|
FALUDI
ÁDÁM
A kalappörgető
Egy gyaloghíd vezetett át az állomás
közelében a sínek felett, szabványos, oszlopokon nyugvó és dróthálóval
fedett oldalakkal. Némelyek felüljárónak hívják az ilyesmit, ám ők nincsenek
tisztában a szavak jelentésével, talán azért, mert nincs is szükségük rá.
Elvannak a szavak jelentése nélkül is.
Nem nehéz
ezeket a hidacskákat megringatni, ütemes lépésekkel mozgásba hozni, hiszen
kis teherbírásúak, sodronyok feszítik ki őket, és a rugalmasság az egyetlen
pozitív tulajdonság, amelyik hozzájuk köthető. Minden egyéb azonban arra
ösztökéli az átkelőt, hogy igyekezzen mielőbb túljutni rajtuk. Télen hidegek,
nyáron melegek, nincs olyan évszak, se időjárási helyzet, ami vonzóvá tenné
akármelyiket is.
Odalent a
fénylő sínek, kőzúzalék és a betontalpfák, állott meleg száll felfelé,
majdnem dél van és július közepe, viszlát gyaloghíd! - mondom, és cseppnyi
szomorúságot nem érzek a búcsúzás miatt. Lemegyek a két enyhe kanyarral
feljavított lépcsőn a néptelen sétányra, a fák árnyékába. Az állomás szabvány
kőkerítése mellett visz két irányba ez a csupán üdülőszezonban benépesülő
sétány, bal felé az állomás épületéig butikok, étkezdék, italmérések szegélyezik.
Ott aztán
az állomás előtti térbe torkollva véget is ér, nyom nélkül eltűnik, átadva
helyét annak a barátságtalan, kockakövekkel burkolt kerengőnek, aminek
semmi nem írható a javára. Esetleg az, hogy a lehehető legrövidebb időn
belül igyekszik mindenki maga mögött hagyni a sivársága miatt. A két Mercedes
típusú taxit kivéve, amelyek közvetlenül az állomás bejárata előtt parkolnak,
mást sem téve két forgalmi engedély megújítás között.
A gyaloghíd
aljától jobbfelé hasonló a helyzet, butikok, étkezdék, italmérések követik
egymást, de a sétány végét egy utca keresztezi, s az mégis csak reménytelibb
a kikövezett semminél. Vadgesztenyefák és platánok lombja vet árnyékot
egész nap erre a nyári bevásárlóparadicsomra, elrobogó vonatok zaja, hanglemez
és kazettaárusok hangszóróinak baszszusa uralja a légteret, karöltve a
verebekkel. A verebek magasan verik a mezőnyt minden tekintetben. Őslakosok,
tudják, mi a különbség a szezonális világ és az élet között. A kettőt összegzik,
kivonják önmagából és szarnak a különbségre. Sikeres vállalkozók, összeröpdösik
a télire valót.
Ilyenkor csak
páran lézengenek errefelé. A gyaloghíddal szemben egy kiszélesedő utca
visz a városka belseje felé. Száz méter az epicentrumig. Ott már igazi
nyaralók szórják a pénzt marokszámra. Egy belevaló nyaraló egész éven át
erre gyűjt. Megjelenik a tóparti kisvárosban főszezonban, megáll az epicentrumban
és kidobja az ablakon egy szorgos esztendő minden megtakarított fillérét.
Kolbász és szalon; melyik illúzió a jobb?
A lépcsővel
átellenben levő kerthelyiséget szemeltem ki pár nappal ezelőtt, úgy gondoltam
elücsörgök kicsit a nyugodalmas délelőttben. Akkor sem voltak többen, mint
most. Négy asztalnál ülnek néhányan, ebből is az egyiknél a pincér olvassa
ásítozva a helyi lapot. Itt hajnalig tart a nagyüzem, akkor több százan
próbálnak tapogatózni a zenekar általános nyáladzása közben a fehérre festett
betonplaccon. Folyik az orgazmustra, ami egy igazi nyaralónak megintcsak
esély arra, hogy megszabaduljon a feleslegeitől. Kéjmenedzserek, öntapadós
lányok, szent emberek, konzumkavalkád.
