|
MOHAI
V. LAJOS
A költő és a mesterkém
Petri György a kilencvenes évek fordulóján
és az évtized közepén írott két versében is fölhasználja John le Carré
világhírű angol kémregényíró kedvelt (és a szerző hírnevét megalapozó trilógia)
titkosügynök-figuráját, George Smileyt, hogy a kettős alteregón keresztül
fesse meg aktuális lelkiállapotát. Az időben első költemény, a Smiley
karácsonya, az 1990-es Valami ismeretlen című karcsú verseskötetében
található, mégpedig hangsúlyos helyzetben, a nevezetessé lett Hogy elérjek
a napsütötte sávig előtt; a másik (hosszú) vers pedig, az 1995-ös keltezésű
Smiley reggelije a Bosznia című négysorost követi a Jelenkornál
1996-ban megjelent Összegyűjtött Versek kötet Vagyok, mit érdekelne
záróciklusában. Ahhoz, hogy képet alkothassunk Petri le Carré-vonzalmáról,
s fölfejthessük azt a folyamatot, mely a magyar költőt e kettős alteregóig
elvezette, mindenekelőtt le Carréról és a populáris regiszterbe sorolt,
a magas irodalomból ostoba mód kirekesztett műfajról kell néhány szót ejteni.
Vagyis arról, hogy mi ragadhatta meg Petrit Smileyben, miért benne, az
angol író regényhősében talált rá költői alteregójára.
Egy valami
biztos: bár a hazai közönség előtt kevéssé ismert név le Carréé, ez az
író nem akárki; ő a hidegháborús kémregény klasszikusa, aki a kémtörténeteknek
(a művelt közönség szemében) polgárjogot szerző Graham Greene után magát
a műfajt fejlesztette tökélyre. Eredeti nagy író, hiába része ugyanannak
a kanonizációnak, mely a parodizálható (s így okkal parodizált) sémákba
öltöztetett kémtematika fölhigított mintáit ezerszámra önti a ponyvára.
Le Carré hősei bár esetenként emberileg tökéletesen kudarcot vallott figurák,
mégis a fennálló történelmi viszonyok ironikus (önironikus) kritikáját
fogalmazták meg a kettéosztott Európában.
Az író pedig
az újítók célját tűzte ki maga elé, és a kémtörténetet a kívánatos mértékig
megszabadította elrozsdásodott eszméitől, kopottas sablonjaitól, témáját
viszont megtartotta: a hidegháború titkos világa húzódik meg az ő történeteinek
hátterében is; de korántsem elégedett meg azzal, hogy munkái csupán a nagyhatalmak
színpadának súgólyukait, intrikus zugait pásztázza.
A kalandregény
e típusának jellemzője a hátborzongatóan tilos világ megmutatása,
de méginkább a titkolt tárgy mindennapi világának fölfejtése - mégha
bizonyos kitalációk mentén is. Ez utóbbi számtalanszor variálható kiindulópont:
lehet egy mesterkém bölcseleti jegyekkel fölruházott karaktere, lehet a
nemzetközi politikai térben-időben nagyszabású színpada. Minden változatból
veszély leselkedhet: a képtelen összeesküvés-történeteket szabványban gyártó,
irodalmi színvonalában lezüllött Frederych Forsyth (1927) arra példa, aki
inkább bestseller-specialista, mint komoly irodalmár. Pedig róla senki
sem mondhatja, hogy egyszer is akár a rossz oldalon állt volna. A kérdés
ugyanis mindig az: előmozdít-e valamely nemes, jó célt rejtett, s nem mindenáron
elvszerű ügyleteivel a kémregény? Ezért, ha tetszik, az író művének politikai
beállítottsága megkerülhetetlen. Nem a véletlen eredménye, hogy a kelet-európai
diktaturák kémregényirodalma nem mutat föl feljegyzésre méltó kísérletet
sem a műfajban. Mégsem célszerű feledni létüket: az ún. szocialista kultúrában
esztétikailag megbélyegzett és alsó polcra helyezett könyvtípus
roppant magas példányszámait ugyanis a társadalom ideológiai ellenőrei
nem felejtették el az önkényuralom valódi arcának leplezésére használni.
A létező szocializmus silány védekezés- és fegyelmezésmítoszára leltek
benne. A szégyenszemre kétszeres József Attila-díjas Berkesi András
tákolmányaiban nincs irodalmi cél, csak - a figyelmeztetés bornírt köntösébe
zárt - propagandafeladat: a megmosolyogni való igyekezet, hogy a hamisságot
elfödheti a könnyű kézzel összeütött történet elhárítóról és kémről,
az eszme önzetlen védelmezőjéről és az imperialista árulóról, akinek átlátszó
trükkjeit a gyerek is észreveszi.
