Nem méltatlanul kapta Villányi László munkája, a Vivaldi naplójából "Az év verseskötete" címet: a könyv szokatlanul igényes, kifinomult ízléssel megalkotott külleme, melyben egyszerre idéződik fel a reneszánsz és antik szépségeszményen túl az a fajta grácia és arisztokratizmus, aminek évtizedek óta csak a paródiáját vélik a kortárs művészek megalkothatónak, nem egyedül a külcsín minőségét jelzi, hanem a legközvetle- nebbül utal a benső tartalommal való összhangjára is. A külső- belső esztétikai érzékkel megkomponált mű, és általában Villányi újabb alkotásai a kortárs költészetnek egy olyan ágát jelzik, amely a kilencvenes évek közepére kapott igazán önálló arculatot és rangot. Ezen tapasztalat szólamait már korántsem a kritikus, ironikus vagy cinikus alaphang jellemzi, sőt, mintha ezeket (a nála eddig sem hangsúlyosan jelenlévő) regisztereket nem is használná ilyen hangulat tudatos felkeltésére. Szeretnők hinni, hogy valóban túl van a líra azon a stádiumon, amiben a fanyalgás, a gyanú aurája határozza meg a poétikus tér erejét: ez a térerő nyilvánvalóan szükséges és megkerülhetetlen a nagy paródiák évszázadában (az öregedő Márai is töprengett e dilemmán a próza ürügyén), de csak pillanatnyi (ál)kielégülést nyújt. Az újabb Villányi-versekben reménykeltő módon a költészet újra ünnepnek tűnik fel, mely ünnep poétikus hangne- met és viszonyt jelent, annak tudatos és szelíd keresését. 

     A korábbi Villányi-versek leginkább a hétköznapokban megbúvó, abból kitörő különösséget, pontosabban ennek a különösségnek a keresését, erre a szokatlanságra való nyitottságot és fogékonyságot mutattak fel: egy bolondot, aki mindent megérint, amerre jár, megolvadó lépcsőfokokat, majd később Esti Kornélba való lehetséges botlást, vagy éppen azt a lehetőséget, hogy a halott Kormos István veszi fel a telefont. 
     A lét irracionális tartalmaiban a költő megpillantani vélte azt a titkot, ami a poézis legbensőbb lényegében is felragyog, ezért vehette természetesnek az összekapcsolásukat; nem új a felismerés, valljuk be, a nyugatos nemzedék(ek) - jobbára a kisprózában - Villányinál már sokkal korábban tematizálták ezt a búvópatakként még a Vivaldi...-ban is jelenlevő felfogást ("Úgy térek vissza újra meg újra, mintha mindig ő/ várna a kikötőben" (1718)). Az ilyen költészet csapdája az, hogy a szokatlan, a váratlan egy idő után hétköznapi, megszokott, sőt, a végén keresett lehet, mert az egyik irracionális, meghökkentő jelenség jelentősége nem különbözik el a korábbiaktól és a következőktől. Villányi szerencsére épp akkor váltott a költészetében, mielőtt ez az üresjárat bekövetkezett; különösség-keresése átadta a helyét a rész-egész szemléletnek nevezhető látásmódnak, s ezzel együtt a lehetőség korábban említett realitása mára varázzsá szelídült (1731): a részletek felértékelődtek az egész felől nézve (ezért használ a kötet igen finom érzékkel festményrészleteket illusztrációként, és ezért is deklarált naplórészlet a kötet), illetve a részletek felől egy ki nem mondott harmonikus vagy összetört egészre látni. Nagyon szépen fogalmazódik meg e titkos kapcsolódás például a következő képekben: "Piros folt a hegedülő lányok nyakán: zeném szerel-/ metes bélyege." (1718) "(Egyetlen érintésben megélni az ölelést.)" (1731) 
     A győri költő másik szerencsés fordulata az ego ki- vagy hátraszorítása úgy, hogy csak viszonyítási pontként tartja meg az ént, de nem hősként. Első kötetei (de még a vízválasztóként tekintett Alázat is) az én minőségi felfogása alapján az egzisztencia magyarázatával próbálkoztak - jórészt még egy olyan világnézeti hagyomány alapján, amelyről kiderült, hogy az énen keresztül nem a világra látott, hanem annak struktúrájából egy szándékosan kiszakított, élettelen szeletére, s melyből sem az én, sem a világ nem volt magyarázható maradéktalanul. E szemlélet persze nem kevésbé volt inautentikus, mint az irracionálisra kihegyezetté, és jóval több buktatót is rejtett. E buktatókon túljutva aztán ami az előző verseskötetek hangsúlyozott alanyközpontúságából végül megmaradt a Vivaldi-ciklusban, az a(z) (ál)napló műfaji sajátosságának szubjektivitása. Az átmenet éveiben a fiatal költőre hatást gyakorló, tananyaggá vált elődök és az új ismeretségek, példaképek egy balanszírozatlan költészetet eredményeztek, aminek a kiegyensúlyozásában sokat segített a Nemes Nagy Ágnes-féle objektivitás és tárgyiasság átlényegítése. Az én - mint erre Villányi végül rájött - nem önmagán keresztül, hanem a környezetén és az irracionálison át érdekes (vélhetően erről a megtalált szintézisről is beszélt Villányi egyik korábbi méltatója). Az irracionális és az "objektív" világ látványosságai ötvözhetők oly módon, - s ez már a második fontos változás - hogy erősen szelektálunk, vágunk a látszólag nem is a szubjektum léttörté- néseiként megjelenő képekből, ekként az elhallgatott szünetek- ből, a vágások soha ki nem deríthető okaiból és rendjéből szerve- ződik az irracionalitás, a sejtelmesség és poétikusság, a huszonnyolc költeményben mindvégig. 
