Hetvenedik születésnapjára Bori Imrének dedikálom

Mit köszönhet a költő Esztergomnak, "Szent István városa" pedig Babits-nak? Miért az "európai szellem [...] őrhelye" az előhegyi Babits-ház: a "csillagnéző torony" és bújtató barlang? Miként ihlette a húszas-harmincas évek verseskönyveinek több darabját, első renden a Verses naplót Esztergom? - Válaszoltak már ezekre a kérdésekre a Babits Emlékkönyv (1941) tisztelgői, aztán azok, akiket 1961-ben még szóra bírt Dévényi Iván. És azok is, akik összefoglalták a Babits és Esztergom történetet: Dévényi (1960), Katona Jenő (1971), Csukly László (1980), Bodri Ferenc és Téglás János (1983); egy kései szép esszével Keresztury Dezső (Babits az Előhegyen, 1981).
     A klasszikus életműve kimeríthetetlen. Főként, ha ezt a klasszicizálódást akadályozták, s maradtak elfojtott kérdések, amelyeket sokáig fel sem lehetett tenni. Van hát mit megkérdeznünk még - túllépve az életrajzi szinten - Babits és Esztergom viszonyáról.

*

A királyváros Esztergom és pannon tájkörnyezete éppen Babits Mihálynak való volt.
     Az Előhegy őrtornyából a  latin-olasz és keresztény-magyar hagyományok szuggesztiójában tekinthette át legövébb birodalmát. "Az enyhe hajlású, édes dombok, az ég kéksége, a felhők fénye s a levegő íze Itáliát idézték". "Errefelé tántorogtak Traianus és Marcus Aurelius légiói", s "maga Marcus Aurelius, a filozófus császár is felködlött előtte a Duna-túlparti Garam mentéről, ahol légiói élén a sztoa császárfilozófusa egykor úgy kémlelt át az Isteren, ahogy most Babits a Dunán", s a kései utód szerint "szelíd és nemes bölcsességét mintha a pannon naplementék sugalmazták volna".
     "Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok" - énekelte meg Babits a maga pannon naplementéit. És előhegyi örökségében Janus Pannonius, Zrínyi, Berzsenyi ("a magyar Horatius"), Vörösmarty ("Pannónia legnagyobb költője") utódának tudhatta magát. Zrínyi s Vörösmarty a legközelebb állott hozzá: "Legnagyobb hadvezérünk, Pannóniát védő végvárában, a török bombák robbanásai között Liviust és Machiavellit tanulmányozta, s Tassót olvasgatta"; Vörösmartyt "alig érte közvetlen itáliai hatás. Szelleme mégis sokkal latinosabb, mint más tájakról való nagyjainké, s zenéje, színei olykor Vergiliust, olykor Dantét juttatják eszünkbe. A pannóniai táj titkos és mély latinsága zenél benne."
     Ez a kis Vörösmarty-karakterizálás miniat?r Babits-arckép.
 

