A hazai irodalomtudományi és irodalomkritikai diskurzus önértelmező szólamait az utóbbi években egyre markánsabban határozza meg az azzal való számvetés, hogy az irodalmi folyamat mennyiben gondolható el kánonok, illetve értelmezői közösségek működéseként. Annak a Stanley Fish nevéhez kötött felismerésnek a figyelembe vétele, amely szerint a mű jelentése és értéke nem a szöveg inherens tulajdonsága, hanem értelmezői közösségek legitimáló/illegitimáló aktusainak, ezek időbeliségének függvénye, a Tandori-recepció legutóbbi fejleményeinek áttekintéséhez is hozzájárulhat. Pontosabban: számos vonatkozásban a recepció paradigmatikusan megjeleníti ezt a viszonyrendet. A kilencvenes évek az irodalmi "termés" és az irodalomról való gondolkodás tekintetében is radikálisan újszerű képleteket mutatnak a megelőző évtizedekhez képest. Ezekkel a (most nem részletezendő) elmozdulásokkal együtt (ha nem is feltétlenül azokkal szinkronban) a Tandori-életmű alakulásában is többé-kevésbé kimutathatóak tematikus ("veréb-utániság", "lóversenyezés") és alakításbeli ("dalszerűség") változások, illetve az erre vonatkozó, eltávolító - pontosabban az életmű kezdeteihez visszakanyarodó - reflexiók. A Tandori-recepció szintén kénytelen szembenézni a megértés és értékelés megváltozott feltételeivel. 
     A Tandori-recepció "új stádiumát" a "Tandori-ügyben" talán leggyakrabban megszólaló Tarján Tamás a nemzedékcserében, a "régiek" kihátrálásában ragadja meg. A fiatalodó kritikai mezőnyből elősorol "Tandori-párti huszonéveseket" és "(látszólagos) ellenoldalként" kiemeli az "egy csomó susmorgásnak" "nevet adó", "igazi Tandori-dilemmákat" feltáró Farkas Zsoltot.¹ A Tarján által emlegetett kritikusok születési adatait, a kritikai mezőny fiatalodását nehéz lenne kétségbe vonni, mégis adódhat a nemzedéki elválasztottság megállapításától eltérő módja a Tandori-recepció leírásának. A "nemzedékiség" ugyanis leginkább retorikai alakzatként látszik működni. S mint ilyen tekinthető ugyan a Tandori-olvasás lehetséges metaforájának² az azonos nemzedék(név)ben összevonható szerző(i neve)k Tandori-olvasatai azonban korántsem egységesíthetőek (ahogy azt maga Tarján is megmutatja, megkülönböztetve ráhangolódó és elutasító stratégiákat). A "nemzedék" alakzatának szakadozottsága abból adódik, hogy a diskurzustér nem elsősorban nemzedékileg, hanem értelmezői közösségek együtteseként szerveződik. Az értelmezői közösségek tagjaik életkorától független határai diakrón szempontból metszik a nemzedékek szinkrón alakzatait. Noha "az ťújŤ irodalom az utóbbi évektől kezdve fokozatosan ťfelépítiŤ önmaga korszakként való diszkurzív konfigurációját (kánonjait, klasszikusait, értékelveit, esztétikai elvárásait, hagyományait stb.)",³ de az "új irodalom" maga is megosztott, mégpedig az értelmezői közösségek eltérő olvasási stratégiák és eltérő kánonok mentén. A Tandori-olvasás aktuális kérdése, amely Tandori kánonbeli helyének kijelölésében áll, éppen azt mutathatja meg, s ennyiben paradigmaként tekinthető irodalomértésünk alakulásfolyamatának megítélésében, hogy az e hely "holléte" körüli nézetkülönbségek és általában az egyes korpuszok kanonizációja nem annyira régiek és újak vitájaként írható le, hanem a teoretikus előfeltevések, a preferált stratégiák, illetve az intézményes érdekek⁴ összehangolhatatlanságaként. 
     A kánon három összetevőjének (korpusz, stratégiák, interpretációk)⁵ mentén ragadható meg az a távolról sem konszenzusra jutott recepciós szituáció, amelyben az egyes értelmezői közösségek számára engedélyezett eljárások és az érvényesnek elismert értelmezések más értelmezői közösségekkel ütköző kölcsönös elutasítása alapvetően bizonytalanítja el annak megítélését, hogy a Tandori-korpusz számára van-e hely az értékes művek listáján, s ha igen, úgy e kánon élvonalában-e, egyes műveivel, vagy inkább művei egészével. Ha azt az állítást, amely szerint "minden kánon értékrendszert alkot"⁶ összevetjük az eltérő olvasási stratégiák kölcsönös kirekesztésének gyakorlatával (ld.a később felidézendő Babarczy-Kulcsár Szabó-H.Nagy diskurzust), kitűnik, hogy Tandori értékelésében nincs olyan közös horizont, amelyhez vissza lehetne hátrálni⁷, s amelyen az egyes értékítéletek megerősíthetőek, illetve megcáfolhatóak lennének. Hiányzik a kánon ironikus felfogása, amely lehetővé tenné az értékelések pluralitását.⁸ Illetve kérdéses, fenntartható-e egyáltalán ilyen felfogás. 
