|
MOHAI
V. LAJOS
Bekezdések egy
készülő monográfiából
Tandori Dezső föllépése pillanatától
befoltozhatatlan lyukat ütött a tévképzeteire máig büszke magyar irodalmi
hagyományon; még az elnézőbb tekintetek is óvatos derűlátással mérlegelték
a kádári konszolidáció első évtizedében, a hatvanas években induló, különös
költő belső univerzumát: kellett Vas István roppant tekintélye ahhoz, hogy
TD kibontakozása elé a hivatalos kultúrpolitika mégse állíthasson leküzdhetetlen
akadályt. Egy tenyér csattanása (1969) címmel kritikát írt első
könyvéről, melyben a rácsodálkozás hangsúlya mellett a dicsérő szóé a főszerep:
"Tandori nagy és eredményes erőfeszítést tett a magyar nyelv elvonatkoztatására.
Névmások önállósításával, határozószavak főnevesítésével és szinte meghatároztathatatlanul
leleményes módszerekkel egész új mondattant tud teremteni, meghökkentő
és sohasem sejtett kapcsolatok, vonatkozások jelzésére. Ez a merész erőszak
a nyelven, párosulva a kissé egyhangú blank jambus kényelmes nosztalgiájával,
olyan állandó lírikumot hoz létre, melynek hatása alól az ember, függetlenül
a vers tartalmától vagy tartalmatlanságától, nehezen tudja magát kivonni."
Tandori ezzel együtt sem igen számíthatott a szigorú hatalmi ellenőrzés
alá vont állami kiadók önzetlen támogatására; első két verseskönyvének,
így az irodalmárok belső köreiben csak "sárga könyvként" emlegetett, József
Attilára hajazó Egy talált tárgy megtisztításának (1973) újbóli
megjelentetésekor napjainkban derült ki, hogy a cenzúra megtévesztésére
kényszerült ő is, több jel-verset kénytelen-kelletlen el kellett hagynia,
kötetének eredeti címét másra cserélnie. E költői periódusának egyik korszakos
képverse, a Godot-ra várva: 11 aero-mobil például csak 1989-ben,
válogatott verseinek kötetében talált vissza "hovatartozása szerinti" eredeti
helyére.
Bojtár Endre
lengyel nyelven közölhette először nagy port fölvert Tandori-tanulmányát
1973-ban, majd tíz évvel későbbi tanulmánykötetébe (Egy kelet-européer
az irodalomelméletben, 1983) belecsempészte TD-nek ezt a térbeli "kihajtós
versét" , mely egy Rilke-nyersfordításból és valószínűleg egy prospektusból
kimásolt légijárat-térképsorból áll. Erről, a Godot-ra várva: 11 aero-mobilról
írta az alábbiakat: "Tandori minden újabb verse egy-egy ilyen becsapódási
hely a költészet, a nyelv, a személyiség, a valóság csontos bástyáin, s
a művek ütötte résen tágas, szabad terepre nyílik kilátás."
A költészet
(a vers és a líra) fogalmának és szerepének, a költő helyzetének és státuszának
újragondolása, mely elütött még közvetlen elődeinek és kortárs példaképeinek,
Pilinszkynek, Weöresnek, Nemes Nagynak, Jékelynek a mintaadásától is, érthető
módon ingerelte a politikai hatalmat, mivel sarkalatos művészi újdonságaival,
távlatos újításaival a másként gondolkodó értelmiség kezére játszott: TD-befogadástörténete
e vonatkozásban, különleges figyelemre tarthat számot. Fontos epizódja
ennek a budapesti neoavantgardról körképet adó egykori résztvevő Tábor
Ádám költő A váratlan kultúra című könyve (1997): "Tandori személye,
szóban forgó könyve (Töredék Hamletnek) és annak megjelenési
éve együttesen mintegy magukba sűrítik azt a téridő-sávot, amely egyszerre
összeköti és elválasztja a »régi« és az »új« "magyar irodalmat" - írta.