A három Esztergom-riport és a három Esztergom

Az Itália és Pannónia című esszéből idéztem a fentieket (1940), hogy a párhuzamok fundamentumára húzzam fel azt az Esztergomot, amelyet Babits egy virtuális latin-olasz "Kunststadt"-nak látott. A német Kunst (mint a latin Ars) jelent művészetet és mesterséget, sőt mesterségest, művit is. Esztergom mint Kunststadt egyfelől olyan város tehát, mint Róma, Firenze, Siena, Nürnberg, München: művészváros, ahol emlékei vannak a művészetnek és művelik a művészetet. Másfelől Esztergom lehetne olyan "műváros" is, amely ‘művészire csinált’. Babits ezt nem mondja ki a világért sem, de mert az igazi múlt emlékeiért kiált ("Elő a múlttal, az emlékekkel, régészek, történészek!"), mintha sejtetné.
     Most Babits Esztergomi riportját szólaltattam meg (1925). Idézem tovább: "Itt a magyar Róma! [...] Az egyik hegyen papok ülnek; a hercegprímás uszályát viszik ott nagy körmeneteken, míg régi prímások szíve a kriptában szárad, üveg alatt. A sekrestyés mutogat, mint az olasz templomokban". Az Esztergomi séta (1932) "a magyar Firenze" epithetonnal él, és kreál még egy Firenze-Fiesole, Esztergom-Előhegy, Arno-Duna analógiát. A Szent István városa (1938) a Róma-párhuzamot az esztergomi Bazilika és a San Pietro merész egymás mellé rendelésével igyekszik hihetőbbé tenni: "a modern Főtemplom" szédítő arányaival "méltó emlékműve az ezredéves Nagy Magyarországnak, s szimbóluma a Szent István-i eszmének: egy magyar San Pietro a hozzátartozó Magyar Vatikánnal". Az először hajóról megpillantott Esztergom Bazilikája már "messziről uralkodott az egész tájékon, szinte nyomta a hegyet és a várost. [...] S hát még a hatalmas kupola! [...] És az óriási piazza, honnan csak a Bernini oszlopcsarnokai hiányoznak!" A lelkes, szinte bédekkeres Bazilika-dícsérő ("Csak a kereszt alatti gomb belsejében négy-öt ember kényelmesen elfér") túlzó, felfokozott San Pietro-Bernini asszociációit itt is mérsékli a Kunststadt igazabb, földmélyi arca: "ez már nem az ősi Esztergom volt: nem a szent király középkori, legendás városa. Szent István palotája lent hallgatott a hegy belsejében, a földbe temetve; ami még látszott volna belőle, azt maguk az építők földelték el, hogy egyenes és szabad térséget nyerjenek a közép-korias zegzugok helyett". Ami pedig az 1938-ra kiásott középkori palotának szól, az már nem eufória, hanem tárgyszerű "szakmai" öröm: "Lelkes és kitűnő szakemberek kiásták Szent István eltemetett palotáját a sárból! ez a palota, háromszor átépítve más-más korban és stílusban, mint egy geológiai képződmény tárja föl Esztergom eltűnt múltjának rétegeit."
     Babits három Esztergom-riportjából kettő Szent István ünnepére készült (Pesti Napló, 1932. aug. 14., 1938. szept. 4.), bizonyára szerkesztői megrendelésre. A szokványosabb városbemutató-laudáló, "idegenforgalmi" jelleget, a színes, merész publicisztikus párhuzamokat az alkalmiság és az újságigény magyarázza. Mélyebb, gondolkodtatóbb rétege a Babits-riportoknak a felmerített élmény: az a régi Esztergom-kép, "amit gyermekfejjel alkotott magának". A "csillogó", a "hideg pompájú Benczúr-festmény" Vajk megkereszteléséről, amelyen a "födetlen vállú, daliás ifjú térdel, csillogó márványmedence előtt, gazdag ornátusú püspökök és díszruhás főurak gyűrűjében". Remeklés, ahogy ennek a historizáló későromantikának Babits rámutat a kétségtelen párhuzamára, Arany János "töredék hőskölteményére, amelynek színhelye Esztergom". Igaza van; "kép és vers nem hazudtolták meg egymást:
 

Ül Isztagomban István szent király,
Pap és parasztúr mind körötte áll;
Fején az ékes újdon korona,
Vállain palástnak hímzett bársonya..."