     A Tandori-recepció Menyhért Anna megközelítésében leírható az "irodalmiság megragadásáért folytatott harc színtereként", történetként jelenítve meg az irodalmiság mibenlétére vonatkozó kérdéssel az irodalomnak saját definíciója körüli decentrált "önmozgását" (de Man). A korai recepció "saját elvárásai elleni támadásként érzékelve" egyfajta antilíra, antiköltészet körébe utalta a korai verseket. A recepció e története úgy folytatódik, hogy a Tandori-olvasás tapasztalatai nyomán átrendeződő líraértés a maga költészetfogalmát azonosította a Tandori-szövegekhez megalkotható líra-fogalommal. Babarczy tanulmányában a Tandori-legenda generálásával e szövegeket a recepció önbeteljesítéseként a par excellence líra rangjára emelte.⁹ A recepciótörténet ugyanakkor nyilván nem állt be erre a pontra (talán nem is haladt át rajta). Az irodalmiság mibenlétének dilemmáival bibelődő kérdésirányokat felváltotta a Tandori-korpusz kánonikusságának dilemmája. Illetve megmutatkozott e kérdés valódi természete. Úgy tűnik ugyanis, már a Babarczy-elemzést sem az foglalkoztatta elsősorban, hogy (a Menyhért által vázolt módon) a líra-fogalom, az irodalom-fogalom legfőbb instanciájává tegye Tandori szövegezésmódját, hanem az "új irodalom" alakuló kánonja körüli diszkurzív küzdelem terébe szólt bele, s a kegyes hangvétel ellenére nem is túl szelíden. A Tandori-témát akár ürügynek is tekinthejük. 
     Az a mozgás, amellyel a Tandori-recepció legmarkánsabb kérdésirányai az irodalmiság mértékének latolgatásától áttevődtek a kánonbeli elhelyezés mérlegeléséig, kánon és irodalom viszonyát is segíthet megvilágítani. A Tandori-korpusznak feltehető kérdések ilyetén megváltozása első látásra úgy értelmezhető, hogy mivel e művek irodalmisága immár a recepció legitimáló konszenzusa révén szavatolt, sor kerülhet e művek kanonikus voltának megítélésére. Ez az olvasat kánon és irodalom viszonyát egy olyan szinekdokhéban ragadja meg, amelyben a kanonikus művek az irodalmi művek részhalmazának minősülnek.¹⁰ Ezzel szembehelyezhető az az olvasat, amely szerint az irodalmiságra vonatkozó kérdésnek a kanonikusságra vonatkozó kérdésbe való áttűnése voltaképp az előbbi kérdés igazi arcát mutatja fel, mivel az irodalom fogalma leginkább "az önnön kanonizációja ellen folytatott küzdelem sikertelenségeként"¹¹ ragadható meg. Vagyis kánon és irodalom fenti értelmű oppozíciója, amely a kánont alárendeli az irodalomnak, s amely hierarchiában a kánon diskurzusa mint az irodalom "élősdije" tűnik fel, átírható egy olyan oppozícióba, amelyben a szinekdokhé elemei éppenhogy felcserélődnek, vagyis az irodalom mint a kánon folyamatának alárendelt, kiszolgáltatott, mint annak funkciója tűnik fel.¹² Ebben a beállításban a Tandori-olvasást végigkísérő "mi az irodalom" kérdése inkább a "mi a kánon" kérdéseként olvasható. 
