Németh László "Petőfi-olvasása" (hogy eme divatba jött terminussal magunk is éljünk) súlyban, fontosságban messze elmarad nemcsak az életra szólóan meghatározó Ady, Kemény, Berzsenyi stúdiumok mögött, hanem Csokonaihoz, Aranyhoz, másokhoz képest is. Ezúttal mégsem csak 1848 másfélszázéves jubileuma teszi érdekessé számunkra az ő Petőfi-élményét, hanem a Kisebbségben sokat vitatott dilemmáihoz is hozzászólhatunk ennek révén. S ha (akárcsak felületesen is) számba vesszük Petőfire vonatkozó megnyilatkozásait, sajátos konklúziók adódhatnak irodalomszemléletének kialakulásával és átalakulásával kapcsolatban is.
     Hogy nem lett Petőfiből igazából sem őse, sem előde, s hivatkozási alapul is ritkán szolgált számára, meglehetősen kézenfekvőnek látszik. Az a Németh László, aki idős korában, az Irgalom végtanulságául is azt szánta, hogy a szocializmus csak abban az esetben jelenthet kiutat a 20. század kríziséből, ha emberségen, szereteten, jó szándékú és türelmes szolidaritáson alapszik, bizony, kevés közösséget mutat Petőfi heves forradalmiságával, fanatikus osztálygyűlöletével. Az a Németh László, akit nemcsak nemes humanizmusa, hanem az ember szellemi-erkölcsi felemelhetőségébe vetett hite, a "minőség forradalma" iránti bizalma is mindvégig szembeállított a társadalmi forradalom és az osztályharc elméletével, mit is kezdhetett a jakobinusokért, a forradalmi terrorért rajongó Petőfivel, aki az arisztokraták iránti gyűlöletében odáig ment, hogy Széchenyiről is csak durva lebecsüléssel tudott nyilatkozni? A visszahúzódó, magukat felőrlő; tragikus zsenik (Katona, Berzsenyi, Kemény) iránt páratlan fogékonyságot tanúsító Németh Lászlónak mi köze is lehetett volna a legsikeresebb, a leginkább extrovertált magyar költőhöz?
     Petőfi életművének művészi rangja, eredetisége nyilvánvalóan bámulattal töltötte el kezdettől, talán kisdiák korától fogva, de a folyton programokban, nemzeti teendőkben gondolkodó író jó darabig nem érzi, nem is érezheti Petőfi aktualitását. Sőt: rendre egy tőle különböző, mi több: vele polemizáló hitvallás jegyében definiálja magát. Amikor például 1934-es rádióelőadásában a kolozsvári fiatalok levelére reflektál, akik Hitel címmel indítottak folyóiratot, teljesen egyértelműnek mutatkozik: a Petőfi-féle példától (melyre halála óta folyamatosan hivatkozik minden rendű és rangú baloldali radikalizmus) eltérő irányban keresi a megoldást: "A kiművelt emberfő: pallérozott elme, a kiművelt emberfőben nagy gondolatok és nagy érzések nevelték meg a nagy felfogást és a nagy érzékenységet. Az erdélyi fiataloknak, amikor a Hitelt címül választották, elsősorban erre a kiművelt emberfőre kellett gondolniuk." A folytatás pedig ha nem is éppenséggel Petőfi-ellenes, de határozottan és egyértelműen egy vele ellentétes koncepció megfogalmazása: "Nem azzal használnak népüknek, ha népboldogító terveket gyártanak, hanem ha az emberfőt kiművelik. A nemzetmentő sürgés-forgás kiművelt emberfő nélkül semmit nem ér, és sok kiművelt emberfő sürgés-forgás nélkül is megmenti a nemzetet." (Hitel)
     Nyilvánvaló, persze, hogy nemcsak személyiségük és világnézetük esik meglehetősen távol egymástól. NÉmeth László eszmélkedésének időszaka, az 1920-as évek sem teszik éppen időszerűvé a Petőfi-örökséget. Olyan bukott (sőt: sok tekintetben magukat lejáratott) forradalmak után vagyunk, melyek nemcsak sűrűn hivatkoztak Petőfire, hanem valóban sok mindent ismételtek jelszavaikban Petőfi szocialisztikus utópiáiból. Természetes, hogy Németh László és nemzedéktársai számára nem Petőfi, hanem Széchenyi igazságai nyújtanak közvetlen segítséget ekkoriban. (Kivételt képeznek, persze, azok, mint például Illyés, akik a plebejus forradalmiság időszerűségében - baloldali elkötelezettségük folytán - nem szűnhetnek meg hinni.) A nagy összeomlás után nem a lázadó csodavárás, hanem az építés van napirenden. (Többek között erről szól - ismeretes módon - Móricz Tündérkertje is.) Nemzeti összefogás és reformok, erkölcsi és gazdasági evolúció szükségeltetik. A nemzeti erők egyesítésének és megújításának programjához pedig a magyar múlt rejtett értékeit kell mozgósítani, nem az "agyonszavalt", "agyontanított", "elcsépelt" Petőfit.