A három Esztergom-idéző tárca (1915, 1932, 1938) abban is közös - és ez a vonásuk megint mélyíti, súlyosbítja Babits Esztergom-képét -, hogy az építészeti-műemléki és múzeumi látványok, a városmag és a Bazilika-domb mellé odafesti a maga intimus városnegyedeit: a Szent Tamás-dombot és a harmadik riportban az Előhegyet. A Szent Tamás-dombon "minden primitív, mint a középkorban: a szegénységen nem vesznek erőt a századok. Mondják, a Lépcső utca proletár-házai világvárosok kültelkeire emlékeztetnek belül; így kívülről mégis a szépség képei mutatják; honnan van ez? Ez az évszázados nyomor már, mint egy ittmaradt emlék, az emlékek szépségét árasztja. A mai szegénység csúf dolog; az ősszegénység képét szépnek látom. S a hegyélen bájos kápolna dugja fel tornya fejét, kálvária ereszkedik alá, színes szobrok állnak, amiket művészek s műtörténészek most kezdenek megnézni" (1925). Hét év múltán élesednek a kontúrok: "ez az olaszos ultra-Tabán, így közelről nézve a proletárnyomor rosszszagú és szennyes sikátorait leplezi le"; ez a "magyar Firenze, papok csöndes fészke, szegény, elhagyott, visszafejlődő hely, népe már csak senyved" (1932). A három riport közül a legkimunkáltabb, legmegragadóbb a Szent István városa. Igaz és pontos, egyszersmind színes megörökítése a "fejedelmi s pazarkodó »műváros«" ellentétének, "a másik Esztergom"-nak, "a szegény és meghitt kisváros" Szent Tamás-dombnak: "A két Esztergom alig ismeri egymást, noha térkép szerint szorosan összenőttek. Közvetlen a Várhegy mögött egy másik dombocska áll, éléről szép régi parasztkálvária néz farkasszemet a bazilikával; bajuszos hajdúk ostorozzák Krisztust, s csodálatosan gyöngéd szépségű fájdalmas asszonyok siratják. Ott állnak a hegy-élen, a szélben, hajadonfőtt és talapzat nélkül, s mintha még ruhájuk is lobogna! S körülöttük a hegyre guggolva, összehúzódva mint menekült csapat, apró, festői, fehér vályogházak, félig beépítve az agyagos partba, egymás hátán csüggve, roskadozva, omló szurdékok és olaszos girbegurbák között: ez Szent Tamás. Mily középkori kép! Ezek az utcácskák alighanem jobban hasonlítanak a Szent István városának primitív utcáihoz, mint akármi más a mai Esztergomban. Ámbár, mint hallom, egész új telep ez, s a bazilika építésével függ össze: olasz kőműveseit ültette ide az akkori prímás, saját telkén engedve helyet vityillóiknak. De ki választ már szét itt régit és újat, magyart és idegent? Eggyé gyalulta mind a »százados szegénység«, mely megnevezhetetlen szépséggel árasztja el e dombot; a vityillóknak éppúgy meglévén a maguk szépsége, mint a palotáknak."
     A harmadik esztergomi domb, az Előhegy Babits "saját külön hegye: egy nyájas szőlőhegy kis kápolnákkal és pincesorokkal! Innen a másik kettőt jól belátom, s így szeretem őket látni együtt; itt ütöttem föl nyári tanyámat immár hosszú évek óta. A hideg pompájú Benczúr-festmény helyett ma otthonos tájkép néz rám, meghitten mosolyogva, verandám üvegkockáin át, friss színekkel, mint egy rajzhálós karton. Szent István székhelye iparkodó, messziről füstölgő bányavároskák közt pilledten őrzi pompáját s szegénységét. Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán, a méltóságos kanonokházaktól, a Csitri-szigetek ősvadonáig. Ahol én lakom, ott is ősvadon volt, mikor először ide csöppentem, mint egy gyarmatos a Csöndes-óceán valamely ismeretlen szigetére. Mennyi türelem, fáradság, lemondás a gyarmatos élete, míg némi kényelmet teremthet magának. Sokszor eltűnődtem, mit szeretek Esztergomon? Nyilván a Benczúr-pompát, az ősvadont és a szelíd szegénységet együtt" (1938).
 

A királyváros és az "iparkodó bányavároskák"

