|
MONOSTORI
IMRE
Az Új Forrás vonzásában*
Az Új Forrás
"igazi" folyóirattá válik (1979-1983)
Én magam az Új Forrás létezéséről
1973-ban hallottam először Ilia Mihálytól, a Tiszatáj akkori főszerkesztőjétől
(egykori tanáromtól a szegedi egyetemen), akinek közlés céljából elküldtem
egy reménytelenül hosszú dolgozatomat (készülő egyetemi doktori disszertációm
valamelyik részletét). Iliának tetszett ugyan az írás, de - nyilvánvalóan
- nagyon hosszúnak találta, meg bizonyára össze is akart hozni az Új
Forrás antológiával és személy szerint megismertetni Sárándi Józseffel,
így azután megadta Sárándi leányvári címét, és javasolta, hogy nála próbáljak
szerencsét. Rögtön írtam is a leányvári szerkesztőnek (miután a térképről
kiderült, hogy ez a kisközség Dorog után, Pest felé található), mire ő
úgyszintén gyorsan válaszolt, habár a közlést ő sem siettethette.
Én ebbe bele
is nyugodtam, lévén, hogy nem is igen volt komolyan számba jöhető publikálandó
"anyagom", s ezután még egy-két évig is eltartott kapcsolat nélküliségem
az Új Forrással, Sárándival és a többiekkel. A tatabányai szakmunkásképző
iskola "rendes" tanáraként - már utaltam erre - amúgy se nagyon érdekelt
ez a megyei kulturális, irodalmi és művészeti antológia. (Bizonyos, hogy
volt ebben a szemléletben és magatartásban egy sznobisztikus, fölfelé kacsintgató
elzárkózás is: mit nekem helyi, lokális fórumok...)
Majd a hetvenes
évek közepétől - már a megyei könyvtár munkatársaként - kezdett kialakulni
bennem a helytörténet, a hely szelleme, a regionalitás, a szellemi "tájhaza"
tényleges jelentőségének és értelmének valaminő tudata, érzése, ráadásul
- olvasás- és művelődésszociológiai kutatásaim hozadékaként - össze is
gyűlt annyi közölni-, publikálnivalóm, hogy érdemes lett ismét a nyilvánosság
fórumát keresnem.
Így azután
Szántó Ferenc barátom (egyetemi évfolyam- és kollégiumi szobatársam) bíztatására
és szerkesztői jóvoltából 1976 tavaszán mégiscsak sor került Új Forrás-beli
debütációmra: megjelent itt az első dolgozatom, a Komárom megyei szakmunkástanulók
esztétikai kultúrájáról című művelődésszociológiai munkám. A következő
lapszám (vagyis antológia-kötet) is közölt tőlem egy tanulmányt, sőt az
azt követő is. Egyszóval, úgy látszik, szükségünk volt egymásra az Új
Forrással, ettől kezdődően rendszeresen szereplő kritikusa, tanulmányírója
lettem a lapnak. (Mindössze egyetlen munkámat utasította el Sárándi József
- jóllehet, akkor már én is szerkesztőféléje voltam a folyóiratnak -, teljesen
jogosan egyébként; ám én erre kellőképpen megsértődtem, s alapos átdolgozás
után külföldön, Pozsonyban jelentettem meg a kérdéses művet. (Vö. A
valóság- megközelítés néhány kérdése Esterházy Péter prózájában. Irodalmi
Szemle, 1980. 7. sz.)
