1938...1945...1956...1962...1968...1974...1976...Jaj! Ma és ma és ma.
     Ma élénk az agyam, de ez mire van? Annyi mindent kellene mondanom. Belepusztulok.
     A megélhetés még tűrhető, 1977-et írunk, van mindig friss gépszalagunk, papírunk.
     A csupa-telt, kicsorduló agy és szív, de az átalány hozzá: a majdnem teljes magány.
     Ebbe hasít bele egy szárny, egy csőr, kireped a bőr, jó, ha így vérzik, talán A Világ Elemei érzik létemet.
     A madártömeg, mely fokra érkezik, szinte maga alá temet. De érzem, gyógyulok. Befoltozódom, mint az ózonlyuk a madárcsőrökkel, harminckét szárny friss levegőt kever.
     Tovább lendülnek a dolgok, mint egy képregényben. A buborék állapotot rég elértem, kint járok e légben, itt szét is pattanhatok. Vagy képzeletemben a víz színe alá bukdosok.
     Telnek az évek. A madarak sokasága áttér a másvilágra, előttük leendő lényem árnya. Az ő vállára szállnak, ezére. Ne siessünk, hogy földi porhüvelyem ezt hamar elérje.
     A hüvelyeket hagyjuk, a portól tüsszögök, egyre több allergiás tünet árnyal a sok madárhalállal.
     Ez történt volna a terápiával? Nem! Akik lassan, húsz éve a nóta, hallanak róla, emberek a kerületben, az utcán, a kocsmában: ismerik Szpéró nevét, Rudit, Samut, Alizt, egy versemből valaki rávágja a rímet, a szilvaíz. Ismereteikkel egyszerű szívükre emelnek, mint szárnyakra, és elegendő okot adnak a vágyva vágyott némaságomra. Lassan végéhez közeleg a madárterápia, tabáni sírok szaporodó sora. Részegen elhallgat egy kedves, ártatlan gépzongora, s az ózon józan.