     A Tandorit kanonizáló értésmód abból a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lejátszódott költészettörténeti paradigmaváltásból eredezteti az életmű jelentőségét, amely paradigmaváltást Tandorié mellett Petri és Oravecz fellépése valósít meg.¹³ Ezt a nyolcvanas évekre "a magyar líra - igen nagy részben általa előidézett - megváltozott akusztikája"¹⁴ révén beláthatóvá lett tapasztalatot rögzítik azok a megállapítások, melyek szerint Tandori, mintegy "legutolsó klasszikusként"¹⁵ "ebben az évtizedben [...] a magyar irodalom egyik meghatározónak elfogadott mestere" lett.¹⁶ Sajátságos ugyanakkor, hogy éppen az az évtized hozta el Tandori számára a talán legegyöntetűbb (noha nem kevésbé a ťrajongásŤ és az elutasítás ellentéte által tagolt) elismerést, amely évtizedben született műveket "az emlékezetes költemények számának megcsappanását"¹⁷ észlelve az "első négy kötet anyagához képest hígabb és egyenetlenebb" szövegekként írja le még az elismerő megközelítés is. Ebből egyrészt arra következtethetünk, hogy a nyolcvanas évek recepciója a hetvenes évek Tandoriját ismerte el, a pályakezdés teljesítményeit ítélte maradandónak. Másrészt figyelembe veendőek azok a megállapítások, amelyek szerint az admiratív megnyilatkozások sem a műveket, hanem a "Tandori-jelenséget" jelölő szerzői nevet kanonizálta.¹⁸ A Tandori-olvasás hiányára vonatkozó jelzésként is felfogható Fogarassy Miklós 1990-es írása. A ‘89-es válogatott kötetet (Vigyázz magadra, ne törődj velem) recenzeáló írás épp a gyűjteményes volta miatt kanonizációs gesztusként felfogható szövegkiadásra reflektálva állapítja meg Tandori olvasatlanságát: "művek és e művek nem-olvasatai közösen szőtték ezt a kelepcét". A recenzió címébe foglalt felszólítás, "Olvassunk Tandori-verseket!", címzettje minden bizonnyal a kilencvenes évek ezen írással induló recepciója. A kanonizációs folyamatot beteljesítő gyűjteményes kötetet Fogarassy az "olvasók felé való fordulás gesztusaként értelmezi", némileg meglepően, hiszen a szóbanforgó kötet címe rendkívül határozottan szólítja fel az olvasót, hogy tekintsen el az olvasástól. A válogatott kötet ténye tehát nemcsak a kánonbeli helyet nyomatékosítja, de - immár klasszikus korpuszként - az olvasás elől való elzártságot is. A kanonizáció folyamata, úgy tűnik, legalábbis a Vigyázz magadra, ne törődj velem kötet önértelmezésének fényében, egybeesik az olvasástól mint a szöveg gondozásától való megvonódás folyamatával. Ennyiben indokolt Fogarassy gesztusa, amellyel akkor a jövőbeli recepcióra bízza Tandori (újra)olvasásba vonását: "ideje lenne [...] elindulni Tandori költészetének felfedezésére", s amellyel voltaképp előrevetíti a kanonizáció tényének, illetve jogosságának kilencvenes évekbeli újragondolását. 
     A kanonizáltságból mint olvasatlanságból való kimozdulás, vagyis az olvasás újraindítása, óhatatlanul a kanonizáltságból való kimozdulás mozgását idézi elő. A kilencvenes évek recepciója jellemzően (de)kanonizációs kérdésirányokat érvényesít. Ennek a tendenciának talán első megfogalmazódása a paradigmaváltóként számontartott Tandori-költészetről szólva annak kérdésessé tétele, hogy valóban bírnak-e az első verseskönyvek a jelzett történeti jelentőséggel: "ma sem könnyű eldöntenünk, vajon minden tekintetben meghatározó előzményei-e a nyolcvanas években kibontakozó nyelvi-poétikai magatartásformáknak"¹⁹. Ez a dekanonizációs intenciójú kérdésföltevés Tandori pályakezdését olyan küszöbpozícióba helyezi, amely küszöböt az életmű későbbi alakulása sem lépett át. E határhelyzet²⁰ (!) mások által másként továbbvihető későmodern teljesítményként értékelődik. Egy másik, nem kevésbé erőteljesen Tandori dekanonizációjában érdekelt értelmezés az olvasási-stratégiák megváltozásában ragadja meg az életmű kánoni pozíciójának kimozdulását, gyengülését, gyengülhetőségét. Az új szenzibilitás jegyében értelmezett Tandori-költészet befogadása eszerint olyannyira automatizálódott, hogy "folytathatósága megkérdőjelezhető", "kezd veszíteni vonzerejéből".²⁰ Figyelemre méltó, ahogy e közelítés (nem fedve el a beszélő rokonszenveit) Oravecz költészetét játsza ki Tandorival szemben. Tandori nyolcvanas évekbeli magasabbra értékeltségét abban látja, hogy az én szövegbéli megalkotása inkább képes volt kielégíteni az uralkodó olvasói elvárásokat, mint a szubjektum oraveczi eliminációja, dezintegrációja. Az olvasási szokások paradigmaváltására apelláló 1994-es jóslat, amely szerint "fordulhat a kocka", ugyanakkor azért nem látszik az eltelt évek fényében teljesen beigazolódni, mivel az olvasói stratégiák (át)alakulása nem áttörésszerűen történt, másrészt a Szajla-versek nemrégi megjelenése éppen ezen "új olvasás" elvárásait hagyhatja kielégítetlenül, amennyiben visszatérést képvisel az emlékezet költészetének modernista formációihoz. 