     A legközvetlenebbül kapcsolatba hozhatjuk ezt a tulajdon- ságot a már említett rész-egész szemlélettel, s ennek eredménye- ként meglehetősen összetett hatásmechanizmussal kell számol- nunk Villányi költészetében, jóllehet a Vivaldi naplójábólt olvasva egytényezősnek gondolnánk a költeményeket. Nem oktalanul véljük így, hiszen mindezen hatások összegződvén a mélyben igen jellegzetes áramlást eredményeznek, olyannyira, hogy a hagyományos hangsúlyritmika szerepét is pótolni és felülmúlni képesek. (Tagadhatatlan persze, hogy olykor-olykor az időmérték hulláma ad lendületet a soroknak, ámde nem a "barbár" rím és ritmus jelenléte a meghatározó.) Több mindent egyesít tehát a Villányi-vers: egyszerre extrovertált, leíró és reflexív, egyszerre egészelvű és részletekbe vesző, s egyszerre töredezett és lendületes. S persze minden rezzenés a lélek rezonanciája, hiszen az ént leginkább azok a viszonyok jellemzik és formálják, melyekbe kerül, sőt, ezek a viszonyok itt a leglényegesebbek. A viszony, vagyis az én szituáltsága az, ami köré a Villányi-féle világlátás alapvetően szerveződik. Észrevehetjük, hogy Villányi-Vivaldi leggyakoribb kifejezései (az "idegen, a "másik", az "ismerős") mind viszonymeghatározók és viszonyértékelők. A világlátás ilyen jellegzetessége persze még nem költészet: attól sem az, ha ezt a viszonyt az irracionális mozgatja (a zene, a vágy, az álom), de attól sem, amit olyan sokat emlegetnek költőnkkel kapcsolatban: az emlékek megjelenítésétől és ezeknek a jelennel való viszonyba lépésétől sem. (Itt hívnánk fel a figyelmet az ismétlődés Villányinál kibomló motívumára, az idő szerepére, s ezáltal a tökéletes klónozhatatlanság és a vágyakozás állandóságának dilemmáira, az idegen-ismerős oppozíció meghatározó témájára.) Mi szüksé- ges akkor a lírai szerveződéssé váláshoz? 
