Ki tagadná, hogy a virágéneknek, ennek a sajátságos, századok előtt még ki is átkozott udvarló versnek az egyik legnagyobb erénye, a bája. A rózsává, liliommá, tulipánná (tulipánttá!) öltöztetett, a földi hívságok köréből kiemelt, csaknem angyal-lényű kedves elérhetetlensége a költő számára - paradox módon - mindig vonzerő. "Kertészkedése" - próba. Akit megteremtett, azt magához is kell édesítenie. A régiségben fölöttébb tudták ezt, a kellem maga volt a módi.
     S hogy a virágos kert a modern költészetben dráma színtere is lehet, arra meg Bertók László egyik friss verse a példa. A remek Lila ciromban a sejtelmet csak növelő kihagyásos technikával épp a megnevezhetetlent akarja kimondani. Azzal leginkább, hogy ellégiesíti, már-már nonszensszé teszi eme furcsa, üldözéses jellegű tragédiát. "Megvárta, lám, a tulipán, / kapaszkodik az orgonába. / Szalad az ész a szív után, / száll a madár előtt a szárnya. // Lila ciromban ég a kert. / Szerencse? Sors? Vér a bilincsen? / A barackfa mért sietett? / Virág van, de tanulság nincsen."

Ha előadóművésznek fölcsapunk, nem elvész, hanem gazdagodik egyéniségünk. Petőfi halhatatlan hatsorosát, a Szabadság, szerelem! című költeményt ötven nyelven (!) ezért szólaltatta meg többek között a politikus (Katona Tamás - arab), a bűvész (Ungár Anikó - japán, héber), az operaénekes (Csengery Adrienne - svéd, norvég; Ötvös Csaba - cseh, szlovák, ukrán), az előadóművész és színész (Jancsó Adrienne - román; Mikes Lilla - eszperantó, latin; Lukács Sándor - magyar; Paudits Béla - angol, Vitai András - tadzsik, belorusz; Papa- dimitriu Athina - ógörög) a Pesti Vigadó színpadán. A Korona Pódium rendezésében zajló műsort Sediánszky János vezette. S ha hihetetlenül hangzik is: az egy órás, pergőbbnél pergőbb irodalmi szalonnak szinte minden perce meglepetéssel szolgált. A Petőfi-vers - szavalatként is - muzsikált, zenélt, s ezt különösen az egzotikus nyelveknél lehetett jól érezni: Juan Xueqiang (kínai), Jalal Najafi (perzsa), Inci Yurdakulhatice (török), Roopali Gupta (hindi), a megannyi előadóművésszé előléptetett idegen tolmácsolásában.
     Valósággal lüktetett a színpad. Az értelem (értelmezés) és érzelem egyként megtalálta a maga hangjegysorát. Az erre az alkalomra született Petőfi-dalok adták az est koronáját: Vukán György újgörög (Papadimitriu Athina), olasz (Pitti Katalin), portugál (Maria Teresa Uribe), orosz (Ötvös Csaba) és Kapi-Horváth Ferenc finn, bolgár, izlandi és észt (Faragó Laura) nyelvre írott, az illető hangzásvilágokat újraköltő zenéje. Vitai András föltehetően a saját dalával szólaltatta meg a spanyol-Petőfit.
     Petőfi ilyen mértékű - nem túlzás: az egész világra kiterjedő - honfoglalása a magyar költészet erejét is jelzi. Ám a gépezetbe, sajnos, porszem került. A bevezetőként (zongorán) elhangzott Kossuth-nóta-variációra, Vukán György szellemes hangfölütésére zárásként csak "dadogva" felelt az összes szereplő által énekelt "Kossuth Lajos azt üzente", mert az előénekes Ötvös Csabának hirtelen nem jutott eszébe a második versszak. Az ugyancsak rejtély, hogy a lyukat foltozni akaró Katona Tamás, aki korábban Petőfi költeményét arabul kívülről fújta, miért a dal harmadik strófájával próbálta hirtelen helyrebillenteni a kisiklott kórust.

