|
MÁRKUS
BÉLA
"...csak szétnézni
meg elbúcsúzni"
Oravecz Imre: Halászóember
I.
"Ismeretségek, szerelmek, feleségek,
eszmék, irályok, vágyak, fájdalmak, káprázatok jönnek-mennek. Minden változik"
- a Levél Kaliforniába üzenete hangzott így, több mint tíz esztendővel
ezelőtt, és most, mintegy cáfolatként, az azóta eltelt egy évtized tapasztalataként
is, ám jóval korábbi, már a költői pálya indulásakor megfogalmazott tanúságtétel
kései, ám nem késő bizonyságaként is a Halászóember arra mutat rá,
roppant határozottan, ami mindeddig nem látszhatott ennyire világosan és
rendezetten: az illékony, a kápráztató mögött megbúvó tartós, állandó és
maradandó eszmékre, elképzelésekre, vágyakra. Az első kötet, a Héj metaforikáját
használva, újra értve a Lingua két sorát: ha eddig a "Jelentés a
szavak alján, / Megkezdve, felzavarva, abbahagyva" létezett, akkor ezen
túl, a mindig más és más világokkal előálló verseskönyvek, az egymástól
feltűnően elváló, merőben különböző alkotói szakaszok után, az örökös újrakezdést
mintegy költői szemléletté avató pálya mai magaslati pontján, kiemelkedő
állomásán kristálytisztává vált, áttetszővé lett az is, ami végleges
és változhatatlan, mozdíthatatlan és befejezett, erős és szilárd tartalom
a költői személyiségben, ami - amint imént, most is az Ottlik-regény
ideillő szóképével élve - nagyon mély lerakódás a létezése alján.
Lerakódva, leülepedve: Szajla, a szülőfalu élménye tisztult mára ki. Ez
kapott formát, ez öltött alakot, testesült meg, miközben nemcsak hitelessé,
de cáfolhatatlanná is lettek a pályakezdés ritkán idézett, alig számon
tartott dokumentumai: az 1969-es antológia a Költők egymás közt hosszabb
bemutatkozó szövege, valamint a három esztendővel későbbi első önálló kötet,
a Héj hátsó borítójának rövidebb önéletrajzi vázlata. "Egy kis faluban
születtem a Mátrán túl, Heves megyében." Ezt a falut, Szajlát, húsz évvel
azelőtt hiába kereste volna valaki Magyarország térképén, nem volt rajta
- kezdődik, kissé bizonytalanul az első vallomás, hogy annál határozottabban,
a mondandók igazságával és érvényességével szemben a legkisebb kételyt
is eloszlatóan folytatódjék - kamaszként ő sem tudta még, legfeljebb az
ösztönei súgták, hogy szülőhelye "esztendők múltán egyetlen valóságos és
pontosan feltérképezett pontja lesz életemnek, ahol álmomban is kiismertem
magam". "Számomra ez a falu az első hely, a HELY" - ad nyomatékot a kinyilatkoztatásnak
ismétléssel és nagy betűkkel, mielőtt még feltárná indokait, kifejtené
állítását, levezetné tételét. Noha a számvetéshez túl fiatalnak tartja
magát, utólag meghökkent magyarázatának és érvelésmódjának egy huszonéves
kezdőtől szokatlan komolysága, nagyon mély gondolati és erkölcsi megalapozottsága,
felelős tárgyilagossága, cáfolhatatlan tárgyszerűsége. E szokatlanságban
azonban a legszokatlanabbak (főként a "hatalmi diskurzus" szempontjából)
a választott távlatok lehettek. Egyrészt, hogy nem biztatott senkit, legkevésbé
saját magát. Az önnön tehetségét kibontakoztató, a közös célokat pedig
megvalósító, a társadalmi haladást biztosító jövő ígérete helyett már ekkor
az elmúlás, a biztos halál volt a távlata. Másrészt, hogy fejlődés helyett
alakításról beszélt, hozzá még arról, amit nem a társadalom, hanem a természet