Nem. Mégis
egy amnéziára ítélt társadalom - a Kádár-korszak Magyarországa - habzsolta
Berkesi hazugságait irodalmi produktum gyanánt. Kevesekre találóbb a kortársként
sokáig félretolt Nemes Nagy Ágnes finom észlelete: "A siker oly sok mindent
bizonyíthat, a mű minőségét ritkán."
Tudvalevően
bizonyos erkölcsi érzék kielégítése táplálja a kémregényíró ambícióját,
mely a hazafiság magasztos érzésétől a dolgok köznapi elrendezéséig, az
igazság kimondásáig terjedhet, s olyan nemes vagy nemtelen emberi tulajdonságokra
épít, mint a hűség, barátság, szerelem, árulás, kétszínűség. Beszédes a
két pólus körülírása, hiszen a szabadság - nem-szabadság rendezőelvében
az írók a nyitott (nyugati) demokráciát ütközteti le az egyént megbéklyózó
zárt társadalom monoton, egysíkú képével.
A kémtörténet
természetesen mindig alkalmas lehet a triviális értelmű rendszerpropagandára
a művészi elmélyülés lehetőségét azonban nem ez ígéri a számára. John le
Carré ezzel szemben a kalandhoz, a rejtvényhez, a feszültséghez humort,
iróniát, bölcseletet mellékel - ha nem épp ezeket helyezi fókuszba. Ha
nem épp arról szól az ő kémtörténete, amire álmunkban sem gondolnánk: az
egyén belső viszonyáról, az énről, a kapcsolatokról, a történelemnek arról
az örökös hordalékanyagáról, amelyet a mindennapok tolnak elénk. Látszólag
semmi magasztos tehát, csak a szürkén folydogáló élet egy kockázatos "létezés-mesterségben",
a kémkedésben.
Először is
le Carré fölülbíráltatja olvasójával ezt a titokkal övezett tevékenységet.
"A kémkedés várakozás". Ez a zárómondata egyik legmagasabb erkölcsiséggel
festett regényének, az Oroszország-háznak (1989), mely a gorbacsovi
olvadás idején játszódik s zárójelbe teszi a gyilkos játszmák korábbi értelmezését,
a professzionális hírszerzés militáns logikáját: nem véletlenül kap kitüntetett
szerepet az a szerelmi szál, amely végül romba dönti a titkosszolgálatokat
várakozásaikkal egyetemben. Jellemző, hogy az író regénye elé a következő
mottót írja: "Az embernek úgy kell gondolkodnia, mint egy hősnek, hogy
egyszerűen tisztességes emberként tudjunk viselkedni."
Ez a kijelentés
egészében alkalmazható a le Carré-i prózavilágot benépesítő szereplők galériájára,
kiváltképp a középpontban álló hírszerzőtiszt, Gorge Smiley figurájára.
Köréje épít regényfolyamatot balzaci módon le Carré; hogy szerencsés kézzel
talált rá erre a jellemre, azt az általa művelt regénytípus teherbírása
mutatja. Le Carré ugyanis mindenkinél többet nyújt műfajában a szokvány
kalandnál: világképet, hűvösen csillámló bölcseletet és rezignált költészetet.
Nagy irodalom az övé, állítja róla egyik legjobb hazai értője, Radnóti
Sándor.
A magyar olvasói
hagyomány élesen szembeállítja a műfajokat, és a műnemek között is erősen
hierarchikus viszonyokat lát, igazából nem tudja megfeleltetni az angolszász
regény több alakváltozatát valamely magyarul írt művel. Ezért helyezi a
hazai könyvkiadás le Carrét a ponyvára, ez pedig súlyos hiba, sőt bizonyos
esetben kereskedelmi skandalum is: "jelenjenek meg a le Carrék bármily
puha fedéllel és arany címbetűkkel, ponyvaegyenruhában, valami úgy látszik,
megsúgja a kikapcsolódni vágyó olvasóknak, hogy az irodalom" - fejtegeti
a kérdést Radnóti Sándor. Mitől az? Ő is az "emlékezetes alakok" rajzolatát
emeli ki. Smiley az alaptípus: művelt, humoros, két lábbal a földön járó
emberi lény, képzett irodalmár és képzett kém. Baja van önmagábal, társadalmi
osztályával, feleségével. Kétségkívül a hidegháború szakértője, de saját
ténykedése közben a nihil is megkísérti. Elégséges módon igazodik el a
világban és önérzetének bő teret enged munkája közben. Ez nem kecsegtethet
sok jóval a titokírók és titokfejtők árnyékföldjén. Van benne bizonyos
filozófikusság, mely engesztelhetetlenségével tör rá. A hasonszőrűektől
emberi gyöngéi és emberi erényei különböztetik meg. A kémtörténet le Carrénál
voltaképp tematikai váz, eseménymenet, melynek gépezete - magától értetődően
- a rejtély rugójára jár. Az író azonban kényesen ügyel arra, hogy Smiley
érzelmeit nehogy kiüresítse szakmája, a láthatatlan háború. Talán ebből
fakad életművének másik jellegzetes vonása, mely olvasói százmillióinak
állóképességét edzi naponta: ez szintén nem műfajspecifikus tény. Le Carré
nagymestere a hulló érzések költészetének.