Harmincfokos melegben utaztam vonaton Békéscsabára, hogy láthassam a Munkácsy Mihály Múzeumban Schéner Mihály jubileumi kiállítását. Négyórás nézelődés, jegyzetelés után nyugodtan állíthatom: a város díszpolgárává választott hetvenöt éves festőművész az életművéhez méltóbb bemutatást érdemelt volna. Mi bajom a tárlattal? Sok minden. Nagyobb, az egész pályára kiterjedő anyagból kellett volna válogatni, hiszen a hatvanas évek izgalmas - nonfiguratív - vásznai nélkül csak féloldalasra sikeredhet a seregszemle. A laza, nem mindenben átgondolt rendezés - megfeledkezvén arról, hogy bizonyos képek nemcsak méretüknél, de tematikájuknál fogva is összetartoznak vagy különböznek - némelyütt furcsa "csoportosítást" eredményez. Ennek tudható be, hogy az ördögvilágot - az Infernót, a Szaturnáliát stb. - megelevenítő festmények vonzáskörében a nem odaillő István-tanulmány idegenül hat. S ha érzékelni - sejteni - lehet is, hogy a kiállított művek jobbára a pálya ez idáig utolsó szakaszába tartoznak, a címek mellől igencsak hiányzik az évszám. (A látogatók többsége nem szakember.) S egy-egy festmény sem szerepelhet azonos címmel, hiszen ez csak megnehezíti a számbavételt és fokozza a (művészettörténeti) zűrzavart. A leporelló-katalógus részletet egész képként közöl - a falon lévő Karneválnak nyomtatásban már Velencei karnevál a címe -, olyan reprodukcióval is meglep, amelynek eredetije nincs kiállítva, és az egyik legizgalmasabb festménynek (a katalógusban lévő Szaturnália a kiállító terem falán már Infernó címmel látható) elveszejti a jobb oldalát.
     Miért volt mégis érdemes Békéscsabára jönni? Az ezerszer megtapasztaltért: akárhogyan is változik egy-egy pályaszakasz (most a biblikus látomásoknak, a Szent István-i megidézéseknek és az "ördögűző játékoknak" van itt az ideje), Schéner Mihály művészete egyben állandó: vibráló szellemisége a faktúrára is kiható expresszív erő. A maszkok mögött megbúvó harlekin tudván tudja, hogy a festménybe bele is lehet fulladni - ebben a két különböző világú festő, Nolde és Picasso ugyancsak rokona -, ám a fölvitt festékréteg, a képet feszítő, motívumon túli szerkezet stb. arra ösztönzi, hogy a művenként megvalósult, fenyegető "halált" a szinte naponkénti újjászületés serkentő gesztusaként fogja föl. Az In nomine dei című képen látható egy hangsúlyos fej, egy figyelő szem - Szent Istváné vagy valamely mértékadó emberé? -, aki előtt igazán be lehet mutatni (s talán csak így érdemes!) az áldozatot. A kép fókuszában, egy soha sem volt subás kereveten saját romjaiban fekszik az önarckép vonásaiból is kölcsönző bohóc mint heroikus obsitos. Ahogyan - egyetemlegesen - maga elé révedezik vagy el-elszunnyad, abban van valami megejtően komoly és rendkívüli módon nevetséges. Búcsúzás isten nevében? Inkább a világ gyalázatára.

