Folyóiratunk 1998. márciusi (3.) és májusi (5.) számában közöltük a hatvanas évek művészeti ügyeit, művészeti életének problémáit folyamatosan tárgyaló - a művészettörténeti kutatás előtt mind ez ideig ismeretlen - Művészeti Bizottság ülésének egy-egy jegyzőkönyvét. Az alábbiakban a 20. összejövetel dokumentumait adjuk közre, amelyen kivételesen nem aktualitásokkal foglalkoztak a résztvevők, hanem az építészet és a képzőművészet kapcsolatát elemző elvi vitára vállalkoztak. Az ülésen a bizottság tagjai mellett meghívottként prominens miniszteriális és pártbizottsági tisztségviselők fejtették ki álláspontjukat.

A jegyzőkönyvben szereplő személyek:

Trautmann Rezső (1907-1995) építészmérnök, 1950-1957 építésügyi miniszter-
     helyettes, 1957-1967 építésügyi, 1967-1968 építésügyi és városfejlesztési
     miniszter
Aczél György (1917-1991) politikus, ideológus, 1958-1968 a művelődésügyi 
     miniszter helyettese
Darabos István az MSZMP KB osztályvezetője
Demeter Sándor az MSZMP KB osztályvezető helyettese
Gádor Endre (1921-) szobrászművész, művészettörténész, a Művelődésügyi 
     Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetője
Bencze Gyula (1911-) festő- és grafikusművész
Bernáth Aurél (1895-1982) festőművész
Blaski János (1924-) festőművész
Domanovszky Endre (1907-1974) festőművész
Pátzay Pál (1896-1979) festőművész
Plesznivy Károly (1930-1984) textiltervező iparművész
Somogyi József (1916-1993) szobrászművész
Szilárd György, a Képzőművészeti Alap igazgatója
Szöllősi György, a Képzőművészeti Alap osztályvezetője
Gallai Józsefné, a Képzőművészeti Alap lektorátusi osztályának munkatársa
Révai József (1898-1959) ideológus, politikus, író, 1949-1953 népművelési
     miniszter
Rembrandt, Harmensz van Rijn (1606-1669) festőművész
Pogány Frigyes (1906-1976) építész, építészettörténész
Majoros János (1928-) keramikusművész
Vilt Tibor (1905-1983) szobrászművész
Ilku Pál (1912-1973) politikus, 1961-1973 művelődésügyi miniszterII.
Gyula 1503-1513 római pápa
Jánossy György (1923-1998) építész
Szandai Sándor (1903-1978) szobrászművész
Kerényi Jenő (1908-1975) szobrászművész

UNESCO-palota: Párizs, Breuer Marcel-Pier Luigi Nervi-Bernard Zehrfuss 
     1953-1958
MÉMOSZ-székház: Budapest, Gádoros Lajos-Perényi Imre-Preisich Gábor- Szrogh György 1949
Urán-lakótelep: Pécs 1958-1972
Alap: Képzőművészeti Alap
kilences bizottság, MB: Művészeti Bizottság
MEB: Munkaelosztó Bizottság (1959-)
P.M.: Pénzügyminisztérium
É.M.: Építésügyi Minisztérium
 

MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG
KÉPZŐMŰVÉSZETI ALAPJA
Titkárság/Gné 
 

Szilárd György: Kedves elvtársak! Örömmel üdvözlöm a körünkben megjelent Trautmann és Aczél elvtársakat, valamint Darabos és Demeter elvtársakat. A vitaindító pár szót szeretném elmondani. Tulajdonképpen itt ma az építőművészet és képzőművészet jobb összeházasításáról van szó. Ennek az összeházasításnak megvan az egyik komoly anyagi alapja, mert köztudomású, hogy van egy rendelkezés, melynek értelmében az épületek 1,4 ‰-ét ma képzőművészeti alkotásokra lehet fordítani. Ez évi 15 millió forint, ami képzőművészeti alkotások tervezésére és kivitelezésére lenne fordítandó. Az összeg jobb felhasználása érdekében mi az elmúlt években igyekeztünk az építészekkel együtt sok mindent megtenni. A rendelet megjelenése után eleinte csak beruházók vettek részt a munkaelosztó bizottsági üléseken, később meghívtuk a tervező építészeket. Ma már az Építőművész Szövetség képviselői is jelen vannak a munkaelosztásoknál és a fontosabb zsűriken is. Tehát minden lehetőség adva volna arra, hogy úgy használjuk fel ezt az évi 15 millió forintot, hogy az az építőművészetnek is hasznos legyen és a képzőművészet fejlődését is szolgálja. Mégis az utolsó két év folyamán bizonyos jelenségeket észre kell vennünk. Általában az építészek kérik a képzőművészeti alkotásokat, azonban maga az épület külseje és belső kivitelezése is - ahová az alkotások kerülnének - nagyjából meg is határozzák az odakerülhető képzőművészeti alkotás jellegét. A helyek úgy vannak megjelölve, hogy ott a képzőművészeti alkotásnak alkalmazkodnia kell az építészeti megoldáshoz, tehát alárendelt szerepe van. Ezek a lehetőségek is legtöbb esetben nem ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotások megvalósítására adnak alkalmat, hanem absztrakt, nonfiguratív munkák megjelenésére. Ennek az előre való megtervezésnek megvan az a jelentősége és értelme, hogy ez a nonfiguratív, absztrakt alkotás jobban szervül bele az épületbe, mintha oda egy ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotás kerülne. Látszólag tehát az építészeknek ez a törekvése indokolható. Mi viszont úgy érezzük, hogy az a 15 millió forint, amit kapunk, ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotások létesítésére volna fordítandó, hiszen itt van az alkalom, hogy ez nem egyedül az építőművészeken múlik. Sok képzőművész van, aki ezeknek a feladatoknak szívesen tesz eleget. Sok példát lehetne felhozni arra, hogy amikor választani kell egy absztrakt és egy ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotás között - mert mindkettő megvalósítására lehetőség van - akkor a tervező makacsul a nonfiguratívhoz ragaszkodik (talán a művész is), sőt, ha azt nem kapja meg, inkább lemond az épületnek képzőművészeti alkotással való ellátásáról. Hova-tovább ez a ki nem mondott tendencia oda vezet, hogy mindig nagyobb és nagyobb számban mellőztetnek az épületeknél az ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotások és ezzel az egész ún. 2 ‰-es keret célját téveszti. Problémánknak ez a magva. Szeretnénk ebben feletteseink segítségét kérni. A kérdés megoldásának többféle lehetősége van. Az egyik a meggyőzés, szót érteni az építészekkel. Nem arról akarjuk meggyőzni őket, hogy másként építkezzenek, hanem hogy igyekezzenek olyan belső tereket kiképezni, ahová ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotások elhelyezhetők. A második dolog az lenne, hogy a 2 ‰-es keretből csak ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotások valósulhassanak meg. A dekoratív igényű munkák az építkezési keretekbe betervezhetők. Ugyanis az építők részéről sok olyan kívánság merül fel, hogy falakat szétválasszunk, színfoltot helyezzünk el a falon, falak burkolását oldjuk meg stb. Nagyon gyakori dolog az, hogy ilyen munkákat a 2 ‰-es keretre tolnak át. Ezek a problémák - úgy érezzük - kicsit a képzőművészet sorsdöntő kérdései, mert a magyar képzőművészeknek csak építkezéseken van alkalmuk monumentális ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotásokat elhelyezni, s ha ezt az összeget, amit az államtól kapunk, nem erre fordítjuk, akkor lényegében a táblaképfestészeten kívül nem sok lehetősége marad az ábrázoló képzőművészetnek. Kérem, hogy az én vitaindító összefoglalómat a jelenlevő mesterek - akik a problémának nálam hivatottabb tolmácsolói - egészítsék ki.
Domanovszky Endre: Amit Szilárd elmondott, azzal azt hiszem, lényegében mindannyian egyetértünk. Véleményem szerint az építésztársadalom begörcsölt abba az állapotba, hogy a régi szoc.real. emlékekből egy olyan képzetet alakított ki magában, hogy a magyar képzőművészet pillanatnyilag nem alkalmas arra, hogy az építészettel társuljon, mert annak naturalisztikus formáit az épületek falai ledobják magukról. A probléma tehát lényegében az, hogy ma már ott tart a helyzet - amint Szilárd is említette -, hogy nincs lehetőség arra, hogy képzőművészeink legjobbjai megmutassák, vagy kikísérletezzék ezt a formát, amelyben egy humánus és teljes értékű képzőművészeti ábrázolás lehetősége alakul ki. Meg kellene tehát keresni azt a módot, ahol végül is a magyar képzőművészet ábrázoló és mélyebb tartalmat kivetítő lehetőségei is kibontakozhatnak.