     Alig-alig jellemző Villányira haikuk írása, pedig újabb verseit lehetetlen befogadnunk a haikutechnika figyelembevétele nélkül. Mint tudjuk, a haiku célja soha nem az, hogy poézist nyújtson, hanem sokkal inkább az, hogy egy poétikus életérzést felkeltsen. Így egy haiku jelentősége csak ebben az áthelyezkedett befogadói magatartásban jelenik meg: a haiku kiragadottsága ki kell, hogy ragadja az olvasóját is a mindennapiból, és el kell indítania a költészet egyik ösvényén. Véljük, hogy a Vivaldi... hatásmechanizmusa ilyen vonatkozást rejt: a versbeli viszonyok, az emlékek, az álmok, a zeneiség igazi jelentősége csak egy poétikus alapállásban tapasztalható meg, s emiatt a poétikus alapállás miatt találjuk emelkedettnek, de korántsem patetikusnak a kötet darabjait. Ez az a korábban említett varázs, ami a hétköznapok különösségét biztosítani látszik, és ez az, amit Villányi (is) összeköt Erósszal. Kissé fellengzősen hangzik, de igaz lehet, ha Villányiról azt állítjuk, hogy principális költészetet művel: a zeniten csak poétikus hajtóerővel elérhetően ragyog a tiszta érzékiség, a tiszta zene, a testetlen vágy. A konkrét élmény mindig csak közvetítője vagy eszenciája a már irracionálisan tökéletes (és vágyott) harmóniának. ["(Miért is ne akarnám a teljességet?)"- kérdezi (1732), majd továbbgondolja: "»Úszni egy folyóban, s azt mondani: ez volt a/ teljesség. Aztán már csak ennek tudatában nézni/ más folyókra, az úszás vágya nélkül«" (1736)] A szerkezetileg leginkább szonátára és kantátára emlékeztető költemények dinamikájában nagy szerepe van ennek az ellentétnek, s a haikutechnika kiterjesztése határozza meg ezek sajátos zeneiségét is: a verssorok csak a zenei alaptételt, a kiindulópontot határozzák meg, és egy ideális zenei teljességre utalnak az értő befogadó számára, akinek a prózának tűnő költemény partitúráját már önmagában kell levezényelni. Az értelem ezért kevéssé fontos, a hangulat, de még inkább a hangoltság a fontos. Hangulatlíra ez, de nem a hagyományos módon, mert már a versszerkezetet alkotó értelemegységek is az értelmi egyneműség ellen hatnak, s éppen azáltal, hogy kiindulópontokat, sarokpontokat, alapszerkezetet határoznak meg, felhasználva erre például az álmokat, amivel a versélmény pilléreit meghatározó helyeken a szemantikailag eleve bizonytalan fikcióra építi. Egészen különösen alakul ilyenformán homogénné Villányi poézise: régebbi verseiben mintha egy mögöttes Rend határozta volna meg a versélmény atmoszféráját, itt már a vers atmoszférájának megalkotása teremt(het) Rendet. Talán amiatt is Vivaldi (vagy még inkább F. Chopin) a példakép, mivel neki sikerült olyan organikus rendet és harmóniát teremteni a művészetben, ami a kései utódnak(?) lehetetlen: erre az alakmás poéta csak utalhat, változatlanul le nem írhatja, tükrözni is csak egy sajátos kegyelmi állapotban képes, és csak azok gyengéd- ségét, ihletettségét vállalhatja fel. Kegyelmi állapotra lelhet az ember az érzéki világban, a zenében (sejtjük: ilyen lehetett az Édenben is), és ezért tapasztaljuk, hogy a testiségtől való elsza- kadás képtelensége vagy a harmónia elvesztése testi bruta- litásban, torzulásban jelenik meg (1723), és összefügg az ihlette- len állapottal. De ebből ugyanúgy szép keletkezik, mert a kizök- kentség vagy megragadtság is csak a szépség hívófolyadékában tűnik elő. 
     A szabadkai villamos háromnyelvű (magyar-szerb-angol) kötete a Vivaldi...-tól némileg különböző verseket gyűjt egybe szintén roppant ízlésesen elkészített kivitelben. Ez a karcsú könyvecske - noha későbben jelent meg, de valójában hamarább készült el - szintén igazi remeklése a győri költőnek, minőségében és jelentőségében is egyenrangú társa a már tárgyalt műnek. Ebben a jellegzetes Villányi-nyelv (vagyis a poétikus atmoszféra magas ózontartalmában artikulálódó hang) egy korábbi változatát ismerhetjük meg, ami összekötő kapocs a bizonyára fokozhatatlan absztrakcióval megalkotott Vivaldi... és a korábbi Villányi-versek világa közt. 