Amint leültem
az egyik platán tövénél levő asztalhoz, kisvártatva a benti bár felől kijött
a másik pincér, tett egy tétova mozdulatot vizesrongyával a hamutartó körül,
és nem kérdezett semmit. Várta, hogy mit szólok a dolgokhoz.
- Hideg kisfröccsöket
kérek ekkora területre - mutattam egy négyzetformát a fémlapon. A pincér
is őslakos volt, akár a verebek, összegzett, kombinált, aztán hang nélkül
távozott, hogy percek múlva egy tálcányi párás pohárral térjen vissza.
Én szomjas voltam, ő pedig őslakos, akinek nyáron kell összeöntöznie a
télire valót. Megfeleltünk az előírásainknak.
Néhány petúniákkal
és árvácskákkal beültetett kőláda határolta a kerthelyiséget a sétány felől.
A vasút vakító, meszelt betonkerítésének rései között a tóhoz közeli házakat,
nyaralókat lehetett látni. Az egyik kétszintes épület tetőgerincén - a
gyaloghíd túloldali pillére mellett - még mindig ott sétált peckesen az
a kakas, amelyiket nemrég csodáltam meg. Nem voltam biztos benne, hogy
tényleg láttam-e, vagy csak szeretném, hogy lássam, ezért megálltam, hogy
tanulmányozzam a helyzetet. A kakas tényleg ott menetelt a gerincen, nagyokat
kukorékolt, s láthatóan igen elégedett volt magával. Az azonban rejtély
maradt előttem, hogyan és honnan jutott fel oda a gerincre. A masírozása
és kinyilatkoztatásai valóságosak voltak, tudomásul kellett vennem, hogy
a fantáziám lekéste azt a személyt, aki nagy önmegelégedéssel úgy hitte,
hogy birtokolja.
Na, majd adok
én a valóságnak - gondoltam magamban -, s alázúdítottam az első pohár higított
hárslevelűt. Valamilyen tévedés folytán nagyon kellemes volt, de nem tépelődhettem
ezen, mert megjelent a Kalappörgető. Váratlanul bukkant fel az epicentrum
irányából, s tétovázás nélkül befordult a kerthelységbe. A táncplacc közepére
penderült, bekapcsolta a kazettás magnót, s beállt valamilyen Fred Aster
pozitúrába. Ismertem már őt korábbról. Feltűnően alacsony termetű öreg,
sötét öltönyben, aki keménykalapját legalább harmincféle változatban végiggurítja,
pörgeti, csúsztatja a testén, majd levegőbe repíti, elkapja kézzel, fejjel,
lábbal ezt a kalapot, miközben ő maga is pörög, forog, cigánykerekezik,
kézenáll, mindezt hozott zenére. Amikor végetér a produkció, körbekalapozza
a vendégsereget. Utána kaszsza, majd kalap a fejre, és továbbáll. Semmi
Roncskereső Kisködmön, semmi szívtörés.
Szólt a magnó,
játszott a Kalappörgető szinte csak magának, mintha próbateremben lenne.
Nem is gondoltam arra, hogy a neve más is lehetne, mint Kalappörgető; az
első pillanattól így neveztem. Standard-eket adott elő platánárny motívumokra.
Őslakos, aki tudja mi a különbség a szezonális világ és a való élet között.
Táncolt, pörgött, egyensúlyozott, le sem szarta a gyér vendégkoszorú, csupán
az újságolvasó pincér dörmögte, hogy menj a francba azzal a magnóval,
fáj a fejem. Én azonban - akár a tetőgerinc kakasát - tanulmányozni
kezdtem a műsorát. Belefértem az időbe. A magabiztosság, az elmesélt
történet lényegre szorítkozó volta fogja meg az embert - magyaráztam magamnak,
mint értő ítészhez illik.