     Az olvasás (illetve az elolvasottság, a Farkas Zsolt által felvetett olvashatatlanság-(el)olvasatlanság értelmében) és a kánon kapcsolatának Menyhért Anna megállapítását (amely szerint a recepció a szerzői név alakzatát kanonizálta) igazolni látszó beállítása az a sommás megállapítás, mely szerint "Tandori Dezső önmagában is irodalomtörténet".²¹ E mondatot egy radikalizáló olvasatba léptetve kitűnik, hogy a szerzői nevet az életmű trópusaként megragadó közelítésben a Tandori nevéhez rendelt szöveghalmaz magának a kánonnak a metaforájává lesz. A Tandori-szövegeknek kánonként való olvasása úgy helyettesíti az irodalom történeti folyamatának olvasását, hogy a Tandori-korpusz metonímikusan érintkezik a szöveguniverzum minden más szövegével. A szerzői név e közelítésben olyan sűrűsödési pont, olyan centrum, amelynek kibontása "a rajta kívüli összes pont érintését"²² vonja maga után. Ezen a homogenizáló horizonton kitöltődni látszanak az irodalmi diskurzustér értelmezői közösségek, stratégiák szerinti elválasztottságai illetve az irodalom történetének szakadozottsága, de közvetve a lehetséges értelmezések pluralitása is kiküszöbölődik. A Tandori-alakzat mindenhová önmagát írva jótékonyan uralja a diskurzusteret: "Tandori mindenütt-létében széttöredezett irodalmunk jelképes egysége és egyetemessége is szimbolizálódott".²³ Olyan a magyar irodalom megszakítottságait felülíró szuperalakzatról van szó tehát, amely nemcsak hogy prefigurálja bármely/valamennyi szöveg olvasását, jóelőre elmosva annak lehetséges másságát, de egyenesen felment az olvasás alól. Sőt voltaképp eltörli annak lehetőségét, minthogy "a kánon mintegy elolvassa helyettünk a művet"²⁴. A szuperkánonként felfogott Tandori-alakzat nemcsak minden más irodalmi szöveget, de - visszakanyarodva Menyhért Anna meglátásához - önmagát is helyettesíti. A szöveguniverzummal való metonimikus érintkezés könnyen fordul át azonosításba, amennyiben bármely olvasás kizárólag mint ezen szuperalakzat (ön)olvasása lehetséges. A Tandori-név elfedte Tandori-szövegek olvasásának lehetetlensége mint minden szöveg olvasásának lehetetlensége íródik vissza az alakzatba. A Tandori-kánon totalitásához azok a beállítások is hozzájárulnak, amelyek a legkompetensebb Tandori-értelmező pozíciójába is Tandorit állítják. Tandorinak Tandori-kutatóvá minősülése²⁵ révén a pályakezdő kötetek értelmezése kapcsán a szerzői név birtoka marad a "köntörfalazás mentes", "legegyértelműbb" és "helytálló értékelés"²⁶. Szabó Szilárd pedig az önmagát egyedül végigolvasó szerző koncepcióját veti föl. Tandori "elméletírói" autoritását e közelítésben pedig a különböző poétikai alakításoknak az elméletet időben előző megjelenése konstituálja: pl. a posztmodern és az amerikai minimalista próza "ősszövege" a Miért élnél örökké?²⁷; Quincey fordítójaként Tandori a palimpszeszt alakzatával szembesül, s ennek későbbi elméleti kiterjesztéseit "jó érzéssel [...] nyugtázta".²⁸ 
     A fent idézett Tarján Tamás-mondat másik lehetséges olvasatának is tekinthető Bányai János recenziója, amely a hatásiszony bloomi koncepciója szerint értelmezi a korpuszt.²⁹ E felfogás ugyanakkor az egész szöveguniverzumot bekebelező Tandori-képet teoretikusan reflektáltabb módon annyiban finomítja, hogy saját határain belül terjeszkedő alakzatként írja le a Tandori szövegezésmódot. A Vagy majdnem az kötetcímet az életmű olyan önértelmező trópusaként működteti, amelyben a mindenkor a költészet egészének "referenciális háttere" előtt alakot nyerő versek a hatások korrekcióját végzik el - az életművön belül. A "Többi munkám/ többi munkámban található" önreferens alakzatában elgondolt korpusz az önkorrekció folyamatosságában voltaképp állandó elkülönböződésben áll, s végső soron folytathatatlanként írható le. A Tandori-szöveghalmaz önmagát "minden leírt sorral, megalkotott strófával, egész verssel" úgy alkotja újra, hogy egyúttal "a költészetet képzeli el és gondolja újra. Ílymódon mindig a hagyományban van, az elődök között."³⁰ A "mi egy vers" kérdésének folyamatos nyelvi újralétesítése e szövegeket az egyidejűség problémájaként láttatja: "csupa utalás és hatás az egész kötet, nemcsak a megnevezett elődök [...], megnevezett műfajok [...], hanem kéznél van minden korábbi Tandori-vers is, mégpedig úgy, mintha az új már akkor, a korábbival egyidőben lett volna. A Vagy majdnem az kötet versei [...] a majd csak ezután megírandó Tandori-verseket is mondják."³¹ A Tandori-korpusz ebben a szakadatlanul differáló applikációban végsősoron saját maga folyamatos applikációját nyújtja. S ennyiben nem írja szét a kánont, de elrekeszti magát tőle. 
