"Vannak olyan helyzetek az életben, amelyekben az igazmondás és az egyszerűség a legjobb furfang a világon." (La Bruyčre)

Gyöngyökkel gyökereztél - szebb cím nem is lehetne a csíkszeredai kiadású, a gyimesi és moldvai archaikus népi imádságokat tartalmazó könyv homlokán. Tánczos Vilmos remek kötete, melyben a gyűjtött szövegeken kívül két néprajzi esszé is van, Nagy Olga szerint "nem ráadás Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék című csodálatos könyvére, hanem az ebben megismert szakrális költészet izgalmas folytatása s egyben sajátos változata is". Miért? Mert e táj népe - hadd előlegezzem a professzor magyarázatát - a hiányból, a megvertségből, a csaknem rabsorsból is költészetet tudott teremteni. "A gyimesi és moldvai archaikus imaanyag ugyanis sajátos történelmi-földrajzi körülmények között alakult. A moldvai magyarság a századokon át tartó paphiány miatt ťvallási önellátásraŤ szorult, a templomi szolgálatot is ťdeákokŤ (parasztkántorok) végezték, s emiatt itt a népi liturgiának sajátos formái alakultak ki, ami a hívek egyéni, családi környezetben történő imahasználatán is nyomot hagyott. A ťnépi színezetűŤ vallásgyakorlat eredményeként a középkor egyetemes imakincse bizonyos mértékig folklorizálódott, s eközben mindinkább egyénivé, és személyes, intim költészetté vált."
     Íme egy gyimesi Mária álma-változat (Főcze Géza, szül. 1930, Hidegség):

Midőn Szüzmária Betlehembe aluvék,
hozzá jött vala az ő szent fia és mondá:
Aluszol-e, édesanyám? Ébren vagy-e?
Szüzmária erre így felelt:
Aludtam én, édes fiam, de felébredtem,
iszonyuat álmodtam felőled.
Láttam, hogy a kertbe megfogtak,
kötelekkel megkötöztek,
először Kaifáshoz,
Kaifástól Pilátushoz,
s onnat Heródeshez vittek.
Iszonyuan megvertek,
szent fejedet tövissel koronázták.
Azután a tanácsházból a Kálvária hegyére vittek,
válladra nehéz fát tettek,
utoljára keresztre feszítettek.
Annyira felemeltek, hogy el nem érhettelek,
oldaladat dárdával átverték,
mejből vér és víz fojt ki.
Ezen vér és víz reám csöpögött.
Innen azután levettek,
ölömbe tettek,
midőn elájultam, a hétélü tör egészen átolverte szívemet,
hogy az nagy fájdalmában kettérepedt.
Végre téged egy koporsóba hejeztek.
Erre Jézus így felelt:
Édesanyám, igazat álmodtál,
s aki ezen álomról emlékezni fog,
és azt gyakran elméjébe forgatja,
az minden gonosztól ment leszen,
és az oltáriszentség vétele nélkül meg nem hal,
lelkét pedig én és te, szerelmes anyám,
a mennyei örök dicsőségbe felvigyük.
Boldogságos Szüzmária, légy velem hatalmas pártfogásoddal,
az Úrjézus Krisztus mentsen meg mindenféle veszedelemtől!
Krisztus szentkeresztje segéjjen!
Krisztus szentkeresztje legyen pajzsom!
Ehhez segéjjen az Atyaisten, a Fiúisten, a Szentlélekúristen,
aki uralkodik örökkön örökké. Ámmen.
Jézus, légy velünk bűnösökkel,
Krisztus, ments meg bennünköt minden bűntől, gonosztól,
főképp pedig midőn ellenségeink előtt fogunk állni-járni
és velük harcolni most és halálunk óráján!
Légy velem, ó Krisztusom,
légy az én mindenkori oltalmam,
szentejj meg ezen szavakkal
az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen!
Jézus Messiás!
Jézus Emánuel!
Győzedelmes Krisztus!
Halottaiból feltámadott Krisztus!
Oltalmazz meg engem minden bűntől, gonosztól,
főképp pedig midőn ellenségeink előtt fogunk
állni, járni és velük harcolni,
most és halálunk óráján, ámen.