Kétségkívül
az idő is nekem dolgozott. Az Új Írás pályázatának és Szakolczay
Lajos szerkesztői figyelmének a jóvoltából rendszeresen foglalkoztatott
kritikus voltam "Pesten" is; idehaza, Tatabányán pedig jelentős változások
voltak készülőben, sőt kibontakozóban a hetvenes évek végén. Az Új Forrás
ugyanis 1979 januárjától évente hatszor megjelenő, tehát kéthavi
lappá, azaz most már "igazi" folyóirattá vált. S - az imént vázolt - szakmai
"előéletem"-re való tekintettel (egyes megyei politikai, illetőleg "szakmai"
minősítők ódzkodásai ellenére is) az embernek is kiváló alapító főszerkesztő,
Payer István (Sárándi József határozott igenlésétől is megerősítve) 1978
őszén fölkért, hogy rovatvezetőként (a Budapestre távozott Szántó Ferenc
utódaként) vállaljam el a folyóirat "valóság" (tehát: riport, szociográfia,
dokumentum, szaktanulmány) anyagainak a szervezését és gondozását.
Mondanom se
kell, hogy boldogan vállaltam a rovatvezetői megbízást és az ezzel járó
munkát. Nagy dolog volt ez akkor tájt a számomra (megvallom, ma is az lenne),
meg hát az addigi (persze, szerény méretű) szakmai munkálkodásom eredményét
is igazolva láttam Payer és Sárándi óhajában. És ez is jólesett. Végül
is a megyei vezetők se vétózták meg a fejleményeket - volt olyan ismert
költő egyébként, akit nem engedtek ugyanekkor rovatvezetéssel megbízni
-, jóllehet éppen önkéntes száműzetésem éveit töltöttem (nagyon kedves
társaságban) a megyei könyvtár remek szellemi legelőjén.
Magától értetődő tehát, hogy
kitűnően érzem magam - természetesen még nem főállásban - a szerkesztőségben,
és a szerkesztők többségével is valóban baráti a kapcsolatom. Hiszek
az Új Forrás reformszellemében, reformtörekvéseiben, az amolyan
"második nyilvánosság" szerepéről szóló, szóban, egymás között kialakított,
szűkebb körű szerkesztői felfogásban és a konkrét elképzelésekben is. Könnyű
szívvel tehettem ezt azért is, mivel akkor nekem, személy szerint még nemigen
volt egzisztenciális értelemben kockáztatni valóm, szemben a két főállású
kollégámmal, barátommal. Sárándi József és Payer István különben is remekül
viszik a lapot, a többieknek: Győri Lászlónak, Ravasz Évának, Papp Albertnek,
a megyei tanácsról nyugdíjasként odatett Zajovits Ferencnek és jómagamnak
csak részleges, némelykor pedig kifejezetten epizodikus szerep jut az egyes
számok tényleges megszervezésében. Igyekszem persze hasznosítani magam
(rengeteg korrekturát javítok, sokat fésülöm, stilisztikailag jobbá próbálom
tenni a kéziratokat), tanulom a nyomdai műveletek mikéntjeit, ellenőrzöm
a nyomdai utánnézőket, s levelezek persze épp eleget. És tanulom a szerzőkkel
való kapcsolattartás rendkívül fontos - mondhatni, hogy egy folyóirat életében
talán a legfontosabb - mozzanatait, ezeknek építgetését. Izgalmas szellemi
jelenségek születésénél statisztálhatok, s évekig él bennem az a különös,
az az izgató érzés, hogy mi lényegében és igazából valamilyen félig-meddig
tiltott, de legalábbis éppen hogy csak megtűrt "tevékenységet folytatunk".
Az örökös
kezdeményező (néha már az agresszivitásig is elmenő határozottsággal) Sárándi,
az örökös, az önfeláldozóan villám- és mennydörgés- hárító: Payer.
Így történik
ez már az Új Forrás első igazán kemény botránya körül is. Az 1979.
áprilisi számban jelenik meg ugyanis Nemere István riportja ("A gázpedálra
mindig szükség van" címmel) arról, hogy az Országos Mentőszolgálat
sofőrjei kényszerű érdekből közlekednek a kelleténél lassabban, mivelhogy
kötelező jellegű üzemanyag-takarékossági verseny folyik a mentőknél országszerte.