erői végeztek és végeznek el a tájon a maguk ősi, nyugalmat parancsoló
módján, mégis kegyetlenül. A lejtőkről kristálytisztán érkező s a falun
áthaladva sűrű, piszkos lévé változó patakvíz metamorfózisára irányította
a figyelmet. Aztán a szél erejére, amelyik az esővel szövetkezve sziklavonulatokat
képes lecsupaszítani, lekoptatni, ám a pompás gyertyánfák illatát is ő
hozza, sodorja magával. Végül a földre, az agyagra, amelyik a különböző
helyeken különböző színekben mutatja magát, hol fekete, hol sárga vagy
kék, hol pedig vörös, és ha az esőzések idején könnyen megszalad is, máskor
épp megbízhatónak, gondosnak mutatkozik a hulladékok és halottaknak ez
az egyenrangúsítása, valamint a föld, a víz, a szél ősi elemeinek kiemelése
olyan élet, és létszemléletről árulkodott, amelyik nagyon messze esett
nemcsak az osztályharcos felfogásoktól, de a természet és a társadalom
mozgástörvényeinek egyeduralkodó szellemétől, a dialektikus materializmus
hirdette tanoktól is. "A képzetek kiapadhatatlannak tetsző forrása"-ként
nem ezeket nevezte meg, hanem Szajlát, a helyet, "amelyet halálunk órájáig
újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben
csak szükségünk lehet"; és vesse bárhová a sors, abban bizonyos, hogy -
nyomatékosította megint a szó szándékos ismétlésével - "új képzeteimnek"
az ottaniakkal, a szülőföldhöz kötődőekkel "kell először megbirkózniuk".
Szajla kezdettől
viszonyítási, igazodási pont tehát; a "semmitmondó"-nak tartott életrajz
egyetlen eseménye. S ekképp program is, művészi utat irányító, szándékot
meghatározó. Kimérője, kijelölője e költészet külső és belső határainak.
Elkülönüléssel, elhatárolódással fölérő vonalhúzás az első esetben, az
életmű szervességének, egységének határozott elképzelése a másodikban.
Érv - utólag - itt is és ott is, dilemmák feloldásához.
Ahhoz, egyfelől,
hogy nemzedékében vajon miért maradt társtalan; a tizennégy költővel közös
bemutatkozással, az antológiabeli szerepléssel egy időben, vagy azt megelőzően
miért nem vonzotta a "fölrepülni rajban" vágya, miért nem a kilencekhez,
az Elérhetetlen föld szerzőihez csatlakozott, a vele nagyjából egyidősökhöz,
azonos indíttatásúakhoz, a vidék, a falu azon küldötteihez, akik ekkori
legnevesebbje, Utassy József nemcsak ugyanannak a tájegységnek a szülöttje,
de középiskolába is ugyanoda járt, mint ő, egy darabig, Egerbe. A lehetséges
válaszok közül a Héj hátlapján sommásan csak annyit közöl, hogy
a falun születés szociológiai tényének - a jelzőt zárójelbe is rakja, és
kérdőjelet is tesz mögéje - nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Épp
annyit jelenthet, mint a város szülöttjének a város - fejtegette korábban,
ezzel egybevágóan a Költők egymás közt önportréja. Mentegetőzött
mintegy, ám a szabadkozás indulatánál feltűnőbbnek látszott az elhárítás
gesztusa: az, hogy távol tartotta magát a falujába visszakívánkozó ifjú,
a "városba szakadt fiú" szerepétől. A "szarvassá változott fiú" típusának
és toposzának követését utasította ezzel el. A népi mitologikus és metaforikus
költészet útját tartotta járhatatlannak, zárta el maga elől. Annál eltökéltebben
talán, minél hamarabb tudatosította a Mátra északi oldalán, egy vízmosásos
völgybe "bezárva" létező gyermekkori világának mély rokonságát ama másikkal,
