|
ALFÖLDY
JENŐ
Írói gondok: közgondjaink
Bertók László: Dongó
a szobában
Mindig is vonzott a költők prózája.
Ők jobban megfontolják, mit írjanak le, mint más halandók. Nem biztos,
hogy jobb lesz a prózájuk, mint a hivatásos elbeszélőké, esszéíróké, de
jobban kitetszik alkotói küzdelmük a nyelv nyersanyagával. Weöres írja
költői diplomamunkának szánt ifjúkori munkájában, A vers születésében,
hogy ha költő ír prózát, az gyakran a formakényszertől megfosztott lírikus
arcrángásait, tikjeit mutatja. Weöres ezt így mondja: "...a forma
valósággal munkatársa a költőnek. Ha a poéta elkezd prózát írni, eleinte
többnyire igen szánalmas az eredménye: a kötöttség egyensúlyozója nélkül
gyámoltalan; és a megnyilvánuló hibák jellemzőek a temperamentumára. Némelyek,
mikor kitörnek a kötöttség gyámkodása alól, olyanok, mint a gátrepesztő
folyó: rendszertelen és bőséges kedélyvilágukat nem fékezi semmi, a próza
terjengősen dagadozik, [...] se-vége se-hossza a mondatok áradatának. Mások
valósággal fáznak, mikor kibújnak a forma köntöséből: hiányérzéssel küzdenek,
a lendítőerő hiányát érzik, minden szavuk kínosan fakad és élettelen és
szürke lesz; [...] a mondatok fogaskerekei nem bírnak egymásba-kapaszkodni,
a gondolatok összezsúfolódnak és nem találják a folytatásukat. [...] Az első
eset inkább az ösztönös, érzelmi-lendületű költőknél, második a tudatos
és higgadt vers-ötvösöknél gyakori."
Kiforrott
költőkre vetítve ezt a kis tipológiát, nem azt nézzük, hogy miként botladozik
a baudelaire-i albatrosz a prózaírás hajópadlatán, hanem azt próbáljuk
ellesni, hogy miképpen nyilvánul meg a költői személyiség, amikor nem tartja
kordában a formafegyelem és a költői rutin. A lírai mű nem föltétlenül
a feltárulkozás műfaja, noha az önkifejezésé; az önkifejezés eszközét ritkán
meríti a költő önmagából - inkább a világ dolgainak transzformátorain át,
gyakran más személyeken keresztül fejezi ki mondandóját. A költői naplójegyzet,
levél, vallomás azonban az önkifejezés közvetítő álarcai mögé enged pillantani,
ezért nagy segítséget nyújthat a versek megértéséhez azon túl, hogy irodalmi
önértéke is lehet, nem is akármilyen. Bertók László prózakötete, a Dongó
a szobában különösen tanulságos: szerteágazó tárgyi világa a költői
alkotás gondjainak nehezen föltörhető magva köré rendeződik. Nem csupán
kiegészítő anyag vagy háttérdokumentumok gyűjteménye, mint sok más költő
naplója, hanem értéket hordozó, stílusával is az önálló irodalmi mű rangjára
emelt alkotás.
Weöres tipológiáját
véve alapul, Bertók ugyanolyan magas fokon tudatos, mint ösztönös költő.
Tudatossága - sok pályatársától eltérően - nem gyöngíti, hanem erősíti
lírai indulatát. A kettő - tudatosság és ösztönösség - nála együttesen
alkalmas arra, hogy létrehozza a költészethez szükséges harmadik legfontosabb
tényezőt, a szemléletből és fantáziából születő látomást. Bertók legfőbb
alkotói gondjának azt érzem, ami mesterei közül nem József Attilával, Weöressel
vagy Nagy Lászlóval, hanem Illyéssel rokonítja: képzelete korántsem olyan
színes, mint az előbbi háromé. Mondjam így: nem gomolygó képek sokaságából
kiválasztó, deduktív, hanem induktív, asszociáló, egy pontból kiinduló,
majd a költői képet a témához-tárgyhoz rendelő természetű. (Elődje, Illyés
félig szerényen, ám félig a romantikus költészetszemléletet provokálóan
"földhözragadt" képzeletű költőnek, írónak mondta önmagát.)