Hogy nem jutok egyről a kettőre, abban magam is ludas vagyok. Minden véleményt, értékítéletet el tudok fogadni - még a fölfogásommal, ízlésemmel teljesen ellentéteset is -, ha megalapozottnak látom, ha munka, az érték befogadására tett megannyi kísérlet van mögötte. Viszont egyet nem állhatok - s ebben több mint három évtizedes kritikusi ténykedésem alatt csöppet sem változtam -, ha valaki a nevem alatt akarja elmondani a saját ítéletét. Ezért, ha a fölkérés úgy kezdődik, hogy ezzel és azzal módjával bánj, ezt és azt ne tedd, azonnal visszakozom.
     Minthogy Péntek Imre barátom invitálásában ilyen "előre jelzést" nem tapasztaltam, kritikát írtam a Műcsarnok Olaj/vászon című kiállításáról. Nem tagadom, örültem a megbízásnak. Elővettem pár hónappal azelőtti jegyzeteimet - mivel a kiállítás bezárásáig nem jelent meg a reprezentatív katalógus, a műszakot kitevő nyolc-tíz órás szemlélgetés alatt igencsak jegyzetelnem kellett -, és nekiláttam az Árgus rendelte beszámolónak. Nem ment könnyen. Annál inkább sem, mert egyre jobban körvonalazódott bennem, hogy az itthon is, külföldön is megmerevedett rangsorral szemben - ha etikus vagyok, és azt írom, amit tapasztaltam - egy másik vonulatot kell értéke rangján megdicsérnem. Hogy ne rébuszokban beszéljek, nem Fehér Lászlót, hanem Szabados Árpádot, nem Kelemen Károlyt, hanem Lantos Ferencet vagy éppen Konok Tamást, és persze Nádler Istvánnak a konstruktivitáson áttörő lírai absztraktját.
      Pénteknek nagyon tetszett a hét flekkes kritika, lelkendezett is a telefonban, hogy "ilyen jó meg olyan jó", megkért, hogy segítsek reprodukciókat szerezni állításaim bizonyítására, de a nagy dicséret közben egyszercsak elhalkult a hangja, és kérve kért, hogy egy mondatot hadd húzhasson ki belőle. Gondoltam, hosszan idéztem Kállai Ernőnek az új (1925) magyar piktúráról írt sorait, köztük is "a képelemek materiálisan telített súlyáról" szóló fejtegetést. Ám ő nem ezen akadt fönn, hanem azon, hogy Fehér László Kapualjban című vásznát modern giccsnek neveztem. "Fehér Lacika jó gyerek", közölte velem, "ha lehet, ne bántsad". Nekem eszem ágában sem volt Fehér Lászlót bántani - nem ismerem, sohasem találkoztunk -, csupán egy kaptafára készült festményeit kérdőjeleztem meg, az egyik kép hatásvadász szerkezetét külön is említve. Mivel nem hajlottam a kérdéses mondat kigyomlálására, az Olaj/vászon-kritikám máig sem jelent meg. Mért hagytam magam jégre vinni? Mert - naivul - azt gondoltam, hogy egy karakteres vélemény, ha megfelelően van alátámasztva, sokkal többet ér, mint egymás - jobbára csoport-érdekeket szolgáló - körülnyaldosása.

"Ha az szarral harcolsz: ha megbírod is, ha megbír is - szaros leszel." (Bornemisza Péter, 1579)

Egy népet a kommunizmus a disznóvályú elé terelhet, de arra csak ideig-óráig tudja kényszeríteni, hogy föl is hörbölje a moslékot.

Fekete Veronika csodálatos Turandotja az idei BUDAfEST legnagyobb értéke. A hang magassága nem veszett el, nem is vált sípolóvá, hanem fényesen simogatott a sötét, kínai légtérben. Nem itt, az Operaházban - a BUDAfEST-produkciók színhelyén - láttam először ezt a magabiztos növekedést, hanem már az Erkel Színház-béli Puccini-előadásokon is (legalábbis amelyeken Fekete Veronika alakította a Turandot címszerepét) tanúja lehettem az operaénekes nyújtózásának. És megint, és megint, és újra Kovalik Balázs! Számomra nagy öröm, hogy a fiatal rendező oroszlánkörmeit már fél évtized előtt észrevettem - Kovalik akkor még Münchenben operarendező-szakos hallgató volt - a szegedi Turandot színpadra állításakor. Számtalan előzöngemény után mikor írom már meg az érvényes Turandot-kritikát? Amelyben - a fiatal rendező merészségét hangsúlyozva - Kovalikot nyugodtan rokoníthatom a német Harry Kupferrel.

Az ördög nem kis szégyenkezéssel hallja az éteri magasból - a gangról - az előszobába behallatszó hangot: "Megszeretni téged, nem lehet. Még nekem se. Aki angyal vagyok, egy földre szállt angyal".