a Bakonyalján létezetttel, Nagy Lászlóéval. Felsőiszkáz és Szajla: költőszülötteik
jellemzésében mintha egy vidék, egy világ volna. Az előbbi, amelyik "átkozott
és babonás, konzervált őskori szokások"-at őrzött meg. Az utóbbi, ahol
a Felvidékről a törökvilág után odatelepített egykori tót favágók és szénégetők
"magukat színmagyaroknak valló unokáit" "még ma is hatalmukban tartják"
a babonák, és ahol nem más, mint a költő anyai nagyanyja állt "pogány vallásosságával
javasasszony hírében". Önmagában már a gyermekkori világoknak, az indíttatásoknak
eme kísérteties hasonlósága is fölerősíthette volna az ifjú poéta különbözni
akarását. A szándékát, hogy ő is, mint a Korszerű költészet, hagyomány
és közönség kapcsolatát boncolgató idősebb társa, arra törekedjék,
"ami még nem volt" - elhárítandó a másolás, az utánzás, az epigonság veszélyét,
és el a kényelmeskedését, a kísérletezésre való restségét is, amit Nagy
László így határozott meg: "Költészetemben hagyományos az, amit nem tudtam
átlépni". Az induló Oravecz Imre elszántsága, amekkora lendülettel átlép
a számára is kínálkozó népköltői magatartás hagyományain, akár túlzóan
hevesnek is tartható. Nem annyira azért, ami tettként még elismerésre,
sőt irigylésre is méltó, hogy egyaránt elveti magától a "csodafiú-szarvas"
vagy a "szarvassá változott fiú" vagy a "tékozló fiú" lehetséges költői
mintáit, sablonjait, hanem mert hogy önnön ekkori lehetőségeit, esélyeit
ezek követésére, használatára szűkíti le, mintha a magafajtának, "a városba
szakadt fiú"-nak csakugyan előírhatnák, parancsba adhatnák, hogy a magyar
irodalomban "már szinte kötelező sorsérzésről" énekeljen. Inkább azzal
keltheti a lobbanékony ítélkező benyomását, hogy a gyermekkori érzékelésekről
szólva azonosítja a népművészetet ennek cifraságaival és cikornyásságaival,
fölösleges díszítményeivel: a folklórt nem fosztja meg a "folklorisztikus
sallangtól", mintha a kettő egyet jelentene számára - és mintha nem érzékelné
vagy nem becsülné a szóban vagy zenei formában fennmaradt néphagyományoknak
azt az áradó gazdagságát, amelyikben pedig a Menyegző szerzője sem
az édes és könnyű sablonokat, hanem "az összetettebb, dinamikusabb szöveg-
és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet", a "komor, de szabad lelkületet"
kereste. Szajla szülöttjét azonban az annak idején annyit emlegetett "bartóki
modell" mellőzésében, a "tiszta forrás" elkerülésében talán nem a nagybetűs
HELY szelleme, szokásvilága vezethette, hanem a legbensőbb hajlama, hangoltsága
és fogékonysága.
Amiképp, másfelől,
meghatározó szerepük lehetett a lelki késztetéseknek, vonzódásoknak és
irányultságoknak abban is, hogy milyen módon s mire alapozva épüljön fel
a költői életmű. Mert az kétségbevonható ugyan, hogy a költészet határairól
és mibenlétéről más-más nézetet kialakító könyvei tudatos elhatározás,
célszerű megfontolás következtében követték-e épp ebben a sorrendben egymást,
ám az még az ihlet kiszámíthatatlanságának, az ösztönéletben vagy az érzelmi
magatartásban megnyilvánuló alkat akár végletes kedélyhullámzásainak figyelembe
vételével sem lehet kétséges, hogy a legutóbbi kötetnek már a pálya indulásakor
kijelöli a maga helyét, mi több, elkészültének eszményi idejét is megállapítja.