Bernáth Aurél: Szilárd fején találta a szöget, amikor azt mondta, hogy a magyar művészet sorskérdéséről van szó. E meghatározás tárgyi alapjait megpróbálom alátámasztani. Mi áll ma a magyar művészet megjelenési formájának a rendelkezésére? 1.) A Képzőművészeti Alap képcsarnoki zsűrijének hetenkénti vásárlása, ez tartja el a festők zömét. Elképzelhető, hogy ennek már a mechanizmusa folytán is milyen társadalmi hatása van. A képet a zsűrin és a vásárlón kívül senki nem látja. 2.) Vannak a nagy kiállítások, ez már valamivel jobb lehetőség. De elkészülhet-e önerőből olyan mű, amely egy reprezentáció, s amely a szocializmus eszméjét volna hivatva hirdetni. Egy komoly műhöz évek kellenek, modellek, sok költség, ez kevés embernek áll rendelkezésére. Ennek következtében, ha létre is jönnek művek, ezeknek a képeknek az erkölcsi megjelenése mégsem olyan súlyos, hogy azzal komolyan kellene számolnunk, ezek a művek a vezérszólam vitelére nem alkalmasak. Vezérszólamot egy mű csak akkor tud adni, ha megfelelő a környezete, állandó a stabilitása, a köz által állandó láthatósága tapad hozzá. Köztudomású, hogy a kiállítások tartanak egy hónapig, a képet egy magános, vagy egy közület megveszi, s ezzel el is tűnik. De mindezektől eltekintve egy olyan államnak, mint amilyen a miénk, nézetem szerint természetszerűleg törekednie kell arra, hogy művészete olyan helyeken jelenjék meg, ahol a szellemét szét tudja sugározni. Azt hiszem a mi államunknak elengedhetetlen feltétele, hogy valahol az önmaga arcát reprezentatív formában láttassa. Azt hiszem nem kell téged Trautmann elvtárs meggyőzni arról tehát, hogy ez a magyar művészet sorskérdése, a szocialista realizmus eminens kérdése (bármennyire is lejáratták a szoc. real. kérdését). Lépéseket ezideig nem tettünk olyan irányban, hogy ez úgy hasson, mint egy dörrenés. Valami történt már ebben az országban, és a művészetápolásnak minimális természetes feladata az, hogy a helyét megkeresse ennek a dolognak. Nem könyörögni jöttünk, hanem azt akarjuk elmondani, hogy érzésünk szerint, ha az építészet a művészetápolásnak, a szocialista eszménynek, a szellem minden megjelenési formájának apja-anyja akar lenni, akkor valamit csinálnia kell. Azt hiszem, nem tettünk meg mindent, hogy az építészettel jó összműködés legyen. A festészetnek és az építőművészetnek eddig semmiféle kapcsolata, együttműködése nem volt. A mi bizottságunkhoz érkeznek be a vitás művészeti kérdések. Mi sorozatosan azt tapasztaljuk, hogy az építészek gondolkodását az vezeti: nekem kell egy falburkolat, egy folt-megoldás, egy nonfiguratív dekoráció. Ez méltatlan nemcsak a festészethez, hanem méltatlan az építészethez is. Miért viselkednek így az építészek? Elsősorban stiláris kérdés folytán. Megkíméllek attól Trautmann elvtárs, hogy elmondjam a modern építészet történetét. Én híve vagyok a modern építészetnek. Amit esetleg felszólalásomban ellenük valónak véltek, azt csak azért merem tenni, mert a legmelegebb barátjuk vagyok. Tudom, hogy a modern mai építészet olyan út, amit nem lehet kikerülni. (1954-ben, mikor Révai visszafordította az építészetet a szoc. real.-ba, én voltam az egyedüli, aki a modern építészet mellett álltam ki.) Nincs más útja az építészetnek, mint ez. De milyen véleményem legyen egy építészetről, amelynek a belső interieurjében egy Rembrandtnak nincs helye. A gótikus katedrálisban egy barokk oltár remekül viselkedik, a barokk templomban egy múlt századi kép jól viselkedik, tehát a stílusok egymást nem szokták megölni, mert a qualitások egymáshoz türelmesek, ha a stílus jó és igazi. Felmerült az a kérdés is, hogy nincs-e itt az építészet stílusában valami baj? Nem itt kellene-e valamit igazítani a dolgokon? Azt vesszük észre, hogy a mai építészet csodálatos könnyedséggel szervesedik össze az absztrakt művészettel. A mai építészet az ábrázoló művészetet nem akarja látni anyai keblén. Lefordul a faláról minden ábrázoló jellegű kép. (Salgótarjáni és kecskeméti szállodák épületfotói.) Aki a művészetünk sorsával együtt érez és a fejlődési lehetőségeket keresi, kutatja, azok velünk éreznek ebben a kérdésben. S azért kértünk ide téged, Trautmann elvtárs, hogy számodra ilyen egyszerűen - de a legnagyobb nyomatékkal - feltárjuk e nagy problémánkat. Hogyan tudnánk a dolgokat közelebb hozni egymáshoz? Én nagyon tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen hatalmas stiláris áramlatot mi nem tudunk kormányozni. Azonban nem vagyok ilyen pesszimista az együttműködés bizonyos fajtáját illetően. Nem kívánok mást az építészektől, mint igyekvést, hogy valami együttműködési légkört teremtsünk. A belső tereket próbálják úgy alakítani, hogy az ne legyen ellensége a képzőművészetnek. Fontos volna, hogy szót értsünk a tervezőintézetek igazgatóival, néhány kiváló építésszel. Csak azt kívánjuk az építészektől, hogy egy szocialista magatartású művészetnek adjanak hajlékot. Ez azt hiszem, szerény kívánság és szerény közreműködést is kíván. A mi építészetünk szerényebb fazont mutat, mint egy óriási anyagi erőkkel jelentkező építészet. De még a nagy nyugati gazdagság mellett is az tapasztalható, hogy fő műveit, jelentősebb épületeit a kis családi házakban tudta legharmonikusabban megoldani. Még a nagy nyugati építészet sem találta meg sajátos formáját, jellegzetességét a nagy reprezentációs épületekben (Unesco-palota).
Trautmann Rezső: A retrográd párizsi városi építészet sem fogadta el az Unesco-t.
Bernáth Aurél: Másik példaként említhetem a brazil főváros építészetét. Kiáltóbb szomorúságot, mint a brazil parlament, még nem láttam. Milyen lépések történtek nálunk? Véleményem szerint a MÉMOSZ-székház kivételével igen kevés. Pedig óriási méretű építkezés folyik. El vagyok ragadtatva a lakásépítkezés rohamos tempójától. Akik ismerjük a pesti bérkaszárnyákat, bámulatosnak tartjuk a mi lakóház-építkezésünket. Azért azt mondom, tekintsük át a területet és legyünk éles szeműek ott, hogy hol vannak olyan pontok, ahol reprezentatív jellegű épületek vannak, s ott rögtön hozza velünk létre a kapcsolatot az építész, mert elsősorban azoknál az épületeknél vagyunk mi hivatva közreműködésre, ahol lehetőség van a nyilvánosságra. A bér-épületek egy részét is kívánják dekorálni, de itt a kívánság kizárólag absztrakt művészet. Hétről-hétre találkozunk ilyen dolgokkal. Az együttműködés megvalósítását ott látnám, hogy azok az építészek, akik velünk ilyen formában közreműködni akarnak, s akik látják azt a katasztrófát, amiben a képzőművészet Európa-szerte van a torzítások tekintetében, adjanak lehetőséget a természetelvű művészet és építészet megszerveződésére, hogy létrejöjjenek olyan művek, amelyeknek hatásuk van, fazonjuk van. Szilárd többször említette, hogy a keret 1,4 ‰. Tudomásom szerint a keret 2-5 ‰-ig mehet. Azt hiszem, a jelenlevő vezető elvtársak tudnának segíteni abban, hogy ebből a keretből az építészek valamiféle javadalmazást kapjanak, azok az építészek, akik velünk együtt akarnak működni. Én meg vagyok róla győződve, hogy ezt az építészek szívesen vennék és meg is érdemelnék.
Szilárd György: Azt hiszem, nem ilyen egyszerű a megoldás.
Bernáth Aurél: Már javasoltam egy ülésen azt is, hogy a művészetet sokkal nagyobb propagandával kellene segíteni. A sajtónak ki kellene állnia a természetelvű művészet mellé. Nyugati esztétákat kellene propagálni, akik az absztrakcióról elítélő véleménnyel vannak.
Pátzay Pál: Én nem tudom Bernáth Aurél optimizmusát követni. A mi szellemi életünkben időnként rést hasít a provincializmus közérzete. Most is ilyen állapotban vagyunk. A provincializmus közérzete újra és újra felüti a fejét, és megzavarja a műveletlen és nem határozott álláspontú emberek tevékenységét. Ezzel a váddal kell illetnem a tervező építésztársadalmat. Itt ülünk a szocializmus valóságának a közepén és utópiákat szőnek, olyanokat, amelyeket azzal indokolnak, hogy technológia! Az építészet lemond a humanizmus lehetőségéről és a nyugati reklámépítészetet véve alapul formálja át egész életünket. A helyes útra való térést én csak úgy tudom elképzelni, ha ezt a provincializmus-közérzetet fel tudjuk oldani, vagyis arra az álláspontra tudunk helyezkedni, hogy saját életünk realitásából induljunk ki, és így építsük egész művészetünket. Az építészetet is, amennyiben az építészet "művészet". Mert az építészetet, mint architektúrát el kell választanunk az építéstől magától, és hogy ez milyen mértékben lehetséges, az megmutatkozik akkor is, amikor az ipari építészet nagyszerű architektúrát produkál, éppen azért, mert szigorúan meg van határozva rendeltetése. Az építészettel való együttműködés csak akkor lehetséges, ha sikerül meggyőzni az építészeket arról, hogy ez a provincializmus közérzetéből származó, egyszerű átvétele a reklámépítészetnek, hogy ezeket meggyőződéssel el tudja a maga számára könyvelni úgy, hogy a tanulságokat elfogadva a saját lábára tudjon állni. Én még olyan építésszel nem találkoztam, aki ezt a kérdést reálisan fogná fel. El vannak ámulva azon, amit a sajtóból látnak (mert a sajtóban is csak a szélsőséges dolgoknak van publicitásuk). A modern építészet is lehet jó, pl. Olaszországban komoly, rendes építészet folyik. Az építészeti tevékenységnek miért nem ez a gerince? Ha a meggyőzés nem sikerül, ha csak mindenféle javadalmazás beígérgetésével próbáljuk őket más álláspontra bírni, ez csak kényszer lenne és nem magától értetődő dolog. Én írtam az építészettel kapcsolatban egy cikket a Kortársban, amire mai napig érdemleges választ nem kaptam senkitől, csak káromkodásokat. Nekem az az álláspontom, hogy az épület geometrikus idomai között éppen az ábrázolás különbsége révén szükséges, hogy a humánumra kiterjeszkedhessen olyanféleképpen, mint ahogy a hangszerek hangjai között az élő énekhang fellép. Az építészeket arról kell meggyőznünk, hogy nekik arra nincs szükségük, hogy az építészet tendenciáit, az épület szemléletét újra egy haszontalan taggal megduplázzák, hanem éppen arra van szükségük, hogy egy felhanggal, a humánum felhangjával rendelkező hang lépjen be. Nekem az a nézetem, hogy itt kell valamit megpróbálni a meggyőzésnek valamilyen formájával élve, mert a jelenlegi állapotban csak arról van szó, hogy "rá kell venni az építészeket arra, hogy foglalkozzanak ezzel a kérdéssel", de meg kellene őket győzni, hogy önmaguktól, a saját initiativáikból megértsék a kérdést, s valamiképpen a provincializmus közérzetének erről az állapotáról letérjenek, mert ilyen módon bizony halálos veszedelemben van a képzőművészeti együttes, amely a társadalomnak minden korban olyan reprezentációja volt, amit a mi társadalmunk éppúgy megkövetel, mint a múlt társadalmak.
