hogy a genetikus szövegkiadásokban ennek megfelelően a publikált szöveg maga is teremtő folyam, amely magába olvasztja saját elő- és utótörténetét. Ennek jegyében a művek keletkezésé-nek összes lehetséges állomása fontossá válik a sajtó alá rendező számára, a jegyzetektől kezdve a naplón át a vázlatokig. Ezek összessége az előszöveg, az »avant-texte«. Sőt a »megírás« csak része a szöveg fejlődésének, hiszen a mű a publikációk során is változik, vagyis a szövegek továbbélnek megjelenésük után is. A nyomtatott művek különböző változatai együtt alkotják az utószöveget: »aprés-texte«. A genetikus kritika egyik központi gondolata, hogy az előszöveg, a szöveg és az utószöveg három állapotának szerves összességében kell vizsgálni, elemezni és - ha van rá mód - közreadni az irodalmi művet."
Az elvi-módszertani tisztázást követően izgalmas nyomozás veszi kezdetét; egy tudatosan megtervezett, minden körülményre gondosan ügyelő felfedezőút a babitsi szövegek és élettények, tényatomok új szemléletű felkutatása és elrendezése érdekében. A nyomozás vagy felfedezőút során a kutató a mikrofilológia lehető legteljesebb eszköztárát mozgósítja. Lenyűgöző kitartással és alapossággal tárja fel a különféle szövegváltozatok fizikai jellemzőit (papír és tinta minősége, elhelyezkedés, rétegzettség), írásképét (kis- és nagybetűk használata, ékezetes magánhangzók írásmódja, betűnagyság, központozás), lejegyzési módját (lineáris és táblázatos lejegyzés; tisztázat, beragasztás és fogalmazvány megkülönböztetése), a megjelent és szánt szándékkal asztalfiókban tartott versek arányszámát és annak a pálya egyes szakaszai során történő változását, az életrajzból, levelezésből, visszaemlékezésekből kikövetkeztethető legvalószínűbb keletkezési dátumokat stb. Az aprólékos adatgyűjtés azonban egy pillanatra sem válik öncéllá; mindvégig elkerüli a művek nem egyszer tapasztalt, szaktudósi buzgalmú túlmagyarázásának, túlértelmezésének (overinterpretation, misunderstanding) csapdáját. Ellenkezőleg, a szinte észrevétlenül egymáshoz illesztett újabb és újabb filológiai mozzanatok összességükben meggyőző erővel bizonyítják, hogy "az Angyalos könyv három füzete nemcsak Babits költővé válásának folyamatáról, hanem a nyilvánossághoz való viszonyának három fontos, pályája egészét is befolyásoló szakaszáról tudósít". Az első számvetés készítése az addig elért eredményekről, a második a széles nyilvánosság elé lépés szándékolt, rejtőzködő elodázása, mígnem a harmadik az 1908-1909 fordulóján átélt meghatározó impulzusok (sajtótámadások, fogarasi száműzetés, gondolati és érzelmi inspirációk, a költői elnémulás fenyegető réme) lírai naplója, "kronologikusan vezetett munkafüzete". Az utóbbiban az objektív (tárgyias) vers eszményét nem is oly régen büszkén meghirdető költő mind jobban teret enged költészetében a lírai személyességnek, a személyes hangvételű líraiságnak. "Az Angyalos könyv három füzetét folyamatosan olvasva szinte hónapról hónapra követhetjük nyomon a saját magával folytatott küzdelmet, melyet a közvetlenebb személyesség hangjának megtalálásáért és nyilvános vállalásáért önemésztő következetességgel vív". Kelevéz Ágnes könyvének végső hozadéka tehát: a versek kronológiájának minden eddiginél ponto-sabb megállapítása és azzal szoros összefüggésben a pálya alakítás-történe-tének vagy alaku-lástörténetének új szemléletű megközelítése, a genetikus elemzési módszer többek által múlt századinak és túlhaladottnak gondolt elméletének és gyakorlatának megújítása, lehetőségeinek kiszélesítése.
     S még valami. A konkrét filológiai és módszertani eredményeken túlmutató tanulság: a kötet lapjain ugyancsak fokozatosan kirajzolódó rendkívül rokonszenves kutatói alapállás példája vagy példázata. Miközben megformálódik előttünk egy elrejtőzés és kitárulkozás, felkészült magabiztosság és teljes elbizonytalanodás, objektív kívülállás és szubjektív vallomásosság kettősségével viaskodó költőszemélyiség portréja, úgy szembesülünk egy hasonlóan kétségek közt hányódó, eredményeiben feltétlenül bízó, de azok kizárólagosságát vagy végérvényességét sohasem hirdető tudós arcképével is. Kelevéz Ágnes bravúros elemzései végén szinte minden esetben maga fogalmazza meg bizonytalanságait is. "Az itt nyert érvek csak a lehetőségét teremthetik meg egy-egy vers időbeli meghatározásának, s nem kétségbevonhatatlan bizonyítékát" - írja egy helyütt. "Az interpretáció során csupán remélni tudjuk, hogy érvelésünk és olvasatunk mások számára is elfogadható lesz" - teszi hozzá másutt stb. stb. Áttekintésének végén pedig egy egész oldalon át mond köszönetet mindazoknak, akik dolgozata elkészítésében a segítségére voltak. Újszerű felismeréseivel nem kíván senkit és semmit tagadni, vagy pláne: megsemmisíteni. Nézőpontja soha nem a kirekesztésé, sokkal inkább a gazdagításé, a közös ügy szolgálatáé. Munkájának elméleti megalapozását sem a tudálékosság vagy fontoskodás, hanem a széles körű tájékozottság és anyagismeret biztosítja. Vállalja a tévedés kockázatát, ha minden tőle telhetőt meg is tesz e tévedés kockázatának minimálisra csökkentése érdekében. Alapállása a választott téma iránti maradéktalan alázat és a szakmai tisztesség iránti feltétlen elkötelezettség. Mindkettő olyan követelmény, amely elengedhetetlen a babitsi életmű legújabb kori fogadtatástörténetének (kanonizációjának) kedvező fordulatához. (Argumentum Kiadó, Bp., 1998)