Nem csupán a meghitt szoba tartott vissza, a puha, meleg fészek, ahol nem volt padló, és nem voltak falak, csak azok a különös mintázatú szőnyegek, amelyek ontották a káprázatos színű pillangókat, és nem az udvaron illatozó virágerdő; ha ablakom párkányára könyököltem, vagy a templomból hazatérve, leereszkedtem szobám küszöbére, és a fölkelő hold és a csillagok alatt ábrándoztam, éreztem, fogoly vagyok, mint a virágok mézébe ragadt bogarak. Reggelente, miután fölébresztett a zümmögés, ablakom előtt ugyanis dohányvirágok magasodtak, némelyik a párkányt is túlnőtte, így aztán a nyitott ablakon minduntalan betévedt egy-egy munkás méh, s megszédülve a szőnyeg szemkápráztató foltjaitól, riadtan csapódott ide-oda, míg valahogy sikerült kikeverednie, többnyire az én segítségemmel, eltökéltem, hogy azonnal szedelőzködöm, ám tekintetem, orv ébresztőmhöz tapadva, mint aki a maga részéről odázná a dolgot, oktalan megfigyelések előszámlálásával feledtette szándékomat: a zsályát a darazsak látogatták, a dohányvirágot a méhek, de a kert többi része is láthatóan fel volt osztva közöttük; természetükben is igencsak különböztek egymástól, homlokegyenest ellenkező módszerrel fosztogatták a virágokat, a méhek spirális alakzatban, alulról fölfelé haladva járták végig az égre mutató szálon elhelyezkedő kelyheket, mindegyikre gondosan sort kerítve, a balga darazsak viszont mohón ugráltak innen oda, onnan ide, háromszor is bebújtak ugyanoda, s természetesen sokfelé egyáltalán nem jártak.
     Házigazdám, Rebeka anyó a hátsó traktusban lakott, ahová a virágerdőn keresztülkanyargó, keskeny járdácska vezetett. A járda szegélye vörös kővel volt kirakva, s ahol a vörös kő hiányzott, ott élére állított, málladozó téglával pótolták a csorbaságot, mintha a vörös kő egyszeri szállítmánnyal érkezett volna, olyan vidékről, amely aztán elsüllyedt a történelem kavargásában...
     Úgy volt, egyetlen éjszakát maradok, aztán mégis számlálatlanul telt-múlt az idő, s bár napokig nem mertem bevallani az okát, tudván tudtam, mitől epedek, méltán szabhatván magamra Teofat testvérem mondását: hallgat, mint kamrába rekesztett konyhaszolga. Reggel és este szabályos rendszerességgel, de a nappal más óráiban is gyakran felröppent az anyóka háza mögül, az ereszig felnyúló jázminbokrokon túlról, ahol talán valami hátsó udvar lehetett, a lány éneke. Igen, arra gondoltam, egy lány énekel, merthogy mindig tartozik efféle házakhoz egy fiatal lány, aki szolgálatába szegődik valamelyik ismerős apácának, s annak halálával nem csupán tisztét és munkáját örökli, hanem vagyonkáját, házát, egyéb holmiit is. Az anyácska halálával majd ő is elhoz egy ifjú teremtést a falujából, egy öt-hatéves gyermeket, akire már nem tudnak figyelni sem szülei, sem nagyobb testvérei, mert annyi a gyerek, hogy a szülők figyelme elvész, mint maroknyi mag a mező madarainak begyében, egy leánykölyköt, akit eddig is az Úr nevelt, Ő viselte gondját, megtörölte orrát, megsimogatta haját, és ha sírt, édes ordával etette; így hát magától értetődő, ha az Úrhoz való ragaszkodásában erős láncszemként kapcsolja életét az alázat évszázados láncolatába.