A "nem várt modernség" szülője volt a költő, aki új, lüktető töltést adott
a kortársaknak, s hatása túllendült a leírt szó keretein, inspirált festőket,
képzőművészeket, zenészeket. Írótársainak egyik felét épp radikalizmusával,
avantgard gesztusaival taszította el magától; ebben az is szerepet játszhatott,
hogy irodalmunk Arany János óta modernizációs válsággal küzd s csak kevesek,
Kosztolányi, Krúdy, Babits, Ady a Nyugat legjobbjainak európaiságával
sikerült megtörni a provincializmust. Épp Kosztolányi (TD egyik lelki-gondolati-esztétikai
elődje) írta 1925-ben Pen Club-beli székfoglalójában: "Visszasugározni
a bátor, szabad európaiságot, azt a tudatot, hogy csak a legnagyobb követelményeket
támaszthatjuk önmagunkkal szemben, s csak annyiban érték a munkánk, amennyiben
a világ versenyében is érték." TD életműve ma ezt az eszményt aktualizálja;
meghitten együtt él a tradícióval, mely Petőfitől a teljes magyar költészetig
ér, a világlírával, ahol a német és angol nyelvű irodalom és filozófia
tölti ki szemhatárát, domináns eleme az újrarendezés, melyben az érték(ek)
esztétikai rehabilitációját is elvégzi. Erre példa többek közt a Műholdas
rózsakert (1991) című "versfordításregénytöredék"-könyve: ez a nagylélegzetű
vállalkozás "egyvégtében" elolvasható vers-együttállása a fordító kedvenceinek
Wilhelm Klemmtől Henri Michaux-ig. Sokszor foglalkoztatják lelkiségét,
fantáziáját teremtett alakok, de sohasem egy másik író érzésének kopírozója
vagy másolója, hanem a másik eredetiségének őrzője. Ez a különös, át- és
magához hasonlító érzelmi-lelki-logikai vonás mi összeköti őt a világ-
és a magyar tradícióval, egyidejűleg például Beckett-tel és Szép Ernővel,
továbbá olyan "rendhagyó ihletőjével" , mint a hasadt személyiségű, alkoholista
detektívregényíróval, az amerikai Raymond Chandlerrel is. Nat Roid néven
írt 12 vaskos kötetnyi "detektívregénye" rokon tendenciákat jelez vele:
fontosabbnak látszik azonban a versíróra gyakorolt hatás; s talán Kosztolányiéval,
Weöresével, Pilinszkyével, Ottlikéval, Rilkéével , Beckett-tel megegyező
a Chandler-féle kulcsszerep akkor, amikor például a férfibarátság melankóliáját
szövi versbe, vagy az elmúlásról és a halálról meditál a híres Hosszú
álom zárójelenetéhez kapcsolódva; ez fontos hely, számtalanszor visszaidéződő
motívum TD számára: "Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az
ember ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén, vagy márvány obeliszk
alatt, a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét, s túl van
már minden effélén." Verebeinek sírkertje a tabáni domboldal temetője kelti
föl életművében ezt a reminiszcenciát.
Chandler rendhagyó
ihletése
Az irodalom alkotóinak kölcsönös
ihletése és ihletettsége esztétikai tény; kevéssé szokványos akkor, ha
a késztetés és ösztönzés egy "irodalom-alatti" közegből származik. De a
hatvanévesen is örökifjú Tandori Dezső - sokak szerint "legnagyobb élő
lírikusunk" - egyébként sem konvencionális "rögeszmék" és "megszokások"
rabja: az amerikai detektívregényíró, Raymond Chandler többször inspirálta
költészetét.
Bár megengedő eufemizmussal még a műfaj
valóban elkötelezett hívei és az igényesebb esztéták is gyakorta csak "nemes
ponyvaként" (Radnóti Sándor) emlegetik Chandler (1885-1959) vagy éppenséggel
az angol John Le Carré (1931) könyveit, mára talán leginkább e két világnagyság
keze nyomán változhatna meg a detektív- és kémtörténetet eleve finnyásan
lekezelő értékminősítés, ha az irodalomkritikusok belvilága egyszer s mindenkorra
venné a fáradtságot és belátná: a műfaj legjobbjai a populáris regiszterből
rég kiemelkedve a "komoly irodalom" magasába szöknek. Mert az írók, költők,
filozófusok szerte a világon már letették a garast mellettük.
Hogy tényleg
így áll a dolog, arra Chandler diadalmenete a fényes példa; olyannyira,
hogy a sikertörténet legújabb fejleménye még földrengést is előidézhet.