Prózaíróként
sem a fiktív történetek, alakok vonzzák Bertókot. Az eleven tapasztalat,
a fogalmi gondolkodás és az indulat mozgatja szellemét. Ehhez járul nagyszerűen
kimunkált (szavaiból ítélve inkább tanulással, gyakorlással maximálisan
elsajátított, mintsem "vele született") poétikai-zenei érzéke, mely mindenféle
költői forma alkalmazására, azaz összefüggő és teljes kompozíciók előállítására
is képessé teszi, akkor is, ha ez a teljesség bizonyos zaklatottságot és
töredékességet vagy éppen befejezetlenséget éreztet. Nem modernista, de
modern: keze ügyében van a modern poézis eszköztára, melyet a mű természetének
megfelelően vesz igénybe. Modern költő ritkán tesz úgy, mint József Attila
versében az elalvó a gyermek, aki a világot üveggolyóként veheti kezébe
- ő is csak álmában.
*
Ha egy költőnek folyamatosan küzdenie
kell valamely "fogyatékossága" legyőzésére, pótlására, akkor új, eladdig
ismeretlen formák feltalálója lehet belőle, amennyiben jól gazdálkodik
erényeivel. Bertók lírai fantáziája nem zsúfolt, képek tömegét hömpölygető
folyam. Inkább olyan, tudatosan és ökonomikusan kiépített csatornahálózathoz
hasonlítanám, amely észjárása érdekei szerint terelgeti a fantázia képeit
a fogalomalkotás fő medrébe.
A Dongó
a szobában közelebbi műfajmeghatározása egyetlen szóval aligha lehetséges.
Tudatnapló - ez eléggé kézenfekvőnek tetszik, mert nem a vele történt
eseményeket rögzíti, mint pl. Nagy László naplója, mely eredetileg álmoskönyvnek
indult, s rövidesen átalakult. Ha ezt az átalakulást csak érintőlegesen
próbálom leírni, azt mondhatom, hogy a költő testi állapota, melyet bámulatos
önfegyelemmel és előkelőséggel viselt el a nap huszonnégy órájában, kikényszerítette
a naplóíróból, hogy regisztrálja rossz fizikai közérzetével folytatott
küzdelmét. Hasonlót láthatunk Illyés sok évtizeden át vezetett - és az
esszéhez jóval közelebb álló - naplójában is, mely jelentős részében a
költő depresszió elleni harcát mutatja meg, miközben lényeges irodalmi
megfigyeléseket, elemzéseket, úti jegyzeteket, publicisztikai és esszévázlatokat,
versindítékokat, sőt regényrészleteket is tartalmaz, és bepillantást nyújt
társas életébe, utazásaiba, közéleti törekvéseibe és - ma már leírhatom
- szervezkedésébe, amellyel utolsó évtizedében mindenekelőtt a határon
túli magyarság ügyét szolgálta.
Bertók naplójának
meglepő sajátossága, hogy történetesen arról szól leggyakrabban, amiről
rendszerint nyájas olvasók és kotnyeles újságírók faggatják az írókat -
hogyan ír verset, mire gondol alkotás közben, mi történik lelkében a vers
születését megelőzően és két mű megírása között -, milyen sajátos írói
gondokkal birkózik. Válaszai azonban már korántsem olyan komikusak, mint
ahogy föltettem ezeket a kérdéseket. Ő ugyanis nem a közönségét kívánja
elkápráztatni azzal, hogy kézen fogja és bevezeti az írószobájába, elmeséli
neki, hogy milyen puha ceruzát használ és milyen sima vagy érdes papirost,
az ihlet órájában szagolgat-e erjedő almát, kortyolgat-e valami jóféle
italt, netán hogy miként balkezeskedik a számítógépével, mely a Murphy-szabálynak
megfelelően mindig a nem kívánt betűt írja be, ha egyszerre két billentyűt
nyom le véletlenül -, és így tovább. Jótollú szerzőtől ez is érdekes lehet
néhány bekezdés erejéig, de őt nem ez érdekli. A legsűrűjébe vág az írásnak
mint problémának.