Ezzel a szemléletmóddal
szakította át a gátat: a regényírást személyes élettörténetté emelte, s
egy "alkalmi" műfajban maradandóvá formálta. Smiley, a fiktív személy első
fölbukkanása óta (Call for the Dead - Tetemrehívás, 1961) természetesen
"ő maga". Le Carré, a hús-vér ember a fikciót, a mesét, a saját életrajzát
alakította, öntötte formába: magas irodalmi tanulmányok végeztével egyetemi
tanárság, majd diplomáciai küldetés köszöntött rá és a titkosszolgálat.
Amíg az irodalmi hős hiába áhítozik a filológiai bogarászás, civil élet
nyugalma, kedélye után, az író hamar révbe ér. Zajos sikert ért el A
kém, aki bejött a hidegről című könyvével, amely máig ideáltípusát
képezi a hidegháborús (kém)irodalomnak. Graham Greene így méltatta: "A
legjobb kémregény, amit életemben olvastam", mások már ekkor minden idők
legjobb kémregényírójaként emlegették. Le Carrét tényleg csak le Carré
tudja fölülmúlni. Tiszteletreméltó beosztással írott könyvei két-három
éves időközönként követik egymást. Ezekben egyöntetű vélemény szerint kikerülte
a témában ráváró csapdákat: sohase tévedt tolla üres sematizmusba, mint
Frederyck Forsythé. Nincs két egy kaptafára húzott története. Le Carré
- társaival szöges ellentétben - egyáltalán nem a cselekményes izgalomra
összpontosít, tudja, hogy a kiismerhető sztori az élmény elrontója. De
nem is történelmi leckék puszta fölmondója, ellentétben például a harmadik
angollal, Len Deigtonnal, akinek pedig a Temetés Berlinben című
regénye alapmű. Le Carré legelső regényeinek szálai még Hitler háborújáig
nyúlnak vissza, ez után találja meg a berlini falban a kéttagú szembenállás
dermesztő világának szimbólumát. A kém, aki bejött a hidegről című
regénye ebben az értelemben, tehát a fal jelentéskiterjesztő szimbolikájával
vált mintegy "ősmintává". Megformálja a nagytörténelmet, és képes arra,
hogy megformázza a személyes élettörténetet. A le Carré- féle regényvilágban
a fal adja azt a súlyos mondanivalót, amely az emberi viselkedésre, karakterre
és jellemre mindkét oldalon árnyat vet, és mindkét oldalon emberi életekkel
áldoz a maga szörnyű küldetésének. Regényeiben a múlt árnyai hosszúra nyúlnak,
legyen szó a szovjet típusú diktatúráról vagy a nyugati demokráciák napsütötte
társadalmáról. E vonásából származik a regények szűrt, rezignált hangulatvilágítása,
már-már melankolikus költészete, mely több értelmezőjét szerte a világon
ragadta magával.
Szóval le
Carré rezignált hangulatvilágítása és Smiley férfitartásának melankólikus
költészete a két kulcsfogalom.
Szóval az
foghatta meg Petrit is, ami magához bilincselte le Carré olvasóját. Az,
hogy ez a regényíró nagy mestere a hulló érzések költészetének; hogy Smileyt
általában bizonyos elégikusság tölti el, s bizonyos rezignáltság lesz úrrá
rajta. Ez vonzhatta talán Petrit hozzá, amikor a Smiley ikerversekben átforgatta
a le Carré-féle filozófikumot, ha tetszik hangulattant, emberképet a maga
költészetébe.
A Smiley
karácsonya idézi, áthasonítja az angol író szállóigévé lett címét,
innen indít: "A férfi aki bejött a hidegről, / zavarban volt: hogy is lesz
most?" A kémtematika politikai töltete esetünkben másod- vagy harmadlagos,
tehát elhanyagolható. Becsesebb az önjellemzés, ami annyit tesz, hogy Petri
egy életérzést tematizál valamely irodalmi alakban, egy költői (és nem
lírai) hangulatot talál meg valamely irodalmi előzményben. Nyilvánvaló,
hogy ez szokványos szereposztás a költészetben, szokványos az irodalomban,
de lényegénél fogva fejezi, fejezheti ki a személyest az alkalmiban, ennyiben
tehát fölfoghatjuk "életrajzinak". Nem érzem, hogy ez vagy a másik Smiley
vers odatartozna Petri költészetének erőteljes politikai válfajához, bizonyos
átfedések ennek ellenére lehetnek az 1989-cel bekövetkezett fordulat Petri-féle
értelmezésével és értékelésével. Én mindenesetre inkább az öregedő férfi
önérzetének és melankóliájának festésére figyelnék a le Carré-ihletésnél.