     Honnan vitték Jézust a Kálvária hegyére? A tanácsházból. "Oh! irgalom atyja, ne hagyj el."

Ligeti György - ha csupán két estére is - Hamburgból, a szabadság fővárosából hazatért. Avantgarde művet (botrányművet?) hozott, a Le grand Macabre című operáját (Thália Színház). Azt a szokatlan fölépítésű, bizarr hangzásvilágú zenedrámát, amit több helyütt viharosan ünnepeltek, ám "szolidabb" városokban igencsak megvesszőztek. Ezt is, azt is tudva, önkéntelenül adódik a kérdés: fölháborító-e, ha a bohóc belefingik a lisztbe, s a fehér, lassan sivatagi homokká váló korom elkezdi csípni az ember szemét, a száját is betömítve? Fölfogás kérdése az egész. Amit látunk, az modern haláltánc - tagadhatatlan, benne a sűrű gyakást mint életfilozófiát vallók életigenlése -, tragikomikus, a szokatlannál is szokatlanabb játék. Nincs cselekménye, nincs dramaturgiája - építkezése is alig. Az "operaszerző" dühében fityiszt mutat az emberiség történelmének, a politikának, a "nacionalista kóklereknek", protestálva a hitlerek, sztálinok, rákosik stb. rémuralma ellen. Humorral, keserűen, megbotránkoztatóan - a dadogást mímelve - szónokol, hogy elhihessük: zsibvásáránál nincs komolyabb. Ám a látvány és hallomány - illúzió. A nyomor, a szabadság nyomora hercegnek álmodja magát, s addig-addig bálozik - aki ismeri az egyik-másik német televízió (RTL 2, Pro Sieben) szexműsorait, annak nem kell magyarázni, hogy milyen körülmények között -, amíg csaknem beleszuggerálja a bámész gyülekezetbe: ez az igazi élet.
     A végítélet harsonáját is hallanánk (Szilágyi Domokos: "Honegger-dallam-volt talán"), ha minduntalan nem rondítana bele (törmelékes anti-zene, törmelék-érzés, így ez a módi) valamelyik szereplő, a legtermészetesebbnek véve eme "ünnepi" cselekedetet. A férfi lehet görbe, lehet púpos, csak jó nagy szerszáma legyen - így Mescalina. Persze előtte (fölvezető, hangulatcsináló jelenetként?) be kell mutatni a nagy segg imádatot, ami nem áll másból, mint hogy az előredőlő, korbácsos, szadista hölgy bőrruhában domborodó hátsóját Astradamors, a perverz, nőruhában [is] illegő úrfiból később csillagásszá emelkedő férfi buzgón nyaldossa.
     Egyszóval van itt minden, ami szem-szájnak ingere: modern és posztmodern, valóságnak tetsző álom és álomnak tetsző valóság. Beszéd, énekbeszéd, elkezdett s abbahagyott dallam-parafrázis (a sirató például még ebben a körítésben is szép), nyögés, nyekegés, részeg s kéjes sipítozás, megannyi  kiegészítő hangszerrel (motor[autó?]dudával, biciklicsengővel, írógépkattogással stb.) kísérve. Ahogyan egy ilyen "világszám" esetében illik, természetesen a közönség is meg van birizgálva, hiszen a nézőtéren ülő kórustagok többször fölállnak, verekszenek. (Ez utóbbi épp száz évvel ezelőtt - Jarry! - volt polgárpukkasztó újdonság.) A zsúfolt színpad mint építmény egy sohasem volt álom-metropolist sugall, némi magyaros kitekintéssel (Sztálin-szobor levágott feje?). A vonósok a zenekari árokban, a fúvósok és az ütőhangszeresek a színpadra ékített emeletnyi dobogón foglalnak helyet. Lépcsők erdeje, megemelhető és süllyeszthető kocka-test. Csupa talmi csillogás. Hogy ellentmondjon az abrak-zenének? Ebben a bizarr világban a borzalom is megédesedik. Halovány reménysugár a gyermeki tisztaságú, ám ugyancsak megfertőzött (sokféle támadásnak kitett) Go-Go herceg alakja - úgyis mint vállalható "jövőkép"?
     A végtelenül tehetséges rendező, Kovalik Balázs ötletet ötletre halmozva (de némelykor túlhabosítva) vitte színre Ligeti művét (a szöveget Michael de Ghelderoda alapján maga a zeneszerző és Michael Meschke írta, s a rendező fordította). A bizarr képi látvány, a szokatlan színészvezetés, a minduntalan a szöveghez idomuló, megbotránkoztató értelmezés, a furcsa haláltáncnak mint képi valóságnak érzéki megmutatása (melyben a szadizmus, a perverzitás különböző fajai és a szex tömeghalál-sokkal keverednek), a cselekmény nélküli "mese" történetté való szerkesztése - mind-mind összetevői eme megnevezhetetlen színpadi elegynek. Kovalik, sajnos, elnéző volt az élő zeneszerzővel szemben, ezért a Le grand Macabre színpadra álmodásában - mintha a szövegkönyv és a zene hiányosságait valamennyire is pótolhatná a látvány - túl is teljesített. Ám ami a Turandot-rendezésben zseniálisan működött, az itt, a Thália színpadán többnyire csődöt mondott. Hiába az ováció, az előadás a megvalósítást tekintve csupán fél- vagy negyedsiker. Miért? Mert egy dús szövetet szét lehet bontani, de egy szakadt gúnyát nehéz megfoltozni; magyarán: Ligeti György intenzitásában nem Puccini.
     Az énekesek előtt le a kalappal! Most csak egynek, a szerintem kiemelkedőnek írom le a nevét: Kovács Annamáriáét (Mescalina). Ez az erős, telt, már-már plasztikailag megformált énekhang - hogy friss példával éljek - nemcsak Kodály dalművében, a Székely fonóban találta meg a maga érzéki, önkifejezést segítő pontosságát, hanem Ligeti György horpadt bádogdobozának különös hősnőjét alakítva is.