Bár ezáltal a különböző verseskönyvek egymáshoz való viszonyának, tudatos
vagy véletlen kapcsolódásának dilemmája nem szüntethető meg, az azonban
bizonyosnak tartható, hogy a Halászóember gyűjteménye egy határozott
elképzelés, tudatos tervezés eredménye. Olyannyira, hogy már a Költők
egymás közt önarcképe is ennek elérését állította a középpontba; a
róla való beszédet tartotta fontosnak és sürgetőnek, nem pedig az antológiabeli
szereplés taglalását. "A könnytelen emlékezés felfedezés, a világ felfedezése"
- gnómákra, axiómákra ütött és a programadások határozottságára vallott
már a felvezető mondata is annak a fejezetnek, amelyik aztán egy másik
alapigazság közlésével folytatódott. "Ami elpusztul, nem szűnik meg, emlékezetté
válik, tovább él" - szól az összegzése, hogy ismét deduktív módon érveljen,
s magyarázzon. "Ami emlékezetté vált, úgy hiszem, költészetté válhat. Hogyan?
Rejtély. Egy biztos: az emlékek között kapcsolatok (korrespondenciák) vannak.
Talán e kapcsolatoknak médiuma a költő. Minél öregebbek leszünk, annál
gazdagabbakká válunk. Minél távolabb megyünk, annál közelebb leszünk. Ezért,
úgy tetszik, a költésre legalkalmasabb kor az aggastyáné, amikor már -
mily szomorú paradoxon - nem tudunk mit kezdeni a gazdagsággal." Valóban
az időről beszél itt, s ha a Héj borítóján még hozzáilleszti, hátravetve
és idézőjelben, az értelmező jelzőt is, hogy "eltűnt", akkor nem egyszerűen
csak tiszteleg egy modern klaszszikus előtt, hanem sejtetni engedi azt
is, hogy Proust regényét esetleg segítségül hívja majd az emlékezet költészetté
válásának rejtélyét bogozgatva, vagy az időre és a térre vonatkoztatott
távolodva közeledés paradoxonjának módszerbeli, a költői eljárást érintő
következményein töprengve.
Oravecz Imre
egy életre szóló programot fogalmazott meg magának. S ez a program lett
az élete.
II.
Hogy mennyire lekötötte az alkotói energiákat,
milyen sokáig működtette az ihletet, ennek az alcím részeként szerepeltetett
két évszám (1987-1997) csupán felszíni jelzése. Kimetszi az időből azt
az egy évtizedet, amikor e kötet darabjai keletkeztek, ám nem utal sem
az ifjúkori előzményekre, sem arra, hogy a vállalkozás befejezhetetlen,
a mű lezárhatatlan, "nyitott", a folytatás a költő aggastyánkoráig, személyes
életideje legvégéig foglalkoztathatja. Ez utóbbinak nyilvánvaló bizonyítékai
a legfrissebb, már a könyv megjelenését követő publikációk. Az előbbiek
még oly hiányos számbavétele is megköveteli majd az életmű visszafelé történő
alapos olvasását, a hátrafelé nézést. Így szemlélve például az első kötet
világát, talán már nem annyira ennek "elvont, életidegen" terére és idejére
látni, mint inkább a mozdulatlanságára, lélektelenségére. A szertelen,
szabad lélegzésű részletek helyett a gondosan kivágott és elhelyezett "felületek"-re,
a négy "rész" merev egymás mellé rakására. A kompozícióra, aminek a vázát,
"héj"-át feltörve a dolgok és a tárgyak jó része visszaállítható abba a
természeti keretbe, ahonnan a "metalogikus permutáció"-nak nevezhető szerkezet