"Szegénység", "proletárházak", "évszázados nyomor", szegény, elhagyott, "visszafejlődő hely", "senyvedő" népesség; "pompa s szegénység" együtt: ez a hiteles szociológiai látlelet már nem a bédekker-Esztergom, hanem a valóságos, a "visszafejlődő hely" eltalált képe. Kísérteties látomás: Babits nem tudhatta, hogy az ötvenes-hatvanas években ez a bazilikás-papos Esztergomra büntetésként mért "visszafejlesztés" szinte teljes Szent Tamás-dombbá veti vissza a várost, favorizálván helyette a "gyárral és bányával pöfékelő Dorog"-ot, az "iparkodó, messziről füstölgő bányavároskák"-at, amelyek között "Szent István városa" a harmincas években már elfáradva, reménytelenül őrizte "pompáját s szegénységét" (1932). Az "iparkodó bányavároskák" közül aztán mégsem Dorog a befutó, hanem Tatabánya, amelyet A Pallas Nagy Lexikona a múlt század végén még nem ismerhet, de amelyről Babits már ugyanazt tudhatja 1923. évi esztergomi telekvásárlásakor, amit a Révai Lexikonban olvashatunk (XVIII. kötet, 1925): "rohamosan fejlődő kisközség Komárom vm. tatai j.-ban, (1920) 8491 magyar, német, tót, lengyel, cseh és vend lakossal. T. határában óriási gazdagságú széntelepet fedeztek fel". De Tatabánya csak Babits halála után hat évvel lesz város a két Galla és Bánhida magához kapcsolásával, hogy azután 1950-ben már ki is üsse Esztergomot megyeszékhelyi szerepéből.
     Ha Babits látnoki jelzője Esztergomra a visszafejlődő, hasonlóképpen az a "bányavároskák"-ra az iparkodó. A legiparkodóbb Tatabányának ma éppen ipara alakul át, de kétségkívül kulturális tekintetben is tájfővárossá lett a műveltség, a művelődés hadállásaival. S azzal az Esztergom-tudattal és Babits-szemlélettel is, amelyet a történelmi múlt iránti értelmes tisztelet vezérel, amelyet az Esztergomot ért veszteségek, csonkulások szolidáris átélése is mozgat. A mai Komárom-Esztergom megye irodalmi tudathálója Tatabányából kivetve ilyenformán Komáromtól Dunaalmásig, Esztergomig s Körtvélyesig ér el, és természetesen be kell fognia azt is, ami magyar irodalmi hagyomány a Duna túlpartjáról minket illet. Ebben a gazdag Duna-melléki örökségben Brigetio vagy Strigonium, a pannóniai és a keresztény örökség, valamint a Babits-tradíció Tatabányán sem kevésbé fontos, mint Szőnyben vagy István király városában.
     A fentiek hitében tűnődünk Felföldi figyelőnk lapjain Babits szociális érzékenységén, Esztergom és a "füstölgő bányavároskák" általa exponált viszonyán; ezért értelmezzük ama kínzó gondját is, hogy átnézve a Dunán, ott 1920-at követően nem azt az országot láthatta már, amelybe beleszületett, hanem azt, amely Trianon diktátuma után a Dunán-Dráván innenre szorult, s széltében is összezsugorodott.
     Esztergom helyzete Babits látleletében Trianon utáni helyzet: "Szent István székhelye iparkodó, messziről füstölgő bányavároskák közt pilledten őrzi pompáját s szegénységét." István király országa széthullt, székvárosa is elvesztette perspektíváit s észak felé nyitott átjárhatóságát; az "iparkodó bányavároskák" közt kell rátalálnia új szerepére (mondjuk: a Kunststadtéra). Esztergomnak ráadásul volt még egy kis plusz magán-Trianonja: felföldi "párkányára" nemcsak rákönyökölt az új csehszlovák állam, de övéké lett Esztergom megye északi fele is, déli hányadát pedig a csonka Komárommal egyesítették. Megyeszékhely volta ezzel végzetesen megpecsételődött. (És Babits még meg sem élte a félszázada történt újbóli kettészakítottságot, a Mária Valéria-híd felrobbantását, máig fel nem építését. A hídroncsok kísértetiesek: mint a haldokló Balassi Bálint tüzes golyóbissal elkaszált, tőből kitépett két tehetetlen lába.)
 