Minthogy Nemere az Élet és Irodalomban már korábban is elmondta
lényegében ugyanezt, az Országos Mentőszolgálat most már - egy kis példányszámú
"vidéki" folyóiratnak persze - nem kegyelmez: pert indít az Új Forrás
ellen. És - a háttérben folyó egyezkedések és alkuk következményeképpen
- az Esztergomi Megyei Bíróság színe előtt Payer Istvánnak (sötét öltönyben)
el kell mondania, amit egyes megyei vezetők beléprogramoztak: hogy az Új
Forrásnak nincsenek bizonyítékai mindarra, mindarról, amit a szóban
forgó riport állít. Holott sofőrködő tanúi is voltak. (Azt hiszem, nem
tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy ez a Misztótfalusi Kis Miklós kényszerűségből
vállalt tortúrájához hasonlatos gyalázat volt, lehetett az egyik kiváltó
oka főszerkesztőnk nem sokkal későbbi első infarktusának.) A kötelező "helyreigazítást"
persze meg kellett tenni, ámde ez a mammutszervezet kicsinyellte a helyreigazító
szöveg (amit persze az OMSZ fogalmazott!) betűit(!) - amiben persze
tényleg benne volt szegény Payer István "csak azért is" gesztusa, hiszen
ráadásul jól eldugott helyre tördeltette a nyilatkozatot -, egyszóval az
Országos Mentőszolgálat újabb bírósági végzést csikart ki, és most
már fő helyen és szép nagy betűkkel, újra meg kellett jelentetni a helyreigazító
kényszernyilatkozatot. (Vö. 1979. augusztusi és októberi szám.) Ez aztán
sajtótörténeti kuriózum, annyi bizonyos. És mindez a folyóirattá válás
első évében, sőt úgyszólván a kezdet kezdetén. Ám hogy milyen, miféle érdekek,
indítékok és alkuk álltak a háttérben - tudtuk például, hogy az akkori
egészségügyi miniszterhelyettes éppen Moszkvában tárgyal, és onnan küldi
telexutasításait Tatabányára a megyei vezetőknek, illetve a megyei vezetők
Moszkvába telexezik a legújabb híreket -, szóval, hogy milyen "hozadéka"
volt a megye, a város számára a Payer-féle békés önáldozatnak, az sejthető
ugyan, de bizonyíték hiányában nem tárható a nyilvánosság elé.
Persze, mi mást tehetnénk, dolgozunk
tovább, ha lehet, még jobban, mint eddig. Érezzük, tudjuk, hogy számról-számra
bizonyítanunk kell. És ez sikerül is, egyre-másra születnek az igazán jó
lapszámok. Sárándi jóvoltából még 1979-ben indul útjára a - mindmáig leghíresebb,
leginkább visszhangos, szinte a máig tartóan emblematikus érvényű - eszmecsere
a nemzetről mint fogalomról s mint történelmi valóságról. Kiváló fiatal
írók, tudósok és tudósjelöltek vonulnak föl számról számra (még a következő
évben is). Szilágyi Ákos, Kiss Gy. Csaba, Gergely András, Könczöl Csaba,
Kósa László, Csepeli György, Dobai Péter, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi
László, Veres András, Kulin Ferenc, Dénes Iván Zoltán - és mások. Egyetértés
kíséri a szerkesztőségben az ekkor Tatabányára költöző Kádár Péter gyermekregényíró,
riporter-újságíró vállalkozását is, amely szerint ő be kívánja mutatni
a megyei író-értelmiséget - az olvasó értelmiségnek; azaz interjúkat készít
az Új Forrásban is folyamatosan jelen lévő írókkal, költőkkel. Így
jelent meg - immáron dokumentum erejű "folytatásos regény"-ként - ez az
érdekes, eleven portré-sorozat, amelyben a következő "helyi erők" vonultak
fel: Baráth Lajos, Pálos Rozita, Wehner Tibor, Gáll István, Sárándi József,
Győri László, Sebestyén Lajos és Keresztes József.