megalkotása előtt, logikai és időrendi kapcsolataik felcserélését megelőzően
származhattak. Hogy Szajla lehet ez a környezet, azt a Tarló, hegyoldal
végére iktatott helymegjelölés és évszám éppúgy mutathatja, mint a vers
rejtelmes sora, az "örök álló ciripelés", amely tán az étlen-szomjan is
halálig tartó éneklésre való hívás, a meg nem szűnő csábítás hangja. Egy
másik költemény - a Nagyapámnak, a kanadai Dominion Forge and Stamping
volt munkásának sírja a windsori temetőben - sem csupán azért sorolható
az előzmények közé, mert hogy a mostani kötet újraírja mint búcsúverset,
szinte egy dráma középponti alakjaként jelenítve meg a nagyapát, miközben
a sírhely mint tárgy leírásában is elvégzi a szükséges igazításokat. Mindennél
lényegesebb esetleg az a szemlélet, amely úgy leplezi a maga nyugtalanságát,
hogy a "szajla budapest toledo windsor / néptelen helyek értelmetlen nevek"
szenvtelen felsorolása után a verszárlatot a "senki sem emlékszik rád /
idegen föld a szádban / idegen gyökér a nyakszirteden" ítéletébe fordítja
át. Ám hogy az ítélet ígéret is, arra egyrészt állításainak hamis, a tényekkel
nem egyező volta mutat rá: a való, aktuális világunkkal történő összevetés
során nem bizonyulnak igaznak, másrészt pedig, a vers öntörvényű világára
vonatkoztatva az emlékezetben tartásnak azt a feladatát jelölik meg, amelyik
a helyek benépesítésében és a nevek értelemmel való felruházásában valósulhat
meg. A költői teremtésben.
Az előzmények
sorába a következő kötet, az Egy földterület növénytakarójának változása
(1979) olyan darabjai is, mint A régi Szajla nemcsak beemelhetőek,
de föltétlenül be is emelendőek. Maga a költő is ezt cselekedte, amikor
a verszáró szakasz megrövidítésével, két sorból egy sorrá nyújtásával képileg
is szemléletesebbé tette azt a látomást, ahogy cél és tennivaló nélkül,
erőtlenül szédeleg, "félkegyelműként lézeng a faluban a történelem". Mint
másutt pár helyen, finomított itt is egy kifejezésen - ám a címnek a Tizennyolcadik
századra történt cseréjével hajtotta végre a lényegi változtatást:
a falu újkori alapításának, a telepesek bejövetelének idejével éppen a
változatlanság, a kezdetektől tartó lézengés kapott nyomatékot. Az idétlenség
az időtlenségben - aminek a sugallata még erőteljesebb, ha az eredeti változatban
szereplő "hülyegyerek" megnevezést veszszük alapul. A kötet más írásai
ennél is világosabban mutatták, hogy a költő fogódzókat keres a szajlai
emlékeihez: nem kinyitni, feltárni óhajtja azonban őket, hanem bezárni,
megőrizni. Megsemmisülésük, megsemmisítésük előtt megmenteni. A gyermekkor
módosítása ezért kerülhet keretbe, csukhatja be a maga világát az elején
és a végén is megjelenő kapu képével. A hozzá tartozó magyarázó, értelmező
vers, a Támpontok a gyermekkor módosításához talán attól veszi a
keresés ötletét, akinek már a Héjban is szól ajánlás, Tandori Dezsőtől:
ahogy ő használja az Egy talált tárgy megtisztításához a "törlendő
egyenesek"-et, majd lát neki a "tartózkodási gyakorlatok" elvégzése után
a "megtisztogatás" műveletéhez, ehhez hasonló munkával számolhat maga is.
