Otthagyva minden nyavalyámat
az opál-tóban, ballagok
hozzád, Vitéz Mihályom.
Számon szavak és sóhajok

hogy drága költő, haj, ide
plántálta szobrod,
a harminckétéves fejet
a szeszélyes emlékezet

s míg megfarag, máris felejt;
rontott-e rajtad télidő?
A megvetés, mely mint a gaz
naptűz alatt kopik s kinő?

Vandál kezek, szél tűi, komor
fagyos, rejtett s rojtos lyukakból
elősüvítő pokol?
Megvagy. A hosszúkás arc

húsos ajak, a nagy orr
esőrozsdás szemed konok
s kő-vak; sújtások melleden;
szíved is kő, nem háborog

de kilángol tekinteted, bármivel
tűntet a nagyhasú közöny;
jobbodon Zsiga bácsi, balodon
a pofaszakállas Dániel.

Fagylaltozók unottan nyalnak;
micsoda háromság van itt!
Ciprusfenyő ágak alatt
emitt a gágogás, amott a sitt.

Egy fürdőző csapat tavon
harsog, evickél, nevet;
nekik nem mondtad, biztosan:
"Űzzétek el hát éjemet..."

Éj lenne ez? Inkább öröklét.
Csönd, szó, zene és pengeél.
"Megpukkad" ma is "a kajánság"
és a halálod "elalél".

                                              Hévíz, ‘98. Május