Az Új Forrás pedig ez idő
tájt - talán éppen a nemzetről
folytatott esszésorozattal, eszmecserével - vált "nagykorúvá", legalábbis
a fiatalabb évjáratú, de máris mérvadónak tűnő budapesti értelmiség egy
részének körében, s egyúttal ennek a körnek a megbecsült lapjává is, ahová
érdemes, ahová nem "rangon aluli" kéziratot adni.
Értelemszerűen
nem volt publikus, de mégiscsak egy sajátos dokumentum volt az irányadó
a továbbiakra nézve az Új Forrás helyéről, értékeiről, jelentőségéről
és persze a jövőjéről is. Ez pedig a Kulturális Minisztérium és az MSZMP
központ illetékes osztálya közös állásfoglalása a folyóirat 1979. évi munkájáról.
A szokásos lapértékelések sorozatának a nyitánya ez az "anyag " (minden
évben elkészítették a "központosok", többnyire igen segítőkész, támogató
tónusban, miután a szerkesztőség beküldte nekik a saját önértékelését és
a következő év laptervét), melynek felolvasására a megyei tanácson került
sor 1980. január 10-én. A szerkesztőség munkatársain valamint a helyi párt
és állami vezérkar kiküldöttein kívül még a következő ismerőseink, barátaink
vettek részt a rituálén: Bíró Zoltán minisztériumi főosztályvezető, Zimonyi
Zoltán főosztályvezető-helyettes, Csapody Miklós főelőadó és Agárdi Péter
a pártközpont munkatársa. Látható vagy legalábbis érezhető ebből a névsorból
a "pozitív összekacsintás" lehetősége, amit természetesen a Csapody által
felolvasott - nagy figyelemmel s még nagyobb megelégedettséggel hallgatott
- értékelő szöveg is bizonyított.
És néhány nap múlva sor került az Új
Forrás - eme ifjonc folyóirat - budapesti bemutatkozására is. Nagy
izgalom, nagy készülődés, nagy öröm és - végül - nagy lakoma volt ez a
Kossuth Klub-beli est. (1980. január 18-án.) A legfőbb élmény pedig
Vekerdi László (a tőle aztán később már szinte megszokott, sőt "elvárt")
fantasztikus előadói teljesítménye volt (Sárándi vette rá a főszereplésre),
s nagyon jólesett konstatálni azt is, hogy telt ház van abban a szép nagy
teremben. (Vekerdi László szövegének szerkesztett változata már megjelent
az Új Forrásban és a repertóriumban is, ám az eredeti ott
elhangzott szöveg azonban e könyvben olvasható először a maga teljességében.)
Úgyszintén
nagy várakozással lestük a megyei napilap (a Dolgozók Lapja) beszámolóját
erről az estről, hiszen tényleg fontos volt, hogy a megyei pártbizottság
és a megyei tanács napilapja hogyan foglal állást a megyei tanács kulturális,
irodalmi és művészeti folyóiratával - lényegében azonban velünk, szerkesztőkkel
- kapcsolatban. Ebben a tudósításban még kifejezetten barátságos és szolidáris
tónust képvisel a megyei újság, ám a következő, két részben közölt, az
első év hat számát értékelő-elemző kritika már komoly, sőt helyenként a
szerkesztőségre nézve "életveszélyes" ellenérzéseket is megfogalmazott.
És aztán már kifejezetten ellenséges hangütésű a néhány hónappal későbbi
éles sajtótámadás: egy "nyílt levél" az Új Forrás szerkesztőségének
címezve, amely az 1980. áprilisi számunkban megjelent összeállítást támadja,
melyet történetesen én szerkesztettem ("valóság"), s amely a szakmunkástanulók
kulturális állapotáról, szintjéről, helyzetéről szól.