Trautmann Rezső: Felvetnék néhány további problémát. Úgy érzem, még jó egynéhány fogalommal és problémával kell megismerkedni és ezeknek a tükrében az eddig felvetetteket is vizsgálni. Elnézést kérek, hozzászólásomban semmiféle rendszeresség nem lesz, mert nem készültem így fel erre a megbeszélésre, mint Önök. Felmerült a mi szocialista társadalmunk építészete és a nyugati építészet közötti nem is annyira különbség, mint inkább ellentmondás. Én határozottan vallom, hogy nálunk és a szocialista táborban kibontakozóban van a szocialista építészet, mint ahogyan nyugaton is lépten-nyomon észlelni lehet a kapitalista építészetet. Nem az épületekben van a különbség, mert Franciaországban, Olaszországban, Skandináviában is találunk rendkívül szerény, emberszabású építészetet, és nálunk is kísérleteznek egyes esetekben nem emberszabású, hanem reklámépítészettel. A különbség és az ellentét véleményem szerint abból fakad, hogy a mi építészetünket mindinkább nem egy-egy épületre lehet redukálni, hanem mindig együttesen, vagy ennél is nagyobb egységek szerint - mint városok építészetét - kell nézni. Ezen belül egy-egy épület az ipari formatervezésen keresztülment típusépület, és van köztük egyedi épület is - iskolák, bölcsődék stb. Az egész együttesen adja ki az építészet arculatát. Nyugaton a jellemző a majdnem minden esetben egyéni, egyedi megoldás, tekintet nélkül sokszor a környezetre, a városra. Tehát ebben a vonatkozásban éles különbség mutatkozik és két egymással divergáló út is. Például hozom fel a Pécs nyugati városrészt, ahol alapjában véve két épülettípust alkalmaztunk és azt tömegesen, és ezekből az épületekből a városépítész formált egy magasabbrendű építészeti egységet, egy városrészt (Urán-lakótelep). Ma még kevéssé látható, de véleményem szerint ilyen építészeti dísze lesz a fővárosnak az Üllői úti új lakótelep is, ahol a 3-4 szintes típusépületek, a 8 szintes típusépületekkel felváltva, nem merev elrendezésben, hanem feloldva, sok zöld terület közbeiktatásával és néhány egyedileg megoldott kisebb épülettel (iskola, bölcsőde) együtt ad egy építészeti egységet. Ezen belül az épületek túlnyomó többsége (építészek előtt nem merem kimondani) egy ipari formatervezésen keresztülment megoldás, ahol a célszerű funkció, a szerkezet egységbehozatala volt a fő törekvés, és formailag csak olyan mértékű alakítás történt ott, ami az alábbiaknak nem mond ellent. A mi építészetünket pillanatnyilag ez jellemzi, és viszonylag kevéssé a nagy közületi épületek elrendezése. Magyarország el van látva hivatali épületekkel, középületekkel, templomokkal. Pár fontos dolog persze hiányzik (Nemzeti Színház, Zeneterem), de ezekre pillanatnyilag nem gondolunk, mert először azt szeretnénk megteremteni, hogy az emberek jól lakjanak, a gyermekek kényelmesebben járhassanak iskolába (ne 3 műszakban). Mi későbbre halasztottuk az ország szempontjából fontosabb épületek megvalósítását. Ilyenek nyugaton még nagy számban épülnek, és a nyugati új építészet ezeken jelenik meg, mint példa és sajnos tényleg egyik-másik esetben még egy jó példát is rosszul akarnak lemásolni (pl. sidney-i operaház budapesti autóbuszmegállóhoz). Ezt le kell küzdenünk. Azért említem meg ezt, mert ilyen formában többről van szó, mint az építészet és képzőművészet kapcsolatáról. Nem tudom, nem fogok-e teljesen népszerűtlenné válni, ha azt mondom, hogy az iparművészek, formatervezők, képzőművészek és építőművészek társulásáról van itt szó, és ezt kell létrehozni. Mert azok az épületek, amelyek ma tömegesen épülnek (lakás, iskola, egészségügyi épületek) mindinkább nagyon kisszámú típustervek alapján fognak készülni. Ezekre - amennyiben erőnk engedi - gyári bázisokat fogunk létrehozni. Ilyen formában ebben a relációban úgy gondolom, az építész és iparművész találkozásáról van mindenekelőtt szó, persze nem hagyva figyelmen kívül azt a rendkívül fontos tényezőt, hogy még ezen racionalizált épületeken belül is meggondolandó problémák egész sora van. Vajon, az ilyen módon tömegesen létrehozott épületek miért nem bírják a táblaképet és egyéb képzőművészeti alkotásokat? Van tehát itt kutatnivaló és van megoldanivaló is. Én úgy képzelem, hogy ennek az egész problémakörnek a feltárását érdemes lenne kicsit kiszélesíteni. Tehát nemcsak az építészet-képzőművészet, hanem iparművészet, formatervezés stb. gondjára is bízni a problémák feltárását. Itt mindjárt meg kell hogy mondjam, hogy az építészek jelentős része - a fiatalabbak - abból indul ki, hogy jó akkor egy épület, hogyha céljának megfelel és az adott technikai, gazdasági lehetőségeket betartja. Angliából hazatért fiatal építészek által tervezett épületek csak az iroda gazdája neve alatt jelennek meg, így tehát különböző felfogásban épült épületek is egy tervezőépítész neve alatt futnak. Így épülnek Angliában tömeges lakóépületek, a legkulturáltabb műszaki megoldással, de semmi gondot nem fordítva az építészeti megjelenésre. Egy lakótelep beépítését a közgazdászok határozzák meg. Egy külön kis csoport állapítja meg, hogy bizonyos összetételű családoknak milyen magas és hány szintű épület felel meg, így adódik aztán egy városkép. Azért említem ezt meg, mert ezek a fiatal építészek - akik idehaza a diploma megszerzése után művésznek érezhették magukat, önálló tervezéseik voltak stb. - Angliában tapasztalhatták, hogy ugyanilyen diplomás tervezőépítészek eltűnnek. Ilymódom azt hiszem, hogy a mi építészetünk a szocializmus szükségleteinek megfelelően a tömegépítésre szépen átáll és felfejlődik, és a publikációban az építész, statikus, gépész stb. is részt vesz. A mi építészetünk a kapitalista építészettől ebben is különbözik. A mi fiatal építészgárdánk alkalmas arra, hogy megismerkedve most más oldalról is a problémákkal, a képzőművészekkel való együttműködésben részt vegyenek. Éppen ezért a következőket vetném fel: úgy tudom, hogy az Alap és a Képzőművész Szövetség bizonyos építész személyekkel már szoros kapcsolatban van. Véleményem szerint az építészeknél is szükség volna egy ilyen kilences bizottság felállítására. Nem a konkrét érintkezés szempontjából, hanem az eszmei érintkezés feltárása stb. szempontjából. Lehetne részben építészteoretikusokkal, részben gyakorló építészekkel létrehozni ilyen bizottságot. Most nem tennék személy szerinti javaslatot, de Pogány Frigyestől kezdve fiatal gyakorló építészekig lehetne ezt a bizottságot összeállítani. Delegálnék ide lakóház-építkezésben járatosokat és egy építészt a típustervező intézettől. Tehát nem egy egyoldalú, hanem széles skálájú bizottságot. A bizottság fektethetné le az együttműködés alapjait. Úgy gondolom, hogy a mai interieurök rendkívül tetemes részét iparilag előállított tömegcikkek képezik, és az ízlésnevelés nem kis részben ezeken keresztül történik. Én azt hiszem, hogy a két bizottság ki tudna dolgozni közös alapelveket a meglevő anyagi lehetőségekre támaszkodva.