     Az életmű egységes alakzatban való megragadásának más formációját jelöli Doboss Gyula írása. Az első két kötet második kiadását recenzeáló, terjedelmesebb szöveg az életmű önmagába záródásaként értelmezi, hogy az újabb edíciókkal a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása vált a korpusz két legfrissebb darabjává.³² Ez a felismerés motiválja azt az értelmezői törekvést, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek "tendenciáiban" mutatja ki a "szupermű-komponálás" jelzéseit. A pálya legkorábbi és legkésőbbi pontjának összekapcsolódása³³, az egyes művek egymásra utalásai, a szövegek egymásba íródása illetve a nagyfokú variabilitás jelölik ki azt az értelmezési tartományt, amelyben az "önmaga paratextusaként" értett, a "szövegköziséget egyetlen műben megvalósító" Tandori-szuperszöveg körvonalazható.³⁴ Az "egymást folytató, értelmező, variáló" szövegegyüttes, a "pántextus" alakzatában elmosódik, relativizálódik az egyes szövegek státusza, illetve az egyes kötetek autonómiája. Az életmű "szétpublikálódása" ugyanakkor e megközelítésben (is) valamifajta életreferencia reprezentálásának háttere előtt jelenhet meg. Az életmű-komponálás vélelmezett programja óhatatlanul a biográfiai vonatkoztathatóság horizontján állhat elő: e programot a szövegek mögé alkotott szerzői alak, név, arc állandósága legitimálhatja. Figyelemre méltó, hogy a szerzői életvalóság legitimációjára apelláló értelmezések előszeretettel írják le a Tandori-korpusz történetét valamifajta "vállalkozásként", s ezt a vállalkozást olyan fikciós formákban írják le, amelyek a főszereplő alaki vagy tapasztalati önazonosságát és elsődlegességét tételezik. Ilyen forma Babarczynál a fejlődésregény, amely a szerzői alakzat identitását a tapasztalatok szintéziseként őrzi meg, míg Dobossnál a pikareszk csavargóregény. Minden életmű tekinthető olyan trópusnak, "amit a kritika narratívája alkot meg és módosít".³⁶ Doboss és Babarczy tanulmányai a Tandori-szövegezés alakulástörténetének egyfajta "életfeladat" betöltéseként való elbeszélését alárendelik a szerzői alak (intellektuális csavargó illetve aszkéta szent) egzisztenciális meghatározottságának. 
     Menyhért Anna recepcióelemzésében a Tandori értékelések történetét az antiköltészeti besorolástól a líra pozíciójába történt mozgásként írja le. E narratíva végpontján állna Babarczy értelmezése, ahol a versben konstruált ént valóságossá "avatva", a "mi nyelvünkön" "rólunk és nekünk" író Tandorit a "képviseleti líra igazi megvalósítójaként" a "kanonizációt minden eddiginél jobban megerősíti", mintegy Farkas Zsolt tanulmányára válaszként.³⁷ Az életműnek ezek az egyetlen alakzatként történő, homogenizáló megragadásai a korpusz megszakítottságait fedik el, ahogy a recepció lineáris olvasata is óhatatlanul felszámolja a "töréspontok alakzatait"³⁵. 