Amikor befejezte,
odajött az asztalomhoz, s megkérdezte, hogy leülhet-e.
- Láttam,
hogy figyelt, a többieket úgysem érdekelte. Ha megengedi, elszívok egy
cigarettát, aztán megyek.
Bólintottam,
s rámutattam az egyik pohárra. Rövid tépelődést követően válaszolt: - Nem
lehet.
Ha nem, hát
nem, gondoltam, s megemeltem a magamét. Még mindig gyanakodva eresztettem
útjára a tartalmát, mert feltűnően bor ízét éreztem. Se betonkád erjesztő,
se műtrágya állagjavító, semmi alföldi paraméter, mégis csak furcsa egy
ilyen helyen főidényben.
A Kalappörgető
cigarettára gyújtott, majd zakója belső zsebébe rakta a cigarettásdobozt
és az öngyújtót. Bezippzárazta a zsebet: - Így nem eshet ki - mondta.
Egy darabig
füstölgött, fészkelődött, aztán vonakodva a fröccsöspohár felé nyúlt. -
Talán nem árt meg - nézett felém aggodalmasan, majd egy pillanat alatt
elnyelte a tartalmát. - Én képtelen vagyok leállni, elég hozzá ennyi is
- tette hozzá magyarázatképpen.
Még végig
sem szívta a cigarettáját, amikor már minden titkát megosztotta velem.
Elmondta, hogy évekkel ezelőtt cirkuszi artistaként dolgozott, mint erőművész,
aki bilincset tör, vasrudakat hajlít, fákat hasogat puszta kézzel. - Két
méter tizenöt centi magas voltam, valóságos óriás. Az Aeros-hoz volt szerződésem,
velük mentem volna világkörüli turnéra. Előttem volt a pálya, de elhagyott
a szerelmem a lehető legrosszabbkor. Mindent egy lapra tettem fel, mindent
hozzá kötöttem, az egész világom körülötte forgott. Aztán jött a szokványos
fordulat, inni kezdtem, hanyagoltam a munkát, nem láttam az orromnál tovább.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kezdek összemenni. Alacsonyabb
leszek, soványodom, lötyögnek rajtam a ruhák. Lassacskán kiderült, hogy
minden berúgás egy centit elvesz a magasságomból, s kilókat a súlyomból.
Nincs rá orvosi magyarázat. Még Amerikában is vizsgáltak - mínusz öt centi
eredményt hoztak a kísérleteik -, de nem tudtak mit kezdeni velem. Azt
mondták, ne igyak. Legalábbis ne legyek részeg, akkor nincs baj. Szóval
ezért szánom rá magamat nehezen, hátha nem bírok megállni. Megtanultam
ezt a számot a kalappal, aztán elvagyok valahogy karrier nélkül is vele,
meg magammal. Néhányszor még beütött a mennykő, de aztán, ahogy teltek
az évek, lehiggadtam, nem töpörödtem tovább, a vérem sem annyira tüzes,
mint régen, a nők nem okoznak már kínokat.
Ez a találkozás
jutott eszembe, amikor két évvel később, nagyjából hasonló időpontban arra
jártam, s beültem ugyanabba a kerthelységbe. Már nem Aranysárkánynak, hanem
Dixi-nek hívták; s kicserélődtek az asztalok, a székek és a pincérek is.
Ásványvizet rendeltem, mert valami tisztázatlan ügyem akadt magammal, s
higgadtan akartam dönteni. Meglehetősen szórakozottan babráltam a zöld
háromdecis üveggel, amikor egy furcsa bogár kapaszkodott fel az asztalterítőre
velem szemben. Parányi keménykalapot viselt és a mozgása Fred Asterra emlékeztetett.
Éreztem, hogy nehéz napok virradnak rám nemsokára. |
|