Arra viszont, hogy a terjengős kötetcím periphasisa, vagy helyénvalóbb
latin szóval, circumlocutiója a közvetlen megnevezés, a nyílt szó lehetetlenségét
takarja, s hogy ezzel a terpeszkedéssel, körülírással e kényszerűség lehetséges
politikai-ideológiai okait is elfedi - erre a legújabb könyv egyik verse
úgy világít rá, hogy most meg a korábbi elnevezést rejti homályba. Elhallgatja,
nemigen szemérmességből, hanem játékosságból, hogy melyik volt "réges-régen"
az a költeménye, "melynek címe később kötetcím lett", és amelyik éppúgy
a szülőfaluja szeretett völgykatlanáról szólt, Dregolyról - "Néhai portánktól
eltekintve nincs még pontja a világnak, hova annyira vágynék, mint Dregolyba"
-, akárcsak később egy szabályos próza, majd egy rímes, illetve egy időmértékes
elégia. Érdemes az említésre, hogy akadt méltató, Radnóti Sándor személyében,
aki idejekorán észrevette, hogy a történet azért a növénytakaró, nem pedig
az ember változásának története, s azért növényiek az ember emlékei, mert
"a változás hasznának és üdvének csak egy a híja, hogy nem azok akaratából
történik, akikkel megtörténik". Az egyenes beszéd eltérítésének folyvást
fenyegető veszélye is szükségessé tette tehát olyan támpontok keresését
és kijelölését, amelyek megadhatták a közvetlen beszéd visszatérésének,
visszatérítésének esélyét. Mintha az Egy földterület... -kötetnek
az Erie-csatornáról szóló jelentése, az ülőkalauzrendszerről való megemlékezése,
a chicagói magasvasút-állomás bemutatása ugyanarra lett volna hivatott,
amire A hopik könyvének (1983) nyomasztó egyhangúságot árasztó,
szavakat és szócsoportokat nemcsak a kezdőmondatokban ismétlő, szinte számolatlan
anaforái, nem utolsósorban pedig az 1972. szeptember (1988) hosszú
lélegzetű, a belső tagolásra csak egyetlen egy írásjelet - a vesszőt -
használó monológmondatai: a beszéd teherbírásának kipróbálására. Hogy mennyire
viseli el azokat a súlyokat, amiket egyrészt a társadalmi és erkölcsi tételek
és ítéletek hordozásának feladata ró rá, másrészt viszont a szinte megszállott,
monomániás vallomáskényszer, a dolgok, események egy nézőpontból történő
szemlélése.
Az előtörténet
fontos fejezete, hogy az akkor "készülőben" lévő új könyv néhány költeményét
még az egybegyűjtött versek 1994-es kötete, A chicagói magasvasút montrose-i
állomásának rövid leírása is Szajla címen különíti el, és csak
egy rész vagy ciklus élén áll a Halászóember. A csere azért is szembetűnő,
mert az idők során mindvégig és következetesen, minden részlet közlése
alkalmával a szülőfalu neve szolgált az íródó-írandó friss mű tartalmának
a megjelölésére - s ezt a változtatást éppúgy nem szabad egy hirtelen támadt
ötletnek tulajdonítani, mint ahogy azt a másikat sem, amikor meg az alcímet
módosítja. Hogy milyen támpontokra támaszkodott a réginek - Verstanulmányok
egy regényhez - az újra vagy újakra - Szajla, Töredékek egy faluregényhez
(1987-1997) - való fölcserélésekor, ebben talán eligazít jelentéskörük
vizsgálata. Első látásra úgy tűnhet, nem történt semmi egyéb, mint hogy
egy tulajdonnév helyére egy köznév került, vagyis egy azonosító és megkülönböztető
szerepű, a tárgy egyedülvalóságát kiemelő fogalmat egy olyan váltott fel,
amelyiknek az általános, közös vonások kiemelésében van szerepe, a tárgy
elterjedtségére, ezáltal a jellegtelenségére és jelentéktelenségére utalhat.
Az egyedi helyett a mindennapira, a szokatlan helyett a megszokottra. Csakhogy
a halászóember semmiképpen sem szokványos elnevezés, akár foglalkozást,
akár pedig személyt jelöl. Az előbbi esetben egy "terpeszkedő kifejezés"-ként
épp a jelző és jelzett szó egybeírásával - halászóember - írja körül
a halász köznevet. A másik esetben a névadás kezdeti formájára,
a köznévből lett tulajdonnévre emlékeztet, miközben rámutat a névvesztésnek,
illetve a név megőrzésének mint az ember önazonosságának az idővel való
kapcsolatára. Korántsem véletlen ugyanis, hogy a fehér ruhájú, fehér hajú,
a háza előtti padon mindig csak maga elé néző, hallgató meg pipázó "túl
öreg"-et a vezeték- és a keresztneve helyett az különbözteti meg másoktól,
hogy "az övé volt az utolsó zsúptető a faluban". És hogy bár halászó, "de
már nem halászott" - befejezett múlttá lett a folyamatos jelen. Befejezetté,
megmásíthatatlanná úgy is, hogy amikor a tó helyett, amelyet még életében
lecsapoltak, az "emlékezetében halászik", akkor hiába fogna már bármit
is, ha nincs kivel megosztania, mert az arra járók "még köszönni is elfeledtünk".