Darabos Iván: Úgy érzem, hogy a mai megbeszélés is már nagymértékben közelebb visz a tisztázódáshoz. Véleményem szerint is jó lenne ezt a közös bizottságot létrehozni, mely bizottság elvileg segítene egy sor kérdés kialakításában bennünket. Véleményem szerint éppen az lenne fontos, hogy tisztázzuk, mi itt a képzőművészet, mi tartozik az iparművészet fogalmához, és az építészek mit kívánnak. Lehet, hogy olyanfajta formatervezést kívánnak, ami nem tartozik szorosan a képzőművészet fogalmához. Persze nem szeretném itt az egész dolgot leszűkíteni. Mindezeken belül egy kérdéshez szeretnék visszatérni: elsősorban azt kialakítani, hogy hol van a határa annak, ami még képzőművészet. Most már egymás után jönnek olyan igények az építészek részéről, ami bennem is aggodalmat vált ki, mert úgy érzem, ezek már nem képzőművészeti alkotások. Perifériális területek vannak, amelyeknél feltétlenül szükséges a pontos elhatárolás. Elsősorban elveket kellene tisztázni. Nekünk mindenféleképpen a szocialista művészet megvalósulását kell támogatnunk, még akkor is, ha e fogalom még sok szempontból tisztázatlan. Az, ami a mi életünket tükrözi, az az elfogadható. Tisztán kell fogalmazni, mert eszmeileg nem köthetünk kompromisszumot. Nagyon messze elmegyünk és elmegy a Párt a szövetségek problematikáját illetőleg, de az elveket és eszméket politikailag is pontosan meg kell határozni. Mi felé megyünk? Mit nevezünk szocialista művészetnek? Azt hiszem, hogy ez alapvető kérdés. (Persze nem azt akarjuk, hogy támadjon fel ma az a múlt, amelynek a levét isszuk ma.) A rosszul értelmezett szoc.real. mindenkinek megkeserítette a szája ízét, ma már beszélni sem akarunk róla. Véleményem szerint a 2 ‰-et magát kizárólag képzőművészeti alkotások megvalósítására kell fordítani. Hogy az iparművészet ezen belül milyen szerepet játsszék, az másik kérdés. Keserves harc árán született ez az összeg azért, hogy a képzőművészet létét biztosítsa. Nagyon pontosan meg kellene határozni azt, hogy mi finanszírozható a 2 ‰-ből és mi nem. Ez a kérdés központi része. Nem lehet elfogadni, hogy az építészek ultimátumszerűen kijelentik, vagy ezt vagy semmit! Ez a kerámia itt (százhalombattai Legényszálló, Majoros-kerámia) minden, csak nem képzőművészet. Túl azon, hogy mindenkinek megvan a maga feladata, az államhatalomnak és a Párt politikájának is megvan a felelőssége és feladata. Azért vetem ezt fel így, mert régen vajúdó problémák ezek, az építészek és képzőművészek közéletét is meg kellene nyugtatni. A két szövetségnek kellene kitalálni a megoldást, de az elveket le kell szögezni, és olyan javaslatokat kell hozni, amelyek elfogadása megkönnyítené az egész kérdést. Trautmann elvtárs említette, hogy a tömeges építkezés felé megyünk. Sztálingrád is így épült. A lakóépületeknél is lehet - a funkción túl - légkört teremteni. Nem fogadhatjuk el azt, hogy lakóházaknál is egy absztrakt dolog helyettesítheti az emberiességet. Nem frázisok ezek! Véleményem szerint a két szövetség megbeszélésének még a közgyűlések előtt le kellene zajlania.
Trautmann Rezső: Lényegében azt akartam elmondani, hogy mi most túlságosan nagy reprezentatív középületeket nem építünk, a mi monumentális építészetünk ma a városépítészet, mint csoportmonumentalitás. Persze ez a képzőművészeti alkotások egész sorának alkalmazását teszi lehetővé.
Pátzay Pál: Nekem is ez a nézetem.
Darabos Iván: Az egész képzőművészeti terület anyagi létalapja a 2 ‰. Ha ez nincs, akkor a legnagyobb bajok következhetnek be. És ha a 2 ‰-en belül csak a dekorativitás lesz, akkor kezdődnek a bajok.
Bencze Gyula: Hetek óta dolgozik egy bizottság a két szövetség megbízásából, az együttműködési bizottság létrehívása már másfél évvel ezelőtt megtörtént. Ez a bizottság most elhatározta, hogy megpróbálja a közös elvi alapokat lefektetni. Ebben a bizottságban gyakorló építészek és teoretikusok is részt vesznek. A dolog érdemi részéhez: a Művészeti Bizottság a legfontosabb területre, a 2 ‰-re fordítva figyelmét szembetalálkozott olyan problémákkal, amelyeket a gyakorlat vetett fel. Ezek megoldása sürgős és halaszthatatlan dolog. A kérdés azonban az, hogy vajon a MB megállhat-e azon a ponton, hogy az esetről esetre felmerülő gyakorlatban jelentkező feladatokat oldja meg, vagy pedig a MB-nak sokkal szélesebb, nagyobb feladatai vannak-e? Úgy érzem, hogy vannak. A MB egész tevékenységét, feladatkörét még egyszer át kellene gondolni és számba kellene venni azt, hogy vajon az a bizottság, amelynek végül tényleg az a feladata, hogy a képzőművészetet segítse kibontakozásában, vajon a további feladatait el tudja-e látni más művészeti ágak - közelebbről az építőművészet - tevékenysége, ill. közreműködése nélkül. Meggyőződésem, hogy nem. Mi csak akkor fogunk tudni a szintézis felé eredményesen kibontakozni, hogy ha mindazok a művészeti ágak, amelyek ebben a szintézisben szerepet játszanak, megtalálják a közös nyelvet. Itt teljes mértékig egyetértek Trautmann elvtárssal. Lehet az építőművészet-képzőművészet kapcsolatát egy-egy szálloda belső terének, vagy más objektumok aspektusában nézni, de lehet a képzőművészet jövendő fejlődését sokkal szélesebb, tágabb, a jövő fejlődését előre látó aspektusban is nézni. Az építőművészet előtt ténylegesen olyan feladatok állnak, hogy egész városrészeket terveznek. Ezekben a képzőművészeti alkotások helye, szerepe, rangosodása más értelemben vetődik fel, mint az eddigi korszakokban. Meggyőződéssel állítom, hogy valamiféle olyan szintézissel jelentkezik, mint pl. Firenzében a piac. És ekkor valóban minden művészeti ág együttműködése, a legszorosabb kapcsolata tudja csak megteremteni annak a lehetőségét, hogy ennek az együttműködésnek a révén megvalósuló hatalmas építészeti objektumokon belül kapjon az ember olyan állandó esztétikai nevelést, amire csak most van meg először a történelemben a lehetősége az emberiségnek. Tehát itt sokkal szélesebb, nagyobb dolgokról van szó, és azt hiszem, hogy bár rendkívül jelentős, hogy egy-egy épületben milyen képzőművészeti alkotás jelenik meg, nem szabad egy percre sem megfeledkezni arról, hogy a jövő milyen feladatok elé fogja állítani ezt a bizottságot, és az utána következőt is. Felmerült az építőművészekkel való együttműködés problémája. Az építészeknek csak kis hányada az, amely először nem igényli a képzőművészeti alkotásokat, másodszor amely dekoratív alkotásokat igényel. Én merem állítani, hogy igénylik a képzőművészetet. Vajon döntő többsége az építészeknek csak nonfiguratív ábrázolásokat igényel? Alapvető félreértés van itt is. Az építőművészek döntő többsége a figurális ábrázolást, a "hagyományos" értelemben vett képzőművészeti ábrázolást is igényli. Igen érdekes volt az együttműködési bizottság vitája, ahol az építészek visszautasították azt a vádat, hogy ők csak nonfiguratív ábrázolásokat kívánnak.
Darabos Iván: Én egyáltalán nem örülök annak, hogy az építészek a nonfiguratív mellett a "hagyományos értelemben vett képzőművészeti ábrázolást is igénylik". Véleményem szerint mindinkább előtérbe kerül az, hogy az építészek nonfiguratív igénnyel lépnek fel, és ez idegesítő. Ha úgy vetődne fel, hogy nonfiguratív ábrázolást is kívánnak, ezt el lehetne fogadni. De képzőművészet helyett "foltokat" és "burkolást" kívánnak - s ez ellen tiltakozik a Bizottság.
Bencze Gyula: Én csak arra reagáltam, hogy vajon az építőművészek döntő többsége tényleg absztrakt és nonfiguratív képzőművészetet tud-e elképzelni, mert úgy érzem, hogy a megbeszélések eddig főképp ebben az irányban folytak. Úgy érzem, hogy bizonyos esetek félreértése (és lehet ez sorozatos félreértés is) vezetett oda, hogy ez a probléma ilyen égetően jelentkezik, és hogy elsősorban ez a probléma jelentkezik. Én azt hiszem, hogy a jövőben arról lehet főképpen majd beszélni, hogy tisztázzuk azt, hogy a korszerű építőművészetnek és korszerű képzőművészetnek milyen az együttállása, tisztázni kellene egy sereg nagyon fontos művészetelméleti és gyakorlati kérdést, és csak annak alapján lehet egy-egy olyan álláspontot elfoglalni, ami mind az építészet, mind a képzőművészet vonatkozásában kielégítő. Nagyon fontos és jelentős kérdésekben egy sereg fogalom nem tisztázott, s itt kellene egyetértésre jutnunk (pl. mi a szocialista képző- művészet, mit jelent az tartalmilag és formailag, hogy "tud-e a szocialista képzőművészet szervülni" az építőművészettel). És más kérdéseket is tisztázni kellene, s azután lehetne kijelölni az utat az együttműködés szorosabb kialakulására. Az építőművészek joggal mondják, hogy amikor egy építésznek többszáz millió forint fölött van joga diszponálni, és felelős azért, hogy az építkezés hogyan alakul, akkor annak az építésznek nyilvánvalóan valami elképzelése van, és szabad is hogy legyen arról, hogy az a képzőművészeti alkotás, ami az épületébe kerül, milyen legyen.
Aczél György: Ez adminisztratív tévedés. A tervező építész nem szuverén működik. Beruházási ellenőre van. Minden mozzanatát az építkezésnek ellenőrzik. Nem csinálhat akármit. Kap egy feladattervre utasítást, amit részletesen ki kell dolgoznia. Egy középület nem magánügye a tervező építésznek. A képzőművészeti alkotást sem döntheti el a szuverén, egyéni ízlés. A szabadságon belül bizonyos korlátok vannak.
Bencze Gyula: A jövőt illetően: azt hiszem, hogy a kibontakozásnak az a helyes útja, hogy szorosabbra zárva az építőművészekkel az együttműködést, nagyon nagy szükség volna a legrövidebb időn belül tisztában lenni azokkal a tervekkel, amelyek a következő évi objektumokhoz kapcsolódnak. Együtt kell dolgozni a képzőművészeti objektumok megtervezése, elhelyezése, sőt műfaja tekintetében is, és akkor, amikor világos, hogy egy évben melyek lesznek a legjelentősebb beruházások, akkor nagyon okosan, tervszerűen, messze előre látva a lehetőségeket, jól gazdálkodva, a művészeket is előre ki lehet válogatni, a művészet fejlődését is szem előtt tartva. Csak ezen az alapon tudok elképzelni egy tervszerű együttműködést és a szintézis irányába ható közös erőfeszítést.