Persze, az általam írt válaszlevél sem
nélkülözte a határozott visszavágás stilisztikai és fogalmi eszköztárát.
*
1980 őszétől azután - szakmai pályafutásom
fordulópontja ez alighanem - nagy szerencse ér: a Kulturális Minisztérium
(a miniszter Pozsgay Imre) két éves ösztöndíjával bentlakásos "vezetőképző
iskolára" mehetek Budapestre, a Várba, az egykori Pénzügyminisztérium palotájába.
Az egészben az volt a legnagyszerűbb, hogy ennek az elitképző kurzusnak
az égvilágon semmi köze nem volt a szakszervezeti vagy éppen a pártberkekben
szokásos káderképzéshez. Éppen ellenkezőleg. Huszár Tibor védnökségével
és professzorkodásával itt nem butították az embert, hanem - ha akarta
- okosították. Napi néhány óra - többnyire remek előadókkal, a legjobb
tudósokkal - előadást írtak elő (ez főleg szociológia, szociálpszichológia,
aztán kultúratörténet, kulturális antropológia volt, illetve a két világháború
közötti Magyarország különböző metszetekben és szempontok szerint; továbbá
Erdei Ferenc, Németh László, Bibó István és sokan mások, így például Lukács
György is), azután mindenki mehetett, amerre csak, ahova csak akart. Én
az időm nagy részét az Országgyűlési Könyvtárban töltöm. E mellett több
jó barátot, szimpatizánst és potenciális Új Forrás-szerzőt szervezek
a lap köré. Amolyan kihelyezett vagy árnyék-szerkesztőséget építek ki,
aminek (akiknek) nagy hasznát veszem, illetve veszi a lap. (Hogy csak néhány
nevet említsek: Nagy Gáspár, Pintér Lajos és Varga Csaba a "vezetőképzőn",
Tasi József és Kamarás István a könyvtárosi "vonalon" került a látókörömbe.)
Úgy érezhettem, hogy nekem is megvan a tekintélyes "hátországom" (legalábbis
nem álldogálok egymagamban),hiszen a lapszerkesztő számára a jó nevű szellemi
támogatók személye és sokasága az igazi lenni vagy nem lenni kérdése.
Eközben persze
az "otthoni" (itthoni) szerzőink és a szerkesztőtársak sem maradnak munka,
illetve megbízás nélkül. 1981-ben kilenc riportból álló "szociográfiai
sorozatot" szervezünk. Ezek az írások a Duna menti "magyar Ruhr-vidék"
ipari üzemeit próbálják életszerűen bemutatni. (Meg kell vallani, inkább
csak riport szinten s nem valódi, mélyre hatóan vizsgálódó szociográfiákban.)
Viszont - egy másik eseményként - Sárándi József közreműködésével (ő régebb
óta jóban volt Féja Gézával), az Új Forrás közli először a posztumusz
Féja-esszét: emlékezését Bajcsy-Zsilinszky Endrére. (1981. dec.
- 1982. ápr.). Komoly nyeresége lesz a lapnak - Papp Albert szerkesztőtársunk
révén - Koczogh Ákos rendszeres és folyamatos szerepeltetése végig a nyolcvanas
években. Mindenekelőtt iparművészekkel készített interjúi érdekesek és
fontosak, de az építőművészet vagy éppen a finn kultúra dolgaiban, kérdésköreiben
is járatos volt.
Most már,
ami az én "rovatom", a "Valóság" egyes darabjait, de akár az össz-koncepcióját
is illeti: bizony eléggé vegyes a kép. Van benne valami - és ezt akkor
is éreztem, átéltem - erőltetett, kissé erőszakolt "tervszerűség", makacs
"rovat"-szerűség, némi doktrinerség is talán: fedezzük föl a valóságot,
("elvtársak"), mutassuk meg a mai magyar világot. A jó szándék vitathatatlan,
az összkép viszont "egyenetlen". A magasan legjobb sorozat (Deák Attila
börtönszociográfiája, A rács túlsó oldalán -, 1978. 1., 2., 3. sz.