     Az én szárazdajkám, az öreg Vaszilika, ő aztán rettenetes hangon énekelt! Mert mindig csak olyankor zendített rá, amikor rájött a bolondja, ha beleköltözött az ebhendi Brazó, ahogy nevezte, aki belülről rángatta ide-oda, pöckölte körbe-körbe nagy, fekete szemgolyóit, gyomrát dögönyözte, szájába habot fecskendezett. Az Elátkozott Templom énekeit énekelte ilyenkor Vaszilika, merthogy a Brazó elhurcolta az Elátkozott Templomba is, és bár nem akart rá emlékezni, a rátörő erőtlenségben képtelen volt tovább szorítani, az emlékezés iszákján kibomlott a csomó, az elátkozott mise ott játszódott le kimeresztett szeme előtt.
     - Sötét az ég, és fény tör ki a pincékből, mert megfordult a világ. Ami fönt volt, lent lesz, ami kint volt, bejön az ablakon...
     - Vaszilika, én kincsem, én drágaságom, hallgass már!
     - Tótágast billen a kereszt a templom falán, az oltár képei is fejre buknak, a győzedelmes Pantokrátor a kupola helyett a pádimentumra kerül, föntről pedig borzalmas ábrázat néz le rám...
     - Ne ess kétségbe, fogom a kezed, csak hagyd abba...
     - A hívek a Pantokrátor képén taposnak, miközben farukkal jönnek befelé, és meztelen ülepükkel nyomnak csókot a Gonosz ikonjára, amely ott áll...
     - Hallgass el, hallgass...
     - Az igazi ikonok a szemétdombon széttörve, minden felfordult, a királyok ajtaján patás barmok tódulnak be, mocskosak és büdösek, és lerondítják a...
     - Vaszilika, nem akarom újra hallani! Fejezd be, jó!
     - És a pópa beszéde nem a szájából jön ki, hanem az ülepéből...
     - Jól van, hagyd abba...
     - És a püspöki trónus közepén egy lyuk van, és...
     - Mostmár elég legyen, az Istenre kérlek...
     De Vaszilika torz arccal vigyorgott, és el-elakadó hangon énekelni kezdte az Elátkozott Templom énekeit. Olyan hangokat hallatott, mint akinek torkára vagy szájpadlására hajszál tapadt, krákogott, tüsszögött, és harákolt. Öeekkk, khuuahh! Nyelvét rezegtette, fogait csikorgatta (négy nagy, sárga foga volt, kettő fent, kettő lent), orrával fintorgott, s közben a gyomra is részvett a zajongásban, visszataszító szörcsögés hallatszott a hasából, beleiből sziszegő hangok távoztak, oly erővel, hogy beleráz- kódott egész teste... Ffftty, khhh!
     Most azonban selymes ajkak és gyöngyházfogak közül, suhogó bársonytüdőkből, lágyan, mint az ablakon beszökkenő éjféli szellő, oly szelíden, mint a köröttem röpködő lepkék, szálltak a dalok... És mégis, jobban felkavartak, mint az elátkozott énekek.
     Hallottam én szépen énekelni Ilie atyát, márpedig senki sem énekel szebben, mint ő. Ilie atya nagyon öreg, reszelősen beszél, de amikor énekel, különösen, ha előtte kutnári vörösborral lemossa torkáról a füvek porát, merthogy Ilie atya sokat dolgozik kint a mezőn, akkor gyönyörűen cseng a hangja, ő maga kiegyenesedik, görnyedt háta délcegen kifeszül, fejét hátraszegi, gyér haját hátrasimítja. Ilie atya keleti mesterektől tanult énekelni, egyenesen Ilariontól, a görög vándortól, az pedig Zamfirtól, az pedig egyenest a szent Pantimontól... Sajátos jegye volt éneklésének ez az átalakulás, mely a szépséget ott is megteremtette, ahol szépséget csak maró gúnnyal lehetett emlegetni, miáltal elhallgattatott minden iróniát.