Az történt ugyanis, hogy tavalyelőtt egy klasszikusok által megszentelt
- kritikai apparátussal ellátott tudós - sorozatba, a Library of America-ba
bebocsáttatott Chandler. Aki egyébként is külön eset, nehéz képlet, bonyolult
alkotáslélektani mechanizmussal megvert lélek volt; olyannyira, hogy élete
végéig nem hitte el önmagának sem, hogy irodalmi becsvággyal írt Marlowe-történeteivel
tényleg irodalomtörténeti értéket hoz létre, s számos följegyzése szerint
úgy gondolta, hogy tehetségét szűk rámába zárta, mert detektívregényíróként
legfeljebb kiegészítő megjegyzéseket tehet a világról. Szöges ellentétben
a titkon legyőzni kívánt Hemingway-jel, akinek életművére a modern elbeszélőpróza
egy olvasmányos fejezete esik, s aki ezért fölkeltette az első világháború
utáni kallódó nemzedék irigységét, féltékenységét az amerikai irodalomban.
Chandler fiatalkorának romantikájával ugyanis még az "égi másra" esküdött
föl és másokkal egyetemben a költészetben kereste ambícióinak kiélhető
helyét. Produkciója azonban nem állt összhangban saját - akkori - elitista
elvárásaival, ezért hamar abbahagyva a versírást, hátat fordított a betűvető
világnak. Gyakorlatiassá vált életvitele egy olajtársaság igazgatótanácsáig
röpítette, onnan pedig elhatalmasodó alkoholizmusa buktatta ki: 1933-tól
59-ben bekövetkezett haláláig azonban célt ért, s a mai olvasó szemében
egyáltalán nem látszik veszteségnek, hogy ún. puhafedelű könyvek művelésére
adta végül a fejét. Nemcsak "talált tárgyként" választott műfajában tette
megkerülhetetlenné közel tucatnyi kiváló regényét (iskolateremtő
lévén legalább egy tisztes fejezet fűződik nevéhez a detektívregény történetében),
hanem gazdag árnyalatú érzésvilágára, annak valamely lírai szegmensére
mind többször találni utalást. Sokan kapcsolódnak hozzá, sokan nyertek
valami módon ösztönzést tőle a modern magyar literatúra első vonalából
is: így Ottlik Géza, Lengyel Péter, Hajnóczy Péter és Petri György mellett
összetéveszthetetlen egyediséggel megvalósuló világlátásáról alapversekben
szólt Tandori Dezső, aki az amerikai író nagyságát a hatvanas évek óta
evidenciaként kezeli.
Még akkor
sem szokványos, hogy Chandler öt alkalommal kifejezetten a Tandori-vers
címzettje; ezekben a lét- és életérzés-szövegekben hivatkozás történik
valamely szereplőjére, helyszínére továbbá minden alkalommal az írói alteregóként
fölfogható melankolikus hős, Philip Marlowe jellemére. Az ő kulcsszerepe
a mennyiségileg is terjedelmes Tandori-líra kezdetén fölbukkan már viszonyítási,
bemérési pontként az ún. sárga könyvben, az 1973-as Egy talált tárgy
megtisztításában, aztán másfél évtizeddel később a The Long Good
Bye (Elkéstél, Terry) című regény alapszituációját képező Marlowe-Terry
Lennox-barátságban, a melankólikus magándetektív is a melankólikus aranyifjú
barátságában. Ez utóbbi titokzatos, rejtélyes talánya életkérdésként foglalkoztatja
a magyar költészeti gondolkodás megújítóját: "Sokáig nem értettem igazán,
mi az a csalódás, amit Philip / Marlowe érez a végén; mivel okozta ezt
neki Terry/ Lennox."
A válasz Marlowe
szerepkörében gyökeredzik. Chandler ugyanis végérvényesen lerombolta a
konvencionális, érzéketlen-lelketlen detektív sablonszerűen rögzült képét,
elvetette a műfajt trivializáló naiv mesét és naiv tanulságot, és a cselekménynek
lüktető töltést adott a felszín alatt lejátszódó, nagy emberi konfliktusok
föltérképezésével. Regényeinek lapjain, főleg hősének jóvoltából, elégséges
emberi szenvedély gyűlik össze ahhoz, hogy régi erkölcsi fogalmak nyerjenek
újra értelmet: a The Long Good Bye a férfibarátság költészete, a
híres Hosszú álom (The Big Sleep) meditáció elmúlásról és halálról.
Tandori szerint Chandler "nem merte elhinni magáról, hogy igazat ír, azt
aztán végkép nem, hogy igazi nagy író ebben a században". Raymond Chandlernek
maga Marlowe az életműve.
Chandlernél
látszik legélesebb fényben az, ami a detektívregény matériájától elválaszthatatlan:
a detektív alakja. Aki egyúttal szűrő és stilizáció; a tünékeny és mulandó
világ része. Természetesnek veszi azt, ami természetes: a fizikai szabadesés
törvényét. Szellemi, erkölcsi, lelki értelemben vett süllyedésünket már
kevéssé. Marlowe előnyben részesíti romantikus és filantróp érzéseit, amivel
leveszi lábáról olvasóját. Emiatt nem szokványos típusalkotás eredménye.