Cenzúrakitérő

Babits mindezek ügyében elég szókimondó, csakhogy kimondott szavait kitörölte a cenzúra az Esszék, tanulmányok 1978. évi Belia-féle kiadásából. Összevetettem a három esztergomi riport szövegét a gépiratos másolatokkal, s azt látom, hogy ezeket húzták ki s jelölték kipontozással: "csonka ország" (1925); "ezredéves Nagy" Magyarország; "Esztergom ismét véghely, mint Balassa korában" (1938). De a Szent István városa gépiratmásolata is mutat egy különös törlést, ami csak Babits tudtával kerülhetett bele: Esztergom "pilledten őrzi pompáját s szegénységét". Ebből vastagon fogó irónnal át van húzva a szegénység. Aligha Babits öncenzúrája, hiszen szól ő a nyomorról élesebb hangon is, már első esztergomi riportjában. "B. M. felovasása a Rádióban, 1938. aug. 7-én / felol[vasta] Simonffy Margit" - látható Babits írásával a lila indigós másolaton. A brutális pirossal talán a ‘30-as évek végi Rádió-adminisztráció törölte a szegénység-et, mint ahogy negyven évvel később pártutasításra Beliával töröltették a csonká-t és az ezredéves-t. Elég kicsinyes kihuzigálások. Nem reszketteték volna meg sem Horthy, sem Kádár birodalmát.
     Az Esztergomi séta (1932) nem került bele a Belia-kiadásba, de amikor Bodori Ferenc és Téglás János 1983-ban újraközölte, még mindig el kellett hagyni ezt a három helyet: 1. Esztergom "Túlpartját a csehek kapták meg, ami annyi, mintha Pestet elvennék Budától, s a csöndes Vár és a Tabán egyedül maradna"; 2. "Egyik vendégem fiatal magyar költő, a túlsó partot nézi, ahol pár nyurga gémeskút ágaskodik: gémeskutak Csehszlovákiában! Esztergom ismét végvár, mint Balassa idején" [hogy kiszúrták ezt az ártatlan mondatot is!]; 3. "fölnézünk még egyszer a bazilikába [...], ahol az óriás harangok csüggenek, a legnagyobb és legszebb hangú már holtan és hangtalan. Egy éve, hogy megrepedt ez a harang, [...] Ave Maria után, még hármat kongott, külön, tompán, visszhangosan, amit a tulsó parton is hallottak, s ami a köznyelv szerint annyit jelentett, hogy: Nem! Nem! Soha!" (A teljes szöveget újból Téglás János adta ki, 1993.) A divatos "irredenta" jelszó, a "Nem! Nem! Soha!" itt csak anekdotikus "köznyelvi" élénkítés. Hanem a Buda-Pest, Esztergom-Párkány analógia fölöttébb túlzó: "Tabán" és "Vár" van Esztergomban, de Párkányban nincs "Pest"; Esztergom a századelőn csak a Duna jobb partján terült el.
 

A versek vallomása

A Babits-esszépublicisztika információinál érvényesebb Esztergom-vallomások a Babits-versek. Nyissuk ki köteteit (Sziget és tenger, 1925; Az istenek halnak, az ember él, 1929; Versenyt az esztendkkel, 1933): hol néz át ezekben a Dunán? Szörényi László "delfinológiai"szemléi és Kelevéz Ágnes megbízható szövegeket adó új Babits-kiadásai után éppen csak utalok néhány cenzurális kihagyásra, mert ezek szinte mind a "Dunán-átnézős" esztergomi verseket csonkítják. Íme a Dal az esztergomi bazilikáról (1924):
 

Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb a város, és túlnan látszik a
szemközti dombról a komoly bazilika.

Hoc erat votis... S ne jutna legalább
a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával ott a bazilika?

Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

De túl már cseh határ... Idegen katonák
s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hős bazilika.

A cenzor az általam vastag betűvel kiemelt szakasszal a világos állásfoglalás szólamát törölte. Ami kimaradt, korántsem oly megkapó, mint ez a két sornyi sűrű költészet: "kertem az egész táj, hol óriás csiga / kétszarvú dómjával e bölcs bazilika". Az "egész táj" a túlparttal együtt egész: ez kimondatlanul kimondja a fájdalommal kimondhatót.
     A Szörényi-Szabó G.-féle Kis magyar retorikában cenzurális példa-szöveg a Hazám! egyik tételének megcsonkított részlete (Az ország, mappa szerint):
 

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Egyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a Nagy-Alföld
szemhatártól, ahol a Nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!

A cenzúra nemcsak kettécsapta a selyempók-sorompók egyedülálló rímet, de megsemmisítette a ‘születés okán hazám’ emberi jogának költői deklarációját is.
     1932 nyarának esztergomi Verses naplója összetettebben exponálja a "Folyón innen és túl" helyzetét:
 

De nem fülemüle muzsikál, hanem a szél zakatol,
minthogyha hosszú táviratot kopognának valahol;
kopog, fűrészel, von, csikorog: dróttalan Morse-jelek,
érthetetlen s végeérhetetlen sziszegés a mezők felett

a dombokon át, idegesítő izenet egy idegen
vidékről. Valahol lehült a levegő hirtelen
s mert egyetlen életbe kötve e földön száz távoli táj,
ami egyik oldalon történt, az a másik tájon is fáj [...]