     Babarczy egzisztenciális elemzése továbbá nem is egyedülálló alakzat a recepcióban. Ferencz Győző szintén "kísérletnek" látja az életművet, amelynek a szerzői egzisztencia alárendelődik.³⁸ Babarczyhoz hasonlóan szintén a versek mögé megképezhető arc és a versekben szóhoz jutó hang problémátlan (amennyiben kifejtetten is teórián túli/inneni) egymáshoz rendelését végzi el: "...(a versek hangja) a teoretikus személytelenítő gesztusok dacára Tandori hangja." Doboss elemzése szintén hajlik arra, hogy kontinuitásba hozza a szerzői életvilág és a sajátos szövegezésmód viszonyát, amennyiben "egészséges kapcsolatot" tételez élmény és nyelv között³⁹.  Ehhez az interpretációs vonulathoz rendelhető Radics Viktória írása, amelynek számos kapcsolódási pontja mutatható meg a Babarczy szöveggel.⁴⁰ E két írás összevetésekor áll elő az a benyomás, hogy lehetséges a Tandori körüli interpretációs-kanonizációs erőtérnek az olvasói-szerzői nemi szerepek szerinti differenciálása. Radics szövegének kulcsfogalmai: "moralitás", "egzisztenciális kérdés", "becsület", "természetesség", "éltető nedv", "szervesség", "valószínűség" és "csoda", "kegyelem" és "átok", könnyen illeszthetőek a Babarczy-szöveg retorikájához. A Döblingi befutóról nyújtott ilyenirányú elemzés olvasáselméleti konzekvenciái az olvasói és a szerzői szerepek sajátos nemi motivációját teremtik meg: "...valami éltető nedvet lehet szívni könyveiből. Éltet, hogy egy másik ťki-tudja-miŤ, úgy adja elő a maga semmijét, spontán, hogy az nekem, mikor olvasom, a ťmindenŤ lesz. ťDein Nichts ist für mich AllesŤ, ahogy Faust mondja Margitnak."⁴¹ A Faust-metaforában férfiként azonosítódó olvasó és a vallomás retorikája szerint női szerepbe helyezett szerző dialógusa egyfajta szerelmi retorikában ölt testet. Az argumentáció a szerelmi szereposztás részletezésében bontakozik. E viszonyrendben a szöveg mint nő az olvasót (mint férfit) "okosságával kontroll alá veszi", "megérti [...] az érzelmi túlzásokat", illetve átfordítva a házasság narratívájába "a lelki háztartásban (!) rendet csinál[...]éltető rendet, hogy dolgozni lehessen". Az olvasás tehát olyan mennyegző, amely harmóniában egyesíti a nemi szereposztás szerint antropomorfizált szövegbéli és olvasói alakzatokat. A házasélet narratívájában jótékonyan, elrendezően prefigurálja az olvasás utánját s az olvasás célja voltaképp ennek az olvasás utáni állapotnak az újraharmonizálása. Mind Babarczy szentté avató, mind Radics oltár elé vezető nyelvi gesztusai felidézik a közösségi megszólalás eszményét, s emellett mindkét eljárás kasztrálja a szöveg mögé, a maga valószerűségében megképzett szerzői alakot. Míg Radics szövege azzal kasztrál, hogy a Tandori-szövegek vélelmezetten önazonos hősének női arcot alkot, addig Babarczy azzal, hogy a "szeretet[...]az odaadás tiszta modelljét"⁴² szóhoz juttató hangot egy nemileg indifferens "aszketikus", "szent" archoz rendeli. Az értelmezések kasztrációs műveletének tropológiai vágya a szöveg kézhez állóvá, figuratívvá szelidítésében teljesednek be, megvonva a defiguratív olvasat lehetőségét.⁴³ 
     A szentséget a "csodálatosan folyamatos" Tandori-életmű "irodalmi vállalkozásaként" értelmező Babarczy-szövegnek a kritikai diskurzustérben való elhelyezését azonban talán jobban meghatározza az a pozíció, amelyet a Tandori szövegek kánonikusága körüli vitában elfoglal. A tanulmány egyik leghatározottabb megállapítása, mely szerint "Tandori szövegeit egy kategóriába bizonyosan nem sorolhatjuk: abba, amelyet az utóbbi időben elterjedt szóval ťszövegirodalomŤ-nak neveznek"⁴⁴, úgy foglal állást, hogy a Tandori-szövegeket elzárja egy értelmező közösség interpretációinak hatáskörétől. A korpuszt kivonja az egyik lehetséges kánonból, a "szövegirodalom" kánonjának történetéből. Másrészt ezzel együtt Tandori kapcsán bizonyos értelmezői eljárásokat is illegitimnek tekint: "ez esetben nincs szükség a nyelvi relativzmus vagy az önmozgó nyelvi rendszer elméletére, mert valami mást kell megértenünk."⁴⁵ Alapvetése, a világ elsődlegességének állítása a hanghoz képest, a személyesség elsődlegességének állítása a nyelvhez képest, olyan előfeltevéseket mutatnak meg, amelyek óhatatlanul ütköznek már értelmezői közösségek elméleti elvárásaival.