     Ám a nemzedékszervező, s új irodalmi tradíciót kimunkáló Németh mégsem kerülheti el a Petőfivel való szembenézést. A magyar kultúra első számú költője, a nemzeti mitológia kedvence mégiscsak helyet kell hogy kapjon szélesedő múltkoncepciójában. Egyre sürgetőbbé válik tehát Petőfihez való viszonyának tisztázása. Ha újféle módon közelített a régiséghez, s Adyt is a maga igényei felől szemlélte, akkor Petőfi asszimilálása során sem érheti be azzal, amit e múlt századi költőóriásunk Erdélyi Józsefnek vagy akár Illyés Gyulának (s pláne az 1920-30-as évek iskolai oktatása számára) jelentett. De legfőképpen nem hiányozhatott Petőfi az ő nagy nemzetnevelő programjából, hiszen (mint 1927-es Petőfi Sándor című tanulmányában írja) "Az ő szavai suhantak át idáig a legtöbb magyar lelkén, s őt olvasták minden magyar költő közt a legtöbben."
     A megkerülhetetlen hagyomány néhány év múlva (az 1934-es Jelszó: Petőfi című cikk idejére) a nemzeti összefogás jelképévé válik: "ez az a név, amelyben minden magyar írónak meg kell egyeznie; ez a szó jelenti irodalmunk legszebb hagyományát és legnagyobb igényét". Az időben előre haladva (a 20-as évektől a Kisebbségbenig, sőt az 1954-es Petőfi Mezőberénybenig) megtalálhatók a módosulás jelei, de alapjában kezdettől megfoghatók Petőfi értékelésének azok a mozzanatai, amelyek nélkülözhetetlenné teszik mind az "irodalomalapító", mind a nemzeti erők organizátora számára még akkor is, ha Petőfi jelentősége valóban elenyésző más írókhoz, költőkhöz képest.
     Németh Lászlónak szüksége van Petőfire mindenek előtt a maga nemzetnevelő, az erkölcsi és szellemi felemelkedést szolgáló programjához. Úgy is, mint aki a nemzeti alapműveltség szerves része, úgy is, mint aki a maga idejében nemzeti feladatokra tudott mozgósítani. Azzal is tisztában van Németh László, hogy a romantika kora a modern nemzeti gondolat megteremtője, a hazafias költészet pedig az ekkor még le nem zárult nemzeti identifikációs törekvések egyik eleme. E kor iránti fokozódó érdeklődésének tanúsítója Széchenyi-kultusza, hiszen őszerinte a 19. század érzelmi forradalmából kinőtt Széchenyi ismerte fel "e század másik nagy forradalmát: a gazdaságit". (Nem csoda, ha Petőfi és széchenyi közül Németh László számára ez utóbbi az inspiratívabb, aki az 1930-as évektől legalább akkora hatással van társadalom-koncepciójára, mint Gandhi.)