Arezzói Guido (Guido Aretinus) (kb. 995-1050?), aki a hangjegyírás atyjaként is említhető - ő találta föl a vonalrendszert -, nem Arezzóban, hanem Párizs környékén született. És csak ottani, kolostori tanulmányainak végeztével ment Arezzóba, egy Benedek rendi kolostorba. Egy középkori tudós szólhat-e a mához? Nem szükséges válaszolni rá, csak figyeljünk A szabályok az ismeretlen dallamok énekléséhez című értekezésének bizonyos részleteire! "Napjainkban az énekesek túltesznek ostobaságban mindenkin. Mert minden művészeti ágban jóval több az, amit a mestertől tanulunk. A kisgyermekek a zsoltároskönyv átolvasása után minden könyvet el tudnak olvasni; a parasztok is rögtön megértik a földmívelés tudományát. Mert amelyik megtanult egy szőlőtőkét metszeni, egy fácskát beoltani, egy szamarat befogni, az biztos benne, hogy ahogyan egy esetben megcsinálja, hasonlóképpen, vagy még jobban fogja csinálni a többiben is. De a csodabogár énekesek és énekes tanítványok, még ha száz éven át mindennap énekelnek is, maguktól mester nélkül még csak egy apró kis antifonát sem fognak elénekelni..."
     Mindenekelőtt és mindenekfölött éljenek a Mesterek!

A hetvenéves Ács Károly a jugoszláviai (délvidéki) magyar líra talán legtalányosabb költője. Nagy időközökben megjelenő vékonyka kötetei események. Az új versek közé belopott, évtizedekig eltitkolt régi darabok miatt, a különleges szerkezet révén? (Az Ének füstje, füst éneke [1976] című, három évtized munkásságában tallózó könyvében például minden évet egy-két önálló vers és egy műfordítás fémjelez.) Vagy az unikum jelleg egyszerűen csak abból adódik, hogy a babitsi formaeszmény bűvöletében alkotó költő míves, a bűntudat csöndjét már-már a halálig feszítő versében - hát még az ilyes költeményeket összegyűjtő kötetben - van annyi szellemi izgalom, hogy az őszinteség eme foka bámulatra készteti a legkényesebb ízlésű versolvasót is.
    Több évtizeddel ezelőtt írtam először Ácsról, de a Menetrend dicsérete (1968) című, általam mindmáig legkedveltebb - és legsikeresebb - verseskönyve ma is fogva tart. A világos ciklusrend, a tisztán kivehető kapcsolódási pontok, a tördelés eleganciája s nem utolsósorban a formatervező Kapitány László hangulatilag tökéletesen illeszkedő fekete-vörös absztrakt grafikái mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma is eleven az élmény bennem. És persze a változatos formavilágban (rondel, szonettkoszorú stb.) kiteljesedő, karakteresebbnél karakteresebb megszólalások is - az 1967-es év költőhalottait, köztük Arghezit, Sandburgöt, Kassák Lajost és Füst Milánt elsirató nagy gyászvers (Matuzsálem példái) és az artisztikusságában is megrendítő Négy sor a falról - erősítették meglátásomat: a nemlét kívánása attól szép, hogy a szinte pillanatról pillanatra változó formákat bizonyos állandóság-élmény, a halál gyakori fölbukkanása köti össze.

Voltaire: "A föld egy óriási színház, amelyben más-más néven ugyanazt a tragédiát játsszák."