és 1979. 1. sz.) még Sárándi szervező munkáját dicséri, és bár valamennyi
lapszámunk tartalmaz ebben az időben (1979 és 1982 között) szociográfiát,
ezek mind riportok és nem elmélyült kutatások termékei, eredményei. Végső
soron tehát azt mondhatom, hogy - jóllehet sok és komoly munkát adott nekem
akkor ezeknek az írásoknak a szervezése, gondozása -, végül is csak színecskéket
jelentettek az Új Forrás szellemi összképében, összteljesítményében.
Időközben aztán (1982 nyarán)
befejeztem a "vezetőképző" iskolát, visszajöttem a megyei könyvtárba, de
nem sokáig maradtam ott. Úgy látszik, hogy bizonyára mégiscsak valamiféle
"vezetőt" akartak csinálni belőlem a helyi kulturális élet irányítói, mivelhogy
létrehoztak egy addig nem létező státuszt: a főszerkesztő-helyettesi posztot.
(Nem tudom megállni, hogy el ne meséljem a részleteket, olyam romantikus,
olyan konspiratív. Évzáró lapértekezlet után 1982 tavaszán jó hangulatban
vonultunk el egy bányalátogatásra a megyei vezérkarral meg (természetesen
- hiszen az ő kedvükért szerveződött ez a turné, és utána a bőséges választékú
eszem-iszom) a minisztérium és a pártközpont képviselőivel. És itt, az
egyik márkushegyi akna mélyén, a kisvasúton zötykölődve - rémes huzatban
- ajánlott föl nekem Agárdi Péter vezetői állást: választhattam
a megyei könyvtár igazgatóhelyettesi és az Új Forrás főszerkesztő-helyettesi
státuszok között. (Az a hír járta egyébként, hogy Agárdinak voltak olyan
noteszei, amelyekbe följegyezte a neki mint irodalomtörténésznek tetsző
kritikákat és mindenféle egyéb folyóirat-közleményeket. Állítólag én is
ezen a módon kerültem a látókörébe.)
Ismét otthagyom
tehát a megyei könyvtárat, és most már az Új Forráshoz szegődöm,
immáron főállású főszerkesztő-helyettesnek. Most már lényegesen több szakmai
területtel kell foglalkoznom, hiszen Sárándi csak egy (inkább csak fél)
napot tölt a szerkesztőségben mint függetlenített főmunkatárs, és persze
Payer is örül, hogy van valaki, aki tehermentesíti. Örömmel, sőt mi több
valóságos lelkesedéssel dolgozom. Most már kritikákat és tanulmányokat
is szervezek, nagyobb figyelmet fordítva az irodalomtörténeti és a társadalomtudományi
művekre, az esszé- és tanulmánykötetekre. Bőven van időm sok mindennel
foglalkozni, hiszen én - "közalkalmazotti" múltam következtében is - többé-kevésbé
komolyan veszem főállású mivoltomat, illetőleg az ebből következő munkaidő
mennyiségét. (Mindeközben természetesen lehetőségem nyílt az intenzívebb
szakmai, irodalomtörténeti kutatómunkákra is, melyeket szintén nagy élvezettel
csináltam. Annál is inkább, mivel sok írásomra vevő volt maga az Új
Forrás is.)
Természetesen
tovább szerveztem a hagyományos, az eddigiekben már említett műfajú írásokat.