     A Széchenyivel való mind teljesebb azonosulás egyszersmind Petőfi-recepciójának is ösztönzője. Amikor (a Széchenyi-monográfiában) azt idézi a naplóból, hogy "A külföld alig tudja, hogy vagyunk. Mintha valami kút fenekén ülnénk, se lelki, se testi produktumainknak nincs híre" - akkor innen már csak egy lépés választja el azt a gondolatmenetet, mely Petőfit, mint a nagyvilágban legismertebb költőnket, emeli fel a nemzet reprezentánsává. A fiatal Széchenyi nagy felfedezésének azt tartja Németh László, hogy "A magyar keleti nép, s küldetése csak az lehet, amit mi is vallunk, hogy kelet népeit az európai műveltség parlamentjében képviselje." Analóg ez a gondolat a 34-es Petőfi-cikkel, mely szerint Petőfi jelenti "irodalmunk legszebb hagyományát[...] A minap a cseh és a magyar irodalmat kellett összehasonlítanom. A nemzetek, írtam, legnagyobb erényeikkel nyúlnak fel a nemzetközibe, s a cikknek a Petőfi és Coménius címet adtam." A magyarságnak az egyetemesbe növő géniusza voltaképpen a nemzeti teljesítmény maximuma gyanánt lesz mozgósító erejű.
     Petőfi igazi elfogadásának alapja tehát egyetemességének felismerése. Ez nemcsak a világkultúrába felnövő, reprezentatív voltában érhető tetten, hanem a magyar irodalomra gyakorolt, mindenki másénál döntőbb hatásában is. Ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy nem pusztán kortársain és utódain (Aranyon, Vajdán, Adyn) hagyta rajta kitörölhetetlen nyomát, hanem visszafelé is módosítja az út megelőző korszakot, alkotókat: "visszaeső fénye elődeit is meghamisítja" - írja róla - "Csokonaiból, ebből a botanikus lelkű költőből, akinél a tizennyolcadik századnak kevés nyájasabb bennszülöttje élt, egy elő-Petőfit csinált, s a tizenhatodik század nyers borújában, Balassi előtt rá emlékezünk."
 

Többen szemére vetették Németh Lászlónak, hogy irodalomtörténeti írásaiban nem a múlt hiteles rajzát adja, hanem szubjektivizálja. Voltaképpen a maga konfliktusait vetíti vissza (például a Berzsenyi-Kazinczy ellentétbe a maga meghasonlását Babitscsal), s ezáltal torz, igazságtalan beállítást ad. Ebből annyi mindenképpen igaz, hogy (nemhiába szépíró volt és nem filológus) akkor tudott igazán zseniális beleérzéssel szólni a múlt egy-egy nagy alakjáról (s pláne drámát írni Apáczairól, Puskinról, Misztótfalusi Kis Miklósról), ha megtalálta bennük, sorsukban az ővele közöset. Mondanunk sem kell, hogy Petőfi esetében ez nem mehetett könnyen: alkata, történelmi feladata annyira különböző volt.
     Kezdetben csak a vállalkozás nagyságában méri (kimondatlanul is) önmagához: "Az író vállalkozás. Egy darab természet akar rajta át a kultúra erői közt helyet szorítani, feladatot vállalni, s minél több marad ebből a természetből felhasználatlan, annál alvadtabb bánatú az író élete, minél több hazugság furakodik természet és szerep közé, annál kínzóbb a természet elleni vétek bűntudata. A régibb magyar irodalom felhasználatlan tehetségektől komor: gondoljunk Berzsenyire, Katonára, Keményre, Aranyra[...] Petőfi az a költő, aki nem engedte eliszaposodni tehetsége kútfejét."
     Petőfi életművének ez a századokra kiható vállalkozás jellege igézi meg Németh Lászlót, ebben állíthatja Széchenyi mellé is. E romantikus pályák speciális atmoszférája fogja meg. "Egy közéleti embernek a hitele nem annyira gondolatai elvont értékétől függ, mint egyénisége hőfokától. A szentek, sőt Jézus tanításai is: megtalálhatók máshol is, de csak egy-egy nagy, csillagszerű egyéniség izzásában tudták az embereket lenyűgözni." Ezt Széchenyiről írja, de áll Petőfire is.