Megállok,
mert lehet, hogy nem vagyok igazságos. Kiváló mesterek nyilatkoztak már
a jól hegyezett grafitceruzáról, a zsebben hordott fecniről, amely az egyik
legfontosabb mű alapötletét rejtegette sokáig majdnem olvashatatlanul odafirkantott
memóriagyegységeiben, a Szabó Lőrinc-féle riporteri gyorsírás technikájáról,
a puha radírgumi jó szagáról, ahogy Illyés ír erről valahol, Nagy László
munka közben rajzolt angyalairól és párzó lovairól - dehogy is szeretném
alábecsülni ezek jelentőségét. Bertók naplójában is esik szó Kosztolányi
és Takáts Gyula zöld tintájáról, és az sem közömbös, hogy Bertók - Weöreshez,
Nagy Lászlóhoz és Pilinszkyhez hasonlóan - a gondos, szép kézírású költőkhöz
tartozik, noha ennek szintén nem szabad eltúlzott jelentőséget tulajdonítanunk,
ha József Attila vagy Illyés kevésbé kalligrafikus (ám így is hatalmas
intellektuális erőt éreztető) kezeírására gondolunk.
Csodálatos
dolog a műgond - nem tudni, hol tanyázik. Az egyiknél már a külalakban
megmutatkozik, a másiknál "csak" a véglegesített formában. Gyergyai Albert
ceruzasorai rézsútosan lefolytak a papírról, mint a rétestészta vagy mint
Salvador Dalí óralapja az asztalról, de sehol egy javítás, sehol egy félrefogás,
egyeztetési hiba vagy képzavar a kacskaringós körmondatok labirintusában,
melyhez a szerző roppant gondolkodói fegyelmezettsége adott az olvasónak
Ariadné-fonalat. Vörösmarty verskéziratai romantikus csapzottsággal adnak
jelzést a zsenialitás szeszélyeiről, a gondolatok, érzelmek vadon burjánzó,
angolkerthez hasonlítható tenyészetéről, melyben az áthúzott részletek
kidőlt rönkjein gazdagon indázik a türelmetlen kisatírozás.
Van azonban,
aki már a kézírás tisztaságával szuggerálja önmagát arra, hogy kifejezze
tiszteletét a munka tárgya és folyamata iránt. Valahol azt olvastam (talán
maga a költő írta meg), hogy Fodor András leveleinek írásképét, betűinek
pálcikaemberkékre emlékeztető tánclépéseit elragadtatottan szemlélte Németh
László. De bármilyen mély tisztelettel gondolok ezekre a rendkívül fontos
külsőségekre, és bármennyi hasonló adalékot idézhetek Bertóktól is arról,
hogy észreveszi, számon tartja és el nem hanyagolja az effélét - azért
ezúttal másról és többről van szó. Halálosan komolyan veszi az írást, nemcsak
mint feladatot, mint a műhöz szükséges fizikai tevékenységet, amelyet meg
kell könnyíteni, kellemesebbé kell tenni, hogy a hátfájás, a depresszió
elviselhetőbb legyen. Arról van szó, hogy mennyiben lett az írás - a fejben
végzett nagyobb résszel együtt! - életformája, létezésmódja, mely nem hagy
nyugtot, kiköveteli tőle, hogy vele foglalkozzék, hogy általa lélegezzen
és létezzen.
Elidőz olyan
kérdéseknél, mint a tehetség s a szorgalom aránya, vagy mint az írói tevékenység
s a kenyérkereső foglalkozás közti "munkamegosztás". Azok közé tartozik,
akik hajlandók a kedvük, pillanatnyi hajlandóságuk ellenére is munkához
ülni. Nem beszél belső kényszerről, az ihletettség jótékony késztetéséről,
révületről, nemcsak mert ez nagyjából hitelét vesztett, műkedvelőknek fenntartott
állapot. Inkább szorongásról és pánikról vall, mely nem engedi, hogy elnyújtozzék
és pihenjen. Génjeiben nem az édes semmittevés örökségét hordozza, mint
boldogabb írók, akik szeretnek lustálkodni, hanem, ha jól veszem ki szavaiból,
a munkakényszert (ijedten látom, hogy csak meg kellene fordítanom a szót,
és kényszermunka lenne belőle): szüntelen aggódásban telik az ideje, amelyet
írással tölt el, s amely - mint említettem - korántsem szorítkozik a betűvetésre.