Somogyi József: Úgy érzem, kell pár szót szóljak, és talán nem ildomtalan dolog, hogy utalok arra, hogy itt a kilences bizottság a legkülönfélébb emberekből tevődik össze, s mindannyiunkat a jó szándékú segítés vezet akkor is, ha egy csomó kérdésben nem értünk egyet. Ez az egyet nem értés nem világnézeti különbözőségekre, vagy személyi dolgokra vall, mert mindkét irányban teljesen egyértelmű emberi magatartásról van szó. Én azért vagyok nehéz helyzetben, mert ha nagyon vulgáris hasonlattal akarnék élni, a "nagy válogatottnak" két olyan reprezentatív embere szólt előttem, mint Bernáth és Pátzay mesterek, teljes felkészültséggel, hallatlan művelten, s ők is ugyancsak jó szándékú kutató kereséssel közelítenek a dologhoz, mégis úgy érzem, hogy valamiféle tévedés van. A tévedést szerintem leginkább az exponálja a legjobban, ahogy ez a reprodukciós anyag (fotók) Aczél elvtársék elé került. Nem tudom, hogy ez milyen arány a magyar művészet 2 ‰-es termelésében. Meg vagyok győződve arról, hogy sokkal károsabbak, sokkal veszedelmesebbek a szerintem nagyon súlyos szellemi destrukciót folytató silány és sem művészi, sem szellemi problémát nem kereső, vagy kopogtató kis művek, amelyek évente, vagy a 15 év alatt megszülettek. Én is egy kicsit ismétlem önmagam. A legnagyobb baj, hogy egy csomó mű nem születik több igénnyel, mint azok az Andrássy úti atlasztartó figurák, amelyek a század elején és végén ugyancsak szériában születtek, de helyükre kerülve az eklektikus építészetnek valamilyen részévé váltak. A mai művek glorifikálják önmagukat és a köztudattal elhitetik, hogy "művek". A mi mesterségünk elég nagy hibaszázalékkal dolgozó mesterség, és a mennyiségi túltermelés és a keresés lehetősége hozza meg azokat a műveket, amelyekre a szocialista társadalom feltétlenül büszke lehet, és amelyre apellálhat. Nincs véleménykülönbség abban, hogy valóban közérthető, szocialista műveket szeretnénk létrehozni azok örömére és elismerésére, akiknek szánjuk e műveket. Nem igaz, hogy elefántcsonttoronyba zárkózunk és öncélú játékokat állami pénzen alkotunk. A véleménykülönbség ott van, hogy Pátzay azt mondja, hogy a zene humánusabbá tételére szolgál az élő énekhang a hangszerek között. Szerintem a halhatatlan zeneműveknek nem feltétele az énekhang és anélkül is humánusak. Nem hiszem, hogy a közérthetően kimondott értelemtől a művek teljesebbé válnak. Biztos, hogy vannak ilyen műfajok és ilyen művek - amelyek csak így teljesek -, de ez nem kizárólagos dolog. Pátzay véleményével a zeneművészet számtalan remekművét kirekesztenénk. Én az építészetünket nem érzem sem embertelennek, sem sivárnak. Én azt hiszem, az építészet jelenlegi állapota majdnem természetes. Az 50-es, 52-es évek elzártsága pontosan azokat a művészeket érintette legjobban, akik ma már bizonyos fokig aktív, tevőleges emberekké váltak, és nem állhattak be egy igazi térbe, csak a reprodukciókig jutottak el, így sokszor csak a felszínes jelenségeket vették észre. Glorifikálták a brazil építészetet egy csomó attraktív fotó hamis beállítása folytán. Most, hogy 1-2 ember kimehetett Brazíliába, ez a glorifikáció szétfoszlott, látták annak az építészetnek egy csomó jó oldalát, de látták sok hamis voltát is. Bernáth aggodalmához: a falak nem azért dobják le a hagyományos képzőművészetet, mert azok közérthetők, mert azok tartalmat, eszmét produkálóak, hanem stiláris jegyei miatt lökik le, és ha ez a közérthető és humánumot kifejező képzőművészeti tevékenység körülnéz a maga portáján, elismeri azt, hogy van egy 20. századi építészet mint élő és ható erő, és ezzel esetleg szintézisbe kerülve tudomásul veszi, hogy a képzőművészetnek is mások a feladatai mint akárcsak 30 esztendővel ezelőtt, akkor azt hiszem, mindnyájunknak van tennivalója a saját maga portáján. Ezek a művek (fotók) nem is absztraktak, hanem naturális elvek szerint ügyködő emberek machinációi, érzik, hogy a mai építészethez valami új kell, de ehhez sem felkészültségük, sem felkészítettségük nem olyan, hogy a dolgok lényegét ismerve tudnának mit kezdeni. Azt hiszem, minden nap összehívhatnánk itt értekezletet, akkor sem tudnánk megmondani, hogy mit kell tenni. Nagyon nehezen tudunk topogásunkból kimozdulni, ha nem a jó szándékú keresés megtisztelésével közeledünk a műveknek ahhoz a részéhez, ahol ez nyilván való. Szeretném hangsúlyozni, hogy tudom és látom, hogy van egy csomó mű, ahol a periférikus út követéséről és tehetetlenségről van szó. Azt hiszem, elsődleges feladatunk a ma értelmezése szerinti eszmeiségnek és humánumnak a keresése korszerű és igenis közérthető képi és plasztikai képletekkel.
Aczél György: Egyetértek azzal, hogy akár 6 hónapot is eltölthetünk a vitával, mégsem tudunk bizonyos dolgokat tisztázni. Azonban ma itt nem is ezekről a kérdésekről, hanem gyakorlatiakról van szó. Ezt a MB-ot a miniszter hozta létre, hogy legfontosabb képzőművészeti problémáinkban nyújtson segítséget az államhatalomnak. Tudatosan úgy lett ez a bizottság létrehozva, hogy itt minden olyan irány helyet kapjon, amit mi a Magyar Népköztársaság számára elfogadhatónak tartunk. Tehát a bizottságba tudatosan nem kértünk fel absztrakt festőt vagy szobrászt. Tudjuk, hogy létezik az absztrakt művészet, de mi nem tartjuk azt olyannak, amivel a Magyar Népköztársaságnak irányvonalként számolnia kellene, hanem olyan dolognak tartjuk, amellyel szemben harci feladatunk van, s amely számára anyagi, vagy erkölcsi erőnket nem kell adnunk. Ez a bizottság már eddig is sok segítséget adott. Nyílt viták vannak és jó, ha az együttesen belül különböző felfogások vannak. Problémáinkhoz: szemben Bencze információjával, az építészet gátat szab ma a képzőművészet fejlődésének. Az építészetnek korlátai vannak, használhatatlan épületeket nem alkothat. Ami az építészetnél mint "dühöngő ifjúság mozgalom" jelentkezik, az nem élheti ki magát tehát az építészetben, áttolódik a képzőművészet területére.
Somogyi József: Ezek anakronisztikus dolgok.
Aczél György: Nagy szenzáció az irodalomban a "szent düh" verse. Pedig ez a dühöngés sem mai, hanem régi dolog. Akkor nekem ennél jobban tetszik Révai József ifjúkori verse, "Dögölj meg apám, dögölj meg anyám, stb." Nyugaton is a "dühöngés" sokkal több pozitív politikai tartalommal telítődik, mint nálunk. Nálunk egyszerű átvételről van szó. Mit kell Trautmann elvtárstól kérnünk? Bizonyos aggályaim vannak a szövetségi együttműködési bizottság tekintetében. Bár én életemben nem beszéltem Vilttel, de fázom attól, hogy ő abban a bizottságban van, amely az építészekkel tárgyal. Úgy képzelem, hogy egyik vonalon nyújtson nekünk segítséget az építésügy állami vonalon, a másik vonalon pedig próbáljunk egyezkedni társadalmi vonalon. A kettő ne válassza el egymást. Ki kellene mondani, hogy az építésügyi kormányzatnak vannak előírásai, hogy mit lehet és mit nem. Mondja ki, hogy általában realista, vagy természetelvű képzőművészeti alkotásokkal szeretnénk gazdagítani kolóniáinkat. (Én is azt tapasztaltam, hogy az amerikaiak építési stílusa nem változott meg Havannában, de a telep, amivé összeállt, az egy más világ. Humánus tartalmú, más világ, szemben az ott eredetileg elszigetelt épületekkel.) Ezen belül viszont minél inkább elfogadjuk, hogy az építészet köteles a funkcióihoz alkalmazkodni, a zárt és takarékos formákra törekedni, annál fontosabb, hogy humánus tartalmú képzőművészeti alkotásokkal gazdagodjon. Nagyon fontos, hogy a sok geometriailag leegyszerűsített forma után és között az emberi melegség, az emberség is megjelenjék. (Nem véletlen, hogy ma annyira fogynak a természetleírásos könyvek, az ember vágyódik a természet után.) Pécsen pl. az új lakótelepen hiányoznak a képzőművészeti alkotások, mert a felületi díszítés nem képzőművészet számomra. Azt kérjük Trautmann elvtárstól, hogy ülhessünk le a tervezőintézetek vezetőivel, kérjük meg őket, hassanak oda, hogy az építészek ne fosszák meg az épületeiket a képzőművészeti alkotásoktól. A határeseteken lehet vitatkozni. Egyetértek azzal is, hogy a közérthetőséget ne vulgarizáljuk. De ott nincs mese, hogy a beruházót meg kell kérdezni, hogy mit tud elviselni. A mecénásokat. A társadalmi szerveket meg kell kérdezni. Tegyük ki előzőleg a munkákat a nyilvánosság elé. A határeseteknél pedig döntésnek kell születni. Ezeket megbeszélnénk Ilku elvtárssal és döntenénk is. (Filmnél már megtörtént.) A Magyar Népköztársaságnak van olyan óhaja, hogy humánus tartalmú képzőművészeti alkotásokkal nevelje a saját embereit. Ez nem sérti a művészt!