Nincs erdő köröttem. Állok zöld lomb ormán:
nagy folyó, kis város szeliden néz föl rám;
s már a szél is megáll, hirtelen elhallgat,
mint a ventilátor amit lecsavarnak.

Alig olykor-olykor egy ágyuhang dördül:
katonagyakorlat moraja a völgybül.
Folyón innen és tul két kis szomszéd ország
lapdázza fülembe a jövendő harcát.

     A kiemelt sorokban immár kölcsönösség, részvét, kiegyenlítődés, figyelem: "ami egyik oldalon történt, az a másik tájon is fáj" (Később); "Folyón innen és túl két kis szomszéd ország" (Öttől hatig). Azután a Nyolc óra impresszionista mesterdarabját követően (Arany magassága ez: a Vojtina ars poeticája Duna-tükörképének szuverén mása) megint a "katonagyakorlat" szorongató morajlásai folyón innen ("vad rakéta") és túl ("a rossz szomszéd [...] gépfegyvert próbál"). Amit "két kis szomszéd ország", az akkori Csehszlovákia és Magyarország kölcsönösségének hiszünk: inkább csak vágyott, mert fenyegetett egyensúly. Az Esztergom körüli katonai táborban s Párkány felől is megszólalnak a gyakorlatozó fegyverek. "Polgárian és meghitten" (Ebéd után) Babits mégis kimond, sejtet valami kölcsönös megnyugvást.
 

Tapasztalat és "különös hírmondás"

Dilemmáit, későbbi kérdéseit s válaszait Hátrahagyott versei közül jelzi többek között a Vonaton, Tátra felé (1926). "Világ, világ, mily gyönyörű / tudsz lenni, és milyen csúnya!" - meditál a "csúnyább (vagy szebb?), mert a másiké" kérdésén Babits. De aztán szinte elszégyellvén magát, elcsitul; tekintetét a természeti tüneményre emeli, felnéz a csodára: "De mindegy! / Élek és futok! / Név, ember, birtok, balgaság! / Övék? Miénk? A hó vakít, / s már mámor ez a hó-derű! / Világ, világ, mily gyönyörű / Tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák)". Értsd: a Tátra mint a természet m?alkotása egye-dülálló, ez a csoda-jelleg az attribútuma; az csak marginális kérdés: "Övék? Miénk?"
     A harmincas években kétszer is nekifog a Hadakozom a világgal... sorkezdetű töredéknek:
 

Magyarságom naiv gőgje fogytán.
De magyarság eredendő veszélyi
fejem körül feketén tornyosodván,
szavaim súllyal és kínnal teremnek
mint bölcsek szemén a nehéz könnyek
nagy sűrű mézga a beteg fa odván.