Chamfort szellemessége csodálni való és félelmetes, hiszen a tökéletes aforizma gyilkosabb, mint a mérgezett hegyű tőr. "A nemesség, mondják a nemesek, közvetítő a király és a nép között[...] Hogyne: ahogy a vadászkutya közvetítő a vadász és a nyulak között."

Csíkszentmihályi Róbert kiállítása a szolnoki MOL Galériában. E kis közösség hozzáértését, ügyszeretét, minőség iránti igényét már hosszú ideje csodálom, nem véletlenül mutathatta be épp itt a szentendrei szobrászművész legújabb korszakának - fullánkos plasztikai nyelven megszólaló bestiáriumának - jellegzetes darabjait. Bár ezeknek a szobroknak az életműben megvan az előzményük, legalábbis ami a tematikát illeti, igencsak újnak számítanak. Ha nem tévedek, nemcsak a művész pályáján, hanem a magyar szobrászművészetben is. Leleményük? A váltás által sugallt szemléletmód, amely leginkább a virtuóz, a groteszket különösen vonzó formában mutatkozik meg. Ebben a különleges bestiáriumban, jóllehet a középkori állatkönyv jellegzetes jegyeit viselve, emberek lakoznak. Emberek, akiknek állat-ember voltukban teljesedik ki a szabadságuk. A művész a test (az állatformában megjelenő férfi és női test) templomát teleültette harsánysággal: érzéki, vad indulatokkal és a torz szépséget [emberi] jellem-tulajdonsággá emelő, gyakran megejtő jegyekkel. Akár a mítoszból merít (Romulus, 1995), akár a kacajjal teli buja vágyak (Cicázó, 1997) vagy a szexualitásban kiteljesedő nőstény (Kisragadozó, 1994) érzékiségének plasztikai megjelenítése a célja, mindenik bronza valósággal lélegzik. Persze ebben leginkább a mesterségbeli tudás: a káprázatos formaérzék, az alakhoz jól illeszkedő patinázás stb. játszik szerepet, de lehetetlen nem gondolni a szobrászművész játékosan komoly attitűdjére. E magatartás mélyén - innen a fölszabadultság-érzést keltő bestiárium derűje - mindig ott a humánum. Az ember, bármilyenek is a körülmények, állattá sohasem aljasodhatik le, de minden pillanatban fölveheti annak álarcát, hogy még inkább - az összes állati tulajdonságával együtt - megmaradhasson embernek.