És a tematikus összeállításokat, blokkokat, vagy éppen teljes számokat
is. Így például a még 1982 februári számunk a szerelemről szól. Érdemes
fölidézni a szerzők névsorát: Gyökössy Endre, Mérei Ferenc, Buda Béla,
Miskolczi Miklós, Bálint B. András, Szilágyi Ákos, Bánlaky Pál, Varga Csaba,
Csalog Judit, H. Sas Judit, Fekete Gyula, Kamarás István. Szó ami szó:
nem rossz névsor. Majd az 1983-as évfolyamban szociográfiai sorozatot indítunk
a dorogi járás falvainak "iparosított" mezőgazdaságáról. Továbbra is szorgalmazom
a tematikus összeállításokat. (Fő segítőm ebben a törekvésemben és magának
a munkáknak a szervezésében is a már említett Varga Csaba, aki ekkor tájt
amolyan házi szerzője és félig-meddig szerkesztője is az Új Forrásnak.)
Ennek a folyamatnak az eredménye az 1984. áprilisi Új Forrás is,
amelyben a magyar falu jövőjéről, sorsáról, lehetőségeiről folyik a disputa.
Néhány név a szerzők közül: Vági Gábor, Varga Csaba, Nagy Endre, Bogár
László, Pozsgay Imre (aki itt tűnik föl mint szerzőnk először), Lázár István.
A jobbnál
jobb interjúk "szállításában" Tasi József (a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárának
munkatársa) jeleskedik. Méghozzá úgyszólván végig a nyolcvanas évek folyamán.
A legjelentősebb - meglehetősen terjedelmes, ámde egyúttal tartalmas és
csaknem valamennyi esetben forrásértékűen fontos - darabok a következők:
B. Nagy László (1980. febr.), Féja Géza (1981. dec.), Pilinszky János (1983.
ápr.), Kardos László (1983. dec.), Balogh Edgár (1985. dec.), Kocsis Zoltán
Pilinszky Jánosról (1986. ápr.), Szathmáry Lajos (1987. jún.)
Ugyancsak
jó a visszhangja 1982-83-ban - már említettük - az ismét Sárándi József
kezdeményezte és Szilágyi Ákos indította eszmecserének a magyar irodalom
önszemléletéről, azaz - lényegében - arról, hogy egy avagy több magyar
irodalom létezik-e? A hozzászólók névsorából a vita színvonalára is következtetni
lehet: Tőzsér Árpád, Páskándi Géza, Pomogáts Béla, Varga Csaba, Dobai Péter,
Egyed Péter, Szerdahelyi István, Kiss Gy. Csaba, Varga Imre, Mezey László
Miklós.
Az évente hatszori megjelenés ténye
magával hozta az Új Forrás strukturális, belső rendjének a változását
is. A legfeltűnőbb változtatás a "rovatok" megszüntetése, s ezzel egy szabadabb,
kevésbé önkorlátozó szerkesztés lehetőségének a megteremtése. Háttérbe
szorul - szemmel láthatóan - a helytörténet; a folyóirat talán ily módon
is igyekszik bizonyítani, néha persze elég görcsösen, hogy távol áll tőle
a provincializmus, a bezárkózottság, a befelé fordulás. Ezzel párhuzamosan
viszont markánsan érzékelhető a kritikai közlemények súlyának a megnövekedése.
Egyáltalán: az Új Forrás újra élesebb, érzékenyebb, "ideologizálóbb"-
politizálóbb lett - egyúttal persze, azt hiszem, érdekesebb, izgalmasabb,
olvasmányosabb is.
Megszűnik
a "Szomszédságban" rovat, illetőleg sorozat; ámde nem szűnik meg, sőt mi
több: szinte természetessé válik a korábbi sorozat tematikájának
és szellemiségének a folyamata, majdhogynem állandó jelenléte. Mégpedig
oly módon, hogy a kisebbségi (itthoni és határon túli) irodalmak egyenrangú
közleményekként, publikációkként a magyarországi magyar irodalommal együtt
szerepelnek a szépirodalmi, illetőleg a kritikai blokkokban.