Trautmann Rezső: Gyula pápa óta beleszól a megrendelő a művekbe.
Aczél György: Ha történik valami intézkedés állami vonalon és az együttműködési bizottság is letesz valamit társadalmi vonalon, akkor már csak a határesetekben kell dönteni, ezt pedig a két miniszter eldönti. Darabos elvtárssal nagyon egyetértek. Az az érzésem, hogy a gyakorlat is meg fog oldani egy pár dolgot, s akkor az elméleti embereknek már könnyebb lesz a dolguk. Somogyinak válaszolva, a zenei hasonlat egyik oldalon sem jó. Minél konkrétabb a zene, annál absztraktabb. A legantihumánusabb a konkrét zene. A kísérleteket nem lehet köztereken kipróbálni, hagyjuk azokat a műhelyekre, műtermekre. Azt sem lehet tudomásul venni, hogy egy szobrász a korszerűséget félremagyarázva csinál valami bolondságot, és akkor az építész kijelenti, hogy vagy azt, vagy semmit nem kér az épületéhez.
Szöllősi György: A százhalombattai kerámia-ügyben ez történt.
Aczél György: Az a javaslatom, hogy Trautmann elvtárs tájékoztassa a tervezőintézeteket, hogy folyik itt egy vita, és kérjük a segítséget az emberi tartalmú művészet igénylése érdekében. Múltkor Trautmann elvtárs egy beszélgetésen azt mondta, hogy a magyar művészeti hagyományokért együtt vagyunk felelősek. A művészet jövőjéért is felelősek vagyunk. Ne születhessenek meg kolóniák képzőművészeti alkotások nélkül (és itt a képzőművészetbe nem számítom bele sem a kerti törpét, sem az itteni fotó szerinti MÁVAUT-munkát). Meggyőződésem, hogy köztünk megvan az egyetértés, de ha közben az életben nem jöhetnek létre képzőművészeti alkotások, vagy zömével jönnek létre nem-képzőművészeti alkotások, akkor elsikkad az ifjúság vizuális nevelése. Abban segítsen minket Trautmann elvtárs, hogy a tervezőintézetek tudják, hogy a szabadságnak is van korlátja, amit a közérdek jelent. Ők is felelősek azért, hogy humánus tartalmú képzőművészeti alkotások kerüljenek az épületekre. Nem lehet elfogadni azt, hogy hajlandók vagyunk realista műveket is alkalmazni.
Bencze Gyula: Ezt a magatartást maguk az építészek utasították vissza.
Somogyi József: Mutassa meg Szilárd elvtárs Aczél elvtársnak a konvencionális munkák fotóit is. (Szöllősi et. kézreadja a fotókat.)
Darabos Iván: Legfontosabb dolgunknak tartom, hogy az építkezések szerves része legyen a képzőművészet betervezése, mert ha előre akarunk haladni, a lecke itt van feladva az építésznek. Szeretném, ha a legalapvetőbb kérdésekben szót értenénk. Az utóbbi időben készültek olyan szobrok, amelyek a problémát felvetették. Adunk-e ilyenekre pénzt, vagy nem? A dolog két pólusa úgy polarizálódik, hogy ahogyan fog ez az irány erősödni, úgy fog a natura legalacsonyabb színvonala is erősödni. Sokféle vitára kerülhet sor, de a jelenlegi helyzet további fenntartására nem kerülhet sor. Előbb-utóbb egy nevezőre kell jutni. Érdemes lenne a leghozzáértőbb képviselőkkel - mindkét területről - ezeket a kérdéseket megbeszélni. Nekem az a véleményem, hogy a Művészeti Bizottságnak is el kell döntenie, hogy mit fogad el képzőművészeti alkotásnak és mit nem. El kell dönteni, hogy merre felé menjen az egész képzőművészet. Itt nem lehet várni, mert egy év alatt megdöbbentő dolgok jöhetnek létre (pl. film). Ma ez az egész művészetpolitikának kérdése! Itt mindenkinek nagyon komolyan állást kell foglalni. A jegyzőkönyvekből az derül ki, hogy itt tisztességes, becsületes töprengés folyik a dolgok továbbvitelében. Ebbe nagymértékben belejátszik az építőművészet állásfoglalása.
Szilárd György: Itt kapcsolódnék Darabos elvtárshoz. Ez a bizottság véleményem szerint nagyon helyesen hozta ide a kérdéseket, mert ha nem sikerül legalább a bizottságon belül tisztázódást elérni, akkor szétesik minden, és ez a bizottság véleményem szerint az utolsó lehetősége annak, hogy a magyar képzőművészet fejlődjön. Somogyinak: én azt mondtam, hogy egyrészt a szélsőséges irányzatok ellen kell harcolni, másrészt a középszerű vagy ennél rosszabb művek ellen. De abban Trautmann elvtárstól segítséget nem kapunk, hogy a középszerű szobrok ne jöjjenek létre, de abban segítséget kaphatunk, hogy bizonyos szélsőséges dolgok alkalmazására ne kerüljön sor. Hogy ezek a fotók középszerű művek, vagy annál rosszabbak - ebben nincs közöttünk vita.
Domanovszky Endre: E munkák alkotói egyrészt kisebb tehetségű emberek, másrészt fiatal emberek, akiknek még nincs kialakulva művészetük, nem tudják merre menjenek. Rendkívül nagy felelősség hárul a MB-ra abban, hogy mit szab meg, mint igényt, mert ez hat azoknak a fiataloknak a fejlődésére, akik most indulnak. A középszerű alkotások kisebb mértékben jelentkeznek, mint a szélsőségesek.
Somogyi József: Tudatában vagyok annak, hogy van ilyen veszély.
Darabos Iván: De van egy retrográd veszély. A naturalizmus veszélyénél lejjebb menni már nem lehet, de hogy merrefelé megy a szélsőség, azt meghatározni is nehéz, de sajnos látnivaló. Eljuthatunk oda, hogy évek múlva a főiskolán már csak vasat hegesztenek, s még a mesterségbeli tudást sem sajátítják el, a formai játékokban eltűnik a szakma is.
Aczél György: És mi lesz a közönséggel? Hogy növekedik az új közönség, ha hegesztett vasakat lát szobrok helyett a köztereken? El fog fordulni a közönség végleg a képzőművészettől!
Somogyi József: Aczél elvtárs szíveskedjék végighallgatni a Magyar Rádió műsorát 24 órán keresztül. Nem kevesebb veszély fenyeget ott is, az egyetemes szellemiséget nézve. Kérünk annyi tisztázott gondoskodást legalább, mint amennyi a felsőbb szervek részéről más területek felé megnyilatkozik. Senki nem beszél a könyvkiadás periférikus, provinciális dolgairól, pedig óriási tere van. Döntő beleszólással nem tudom elfogadni a nagyközönséget (a társadalmi, tanácsi, pártszerveket igen). Az itteni fotók 90 %-a tetszene a közönségnek.