Kormos István, hetvenöt évvel ezelőtt született barátunk csodalénye, az egyetemes magyar irodalomban megmerülő érték-lámpása: derűs kedélye újra és újra megismételteti velünk a kérdést: létezik-e kortól elszakított, önmagát függetlenített modernség. A válasz: nem nagyon. Még a legabsztraktabb, mindentől elvonatkoztatott térben is benne van - ha másként nem, az alkotó személyét illetően - egy korszak összes lényegjegye. Ami igencsak meghatározza az író (művész) mozgásterét, gondolatvilágát. Az igazi költő, tudták ezt a legnagyobbak, sohasem vonja ki magát az istenverte népre rászakadó történelem tonnái alól, hanem - mert lelkiismerete úgy parancsolja - megpróbál e mérhetetlen tehertől sokkolva is alkotni.
     Kormos, akit sokan csak felhőtlen bohócnak, pulóverben közlekedő garabonciásnak hittek, és csak kevesen örömeiben is megkeseredett harlekinnek, József Attila-i szigorúsággal vágta egy mocskos kor urainak a szemébe - elég a gyalázatból! A Korniss Dezső festményére írott Pásztorok közvetlen halála előtti nagy verse, annak is sokat mond, aki nem ismeri a modern magyar festészet klasszikusának vásznát (amelynek terrénumát a szűrmotívumra épülő alakok igencsak jól körülhatárolják). "Imádtuk az Istenfiát. / Bújtattuk csürhés Heródes elől. / Komisz beszédünk becét gyöngyözött. / Térdeltünk szalmás jászola köré. / Kétezer év se kellett elfeledni, / hogy Máriának hordtunk paszitát: / ürücombot, úrtól lopott narancsot, / hadd legyen elég teje szoptatásra, / különben nem lesz Kisdede király. // Mégsincs atyjában semmi irgalom. / Fölöttünk bekönyökli az eget. / Szegény hazánk fölperzselt Betlehem. / Küld ellenünk új Heródeseket. / Szegény hazánk nagy rühes legelő. / Bárányunkat eszik a farkasok. / A királydinnyés homok vérnyelő. / Utat mutatni csillag nem ragyog. // Szólunk, mert gazdánk nem panaszkodik. / Lehajtott fejjel fekete kövön / fehéren ül s nem tudja, hogy megőszült, / nem méri az idő tiktakolását. / Kifosztását tűri hangtalan. / Nyakán kötél, ő tűri hangtalan. / Hazája, háza, minden veszve van. / Helyette köpünk urak keserűt - / kornissi pásztorok."
     Drága Pista, ültél velem szemben az Új Írás szerkesztősé- gében, Gáll íróasztalánál, s mikor elpanaszoltam fájdalmam, hogy a kárpátaljai Kovács Vilmos haldoklik, ismervén egyenes gerincét csöndesen megjegyezted: a sors igazságtalansága, hogy mindig a legjobbak mennek el először, miért nem... S pár napra rá - Vilmos egy hónappal túlélt téged - te is halott voltál. Szimbólum értékű-e, hogy 1977. október 6-án, vagyis az aradi vértanúk gyásznapján szűnt meg a szíved dobogni?