Talán csak
a képzőművészeti anyagok lógnak ki némiképpen a megújult Új Forrás törekvéseinek
szellemi irányvonalából: ezek határozottan - kétségkívül karakterisztikusan
- "konzervatív realista" értékrendet képviselnek. (Ez a jelenség persze
önmagában nem kárhoztatható, ámde a jelzett disszonancia mindenképpen érzékelhető.)
Az Új Forrás
szerzői köre is jócskán kitágult a nyolcvanas évek elejére-közepére.
Rendszeresen szereplő szépírók - például - Dobai Péter, Kalász Márton,
Bertók László, Pintér Lajos, Géczi János, Egyed Péter, Hatvani Dániel,
Nagy Gáspár, Csengey Dénes, Osztojkán Béla, Petőcz András, Turczi István.
A helyiek közül Onagy Zoltán és Kakuk Tamás szerepel rendszeresen (a már
korábban említettek mellett). A kritikusi irodalomtörténészi gárda is kibővül,
színesedik: Bécsy Ágnes, Csapody Miklós, Mezey László Miklós, Pomogáts
Béla, Dérczy Péter, Füzi László, Bakonyi István, Böröndi Lajos, Lőrinczy
Huba, Botka Ferenc. A művészeti témájú írások szállítói továbbra is - leginkább,
legtöbbször - Bodri Ferenc és Wehner Tibor, illetőleg a tágabb régiókból:
Salamon Nándor, Heitler László, Losonci Miklós és Lóska Lajos. A történészek
közül Romsics Ignác, Salamon Konrád, Szőke Domonkos jelenik meg a lapban.
*
Volt ennek a folyóirattá válásnak persze
több más fontos és kevésbé fontos következménye, "hozadéka" is. Nagyon
kellemes - és komolytalanul baráti - kapcsolat alakult ki például a leningrádi
Néva című elképesztően nagy példányszámban megjelenő "testvér"-folyóirat
szerkesztőivel. Évről évre látogattuk egymás városait, szerkesztőségeit
és kocsmáit, azt hiszem, mindig közmegelégedésre. Legalábbis a résztvevők
megelégedésére. (Payer István 1982 novemberében hivatalos beszámolót is
készít e kapcsolat akkori állásáról.)
1983 tavaszán
a megyei napilap ismét "mérlegre" teszi az Új Forrást. Végül is
elismeri a folyóirat érdemeit és valós értékeit. (Ez a megfogalmazásom
most talán maliciózusnak tűnik, ámde köztudomású tény volt szűkebb szakmai
berkekben, hogy hosszú ideig meglehetősen hűvös volt a viszony a két megyei
orgánum között. Nem különbözve persze a más megyékben is kísértetiesen
hasonló "konfigurációk"-tól.) Néhány hét múlva a Magyar Hírlap újságírója
látogatott el a szerkesztőségbe.
Láthatóan
fölerősödött tehát az érdeklődés az Új Forrás iránt 1983-ban. Bizonyos,
hogy az eltelt utóbbi néhány évben (1979 és 1983 között) a Tatabányán szerkesztett
és kiadott, két havonta megjelenő "kulturális, irodalmi és művészeti folyóirat"
nagykorúvá vált: azaz természetes módon be tudott tagozódni a magyar szellemi
életbe. (Sőt: 1983 derekától már egy ívvel bővítve jelenhetett meg.)
S mindeközben
el is surrant csaknem másfél évtized. Erről is szól az a hosszabb interjú,
amelyet a megyei újság, a Dolgozók Lapja készített Payer István
főszerkesztővel. Hamarosan a Magyar Rádió mikrofonja is megjelent a szerkesztőségben:
Payer István és Ravasz Éva nyilatkozott Sumonyi Zoltánnak.
Egyszóval
ez a bizonyos nagykorúvá válás elég látványosan manifesztálódott.
(Folytatás a következő számban)
* Újabb részlet a készülő
könyvből (Az I. részt a márciusi számunkban közöltük. - A szerk.) |
|