Plesznivy Károly: Nem akarok belemenni az építőművészet és képzőművészet tartalmi problémáit illetően, nem is érzem magam itt teljességgel szakembernek a képzőművészeti kérdések taglalását illetően. Az egész vitát és azt a kérdést illetően, hogy mi próbálunk foglalkozni a képzőművészet jövőjével, szocialista tartalmával, problematikájával és azzal, hogy ez az egész gondolat a mai megbeszélésen felmerült, engem egy kicsit letör. Ha ezután az értekezlet után hazamennék dolgozni, nyilván valami pesszimista művet alkotnék. Az egész vitát nem úgy kezdeném, ahogy kezdődött. Nem úgy kezdeném, hogy itt most egy olyan probléma előtt állunk, ami végül is a magyar képzőművészetet absztrakt irányba viszi el. Mert ha ez Lengyelországban hangzana el, egyetértenék, de Magyarországon azzal kezdeném, hogy az elmúlt 17 esztendő valamiféle kultúrpolitikát, képzőművészeti tendenciát létrehozott, amely valahol, valamely művekben jelentkezett. Az itt ülő mestereken csodálkozom leginkább, mert egyszerűen a saját alkotásaikat, saját műveiket nem említik, mint a magyar művészet 17 év alatt létrejött eredményeit. Pedig ezt tagadni és nem azt mondani, hogy ez a magyar képzőművészet eredményeinek 80-90 %-át teszi ki, hibás nézet. (Eredményekről beszélek, nem a középszerű dolgokról.) Végtelenül örülök, hogy a fotók másik részét is bemutatták. A IX. kiállításon első ízben jelentkeztek képzőművészeti alkotások építészeti megoldásokkal, és úgy érzem, hogy nem is eredménytelenül és aláhúzva teszem hozzá, nem olyan eredménnyel, ami miatt a magyar képzőművészeknek végső soron a felelősséget nem lehetne vállalni. Hogy itt ma vitatjuk az absztrakció problémáját, nem tudom, hogy ezen a vonalon előbbre fogunk-e jutni, még akkor is, ha az építőművészekkel akarunk leülni. Mert - mint Aczél elvtárs említette, hogy Vilt bent van az együttműködési bizottságban - Vilt a 30 tag közül egy, úgy a magyar művészetnek is számtalan képviselője között csak egy csepp az absztrakt művészet. Vilthez hasonló az arány. Absztrakt művészek nem élvezhették a munkaelosztó bizottságok és zsűribizottságok érdemleges döntéseit. Köztudott dolog, hogy ami ma zsüri elé kerül, azt lefotózzák és a fotó helyesen rendelkezésünkre áll. Én az egész kérdés vitatását illetően nem mernék belemenni képzőművész oldalról. Azzal értek egyet, amit Somogyi mondott, hogy ezeknek az ún. "alkotásoknak" hol a helye a magyar képzőművészet értékei között. Amikor Trautmann elvtárs beszélt az építészet-képzőművészet-iparművészet-formatervezés kapcsolatról, kicsit mintha hájjal kenegettek volna. Ez az én problémám, kicsit ezért is ültettek ebbe a bizottságba. Lehet, hogy nem MB-probléma, de jó volna egyszer a képzőművészek és építőművészek kilences bizottságán túl végre egy iparművész-bizottságot is létrehozni. Ami ma jelentkezik iparművészetben országszerte - lehet, hogy ezek nem a 2‰ keretén belül jönnek létre - ami a boltokban látható, nem vitatható. Nagyon jólesett hallani, hogy az iparművészet ízlésnevelő feladattal bír a mi társadalmunkban, ez meghatározza az építészet-képzőművészettel kapcsolatban kialakítandó jövőbeni álláspontunk helyességét, vagy helytelenségét. Rendkívül sok dolog zavar engem. Emlegetjük itt a kecskeméti szállodát, amelyről a belker. minisztérium első helyettese a legelismerőbben nyilatkozott (ő igazán a megrendelő). Lehet, hogy ezt a dicséretet nem a képzőművészeti alkotásokat szemlélve mondta, az sem biztos, hogy az építészeti megoldást szemlélve mondotta, de azt mindenesetre nem hagyta ki, hogy "tartalmában mint objektum, tökéletesen megfelel rendeltetésének". Én az építészetet- iparművészetet, sokkal inkább rokonnak tartom, mint az építészet-képzőművészetet, ezért nagyon nehezen tudok kérdésekhez hozzászólni, akkor, amikor elsődlegesen az építészeti problémákat illetően vitáznak. Nem abból indulunk ki, hogy egy építészeti megoldásnál, vagy iparművészeti alkotásnál mi az elsődleges probléma, vajon az, hogy formailag rendben van-e vagy sem, vagy pedig, hogy mi a társadalomban betöltött feladata, szerepe és lényegében tartalma. Úgy érzem, hogy ennél a két művészeti ágnál elsődleges kérdés az, hogy milyen tartalmi céllal, feladattal, mondanivalóval született, és csak másodrendű kérdés az - bár nagyon lényeges és fontos kérdés -, hogy esztétikailag hogyan oldotta meg. Ezért van egy olyan sanda gyanúm, hogy az iparművészetnek lehetnek olyan sajátos műfaji problémái, formai kérdései, amelyek soha nem lehetnek azonosak a képzőművészet formai és nyelvezeti feladataival. Jánossynak - és ezt ő mondta - nem az a problémája, hogy csak absztraktot akar, hanem az, hogy nem Szandait akar. Szívesen veszi, ha épületéhez Domanovszky munkát kap. Bernáth mester felszólalásához: nem vagyok bizonyos abban, hogy ma egy korszerűen kialakított lakásbelsőn belül nincs helye a klasszikus értékű műalkotásnak. Nem hiszem, hogy ma a perzsa szőnyeget ki kell üldözni a legmagasabb igényeket kielégítő, modern lakásbelsőből. Én azt hiszem, onnan kell kiindulnunk, hogy optimistább szemmel nézzük a dolgokat annak leszögezésével, hogy vannak konkrét, határozott és a mi társadalmunk teljes szemléletének megfelelő képzőművészeti alkotások a 2 ‰-en belül, viszont van egy veszély is, amely az absztrakció, a sematizmus, a naturalizmus megjelenése.
Aczél György: Trautmann elvtársat nem azért kértük ide, hogy a képzőművészeti problémákról általában beszéljünk, hanem, hogy a beruházási képzőművészeti alkotások igénylésében segítsen. Az, hogy gyenge, rossz, naturalista alkotásokat ne állítsunk fel, az a zsűri feladata, nem tartozik Trautmann elvtársra. De van olyan veszély, hogy az építészek mindinkább nonfiguratív és absztrakt alkotásokat kérnek? Van. Ebben kértük a segítséget. Abban, hogy ne maradjanak a kolóniák képzőművészeti alkotás nélkül, hogy ne mondhassák az építészek valami absztrakt dologra, hogy vagy az, vagy semmi!
Darabos Iván: Azért azt talán fel lehet tételezni rólunk, hogy ismerjük a 17 év alatt létrejött jelentősebb (Domanovszky, Kerényi, Bernáth, Somogyi, Pátzay stb.) műveket. Az is világos, hogy iparművészeti területen is óriási fejlődés volt. Én is szeretnék régen pl. Plesznivy-szőnyeget a lakásomba. Ezekben a kérdésekben egyetértés van. Az a probléma, hogy a mostanában jelentkező torzulás megállítódjék.
Aczél György: Az már nem belügy, hanem közügy, hogy az építész az absztrakthoz ragaszkodik, s ha azt nem kapja, inkább nem kell képzőművészeti alkotás. Ehhez kell az építésügy aktív segítsége, hogy már a tervek kidolgozásába vegyék bele a képzőművészeti alkotások helyét. Ezekben azt hiszem egyetértés van. Majd később a többi problémában is egyetértésre jutunk.
Szöllősi György: Nem pesszimizmusról, hanem tendenciáról van szó. A 2 ‰-es rendelet 9 év óta van életben, eddig 100-105 milliót fordított erre a kormányzat. Ennek a 9 esztendőnek is megvannak az évenkénti lerakódásai. Mégis a korábbi éveknek megvolt az a sajátossága, hogy akkor az építészet ábrázoló jellegű igénnyel lépett csak fel. Kb. 2000 monumentális igényű épületben, vagy épület környezetében alkalmazott képzőművészeti alkotás felállítására került sor a 9 év alatt. Ennek 35 %-a került Budapestre, kb. 65 %-a vidékre. Az is tény, hogy remekmű a 9 év alatt igen ritkán született, de ahhoz, hogy remekművek szülessenek a képzőművészeti alkotások tömegének kell létrejönni. Kb. másfél-két év óta jelentkezik az a tendencia, amiről e pillanatban szó van, amely tendencia növekvőben van ma is, hogy az építésztervezők részéről egyre több igény jelentkezik absztrakt, nonfiguratív, nem humánus ábrázolások tekintetében. Ez a MEB üléseken általában úgy jelentkezik gyakorlatilag, hogy az építésznek "egy foltra" "egy tömegre" van szüksége, ha tartalom fel is merül, rendszerint az a kívánság, hogy "ne ábrázoljon semmit". Minél elvontabb legyen. Gátszakadás az elmúlt esztendőkben nem történt, még a képzőművészeti résztvevők egy része is ellenállt ennek a tendenciának. Nem ijesztően nagy mértékben valósultak meg ilyen alkotások, de tendencia van egyre növekvő formában erre. Általában ez a tendencia az építészek részéről a beruházót is befolyásolja. Az is tény, hogy a képzőművészek részéről is sok olyan "Kata" van, akit könnyű táncba vinni. Kétségtelen, hogy eljött az ideje annak, hogy ennek a tendenciának ellenálljunk, mert ha így folyik ez tovább, olyan mennyiségi lerakódás történik, ami a végén minőségbe fog átmenni az egész magyar képzőművészet vonatkozásában. Hová kerültek a képzőművészeti alkotások: lakótelepekhez és lakótelepi épületekhez (45 %), oktatási objektumok, iskolák, technikumok, kutató intézetekhez. Kommunális objektumokhoz és csak legutolsó sorban a vendéglátóipar üzemegységei- hez. Az építészek ne törekedjenek arra - anyagi megfontolásból, hogy nagy felületek burkolásának költségeit pl. áthárítsák a 2 ‰-es keretre. Százhalombattán (a bemutatott Majoros-kerámia) az építész kijelentette, hogy vagy ez a kerámia, vagy nem kell képzőművészeti alkotás, és beburkolja a falfelületet kővel. Hogy mennyire tudják befolyásolni a beruházókat is az építészek, arra példa a Heves megyei Tanács levele, amelyben "nonfiguratív festést" igényelnek, mint kiderült, ezt az építész tolmácsolta nekik. Tekintélyes építészek is ezen a véleményen vannak, erre példa a Pécsi Orvostudományi Egyetem levele, amelyben "szabad téren felállítandó térplasztikát" kérnek, egy 7-8 m hosszú, 3-4 m átmérőjű tojásidommal összehasonlítható kompozíciót, kifejezetten dekoratív igényűt.
Bernáth Aurél: Amit Plesznivy elvtársnak akartam válaszolni, azt végeredményben Aczél elvtárs megválaszolta, és kiegészítette Szöllősi statisztikája is. Ha Plesznivy festészetünket, szobrászatunkat a maga egészében szemlélné, és ugyanakkor az építészetet egymás mellé képzelve, akkor meg kellene látnia, hogy ezek a problémák olyan óriásiak és olyan forrponton vannak, hogy jogos a nyugtalanságunk. Én cseppet sem vagyok megelégedve a festészet, szobrászat stiláris állapotával, egy pillanatig sem állítom, hogy itt valami komoly szándékkal történne igyekvés, heroikus erőfeszítés a megújulásra. Ha egy művészetben látjuk azt a fiatalos erőt, hogy itt a kérdéshez hozzá akar szólni, de nem egy kihűlt stílus ágyában, hanem új módon, s látnánk a feszítő erőt akár a fiatalságban, akár a középkorúakban, akkor nem is kértem volna a mai ülést, mert akkor biztos volnék abban, hogy az építészekkel egy homogenitás sokkal gyorsabban létrejönne. Vegye magának ez a bizottság azt az emberi felelősséget, hogy kibányássza a fiatalok és középkorúak közül az elmúlt évek legjobb anyagát kiállítás keretében, olyat, amit teljes szívvel tudnánk pártolni és az építészettel való összehangolásra alkalmasnak tartunk. Másik javaslatom, hogy ki kellene ezt a bizottságot bővíteni építészekkel, s ha szükséges, nagy építővállalatok képviselőivel. Kicsit idegenkedem attól, hogy kereken eltiltsuk az építészeket az absztrakt művészetek alkalmazásától. Ennek ellenkező hatása lenne. De valamit tenni kell, mert különben szélsebesen fogja elsodorni az absztrakt művészet az ábrázoló művészetet és megtörténik a gátszakadás. Ilyen hangok már nyugaton is vannak.