Éjjel negyedkettőkor - ha nincs kocsija, a színházi busszal - érkezett haza az, aki kíváncsi volt a Zsámbéki Nyári Színház Szentivánéji álom című produkciójára. Magam kétszer is ebbe a bűnbe estem. Beatrice Bleont korábbi Bulgakov-rendezése (A Mester és Margarita) garanciát jelentett arra, hogy a Shakespeare-megidézéskor is igazi, a balett- és a mozgásszínház felé tárulkozó színházi előadást fogok látni. A román rendezőben és válogatott - magyar és román színészeket is foglalkoztató - csapatában nem csalódtam, hiszen érvényes, az eredetinél egy kissé vadabb és agresszívebb látomást közvetítettek. Furcsát, ám az éj éjjelében is hiteleset. Persze ehhez az kellett, hogy a darab átformálódjék. Hogy Oberon, a sötétség királya, Titánia, a tündérek királynője és Pukk, Oberon mókamestere a szavát veszítse - Claudiu Bleont táncában mefisztói nyugalom volt, Simona Matei zseniális balettkompozíciójában vért forraló erotika és George Calin akrobata-ügyességében egy tündéri majomember utánzó ficánkolása -, hogy a hajdani Vackorból Tetőfi Péterré "nemesedett" Bán János, az idegen mesterembereket - vendégmunkásokat? - irányító bandagazdaként (valójában a Pyramus és Thisbe szerelmét közvetítő betét rendezőjeként) fölnőjön a Beatrice Bleont kívánta feladathoz: a megkoreografált mozgássort saját gesztusrendszerévé téve alkatában is hordozza azokat a lényegi tulajdonságokat, amelyek a már említett - néma - román - szereplőket, és a mesteremberek legjobbjait, a Tompor Miklós takácsot, a közjátékban Pyramust alakító Dorel Visant és Sipák Ferenc fújtatójavítót, a közjátékban Thisbe figuráját hozó Nicolae Poghirct jellemzik.
     Bár nem kedvelem azt, ha az ifjú szíve választottja nem fut, rohan, ácsingózik stb. kedvese után, hanem nyomul (Nádasdy Ádám új fordításában a mesteremberek is új nevet kaptak, mint Tompor, Sipák, Lavor, Vinkli), és az ellen is berzenkedem, hogy a Thania (Titánia) szolgálatában álló tündérek apácaruhában (!) addig-addig rázzák farukat, mígnem elcsábítják, mi több: szex-tanfolyamuk részesévé teszik Philostratust, Théseus ceremóniamesterét (akit egyébként udvari bolond-jelmezben Tóth József víg derűvel alakított); és az eredetiben a fiatal szerelmesek humorral teli évődése is több, legalábbis más, mint az itt látható bagzó világ, jóllehet a fölerősített gesztusok elkelnek a szabadtéren, Beatrice Bleontnak határozott képe van Shakespeare varázslatos világáról. Noha egy kissé a rock-fantázia felé vivődik el a kép, számtalan telitalálat (a román színészek alakította mesteremberek harsány játszadozása, a hatalom erőfölényét döbbenetes jelképekkel - a kötélhurokba került fejekkel - tudatosító zárókép) bizonyítja, hogy egy látomás csak akkor teljesedik ki igazán, ha a darab értelmezőjének is van látomása. A román színház még mindig igencsak irigyelni való.

Ha Kerényi Miklós Gábor rendezésének köszönhető, hogy a Ferencvárosi Ünnepi Játékok Don Carlos-előadásán (a Bakáts téri színpadon) a címszerepet alakító Kiss B. Attila idegesen rángatódzó infánst formáz, aki kamasz fiús testével sokszor nem tud mit csinálni, az elég baj. Don Carlos magába omolhat, de nem idegbeteg. Mint ahogyan a mozgó, döndülő díszlet-elemeket egymáshoz illesztő színpad sem épülhet a zene rovására. Airizer Csaba megejtő II. Fülöpje, Somogyi Eszter karakteres, ám a hangosítással viaskodó Erzsébet királynéja, Szonda Éva hanggal szárnyaló Eboli hercegnője, a Posa márkiként is biztos, hanganyagával jól sáfárkodó Anatolij Fokanov kínálkozik az alakítások élére, de őket is megelőzi Berczelly István félelmetes, gesztusrendszerében egyetemesen fenyegető Főinkvizítora.

Kodály Zoltán egyfelvonásos daljátéka, a Székely fonó (ugyancsak a Ferencvárosi Ünnepi Játékok produkciójaként) még ilyen tisztán, szimbólumaiban jól kibontva nem szólalt meg, mint Novák Ferenc rendező-koreográfus balladás, ám visszafogottságában is irigylésre méltó tánc-színpadán. Az operai hangzás mellé - melyben Frankó Tünde (Fiatal leány), Rozsos István (Gazdag legény), Wiedemann Bernadett (Szomszédasszony) és Németh Gábor (Kérő) jeleskedett - egy újabb, itt semmivel sem kisebb hatású színpadi elem társult: a megkoreografált mozgásé. És ebben Novák Ferenc utolérhetetlen. A gyász és öröm kombinációját hullámoztató színpad, amelyen az ének által megjelenített "történéseknek" mindig ott a táncszínházi megfelelője, attól különleges, hogy nem didaktikusan értelmezi, hanem maga is teremti a laza cselekményfonalat. Épp azzal, hogy jellemkibontó funkciója van. A némajátékok így nagyon is beszédesekké válnak, hiszen az erdélyi magyar életkép - Kodály így nevezte a dalmű német változatát - a Görög Ilona balladájának, a Kitrákotty-mese és a nősülni soha sem kívánó Nagyorrú bóha stb. megidézésével valódi sorsképlet lett, magában foglalva a néplélek kitárulkozását is - esélyét a fonó jelképezte szabadságra.