     A Petőfi Mezőberényben főhőse pedig már nincs is olyan messze írónktól: a család fogságában élő géniusz ő, aki vállal a nemzetért mindent, a tőlélést és a bujkálást éppúgy, mint a hősi halált, csakhogy személyiség és életmű összhangját megőrizze. A darab középpontjában azonban nem is annyira Petőfi áll, mint inkább a helyzet, a kelepce, a "csapda" (ahogy majd Puskin-drámáját elnevezi), melyet a legkülönb fiaihoz legkíméletlenebb, irigy, közönséges és rágalmazó kedvű (erről meg Az áruló, a Görgey-darab szól) nemzet állít. Ahogy Grezsa Ferenc írja: "Petőfi hősiessége nemcsak erkölcsi egyenesség, hanem emberi kijátszottság is." (Grezsa Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. Bp. 1979. 319.)
     Petőfi ily módon nem egyszerűen ellenpontja, kiegészítője is Széchenyinek. A Széchenyi-monográfia nagy együttérzéssel idézi a Debrecenbe érkező fiatal huszártiszt naplóját: "Magyarországon minden javítás kárba veszett, s csak annak lesznek hívei, aki Nádudvar környékét szebbnek tartja, mint Nápolyét." Ha ezt a passzust összevetjük az Alföld című versnek a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájától idegenkedő első versszakával, világossá válik, hogy Németh László magyarságszemléletének két véglete nyer megfogalmazást Széchenyi- és Petőfi-élményében: a bezárkózó, korlátolt magyarkodást elítélő, européer objektivitás, és az elemi erejű, spontán kötődés hűsége. A művelt magyarság és a magyar műveltség Kodály által is hangoztatott parancsa.
 

Nem vitás, hogy Széchenyit tekinti az érvényesebb, hosszabb távon iránymutató példának, olyannyira, hogy a Kisebbségben kategorizálása Petőfit nem is sorolja (nem is sorolhatja) a mélymagyarság képviselői közé. Ennek megvan a közismerten objektív indoklása is: "Más kérdés, hogy Petőfi leért-e igazán ahhoz a magyarsághoz, melynek a lassú elsüllyedését egy hirtelen támadt irodalmi magyarság alatt nyomon követjük. Nem - ő erről a magyar Atlantiszról nem tudott. Magyar nyelv és ritmus keserves szülőfájásait sosem érezte. Hiába volt népköltő, hasonlítsuk össze népiességét egy Bartókéval, Tamási Áronéval, Erdélyi Józsefével - ez azonnal kiderül. Huszonhatéves korában halt meg s az ágai voltak a gyökerei. Igen kevés talajra volt szüksége s igen sok égre, fürödni, kinyújtózni."
     Ebből a szempontból Petőfi egyáltalán nem Széchenyinek, hanem Keménynek az ellenlábasa, amint ezt a Kemény-esszé egyértelműen meg is fogalmazza; "Az az évtized, amelynek Petőfi volt a legnagyobb tüneménye: a történelmi érzék szavában csak a reakció dohogásait hallotta volna. A szabadságharcnak sem erényei, sem esztelenségei meg nem érthetők az emlékezésnek a nélkül a hiánya nélkül, amelyet Kemény a nemzet szemére hányt." S csakugyan van abban igazság, hogy az 1840-es évek az új európai eszmék felgyorsuló asszimilálása során, "a történelmi múltat fokról fokra kirúgta maga alól".
     Nyilvánvaló, hogy Németh László vonzalma a 17. századi emlékiratírók iránt Kemény Zsigmond útmutatását követi: "ehhez a mélyvilághoz leérni, kultúránkba ezt is beleépíteni, hogy az egyszerre legyen az egész magyarság háza - úgy ahogy ezt újabban a zenében Bartókék csinálják." A Petőfivel ellentétes oldalon keresi tehát elődeit, akikben a "faji" gondolat megtestesítőit láthatja (Kemény mellett Katonában, Berzsenyiben).
