Epitomé
avagy "Te is, fiam, Paleohungaricus?"
I. Az indulási helyzet
Az indulási helyzet korántsem hétköznapi.
Tehát nevezzük bátran történelminek.
A dombok még dombok, a gyümölcsfákon
gyümölcs terem. Aktuális napfény,
a por és cement érzéssel kavarog.
A csillékben esővíz lapul, (még
sehol
egy levágott fej, végtag). A szél
is
lassan halad, mintha gyerekkocsit
tolna.
Óvodák, iskolák, apró szentek keringőznek
a mennyezet alatt. Körültáncolják
a szépet
pozsgájuk van, nevetésüknek dús
leve.
Homlokuk mögé lepkerajzot karcol
a fény.
A tereken minden tér-arányos: középen
szobrok, messzire néző tekintetek,
elszántan lendül a kar, irányba
mutat,
az optimizmus könnyű lépte lép.
Ellenpont híján: nehéz ipari bukolika.
Fekete vasmadár vitorlázik a mozdulatlan
égen
és figyel. Figyeli az ércnél maradóbb
várost.
Egy nagyszabású mű első fejezetében
vagyunk.
II. A hely ugyanaz, de a színek
A hely ugyanaz, de a színek változóban.
"Te is, fiam, Paleohungaricus?"
Se még, se már. Fogást keres a szél.
A vadőr prognózisra nem vállalkozik.
Részlegesen hasonulnak a hírek -
résnyire nyílik az emlékezet.
Gyümölcsfák órája tegnapi időt mutat.
A magas fűben eltűnnek a műstoppolók.
Aki mindig szem előtt, annak vakügetés.
Csendestársak gyomrában kószál egy
másik
valóság. A foncsori, mely kabátot,
nyelvet ölt
és jó időben tükrön át távozik -
Gargalizálni csak új szavakkal. Harag
és vád a forma neve - olykor egy
voilá:
"A fiúk a bányában dolgoznak!",
de hajrá, tovább a leliismeretlenbe.
A jelkép megváltó funkciója közismert,
ám a konkrétumok csapdát sejdítenek.
Mire lábujjaihoz ér az est, már
hajnalodik.
A leszerelt vasmadár befelé figyel.
III. Befejezet : érkezési oldal
Ő (a férfi), az Emlékezet alkalmazottja,
az első kinevezett virtuális ügyintéző,
oly sok mindent látott már, de minek.
Mindig az érkezési oldalon áll,
így azt se tudja,
itt hömpölygött egykor a Pannon-tenger,
errefelé vasízű a víz, kiesett a
futballcsapat,
s hogy a kezdetén van-e vagy az
már az utolsó
stádium? Sohasem talál rá a nevére.
Ő (a nő) idegen hangok faliszőnyegében
bújkál.
"Jó lenne szeretni valakit", sóhajt,
és elhiszi,
hogy haldoklik benne a tavasz. Felsétál
a dombra,
tiltott gyümölcsöket keres, vasmadarat
etet.
Hadd teljesítse hát törvényét az
Idő. Kifordít,
kiforgat minden zsebet, kabátot,
mellkast,
és visszafelé hallgatja a szív dobogását,
a szerelem és gyávaság egységes
ritmusképleteit.
Megfejti az évszakok dogmáit, ujjai
közt át-
pergeti a homokot, leheletből kilopott
fák közt közelít,
nevet ad madárnak, hegynek, tárnának,
s ha lent
éri az éj, tegnapi árnyékába burkolózik.
IV. Utószó
ismerem itt a járást