Megbotránkoztatóan hangozhatik, mégis kimondom: Bereményi Géza új drámája, Az arany ára, az előzményeket, az Eldorádó című kisregényt és a belőle készült - sok helyütt díjazott - játékfilmet is fölülmúlja. Összefogottságában, intenzitásában, az egy helyre koncentrált történés drámaiságában? Abban, hogy az író elszakadván minden korábbitól teljesen új helyzetet teremtett? A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház bemutatója előtt is, és már a darabot látva-ismerve is megnéztem a filmet, így bizton állíthatom, hogy a színpadi mű egészen más, sőt - talán - más minőség is. Nem csupán a változtatások, az új mű követelte többlet stb. miatt. Sokkal inkább azért, mert Bereményi friss piaci játékában (a műfajmegnevezés tőle) még egyszer átgondolta, mi több, újrateremtette a főhős Monori alakját. Eme csodálatos, egyszerre szeretni és kivetni való szörnynek - ez meghatározza a többi szereplő karakterét, a főhőshöz kapcsolódó életét-viszonyát is - még nagyobb drámai súlyt rakott a vállára. Egyezések és különbözések, a régire visszautaló mozzanatok mit sem számítanak, Az arany ára teljes pompájában szemlélendő. Ahogyan megszületett. Ez pedig bravúros játéklehetőséget kínál a piaci deszkakolostor minden élő és "holt" figurájának. Nagy lelemény, hogy Monori Sanyi bácsi, a piac angyala és réme, nem véletlenek sorozatának, hanem a saját maga fölötti ítélkezésnek lesz áldozata. Bereményi drámát feszítő látomása itt - ebben a könyörtelen igazságszolgáltatásban - ért a csúcsra, magában foglalva a bűnös bűntelenség dosztojevszkiji színeit is. Farkas Ignác utolérhetetlen, mindvégig forrponton lévő alakítása minden ízében él: haragjában, gyűlöletében, pénzimádatában és határ nélküli, a családot zsaroló s óvó szeretetében. Farkas-Monori végül aranyaitól megszabadulva, véresen (vérbefagyva!) a megtisztulás szobra lesz. Nézzük!

Nincs boldogabb pillanat, mint meglátni az Istent épp akkor, amikor a trónon ül. A velencei sikátorból belépve a hatalmas Posta-palotába azért is világosodott ki oly hamar az égbolt, mert egy Csillag szökött föl az égre: a Maria Callas-rekvizitumoknak (színpadi ruháknak, személyes tárgyaknak, plakátoknak és fényképeknek) hangulati töltést adva - képmagnón - a Tosca imája hangzott föl.

Szüzecském-kurvácskám, utánozhatatlan gyönyörűm, tudunk-e egymás mellett menni úgy, hogy közben egyikünk se lép a másik lábára?

Maurits Ferenc, az újvidéki festő-grafikus legújabb albuma, a Balkáni mappa kíméletlen vonalerdővel, a testen átfutó ereknél sűrűbb -hálóval jeleníti meg a halálra készülődő, majd a halállal - erőszakos halállal - megpecsételt eszköz-ember drámáját. A tíz lapból álló Hommage á Danilo Kiš, jóllehet köztük nem egy remekmű is található (Gould Verschoyle lóg; A. A. Darmolatov, a vörös költészet töke), csak fölvezetése mindazon borzalomnak, amely a Boszniai látképek című sorozatból szinte kisüt. Középkori kínzóeszközök (nyársba húzás, élve fölkoncolás) fenyegetettségében úszkáló szürrealista "testek" utolsó utáni stációja kérne könyörületet. Ám a halállal viselős ország embrióinak még a szenvedés sem adatik meg jutalmul. A várakozás kaszájától szabdalva átléphetik-e a gyors halál - megváltást jelentő - küszöbét?