Chandler gesztussá formálta. Ezért jöhetett szóba Tandorinak.
Kérdés továbbá,
mégpedig az alkotói személyiség körébe vonandó, hogy Tandorinál, akinél
oly leleményesen sok a "témaverselés", a Chandler-vonzalom versbe-fordítása
hogyan értelmezendő. Mi minek van, mi minek kerül a tőszomszédságába nála?
Hogyan kerül egy triviálisnak mondott műfajba (mely sematizáltan inkább
csak fölhalmoz, mint minőséget termel) úgynevezett életérzés-darab, alkalom,
hivatkozási pont, életminta-töredék - amit jól mutat Tandori Chandlerbe
mintegy horgonyt akasztó költői intonációja: "Én meg úgy vagyok, ha nagyon
kidőlök már közületek a sorból, / magamra zárom a lakás ajtaját, aztán
jöjjön a CHANDLER. / Ez az egyetlen mód ilyenkor."
Az idézet
válasz a kérdésre; Tandorinak az irodalom adomány, amelyben ő maga is újrafogalmazódik
- ezért fogadja el. Általános és helyi érték önáltatás nélküli egybeesése,
amire maga számtalanszor rámutat. Példák tőle, csak az amerikai detektívregényírónál
maradva: Philip Marlowe magántetektív névjegye teleírva című nagy
vers még az első kötetből Chandler Hosszú álomjához kapcsolódva,
ami aztán még egyszer előjön 1985-ben, tizenhat évi "forgalmazási idő"
után. Epikusabban, másféle-mód adekváltan, fölelevenítvén, ami Tandorinak
a lényeg.
"a történésnél
több, amit érzünk, róla vele, általa"
- azért így kiemelten a magam textúrájában
is, mert Tandori Chandler/Marlowe-kapcsolódása fogalmazódik meg tömören
benne. Ugyancsak tizenhat év alatt készült el, mintegy első változatban
az Elkéstél, Terryhez készült vers-esettanulmány, valamiképp immáron
önarckép-mintázattal, nagyon privát részletekkel: "mik ezek, annyi hajnalunkon
megkérdőjelezve, mik e nagy / törekvések és kategóriák, melyek mintha nem
lehetnének másképp, / csak mi volnánk magunk alkalmatlanok[...], de Terry
Lennox alakjához / ne hasonlítsuk végképp a poron túli, sáron és véren
túli, vagy épp / nem oly túli kötelmeket[...] Mindegy; Marlowe csalódik,
/ s ezt nem is titkolja az érzelmi töltésű befejezésben. Ennyi maga a könyv."
Mi történik
Tandorival és Marlowe-val, miféle banalitás, amely nélkül nincs semmi a
földön, miféle érzelgős motívum miatt történik náluk, hihetőleg, a nagy
csalódás? "Énünk egy része! / Amit valaki megvesz magának[...] igen. Aztán
a bizonytalanság, hogy mit mikor / valljunk meg." Ez volna az üzenet Chandlertől,
a detektívregényírótól. Ez volna a kimondott üzenet, amelytől Tandori végképp
nem tud szabadulni; jelzésszerűen tehát ez mutat nála arra, hogy miért
nem tesz - első ránézésre: meglehetősen paradox módon - éles különbséget
magas és triviális irodalom között a szó köznapi, fecsegő értelmében. Különbözőképp
elképzelve ugyanaz - Tandori ennek a gondolatnak a jegyében fogalmaz a
Lennox-Marlowe kapcsolatról: "Az idő és a föld-forgás rovása, / légi írás,
nem szolgál megrovásra; / s múlásra mind benne foglaltatik, / ami egyszer
nem tartóztathat itt, / amitől vegyülék-regényalak / nap-éj-közévé érzed
át magad: / így végződős-határtalan, / Terry Lennox, Philip Marlowe, magam."
Az önértelmezés,
az önelhelyezés lehetőségének folytatása, detektívregényből kiásott figurákkal;
mondhatnánk egyszerűen azt, hogy célratörően eltervezett változtatás, melynek
az alapképlete ott van a Tandori-féle befogadó, mindent egy személyben
önmagára vonatkoztató, ezért terjedelmes voltában sem szétfolyó költészetben.