Munkaerkölcsről
beszélhetnék, ha nem tartanék attól, hogy valami olyasféle kötelességet
értenek rajta, mint amikor a szülő, a tanító vagy a pap neveli a gyermeket
a helyes életvitelre. Nemcsak szigorú főnöke önmagának. Több rétegű az
ő erkölcsisége. Benne van kétségtelenül az is, hogy kenyérkereső foglalkozását
akkor sem nézheti le a költő, ha utált adminisztrációval, érdeklődésébe
sehogy sem vágó tennivalókkal jár. Ez igen rokonszenves. Szánnivalóak azok
az írók, akik sanyarú semmittevésben lézengenek munkahelyükön, feltartva
kollégáikat, akik helyettük is dolgoznak. De benne van Bertók erkölcsiségében
az is, ami szorosabban vonatkozik magára az írásra: retteg a mulasztástól,
ami nemcsak a napi penzum elodázása lehet (bár az is), hanem az igazmondásé,
melynek jogától hosszú évtizedeken át megfosztották. Napról napra új helyzetek
adódtak az azóta eltelt bő egy-másfél évtizedben. A nyolcvanas évek közepe
óta már majdnem mindent ki lehet mondani, s úgy érzi, amit ki lehet, azt
ki is kell mondani. A hézagpótlás mégsem megoldás - lukkal nem tudunk lukat
befoldozni.
Prózastílusáról
ugyanúgy hosszan beszélhetnék, mint másutt szonettírói munkamódszeréről.
Itt is felbukkannak a hiányos, elharapott mondatok - nem olyan gyakran,
mint a nagyobb logikai hézagokat megtűrő versben, de ugyancsak a lázas,
fölhevült, szenvedélyes beszéd jeleként. Indulat hullámzik végig hosszú
mondatain, mellérendelő összetételeit a kimondáskényszer sürgeti, a szöveg
irama meglehetősen gyors. Ennek ellenére gyakran érezteti, hogy szeretné
kitanulni azoknak a vetélytársainak, ellenfeleinek a titkait, akikről úgy
gondolja, hogy nála gyorsabb észjárásúak. Az önfelgyorsítás kényszerét
sejtem emögött. Harmincas éveinek már a második felében volt, amikor első
önálló verseskönyvét kiadták. Sikeres költő jószerével negyvenötödik évén
fölül, a nyolcvanas években lett, túl a kitűnő Csokonai- és Vörösmarty-életrajzon,
számos verseskönyvön. Szonettjeivel az elmúlt tíz évben lett modernisták
által is elismert formaművész, pedig már jóval régebben bizonyította ilyen
képességeit. A népi irodalom örökségét emelte föl a legigényesebb absztrakció
szintjére - végre két oldalról látogatta meg az erősen késlekedő elismerés.
Kénytelenek vele számolni azok is, akik távol állnak tőle.
Szorongása és az
önutólérés kényszere mégsem szűnt, inkább nőtt az utóbbi időben. A Dongó
a szobában ezt szemlélteti. Aggasztja az elhallgatott ifjúkori évek
élményrekonstrukciója is: lehet-e utólag hitelesen szólni arról, amit nem
tudott kimondani azon melegében. Írásai azt a felelősségérzetet jelzik,
hogy akkor lehet hiteles, ha a ma legégetőbb közügyekről is szól, miközben
tisztázza a régi elintézetlenségeket.
Visszakanyarodva
a prózakötet műfajmeghatározására, sok mindenben megfelelnek ezek az írások
az írói publicisztika hagyományainak. Határozott véleményt mond
Bertók a média manipulatív szerepéről, az arctalan sztárokról, televízió-
és rádiószemélyiségekről, akik rendszerint ugyanazok. Az irodalmárok elég
régóta mondogatják, hogy a hivatásos újságírók és a politikusok, politológusok
levették az írók válláról a közéleti gondokat, végre írhatnak, amiről akarnak.