Pátzay Pál: Azt tartom, hogy a kérdést a gyakorlat felé kell terelni oly módon, hogy a jövőben meg kell határozni azt, hogy mettől kezdve tartjuk anarchikus tevékenységnek az állítólagos művészeti tevékenységet, és mi az, amivel egyáltalán mint művészettel foglalkozunk. Ennek folytán ki kell mondanunk azt, hogy honnan közügy ez a tevékenység és honnan magánügy. Ha a százhalombattai Legényszálló privát ügy lenne, semmi közünk hozzá. Az absztrakt tevékenységet hagyjuk magánügyként folyni. Nem hiszem, hogy bármilyen intézmény a közügyet ne választaná külön.
Blaski János: Nagyon megörvendeztetett az, ahogy Trautmann elvtárs reagált a dolgokra. Az a kitétele, hogy az építészek részéről is eszmei bizottságot kellene létrehozni, s ahogy erre Bernáth mester is reagált, nagyon megnyugtató. Nagyon egyedül volt a bizottság néhány tagja az építészek bevonása kérdésében és abban, hogy adminisztratíve nem lehet megoldani a kérdéseket. Két véglet van. Egyrészt a képzőművészek részéről valami olyan felfogás, mely szerint mi irányíthatnók az építészetet, s nincs meg az építészetnek sajátos, belső törvényszerűsége és fejlődése, amely kialakítja. Sokszor nem vesszük tudomásul, hogy az építészetet objektív tényezők befolyásolják. A másik véglet az építészek oldaláról jelentkezik - de ez véleményem szerint nincs ennyire kiéleződve. Trautmann elvtárs utalt arra, hogy reprezentatív épületek nincsenek számításba véve, inkább csak lakóépületek, városrészek építkezése. Azonban meg kell állapítani, hogy még ezen kereten belül is előfordult pl. tanácsházra nonfiguratív alkotás kérése. Kétfrontos harc ez. Nagyon lényeges, hogy a koncepció, ahonnan elindulunk, helyes legyen. Az az új művészet, amely a mi eszménket képviseli, képtelen a régi formában kifejeződni. Újat kell kitalálni - persze nem nonfiguratívot. S konzervatív akadémizmus éppoly káros, mint az üres absztrakció, ezek egymásnak ellenpólusai.
Aczél György: Biztos, hogy ellenpólusai?
Blaski János: Elvetendő mindkettő!
Domanovszky Endre: Azonos.
Blaski János: Helyes, hogy a szövetségek próbálják együtt kialakítani az építészek-képzőművészek együttműködési lehetőségét. A MB-nak is nagy nyereség lenne, ha az építészek már a képzőművész bizottsággal együtt valamiben egyetértésre jutnának. A párt eszmei irányítása mellett kellene a két szövetségnek vitatkozni. A 2 ‰ ütközőpontja a két területnek. Gyakran indokolt az építészek igénye az ornamentumra, amely minden korban volt és képzőművészethez tartozott. Az építészek nagy része lemond az ábrázoló képzőművészeti alkotásról, de természetesen ellent kell állnunk - és eddig is ellenálltunk a bizottságokban - annak az igénynek, amely kizárólag díszítő jellegű, az építészeti formát kiegészítő alkotást igényel csupán.
Domanovszky Endre: Az az érzésem, hogy Trautmann elvtárs idejét és türelmét óriási mértékben igénybe vettük, mert egy szakmai vitát folytattunk le a bizottságon belül. Ezt nagyon helytelennek tartom, ez a mi saját belügyünk, ezeket magunk közt kell tisztáznunk. Én ezúton kérek bocsánatot a magam nevében, amiért elkalandoztunk a tárgytól. Alap-problémánk, hogy hogyan oldható meg a mérhetetlenül visszaszorult ábrázoló, kifejező képzőművészet igénye, milyen módon kaphatná vissza a szakma azt a lehetőséget, hogy fiatalja-öregje egyaránt megpróbáljon az új, a mai modern építészettel egységes értelmes képzőművészetet kialakítani. Hogyan tudná a P. M. biztosítani számunkra, hogy valamiféle belső megoldás révén az építészek ezt az igényt maguk is felvessék. Képzőművészetünknek megvannak a maga belső problémái, a művek fogják a jövőben igazolni, hogy ábrázoló szinten tudunk-e valamit produkálni és úgy szervülni az épülettel, ahogy az kívánatos.
Aczél György: Javaslataim:
1.) Az É.M. esetleg a tervezési főigazgatóságon keresztül továbbítsa a képzőművészeknek ezt az egyhangú igényét, kérését. A Műv. Min. és a Művészeti Bizottság kéri ezt az építészektől a képzőművészet szeretetére való nevelés érdekében. Tehát: igényeljék az ábrázoló képzőművészeti alkotásokat, lakótelepeink, városrészeink ne maradjanak képzőművészeti alkotások nélkül.
2.) Valamiképpen tudtára kellene adni a tervező építészeknek, hogy kormányzatunk a 2 ‰-es keretet képzőművészeti alkotásokra adta. Tehát nem lehet felhasználni arra, hogy nagy területeken, felületeken mettlachi, vagy mozaik-burkolást stb. - ami az építészeti költségvetéshez tartozik - áthárítsanak erre a keretre. Persze a Minisztérium élhet jogával és tehet kivételt, de mentesítsük a bizottságokat attól, hogy minden esetben csatázniok kelljen.
3.) Legyenek viták építészek és képzőművészek között. Legyen vita építészekkel itt a bizottságon belül is. Mi ebbe a bizottságba állandó jelleggel nem delegálhatunk építészeket, mert ez a képzőművészek bizottsága, amely hivatott a képzőművészet összes elvi és gyakorlati kérdéseinek tisztázására. De alkalmanként, amikor közös problémákról van szó, hívjanak meg építészeket ide.
4.) Ha másként nem, kormány-előterjesztéssel kell kimondani, hogy bárki alkothat absztrakt műveket, mert hazánkban alkotási szabadság van, de nincs és nem lehet Magyarországon olyan szerv, amely kötelezné a tömegeket arra, hogy saját pénzükért számukra elfogadhatatlan műveket kapjanak. Állami pénzen nem lehet elvállalni az absztrakciót.
Trautmann Rezső: Világos, hogy a 2 ‰ nem erre szolgál. Ha világossá tesszük, hogy ez a keret azt a célt szolgálja, hogy felhasználása során a szocializmus tartalmát, a humánumot kifejező képzőművészeti alkotások valósuljanak meg, akkor azt hiszem, a probléma nagy részét már el is intéztük. Más lapra tartozik, hogy amikor építészetileg tényleg szükséges olyan dekoratív megoldás, ami a mai építészeti felfogás szerint célszerű, akkor ez az építési-beruházási keretből menjen. Azt hiszem ez is világos. Ha valahol ez nem volna világos, majd azzá tesszük. A képzőművészeti alkotások betervezésére a felhívást meg fogjuk tenni. Nagyon nagy súlyt helyeznék arra, hogy jöjjön létre a komplex bizottság, amely minden területet felölel, s amely a kérdéseket először általános formában, majd részletesen tisztázza. Építészeti vonatkozásban is számtalan tisztázatlan elvi kérdés van. Vannak építészeti kérdések, amelyek az általános művészeti kérdések tisztázása nélkül nem tehetők a helyükre. Az iparművészet is már belebonyolódott a kérdésekbe, tehát itt általános tisztázásra, fogalomtisztázásra volna szükség, publikációval, kiállítással stb. egybekötve. Az a kérésem, hogy minél kevesebb kincstári jellegű utasítást, rendelkezést hozzunk, és minél inkább a meggyőzés, megértés, az összes érintettek összműködése segítségével próbáljunk eredményt elérni. Véleményem szerint - mint ahogy a képzőművészeti területen - az építészeti területen is nagyon kevés a becstelen ember. Túlnyomó többségük őszintén szeretne szépet, jót, nemeset, maradandót alkotni még akkor is, ha egyik-másik megbeszélés kapcsán talán szélsőséges nézetek mutatkoznak. Véleményem szerint a szakzsűrikre kell a döntéseket bízni, mert ez a demokratikus.
Aczél György: A képzőművészeti alkotásokat szakzsűrik veszik át, mégis idekerül döntésre egy csomó dolog. Vilt csepeli strandhoz kerülő szobrát a zsűri átvette - tehát rosszul dolgozott -, s nekünk kellett minisztériumi szinten dönteni, hogy nem állítható fel a szobor, mert ezzel megakadályozzuk a közönség felháborodását. Később gondolkoztam azon, hogy hagyni kellett volna felállítani azzal, hogy aláírjuk: ezt a szobrot pedig X. Y. művészek jónak, gyönyörködtetőnek tartják, a közönség neveléséhez hozzájárulnak.
Trautmann Rezső: A közönség nevelése igen fontos dolog. Én el tudnám képzelni, hogy felállítás előtt közszemlére tegyék a szobrokat - nem minden esetben persze. Mert ezen a területen nagyon hiányzik a vizuális nevelés. A közvélemény alatt a dolgokhoz értő, kultúrált embereket értem.

Szilárd elvtárs megköszöni Trautmann és Aczél elvtársak, valamint Darabos és Demeter elvtársak részvételét, segítségét és elnézést kér, amiért a tárgytól eltérve, a megbeszélés elhúzódott.