Ebben világosan benne áll: mi változott, s mi nem magyarság-felfogását illetően. Trianont mind a Petőfi koszorúi (1923), mind az Áldás a magyarra (1938) változatlanul elítéli. Mindig a teljes volt-hazában, a szülőföldben, nemzedéke ifjúságának színtereiben gondolkodik (Erdély, 1940). Ez a "szellemi honvédelem" azonban - mint Pomogáts Béla a Babits-centenárium alkalmával fejtegeti - "antifasizmussal és háborúellenességgel" párosul. "Erős igazsággal az erőszak ellen: / igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten. / Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok. / Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod."
     Amikor átnézett a Dunán - a határokon -, a magyarságot féltette, óvta, de más-népi környezetükre is rátekintett. Nem rajta múlt, hogy román írótársaival nem sikerült az a hivatalos kapcsolatfelvétel, amelynek tervét maga is támogatta. A szerb XX. Vek (Huszadik Század) című folyóiratnak 1939-ben europér nyilatkozatot adott. Arról beszélt: "A szellemi együttműködés alapja két nép irodalma között semmi esetre sem lehet politikai alap. Nem arról van szó tehát, hogy egymás szellemi termékeit udvariasan vagy valamely barátkozási politikának megfelelően portáljuk vagy dicsérjük. Inkább arról, hogy egymásban ne az idegent lássuk, hanem egyazon nagy európai kulturának testvéri részeseit, s eszerint figyeljük, ismerjük és ítéljük meg egymást, ugyanavval a tárgyilagos szeretettel és szigorúsággal, mint magunkat." (Elsőközlését én gondozhattam; kiad. Gál István, Kortárs, 1976. Hogy bekövetkezett az első mondatbeli jóslat az "absztrakt internacionalizmus" ötvenes évekbeli idején!)
     "Magyarsága naiv gőgje fogytán" - egybehangzón a szerb Huszadik Században közölt nyilatkozattal - elítélte a nemzetiségi és regionális magyar irodalom elfogult, kivételező, ajnározó, kritikátlan fogadtatását. Amikor szerkesztői megbízásából Illés Endre "nézett át a Dunán" egy szlovenszkói magyar könyvszemle erejéig a Nyugat 1933. évi folyamában, a kritikus "tiszta irodalmi principiumok szerint" tett "szelid kritikai megjegyzései" vihart támasztottak. "A politika azonnal feljajdult, mint aki nem tűri, hogy a játékból kimaradjon: Szlovenszkóban gyűléseket tartanak, hírlapi hajsza folyik, tanácskoznak és határozatokat hoznak, hogyan lehetne társadalmi úton fellépni a szlovenszkói irodalom büszkeségét sértő kritika ellen, bosszút venni a folyóiraton, mely a szlovenszkói írókról mert nem csak jót írni?" Babits a Nyugat szerkesztőjeként határozottan hozzátette még: "Társadalmi úton fellépni egy kritika ellen, megtorlást és regionális sérelmeket emlegetni ott, ahol irodalmi elvekről van szó: oly gondolkodásra vall, mely a legsötétebb Balkánon volna méltó, s amely ellen a kritika szabadságának nevében a leghangosabban kell tiltakoznunk."
     Babits átnéz a Dunán.
     Lám, tudomást vétet a Felföld magyar íróiról, s feltehetően kettébontotta a csehszlovákot is a két nép s a még rokonabb két nyelv irodalmára. Ismerhette-e, olvashatta-e íróikat, teszem azt, franciául vagy németül? A kérdés szakkutatói megmondhatnák. Az bizonyos, hogy "minden politikától mentesen mert volna nézni és ítélni fölöttük", mint tette ezt a szlovenszkói vagy erdélyi magyar írókkal, a papi rend vagy arisztokrácia dilettánsaival.
     Babits Mihály generációja a magyar hazafias költészet szóvirágainak kertjében nőtt fel. "Magyar szonettjeikkel" ő s Kosztolányi és Juhász dobták félre a "kongó szavalmányok" fonnyadt koszorúit, más rendet szabva a költői múltidézésnek a "festő, franciás, hérédiás" portrészonettek karcsú formáival: Babits a nemzeti mitológiára vonatkozóan is szakított az áhítatos beidegződésekkel. 1927-ben a "magyarok Istenét" sem úgy látta, ahogy illendő lett volna. Az nem lehet a mi kizárólagos Istenünk, csak "magyarok és mindenek Istene" (A magyarok Istenéhez):
 

Vagy-e S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán mienk vagy?

S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?

Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.

És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.

Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:

magyarok és mindenek Istene.