Ezt hazugságnak éreztem már a hetvenes években is, tiltakoztam is ellene
jó néhányszor. Most sem fogadom el a változatlan formában hallható szólamokat.
Azelőtt azt akarták szakmai ügynek beállítani, amit az ügyeletes kommentátorok
találtak ki a tények elfödésére. Ma sem sokkal jobb a helyzet. A hazugságokkal
ellenhazugságok állnak szemben, és továbbra sem a megszenvedett igazmondók
szava érvényesül. Az igazi publicisztika visszaszorult a költők, írók esszéibe.
Nem azokéba, akiket megnyertek maguknak a médiumok, nem az ügyeletes hangulatcsinálókéba.
Nem azokra
gondolok, akik vádaskodnak és rágalmaznak gátlástalanul, játszva a független
gondolkodót, miközben pénzemberek kegyeit élvezik. Nem azokra gondolok,
akik leszállnak alkalmazóik szintjére, bértollnokokéra, einstandolókéra,
és odaadják nekik a stílusukat, egykori regényekkel kivívott hírnevüket,
melyet újabb regényekkel, novellákkal már nem képesek megerősíteni.
Azokra az
írókra, költőkre gondolok, akik esszébe, naplóba, irodalmi műbe rejtve
mondják el aggodalmaikat a nemzetről, a valódi sorsokról, a mélyen sajgó
közérzetről, a kultúra állásáról, a rosszul megemésztett múltról és a bizonytalan
jövőről. Bertók ilyen költő, ilyen író, ezért olvasom el mindig, amit ír.
Míg a fölkapott és elkapatott zsurnaliszta lubickol a másokat befeketítő
szellemeskedés gyönyörében, addig ő így érez: "Ó, hogy gyűlölöd az írást.
Lassú, nehézkes, nem ugyanaz. A gondolat messze jár, elbújik a másik mögé,
elillan, mire leírod. Régebben mintha madzag lett volna a lábán, vissza
lehetett húzni. Többször is. Most csak a helye vagy az árnyéka." - A lelkiismeret,
az önvád előbb hagyja el tollát, mint a támadás vagy a törlesztés szava.
A finom hegyű toll engedelmesen csúszik a hófehér papíron, de a lélek serceg
és az idegrendszer szaggat. Poén nincs; pontos állapotrögzítés van, mely
a befejezhetetlenséget érezteti. A poén, mely sokszor a szalonspicces zsurnalisztikai
üresség magamentő eleganciája, marad másoknak.
*
A költészet önreflexiójának is
nevezhetem Bertók prózáját ebben a kötetében. A költészet egyetemes kitekintésű
szellemi tevékenység, ezért önreflexiója az emberi lét meglehetősen nagy
tartományára kiterjed. Bertók versei maguk is önreflektálók, de ez a mozzanat
a prózában válik uralkodóvá. A próza olykor a vers elébe szökik, előrevetíti
azokat az aggályokat, amelyek miatt a verset nem lehet megírni, vagy nem
lehet úgy megírni, ahogy a költő korábban elképzelte. Torlaszok támadnak
az érzésekben, a gondolatokban. Le kell bontani őket, szét kell elemezni,
ellenerőket kell velük szemben bevetni.
Spinoza írja,
hogy egy indulattal szemben csak egy vele ellentétes irányú, nagyobb indulat
érvényesülhet. Ez mindig tetszett nekem, de máig fontolgatom: vajon az
indulatot - a dühöt akár - nem lehet olyan elvezető csatomába terelni,
amelyben megszelídül és hasznosítható lesz? Úgy tetszik, Bertók dialektikusan
működő észjárása, mellyel rendre megvizsgálja visszájáról is a benne érlelődő
gondolatot, jól termő területre vezeti az indulatot: a Füst Milán által
emlegetett látomás termőtalajára, melyen a költői mű szárba szökken. (Magvető,
Bp. 1998) |
|