Ráadásul a versbeli beszélő szerint ők, vagyis az a közelebbről meg nem
határozott többség, akiket képvisel, "egymás közt apónak" nevezték az öreget,
és csak az apja őrizte meg a halászóember kifejezést, ám "nekem
is évekkel később mondta apám, / mikor már meghalt, / és a házát is lebontották".
Nem volt tehát már megszólítható, amikor viszont még az lett volna, akkor
"mindig elnémultunk". Az emlékezet hallgat a névről, a név azonban beszél
az emlékezetről. Méghozzá abba a régiségbe szólítja vissza, azokban az
időkben kalandoztatja, amikor a honfoglaló magyarság még őrzi a pogány
kori névadási formákat, de már használja, főleg a szolganép és a jobbágyság
esetében a mesterséggel kapcsolatos, a foglalkozással összefüggő megkülönböztetéseket
is. Ugyancsak az államalapítás utáni első évszázadok egyéni és gazdasági
elkülönülésének, a hűbériség kibontakozásának és megerősödésének lenyomata
az egynevűség: a halászóember mint egyelemű megjelölés pusztán az alakjával
is azt a régmúltat idézi fel, azt az írásbeliség elterjedése előtti kort,
amikor még nem alakultak ki a kételemű nevek. A névadás gyakorlatában így
feltárulkozó hazai hagyományok idejénél is távolabbi múltba nem egy nép,
nem egy nemzet, de az egész emberiség időszámításának kezdetére kalandoztat
el, azonban a címbe emelt főnév, ha a szó szerinti, a litterális jelentése
mellett az átvitt értelmét is keresni kezdjük. A kora keresztény hagyományhoz
érkezhetünk el. Ahhoz a felfogáshoz, amelyik néha magát Jézus Krisztust
mondja halnak, a keresztényeket pedig halászoknak, hiszen
András és Péter apostol is ezt a foglalkozást űzi, míg Jézus meg nem ígéri
nekik, hogy "az emberek halászává" teszi őket. Ennek a metaforikus jelentésnek
és a litterárisnak az "oszcilláció"-jával, ide-oda hullámoztatásával vagy
egymásba való átvetítésével azonban nem a zsúptetős ház öregapójának alakja
képződik meg. Hiszen ő már csak az emlékezetében halászik, s hogy mit fog,
arról sincs, nem lehet hír. Aki viszont úgy halásza az emlékeknek, hogy
egyszersmind az embereké is, és aki hírt is ad, az maga a szerző, a kötet
beszélője. A Halászóember legutolsó versében, a Közelítő napban
úgy jeleníti meg a helyzetét és a környezetét, vetíti előre a jövőjét,
hogy ez a lényegét tekintve nemcsak hasonlatos, hanem azonos is a halászóember
múltjának és jelenének körülményeivel. Magára maradt ő is - akár egy
ismerős, akár egy távoli rokon "megy el a ház előtt", "nem jön be senki",
nem szólítja meg senki, még a kutyái is, bár "sejtenének valamit", "hallgatnak".
Szólítatlan marad - ő azonban elképzelt holtában is megszólítja azokat,
akiknek "nem tűnik fel[...] semmi". A megszólításnak nevet is ad: Halászóember.
A halott emlékét őrzi a test és őrzi a könyv: mindkettő corpussá lett.
(A tanulmány
befejező része a következő számban)
|
|