A magyar költő
természetesen most is fölényesen birtokolja tárgyát, az öregedő mesterkém
leáldozó napját, hogy találhat-e új alapot még letöltendő életidejéhez.
Szerintem a mintául vett figurától távol áll az, hogy mindenáron kiüresítse,
gépiesítse érzelmeit. Smiley kérdéseire a bölcs idő ad választ, még ha
a nihil a sarkában jár is. A regénybeli figura lelki és emberi ellenállóképessége
átlagon felüli. Petrié nem. Főleg nem a második vers költői önportréjában,
hol sokkal fanyarabb, üresebb, s mindenek előtt becsapottabb a lírai hős
a regénybelinél. A Smiley reggelijében nincs meg az az engesztelő
filozófikusság, mely az angol író univerzumában a mesterkémet a titkosügynökök
átlagos világa fölé emeli. Itt minden földhözragadtabb, nem a rejtélyek,
a titkok földi karneválja a díszlet. Petrinél mintha csakis a hidegháború
szakértője beszélne:
Új év, új gyilkolások, cselszövések,
amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek;
hiába becézik ma logisztikának:
kés, damil, hangtompítós pisztoly,
jégcsákány, cián -
ebben végződünk, mint körömben az ujj.
A saját ténykedésével
szembeni aggály, sőt kétely veszi át a fő szólamot a költeményben, s lépésről-lépésre
a sértett önérzet terepévé válik Petri számára a szerep. Szakmai (kémkedés-költőiség)
és érzelmi becsapottság dominál a kifejtésben. Ezt magam kicsit terjengősnek
gondolom. Van a részletek kidolgozásában nyersesség, közönségesség, némi
erőltetettség is. Egyik-másik mozzanat arra készteti az olvasót, hogy résen
legyen:
A francba"! Megvan még a
jó öreg Waltersem!
Meg a tizenkét hamis útlevelem,
Amit basztam leadni, amikor úgymond
bejöttem a hidegről.
Ez a részlet
persze fölvetheti Petri költői létének volt paradigmáját, a második nyilvánosságot,
a szamizdat-korszakot, de az is lehet, hogy túlzás ilyen direkt jelentést
kapcsolni a le Carré-szállóigéhez. Lehet, hogy mégis inkább a Smiley-féle
lepasszoltság érzetre fűzhető föl a vers, s a regényekből kihámozható Smiley-sztori
egyik lehetséges szálának elképzelése folyik előttünk, és az írja a verset,
aki búcsúja pillanatában visszatekint.
Miket is beszélek itt össze-vissza?
Hogy nem szégyellem magam?
Egy életen át áltattam magam.
De akkor legalább nem holmi eszmét
szolgáltam, csupán csak egy hivatalt,
jóllehet akkor is áltattam magam,
azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó,
így lettem odvas, szárazon koppanó dió.
Az utolsó
két sorban megint a Petri-féle "detailok" varázsa érik a versben, a költő
és a mesterkém világlátása egybeesik; ugyanazt az emberi és érzelmi problémát
feszegeti az író, így jutunk el a vers tetőpontjára, melyet az utolsó két
sor képez.
Nem egyedül
gondolom úgy, hogy triviális azt mondogatni egy-egy le Carré- vagy Chandler-féle
világnagyság láttán, hogy az eredeti tehetség a sziken is virágba borul.
Az angol író kezén kimunkálttá vált egy ponyvára ítélt téma, személyesebbé
egy leértékelt műfaj. A lappangó titok sem szokványos, a történelmi lecke
sem árasztja múzeumok levegőjét, hanem a mondanivaló, a világkép - ha súlyos
és megformált - az emberi jellemre vet árnyat, földi életünkre fényt, vagy
árnyékot. Egy jól kitalált mesterkém lelki jegyeiben ki-ki magára ismerhet.
"Ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult, / tolong a jelen, üres urna a
múlt." - mondja a rezignált, önironikus tudattal élő Petri lírai hőse Smiley,
a mesterkém, akit egy angol regényíró formázott típussá, sőt (megengedőleg)
talán archetípussá.
Kifejezi az
alkalmiban a "személyest". Életrajzi. |
|