Epistula Szepesi Attilához
 

Már a bolondos, füttyös április, Attila, itt van.
Újul a fű a betonházak közein, kicsi nyírfa
frisszöld lombhaja leng, szinarany fényfésü bogozza.
Sárga csillagait kigyújtva-emelve a Napra,
aranyeső lángol, heve átizzítja az aethert,
míg a tövén ében, rézorru rigók kutakodnak.
Meztelenül lejt már a három Grácia táncot
s vélük a nimfasereg; s ahelyett, hogy karcsu bokájuk,
domborodó farukat lesvén a nyomukba szegődnék,
vagy hegyi vendéglő hives árnyú asztala mellett
könnyű falernusi bort szopogatnék: én a szobámban
ifju zsenik dús versözönét böngészve, ülök csak
frissében kibocsájtott könyvek halmai közt és
várom a meglepetést, a csodát, hogy hátha egyikben
váratlan föllobban az isteni szikra, de hajjaj,
legtöbb régi szabású: hemzseg a liliom, gyöngy,
hattyú, szélvész, hullám, rózsa, sugár a sorokban,
ám ez egyébként szép szavak öblén kong az üresség,
tompán hangzanak, épp mint ósdi harang, ha repedt már.
(látszik, hogy komolyan vették Aranyunk odavetve,
tréfás kedvvel rögtönzött költői receptjét;
szófacsarások, képzavarok mind arra utalnak:
szétszórt magvai termékeny, jó földbe kerültek)
Hát még rímeik! Ó, Phoebus, magam olykor ugy érzem,
mint aki víg klarinéthangot vár, ámde fülébe
gépfűrész sivitása hasít; máskor meg akár a
kedves mopszlikutyácska, ha kólika gyötri szegénykét...
Másik részük versein új csak a köntös, a mái
módit utánozgatják híven: csupa szabadvers -
jelleg nélküli, sótlan mind, épp mint az előzők;
itt és ott egy és ugyanaz hát bennük a lényeg.
Műgond? Mesterség? - Ha-ha, még mit nem! - hiszen akkor
már nem is ők lennének a bátor, büszke avantgard. -
Abban is egy aztán valamennyi, hogy nem erényük
épp a szerénység: öntudatuk mellük kirepeszti;
ajkbiggyesztve lefitymálnak mindent, ami érték.
Kálnoky, Nagy, Weöres, Illyés, Kormos, Rába, Nemes Nagy? -
nem szent semmi előttük, önnön műveiken túl,
miknek érkeztén elsápad a tünde verőfény,
megszületésük néma tanúja, s a honi tájról
szétrebbenve, hanyatthomlok menekülnek a Múzsák
vissza Castaliába, szülötte földjük ölére...
S nincs mit tenni bizony, hisz angyali-nagy türelemmel
elbír sokmindent a papír s még el se pirul, mint
hamvas, ifju leány vaskos-trágár, buta élcen...
Ám mielőtt még vad Pegazom túl messze ragadna,
félbehagyom dohogásom... Jobb, műveljük a kertünk,
mint fölösen-hosszan rágódni azon, amin úgysem
változtathat a gyarló ember...nemde, barátom?
Élj vigan, használd az időt, kedvedre barangolj
a kies Óbuda erdős hegy-völgyén, madarakkal
füttyöt váltva s ezernyi napszemü, lenge virágra,
fűszálon kúszó pöttöm bogarakra figyelve.
S forgasd olykor a pennát is napszállat után, ha
csönd, nyugalom van a házban...S küldjed el újabb
ópuszaid, hisz okulnivalóm van elég még,
s annyi ribanc-rút vers olvastán, friss, szüzi élményt
tőlük várok s eddig még sose kelle csalódnom...
No de nem untatlak...(ahogy írá egykor elődünk,
régi Tabánnak szent remetéje, Virág Benedek még:
szószaporítástól bölcs ember óvakodik mind.)