     A szabadkai villamos-ciklus két szempontból is előzmény vagy módosult megjelenés: egyrészről a történetszerűség nyílt vállalása, az ok-okozatiság követhető érvényesülése a poétikus hangoltság egy organikusabb kialakíthatóságára nyújt példát, amiben a "lehetőség varázsa" szorosabban érintkezik a "valósággal", úgy, hogy a hétköznapiban felfedezett "rejtelemlendület" mozgási energiája többnyire egy statikus, "reális" nyugvópontból fejlődik ki (A barna szandál). E dinamika tolóerejét többnyire az emlékek, az asszociációk, a jelen-múlt összejátszása táplálja, s leginkább az erotika, az álom és csodaszerűség tengelyében mozdulnak el a versek. Visszaköszön néhol elég markánsan - és ezért nem eléggé hitelesen - a poéta világképének még egy korábbi kelléke, az irracionális racionális lehetősége, de ezek ereje már csak arra elegendő, hogy az atmoszférateremtéshez, a poétikussághoz hozzájáruljanak: "Az ember életében a lehetetlen megtörténte az egyet-/ len valóság. Akkor létezünk, a többi csak várakozás..." (A szürke nadrág) A haikutechnika alkalmazása és kiterjesztése előtti állapot ez, amikor a poétikusság még meghatározóan induktív absztrak- cióból teremtődik, de már megnyílnak a deduktív tapasztalat első kapui is. (A hosszú sál) A virtuális és valóságos által megha- tározott térben indukálódik a poétikus tapasztalat, a költemények egy-egy konkrét ruhadarab megnevezésével (ing, nadrág, válltás- ka, télikabát, bugyi stb., aminek a birtokosa az egyes versek szintjén hol egy leány, hol egy fiú) mégis egy olyan képzeletbeli öltözetet alkotnak a ciklus egészének horizontjában, ami jelképezi a két ember (akár egyoldalú) kapcsolatával kialakuló, mindig titkokat rejtő viszonyt. A ruházat szimbolikusságához hasonlóan kétlényegű szereplője a költeményeknek a villamos: noha a könyvborító tájékoztatójából tudjuk, hogy már lassan negyedszázada nem jár Szabadkán ilyenjármű, mégis, kisebb-nagyobb utalásokból értesülünk, hogy az ezen való utazás során feltoluló asszociációk hangulatok táplálják a versek tartalmi alapját. Lehetne persze szó éppen úgy más közlekedési eszközről, sőt, más városról is: a lényeget illetően sem a villamos tényleges létezésének nincs jelentősége, sem a helyének (sejtjük nyilván: Szabadka mellett Győr, vagy a szintén villamosát vesztett Szombathely is szóba jöhetne), de néha felötlik, hogy az utazásnak sincs olyan nagy jelentősége, mint a kibomló története(cské)knek és találkozásoknak, viszonyoknak. 
    Kétségtelen , hogy a történetszerűség hangsúlyosságával megváltozik a költemények világának egy másik aspektusa : a Vivaldi...-ban említett, és költőnk világképének meghatározó irányultságának vélt viszonyok kialakulása itt még jobban nyomon követhető. Viszonyokról ír Villányi, újakról és (többnyire) régiekről, melyekben egy jelenbeli kontaktus előhív egy régebbit, vagy melyekben egy jelenbeli kapcsolat ígérete a jövőbenivé is válik; olyan viszonyokról szól roppant vázlatosan, röviden, melyekből szintén harmónia-igény kiabál, a benső- ségesség vágya, egy valódi viszony vágya, mely, ha nem alakulhat ki benső vagy külső akadály miatt, szintén a torzulás képeit vonultatja fel (A télikabát). Nem véletlen a kötet erotikus fűtöttsége, hiszen a leghitelesebb viszony az erotikus viszony, a vágy önmagát beszéli és önmagáért beszél, univerzális kapocs (A piros esernyő). 
     Villányi mindkét könyve finoman kidolgozott, nemes munka. Elsősorban dicsérendő bennük a megszólaltatott hang karaktere és erőssége: a poézis egy olyan módján szólal meg és olyan határozottsággal, mellyel végképp feledtetni tudja nem csak a költő szárnypróbálgatásait, hanem azokat a költői nyelveket is, melyekben - így utólag - több volt a parazita vonás, mint a költészet megújulási hajlama. Dicséret illeti aztán a költőt azért is, ahogyan megszüntetve megőrizte önmagát (rengeteg korábbi verséből találunk mindkét kötetében egy-egy sort, képet, történetrészletet, szinte az az érzésünk, hogy az egésszel már találkoztunk, de nem ilyen tisztán és nem ilyen szépen). Számunkra világos, hogy messze a két legtisztább és legegy- ségesebb (s reméljük: a legsikeresebb) alkotás került ki a költő keze alól, s ezek értékét figyelemreméltó társmunkák (fordítói, grafikai és nyomdatechnikai segédletek) emelték a mai könyvkiadásban ritka színvonalra. (Orpheusz könyvek, Bp. 1997; Mediawave Alapítvány, Győr 1998) 
 

* Martin Buber