⁴⁶ Annál is inkább, mivel tanulmánya voltaképp elvitatja ezen értelmezői közösségek kanonizált szerzőit, odatartozásukat vonja kétségbe: "Úgy gondolom, mondom polemikus szívvel, hogy abból, amit a dekonstrukció ihletésére egyszerűen be szokás sorolni az önmagát felbontó irodalom, a ťszövegirodalomŤ, a nyelvi világ kategóriájába, sok minden éppenséggel több (ízlésem szerint több) ennél: nem nyelvi világ, hanem világ egy nyelven keresztül. (Neveket is mondok: Esterházy Péter, Garaczi László, Podmaniczky Szilárd)"⁴⁷. Értelmezése tehát egy létező kánon kétségbevonása, közvetve e kánon megcáfolását tűzi ki. S voltaképp ez a mozzanat, ami a tanulmánytól való éles teoretikus elhatárolódásokat előhívta.⁴⁸ Hiszen a Babarczy nyújtotta elemzés nem is esik annyira messze a Tandori-szövegek hermeneutikai-recepcióesztétikai olvasatától, amennyiben talán egyet is érthetnének abban, hogy Tandorinál "nem a nyelvi megelőzöttség ténye vagy tapasztalata áll útjában az én modernista típusú megalkotásának", illetve hogy a Tandori-szövegek felvetette episztemológiai dilemma "nem az én nyelvi mibenlétét, hanem csupán megragadhatóságát érinti"⁴⁹. Ez a felismerés, annyiban különböztethető meg a két értésmód horizontján, hogy míg az egyik esetben dekanonizációs, a másik esetben kanonizációs megítélésnek lehet kiindulópontja. Az a kérdés, hogy "dialógusképes-e az a kanonizációs helyzet, amely a nyelven kívüli tapasztalatból indul ki"⁵⁰, úgy válaszolható meg, hogy azzal az értelmezői közösséggel, amelynek horizontján e kérdés megjelenik, minden bizonnyal nem dialógusképes. Ugyanakkor a Babarczy-szöveg szerzőjét valószínűleg nehéz lenne meggyőzni arról, hogy értelmezése nem dialógusképes az értelmezett szövegekkel. Hiszen "egy értelmezői közösség az általa kanonizált műveket azért akárhogyan és akármivé nem engedélyezi olvasni - természetesen saját értelmezői közösségén belül".⁵¹ Vagyis annak a kijelentésnek az érvényességét, amely szerint Babarczy értelmezése "(minthogy nem hajt végre új, markáns olvasatot) [...] nemigen bír majd olyan súllyal Tandori fogadtatástörténetében..."⁵², nyilván csak adott értelmezői közösségek legitimációs hatókörén belül jelölhetjük ki. 
     A kánon (mely mindig egy értelmező közösség kánonja) közössége engedélyezés és tiltás műveletei révén működteti a legitimálás szabályrendszerét. Mivel egy diszkurzív aktus értelmezése a közösség ítéletétől függ, a Babarczy-szöveget illegitimáló olvasat voltaképp annak a kétségbe vonása, hogy profi-olvasattal állunk szemben. Hiszen "a profinak intézményes lehetőségei vannak a kánon módosítására és állandó alakítására - ilyen lehetőség a laikusoknak aligha áll rendelkezésükre"⁵³. A Tandori kánonbeli helye körül alakuló, értelmezői közösségek közötti diszkurzív ellentétekre visszavezethető dilemmák felfoghatóak profi és laikus olvasók vitájaként is. Az antiprofesszionalista olvasatot mindig olyan retorika-ellenesség motiválja, amely a nyelvet mint az igazság és a szubjektum közé ékelődő akadályt tekinti. Babarczy - a nyelvet előző világról alkotott - megállapításai pedig szembetűnő jelzéseket mutatnak egy ilyen állásponthoz való rokoníthatósághoz. 
     A Tandori-kánon körüli viták hátterében értelmezői közössségek legitimációs ellentéteire, profi és laikus olvasás szembenállására bukkantunk. Az ellentét oldásához Fishnek az a felismerése járulhat hozzá, mely szerint a professzionális és az antiprofesszionális stratégiák saját lényegüket mindig éppen a másikban lelhetik fel.⁵⁴ Az olvasatok összehangolhatatlansága ugyanakkor talán éppen a Tandori-értékelés kilátásait tekintve szerencsés. Hiszen a kánon "csak akkor működőképes, ha egymással szembenálló értékrendek harca érvényesül benne"⁵⁵. 
  

Jegyzetek 
  

1 Tarján Tamás: Az ittenkereső, in: T.T., Tres faciunt collegium, Orpheusz Könyvek 1997, 124-126. 
2 Erre játszik rá Farkas Zsolt tanulmányának bevezető passzusaiban, s ezzel rokonítható a Menyhért Anna elemzésében megképződő "kortárs olvasás" alakzata. Vö. Farkas Zsolt: Az író ír. Az olvasó stb. A mindenleírás és a neoavantgarde néhány problémája Tandorinál, in: F. Zs.: Mindentől ugyanannyira, JAK 1994.; Menyhért Anna: A kortárs olvasás és az újraolvasás alakzatai a Tandori-recepcióban, It. 1997/4. 