Babits "vívódó magyarságtudatáról" szólva Poszler György már a ‘70-es években rámutatott, hogy "ennek a magyarságtudatnak az »ultima ratio«-ja [...] a törzsi istenek detronizációja, a magyar humánus hagyományok alapján létrejöv? európai-magyar integráció: »Mert nem lehetsz a mérges Wotanok / öccse te, egy a sok közül, pogány / csillag ...«" (1978).
     Restellem, de ezt a Wotant én sokáig a vótok-kal kavartam össze. A már száz éve csak néhány lelket számláló vótok köztudomásúan oroszországi finn néptörzs, nyelvükben sok a lett elem. (Innen a nyelvész szójáték: "A vótok lettek vótak.") Hadd pontosítsak! Törzsi nép a vót is, de híresebb, hatalmasabb törzseket reprezentál Wotan, a dél-germán főisten, az észak-germán Odin megfelelője. Wotan (Wodan, Odhinn) dühöngő szélvihar-hadisten; Wagnernél, a Nibelung gyűrűjében ő az istenek feje. Babits a legpontosabban jelöli véle, amit mondani akar: "a magyarok Istene" nem lehet "öccse" mint "pogány csillag" a "mérges kis Wotanok"-nak; nekünk a "csillagoltó" Nap egyetemes istensége kell; az értelmezővel szólva: "a nagy humánus hagyományok alapján létrejövő integráció".
     Kis pogány istencsillagocskák pislákoltak az Előheggyel szembeni Duna-szalagon túl is. (Szlováknak, csehnek, szerbnek mind megvolt - megvan? - a maga törzsi istensége. Babits őket is beleérti ebbe az egyetemes európai integrációba, a "Folyón innen és túl két kis szomszéd ország" alkotta "egész táj"-ba; nekik is meg kell szabadulniok Wotanjaiktól. És Napnál kisebb csillag sem nekik, sem nekünk nem elég, hiszen ha Isten "magyarok és mindenek Istene", istene őnékik is.)
     A Babits-költészet nem "a jelenségek szintjén" maradó, a "részlegesnél reked?" líra. A költő különös hírmondó-alteregója "az emberi életet magába foglaló természet legegyszerűbb, leglényegesebb ősjelenségeire" figyel, melyek mögött ott "a létezésnek egyetemes, [...] minden élőt testvéri egységbe foglaló" tulajdonsága és törvénye; "arra az eszmére, arra az eroszra" talál, "amely mindent összefog, melynek ereje és áhítata bizodalmat és pietást sugall az élőkre egymással szemben is, az élet örökké újuló s örökké egyforma körforgására is" (Németh G. Béla, 1983). A Mint különös hírmondó... második szakaszbeli "apró, napi, laza, esetleges ügyködésére utaló világá"-ra (motorberregés, kőműveskopogás, gépfegyverpróba) az elemző szerint így felel a hatodik szakasz "biblikus, prófétikus, mitologikus" világa: "akkor a hírnök föláll, veszi a botját, s megfordul a népes / völgyek felé mint kit nagy hir kerget le hegyéről / és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van! / nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!"
     A Mint különös hírmondó... (1930) kompozícióbeli helyét a Versenyt az esztendőkkel kötetben Babits az esztergomi Verses napló (1932) után jelölte ki. A Verses naplóba került sok empirikus "apró, napi, laza esetleges ügyködés"-t, tapasztalatot, benyomást a folyón inneni és túli "két kis szomszéd ország" mindennapjairól a Mint különös hírmondó... ennélfogva alárendeli a létezés mindent összefogó egyetemes erejének és áhítatának, mely "bizalmat és pietást sugall". (Ilyen "bizalom s pietás"-sugalló a minduntalan idézett szép kifejezés is: "a két szomszéd kis ország".)
     Van egy másik hasonlatos Babits-vers, még 1924-ből. Címe kihívóan "napi" direkt-publicisztikus: Free Trade - Szabadkereskedelem! A szabad-kereskedelmet az esztergom-kertvárosi, a párkányi-sturovói csempész is megérti. A "lármás emberi hálók", a "határba" vagdaló-kötöző "Ember", az "őr", a "sorompó", a "vámok igája" feleselnek benne "a komoly édes dombok", a sugár, a szél, az illatok, a színek mindenkori létezését ünneplő-hírlelő költői áhítattal. Ha már határ a Duna, Dráva, legyen akkor szabadkereskedelem, átjárhatóság (mint ahogy sugár, szél, illat, szín sem ismer határt); legyen egymást gazdagítás "két kis szomszéd ország" között. A "Komoly édes dombok muzsikája" ne "verje szegény szárnyát" az Ember határhálóiba.
     Babits átnéz a Dunán.
     Azt látja, ami az esztergomi trianonos versek termékenyítő tapasztalati hordaléka.
     De költészetében azt láttatja, aminek határt nem szabhatni.
     "Komoly édes dombok muzsikájá"-ra bízza különös hírmondását a "bizalom s pietás"-ról.

Ezekkel a "komoly édes dombok"-kal 1940-ben ismét találkozunk: "Az enyhe hajlású, édes dombok, az ég kéksége, a felh?k fénye s a leveg? íze" Pannóniában "Itáliát idézik" (Itália és Pannónia). A "teljes táj" egy: ott Marcus Aurelius nyomai, itt az előhegyi szellemi őrhely; a Duna két partján egyazon európai latinitás és keresztény kultúra örökösei vagyunk.