     Petőfi "gyökértelenség"-ében azonban a Kisebbségben írója (sokak számára bizonyára meglepő módon) nem fogyatékosságot lát. Mert ritkán idézik: "Akármily paradoxonként hat: 1820 és 1848 közt egyszer már elveszett a magyar a magyarban. De ez az »elvesztés« nem volt szégyenletes. Egy magyarnyelvű s főképpen belőle táplálkozó nemzetköziség támadt a helyén, mely a magyar nevet Hunyadi óta először egész Európa előtt tiszteltté tette. A magyarság neve a szabadság cégére lett, Pest az ébredező kelet Párizsa! A pesti purgerok márciusi viselkedése, a húszezer zsidó honvéd s Haynau zsidóellenes kifakadása éppúgy erre vall, mint Bem, Dembinszky, Damjanich, Laudon, Guyon neve az egyetlen Görgeyé mellett. A szabadságharc költségét vérben és áldozatban kétségkívül a magyar föld viselte; de a nagy bűvölő, aki lehajolt hozzá és seregeket szónokolt ki belőle, a híg-magyarság nyelvén szól hozzá, s egy mozdulatában sem emlékeztet tizenhatodik és tizenhetedik századunk realista államférfiaira." A "jött-magyar" tehát legfeljebb a történelemhez fűződő viszonyában szegényesebb. Teljesítményben, nemzeti reprezentációban akár felül is múlhatja azokat, akikben a "tősgyökeres" magyarság él tovább.
     A Kisebbségben Petőfi-képe tehát - keveset emlegetett jegye ez e műnek! - az asszimilánsok értékeit dokumentálja: "Az asszimiláns nemcsak kap, hanem hoz is. Nemcsak ő asszimilálódik, hanem a befogadó nép is megszerez, asszimilál valmit, ami odáig nem volt meg benne. S talán csak rosszat lehet hozni? Amit mi magyar jellegnek érzünk, készen jött Schytiából? [...] Ha valaki, lelkiismeretes összehasonlítás után azt sütné ki, hogy Petőfi közelebb áll a szlávok nagy költőihez, Puskinhoz, Miczkieviczhez, Tarras Sevcsenkóhoz, Kviezdoszlávhoz, mint Berzsenyihez, vagy Adyhoz, meg kellene döbbennünk rajt s kivágni szívünkből a Petőfi-gerizdet? Nem helyesebb azt mondani, hogy ha így van: akkor ez a Petőfi nagy vívmánya, szerzeménye (merem mondani: gyógyszere) a magyar fajiságnak, mely egyáltalán nem finitista, nem gondolat-tunya, mint állítják, de hogy némi erkölcsi kényelmesség még a legjobbjai közt is általános, s a tisztaságnak arra a meredek sólyom-mozdulatára, amely Petőfiben a legszebb, egyetlen példa sincs irodalmában: az kétségtelen. Magyartalanodtunk azzal, hogy ezt a sólyom-szárnycsapást, Petőfi példájára, azóta ólmos magyar természetek is próbálgatták: Arany a Toldiban, Vajda és Ady egész lírájukban." A Kisebbségben tehát - a közvélekedéssel ellentétben - nem a megszületésének idején divatos faji kizárólagosságnak, hanem az asszimilánsok tárgyilagos és humánus megítélésének dokumentuma, legalábbis a Petőfi-kérdésben.
 

Németh László Petőfi-élménye tehát két szempontból is egyedi, s irodalomszemléletének összképét némileg módosító. Tanúsítója egyfelől annak, hogy Németh László miképpen tud közel kerülni tőle alapvetően különböző alkatokhoz és eszmei-politikai programokhoz, vagy legalábbis milyen mértékben képes ezek üdvös hatását felismerni, illetve bizonyítani. Másfelől: az asszimilációról, a "jött-magyar"-okról (ezúttal Kossuthról és Petőfiről) ritkán szólt méltányosabban, mint ez alkalommal. Meglehet: felszínesebb és inkább törzsökös magyarság distinkciójával helytelenül ítélte meg Kölcseyt vagy Babitsot, ám Petőfi kapcsán telibe talált, amikor az asszimiláció értékgyarapító voltát ihletetten igazolta.
     Tette, tehette, sőt kellett tennie, hisz benne magában (vagy a szintén reprezentánsnak vélt Erdélyi Józsefben) is volt (az akkori szóhasználat szerint) idegen vér, a származást véve alapul. Petőfi-képe ilyenformán nemcsak érzékeny és távlatos portré. Egy kicsit arról is szól, hogy miféle keveredések révén állhat elő a magyarságnak (s valószínűleg más népeknek is) olyan új és új nemzedéke, mely a folyton változó körülményekre, kihívásokra méltó (adott esetben messzehangzó, világméretű) válaszokat tud adni.