Ottlik Gézában
- ebben a másik rendhagyó életművet létrehozó regényíróban - nem nehéz
meglátni a Chandler világa iránt föllobbanó figyelem közvetítőjét, sőt
igen valószínű, hogy egyenesen ő adott Tandorinak és közeli barátjának,
Lengyel Péternek a kezébe Chandler-prózát. A Hosszú álom 1967-ben
éppen Lengyel fordításában látott napvilágot magyarul, s nem másnak mint
Ottliknak a hathatós kontrollszerkesztői közreműködésével. Az Iskola
a határon szerzője körüli szellemi erőtérben otthonosan mozgó fiatal
költőnek tehát még csak nagyon kutatnia sem kellett, hogy szemhatárába
fogja Chandlert, s egy életre a szívébe zárja. Az angolszász tájékozottságáról
közismert akkurátus prózaírótól viszont azt is hallhatta és megfontolhatta,
hogy valamely műfaj nem devalvál eleve elrendeléssel írót. Figyelemre méltó
tény, hogy Ottliknál közvetlenül a háború után egy Hemingway-ről írott
kisesszéjében fölmerült már Chandler neve s hozzá előnyös megvilágításban:
"Van egy detektívregény író, hamarjában nem tudom, Abbottnak hívják-e vagy
Latimernek, aki szakasztott azzal a nyers, kifejező párbeszédtechnikával
dolgozik, mint Hemingway, s hősét is ábrándok nélkül mutatja meg minden
hősiesség híján, iszákosan és alapjában tunyán, gyarlón; s ha közben nem
pergetne le egy kifogástalan bűnügyi regényt, akkor nem tudom mi különböztetné
meg az Akiért a harang szól írójától. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy Hemingway rossz író, hanem azt, hogy Latimer (vagy Chandler?) szintén
jó" . (Ottlik Géza: Próza, Bp. 1980. 153.)
"Hősében"
persze a chandleri alteregót, a "hősiesség híjáni" Marlowe-t festi a nevekkel
hadilábon álló budai szellem, ki kezdetektől fogva zsinórmérték volt Tandorinak
és társainak: alakját visszafogott eleganciával idézi Adósság című
novellájában Lengyel Péter s több helyütt különféle rész-közelítésekkel
Tandori maga. Egy valami biztosnak látszik: Ottlik intelme a valódi irodalom
föltalálásának helyeiről áttörhetett gátakat és előítéleteket a detektívtörténet
használhatóságával és hasznosíthatóságával szemben, nevezetesen Chandleren
keresztül. Ez azonban még sovány magyarázat lenne a költő rendhagyó ihletettségét
illetően. Teltebbé teszi a képet korai lírájának értékelője Radnóti Sándor
kritikus, aki 1974-ben írt fejtegetésében többrétegű poétikai és világképi
elemre bukkan: "minden bizonnyal Raymond Chandlerhez is azért vonzódik,
ehhez a detektívregény író bőrébe bújt nagy művészhez, és hőséhez, a helyszínek,
a bűnjelek, nyomozati adatok a szó legszorosabb értelmében talált tárgyaiból
embert rekonstruáló és csekély díjazásért embert adó Philip Marlowe magándetektívhez,
mert a redukció megfordítása, ami ott történik az ő lírájának is legfőbb
célja". Az "embert adó" vonás a lényeg, legalábbis a későbbi "matériák"
(TD kedvenc szóhasználata) antropológiájára nézve: hogy a barátság valamire
kötelez, és nincsen emberi jellem szenvedély nélkül. Nincs pesszimista
végkifejlete a földi életnek, csak a vég van - amit a Hosszú álom
világhírű költészetével Chandler így mond el: "Ugyan mit tesz az, gondoltam,
hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén
vagy márványobeliszk alatt a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta
a fejét, s túl van minden effélén. Olaj és víz, szél és levegő; mind egyre
megy. Örök álmát alussza már, s nem bántja, hogy milyen mocskos módon halt
meg, és hogy hová zuhan a teste." - Ez foglalkoztatja Tandori lelkiségét
és fantáziáját, a Chandler-érzet folyományaként is, vissza-visszatérően.
Nem egy másik író valamely érzésének másolója Tandori, hanem a másik eredetiségének
őrzője. Ez a különös, át- és magához hasonlító érzelmi-lelki-logikai vonás
köti össze a világ- és magyar irodalmi tradicióval: benne "rendhagyó ihletőjével"
a hasadt személyiségű, alkoholista detektívregényíróval is. |
|