3 Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Kalligram 1996, 7. 
4 Szegedy-Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban, in: Uő: Minta a szőnyegen, Balassi 1995, 78. 
5 Odorics Ferenc: Lábjegyzetek, Literatúra 1996/3 407. 
6 Szegedy-Maszák, i.m. 77. 
7 Odorics Ferenc: A szabadság enyhe mámora, in: Posztmagyar, deKON-könyvek 4. Ictus 1995. 188. 
8 Bezeczky Gábor: Kánon és trópus, Helikon 1998/3. 267. 
9 Menyhért, i.m. 562. 
10 Bezeczky, i.m. 265. 
11 Kulcsár-Szabó Zoltán: Hozzászólás Menyhért Anna A kortárs olvasás... című dolgozatához, It 1997/4. 567. 
12 i. m. 568. 
13 Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz..., 14. 
14 Keresztury Tibor: A visszanyert mértékletesség. Kezdet és vég a nyolcvanas évek magyar költészetében, Alföld 1991/3. 43. 
15 Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz..., 37. 
16 Keresztury, i.m. 43. 
17 Keresztury, i.m. 40. 
18 Menyhért, i.m. 548. 
19 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945- 1991, Argumentum 1993., 140. 
20. A határhelyzetbe állítottság utóbb a Tandori-szövegezés legjellemzőbb önmeghatározó típusává lett. 
21 Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz..., 43-44. 
22 Tarján Tamás: Át kell-e írni az irodalom történetét?, Alföld 1991/6. 26. 
23 Bezeczky, i.m. 
24 Tarján: Át kell-e..., 26. 
25 Kálmán C. György? A kis népek kánonjainak vizsgálata, Helikon 1998/3. 255. 
26 Tarján: Az ittenkereső..., 130. 
27 Doboss Gyula: Dolgok és viszonyok, Holmi 1996/12. 1786. 
28 Uo. 
29 Doboss Gyula, i. m. 1788. 
30 Bányai János: Versek versben, Alföld 1996/1. 
31 Bányai János, i.m. 92. 
32 Bányai János, i.m. 92. 
33 Doboss Gyula, i. m. 1794. 
34 Az újrakiadás ténye, a pályakezdő kötetek szerzői értelmezései, a Vagy majdnem az kötet Talált tárgyra emlékeztető alakításai mellett a Witgenstein-problematika megjelenésével is igazolhatónak tűnik. Hiszen a recepcióban a Töredék és a Talált tárgy értelmezésekor gyakran mozgósított nyelvkritikai szempontrendszer immár a Witti-kultusz révén a Tandori szövegekben is tematizálódik. 
35 Doboss Gyula, i.m. 1790. 
36 H. Nagy Péter: Recepcióelemzés, líraiság, kanonizáció, It 1997/4. 573. 
37 Menyhért, i.m. 599. 
38 Menyhért, i.m. 560-561. 
39 Ferencz Győző: Tandori. Vázlat a pályaívhez, Holmi 1994/4. 513. 
40 Doboss Gyula, i.m. 1787. 
41 Radics Viktória: Vágja a nagy világhelyzetet, Alföld 1993/7. 
42 Radics Viktória, i. m. 72. 
43 Babarczy Eszter: A szent melengetett helye. Tandori Dezső vállalkozásáról, in: Uő: A ház, a kert, az utca, JAK 1996. 
44 H. Nagy, i. m. 572. 
45 Babarczy Eszter, i.m. 45. 
46 Babarczy Eszter, i.m. 52. 
47 A szubjektumot túl nem élő nyelv romantikus képzete más Tandori-értelmezőknél is explikálódik: "ha majd meghalunk, úgyse lesz versolvasás, vers se lesz, olvasás se lesz, még szavak se lesznek" (Fogarassy). 
48 Babarczy, i.m. 62. 
49 vö. Menyhért, Kulcsár-Szabó, H. Nagy Irodalomtörténet (1997/4)-beli írásait. 
50 Kulcsár Szabó Ernő, i.m. 142. 
51 H. Nagy, i.m. 572. 
52 Odorics: Lábjegyzetek... 407. 
53 Kulcsár-Szabó: Hozzászólás..., i.m. 570. 
54 Kálmán C.: Profizmus az irodalomtudományban, Helikon 1992/2. 168. 
55 Fish, Stanley: Anti-professzionalizmus, Helikon 1992/2. 
56 Szegedy-Maszák, i.m. 82.