A LITEA Könyvszalon nem csupán egy könyves hely a Várban, hanem - gyakran étekkel (dödölle) fűszerezett könyvbemutatóival, egy-egy művész vagy író előadóestjével - az otthon ízét adó meghitt találkozások, a "látva lássatok" fóruma is. Nemrég egy csodát szemlélhettem itt: Jancsó Adrienne Enyed a világ közepe című fölolvasóestjét. A Gróf Klebersberg Kuno Alapítvány - pontosabban Klebersberg Éva - szervezte műsor a maga nemében unikum. Hiszen az előadóművész, visszagondol- va erdélyi élményeire, gyerekkorára, Dr. Berde Károly négy hatalmas kötetet kitevő kéziratos művéből válogatva (Adatok Nagyenyed szellemi néprajzához, 1870-1920) múlt idéző bájjal rajzolt önarcképet. Egy tündéri, hetvenhét éves asszony a bokor alatt epret kereső kislány modorában. Szemérmesen, ám kacagtató derűvel állította elénk Nagyenyed néprajzi világát, hiedelmeivel, babonáival, mindennapi szokásaival, a vásárok, a vigasságok stb. fölidézésével. S nem utolsósorban találós kérdéseivel. Pajkosan? A népnyelv furfangjával s a várakozást fölkeltő kétértelműséggel. " - Hegyenülő Demeternek lóg a lődörgője. Mi a? (Harang.) - Csináljunk úgy, mint az öste, a két szőröst tegyük össze! Mi a? (A szem behunyása, a két szempilla összecsukása.)"

Bár kerestem, nem nagyon láttam a Várszínházban - természetesen a zsűrin kívül - szakmabelit. Szomorú, de tény: Az ember tragédiája nem vonzó. Pedig most igazán különlegességgel szolgált a teátrum, hiszen egy pályázat végeredményeként Madách színművének tizenöt színét tizenöt diáktársulat - saját rendezésben, saját díszletekkel - vitte színpadra. (Szabadkai, gyulai, esztergomi, balatonfüredi, szarvasi, dabasi, szegedi, salgótarjáni, miskolci, kecskeméti s több budapesti középiskola színjátszói.) Ebben a sok-sok órán át tartó, a figyelmes nézőt ugyancsak kifárasztó elegyben, szerencsére - ezért volt érdemes végigülni a produkciót -, egy-egy gyöngyszem is akadt. A 9. szín (Párizs) megjelenítése - rendező: Balogh Tamás - igazi, hivatásos társulatnak is dicséretére váló profi munka (a Dantont alakító Széll Attila ugyancsak jeles tehetség). S Horváth Emma több évtizedes színész-pedagógusi tevékenységét meg a szabadkai Csáth Géza Művelődési Társaság produkciója (1. szín - Paradicsomon kívül) igazolja.

November első szombatja Erkel Ferenc (és a hozzá kötődő nagy gyulai család) igézetében telt el. Kiss György szobrászmű- vész megejtően emberi domborművét avattuk a Király utcában, a zeneszerző utolsó lakhelyén. S innen, a gyulai Erkel Ferenc Társaság vendégszeretetét élvezve a kerepesi úti temető Nemzeti pantheonjába mentünk. Irigyelni való az a hagyományőrzés és honszeretet, ahogyan a szülőföld megemlékezett - egy-egy képviselője kis emlékbeszédet tartva a közösség nevében is tisztelgett - az Erkel-család nagyjai és a valamiképp Erkelhez (Egressy Béni, Tóth Ede) vagy a városhoz kapcsolódó hírességek sírja előtt. Az önmagunkat is gazdagító kegyeleti aktus egyik - ha nem a legfőbb - motorja az a nyugdíjas gépészmérnök, D. Nagy András volt, aki még fotókkal is színezte "ismeretterjesztő" emlékbeszédét. Ha a boldogságnak ilyen formája is létezik, aznap, az Erkel-család és az előttük főt hajtók fényében, boldog voltam.

Engedd, hogy magamra öltsem subádat, és megint - ahogy gyermekkoromban - beállhassak a házról házra járó betlehemesek közé. A Kisjézus megszületett, és én mégis fázom. Könyvekkel-hóval takart az út, gyere be te, első pásztor!