Tárnok Zoltán Gogol-őrülete nem mai keletű, sőt az író egész kisregényt is szentelt ennek bizonyítására. (Nemrég megjelent műve, Az árnyék tulajdonképp A köpönyeg mai, magyar körülmények közt játszódó parafrázisa.) A Gogol-szöveggel való szerelmes kapcsolata odáig fejlődött, hogy hoszszas nekikészülődés után a Makai Imre fordításában magyarul is remekül szóló A köpönyeget újrafordította. (Kortárs, 1998/8) Miért? Mert úgy vélte, hogy a legmodernebb magyar változatból nagyon is hiányzik valami - a gogoli humor. Amely, hősét naggyá téve, Akakij Akakijevics, e tökörésző, kicsinyes, faszari, a garast a fogához verő hivatalnok ábrázolásában ért a csúcsra. A Gogol ajándékozta aranypénz. Tárnok eme tallér megkeresésére lódult, nemcsak érteni, érezni is akarta a mesés szegénység várában egyszerre várúrként és szolgaként élő kisembernek végül is az új köpeny okozta kálváriáját. Ahogyan behatolt a szövegbe, s egy-egy részt pontosítva megtalálta az ő prózaeszményéhez - s nemkülönben Gogolhoz - legközelebb álló passzust, mintha élete értelmét is meglelte volna: nem élt hiába. Lássuk Makai-variációját, s végül Tárnokét is! Makai: " - Én azért izé, Petrovics... ez a köpönyeg... látod, a posztója... máshol még mindig egészen erős, csak egy kicsit belepte a por és ócskának látszik, de új, csak ezen a helyen egy kicsit izé... itt a hátán, meg itt a vállán kopott egy picikét, no meg itt a másik vállán is, látod, ennyi az egész. Nincs is vele sok munka..." Tárnok: " - Hát én csak azért izé, Petrovics... szóval a köpönyeg... hát a posztója még, ugye, mindenütt máshol jó erős, csak egy kicsit a por... attól olyan, mintha netán öreg volna, pedig tisztára új ez még, csak egy kicsit izé... a hátán meg még egy kicsit ezen a bal vállán ki van kopva, meg még a jobbon is valamicskét... Látod, ennyi az egész... Semmi ez neked..."
     Ugyanaz a szöveg, de más-más hangulat. Ha a magyar irodalom még sok ilyen őrültet terem - az időnként rosszul figyelő kritikának egyszer már rá kéne találnia Tárnok Zoltán prózájára -, nincs veszve a haza.

Egy hétig reggeltől estig Nagy Gazsival és N. Pál Jóskával kint voltam a Népstadionban. A királynő tündökölt. A harminc év előtti Atlétikai Európa Bajnokságra is emlékszem, de a mostani egészen más volt. Nagyvonalúbb, fölszabadultabb. S ha szabad így szólani a verítéket is előcsaló rekortánról - ünnepélyesebb. Azzá tette a közönség lelkesedése - az észt tízpróbázót, Erki Noolt, aki végül is Európa bajnok lett, például mindenhova 60-80 tagú lelkes szurkolótábor kísérte -, a kitűnő eredmények. S nem utolsósorban a magyarok szereplése. Gécsek, a nagy visszatérő, kalapácsvetésben szerzett aranyérme (az ezüst is magyarnak, Kiss Balázsnak jutott), a gyaloglók, a női távolugrók helyezése, s legkivált a szakállas Paróczai-csúcsot megdöntő Korányi Balázs remek 800-as futása, bámulatos hajrákészsége. Impozáns nyitó- és záróműsor jelezte: fölnőttünk a feladathoz. Ebben az ékszer-medencében öröm volt magyarnak lenni. A folytatás? Világbajnokság? Netán olimpia?

Nem csupán októberben és huszonharmadikán kell emlékez- nünk az 1956-os magyar forradalomra, de mindaddig folyamatosan is, amíg fehéren-feketén nem mondatik ki: bűnös és áldozat soha többé nem árulhat egy gyékényen! Hogy az erkölcsöt tekintve is - miként Németh László mondotta - emelkedő nemzet lehessünk, nincs nagyobb igényünk, mint a tiszta szó.