     Különös sóvárgás támadt bennem, és ez elvágott addigi valómtól; nem tudtam, kétségbeesésem vajon annak szól, hogy elburjánzani láttam magatartásomban az engedetlenséget, vagy annak, hogy sóvárgásom kielégítetlen marad. Arcát vágytam látni, ajkait, melyek közül kiröppen a hang, nyakát, vállát, hullámzó mellkasát; a hangok le-felmerüléséből próbáltam magam elé rajzolni derekának hajlongását, s ha épp csönd volt, mint nem alvó barátok, forró homlokkal virrasztottam a magam elé rajzolt képeket őrizgetvén.
     Kilenc napos böjtöt csak kiváltságosak végezhettek; a legnagyobb titkok körébe tartozott. Ha bárkit magunkfajta közül rajtakaptak, hogy a meghatározott böjti renden, vagyis szerdán és pénteken, azon túl a Szent Kereszt felmagasztalásakor, Karácsonykor, Vízkeresztkor, Húsvétkor, Péter-Pálkor, Nagyboldog-asszonykor, Keresztelő Szent János fejvételekor, védőszentünk, Szent Demeter napján kívül más napokon is böjtölt, szigorúan felelősségre vonták. Tilos volt olyasmiért böjtölni, ami emberi hatalomhoz kötött. Egyszer Movila testvér megszédült, átbukott a folyosó korlátján, és három napig élet és halál között hánykolódott. Utóbb bevallotta, nem hiába történt ez vele, mert titokban böjtölni kezdett, azért, hogy Spiridon testvérünk elcserélje vele a celláját (a cella közelebb volt a konyhához, és Movila szerette a hasát). Azarie atya, ha meg- tudta, hogy valaki megszegte parancsát, rettenetes haragra gerjedt, hangja keresztülsüvített a termeken, végigszáguldott a folyosókon, ajtókat csapkodott, falat rengetett, állatokat riasztott meg, aztán istenesen megrázta a vétkezőt, és hipp-hopp a fogdá- nak nevezett pincecellába kergette. Átkozott legyen, aki megsze- gi parancsomat, Jézus Krisztustól, Megváltónktól, a malaszttal teljes Szűzanyától, a niceai harmincnyolc atyától, Szent Miklós- tól és Szent Demetertől, legyen Júdás társa és minden eretneké, fúj! Hogy toporzékolt volna, ha megtudja, milyen képek kerge- tőznek előttem... Azarie atya sárló állatokhoz hasonlította az asszonyi nemet, akikben szüntelen lakása van a bugyogásnak, a viszketegségnek, a vériszap fortyogásának... Fúj, fúj, fúj! zeng- ték az atyák. A szemükben elátkozott fények... Fúj, fúj, fúj! A bokájuk, a combjuk, az ülepük... Fúj, fúj, fúj! Örök társuk, a kígyó mozgását tanulták el... Fúj, fúj, fúj, ne is jusson eszünkbe rájuk gondolni! De, de, ha a gonoszra akartok gondolni, ha meg akarjátok pillantani, milyen is lehet a Gonosz, igen, nézzetek az asszonyokra! Fúj, fúj, fúj !
     Másodnap szédülni kezdtem, mélyen lenyúló, erős örvények kavarogtak fejemben. A testem könnyű volt, de a fejem lehúzott, mint a kő, úgy éreztem, megfordult a világ, mint Vaszilika törté- neteiben. Amikor észrevettem, hogy a vízzel telt kancsót milyen szomjjal emelem számhoz, milyen örömmel kortyolom a vizet, és hagyom végigfolyni államon, hogy mindezt óránként ismét- lődő kielégüléssel teszem meg, akkor lemondtam a vízről is. Estére mégis olyan jóllakottság telepedett rám, hogy szó szerint megfeszült a hasam. Valahogy úgy tűnt nekem, hogy megtöm- tek, beleszuszakolták az ennivalót bendőmbe, beleimbe, mi több, bőröm alá a maradékot is bezsuppolták, immár kövér vagyok, szuszogok, az agyam is kába, olyan lettem, mint az eretnek püspökök Despot udvarában.
     Bár még nem léphettem a nagyfogadalmúak közé, a tökéle- tesség lépcsőjén szépen haladtam fölfelé. És akkor minden kifut alólam... Mert bár klastromunkban a legszigorúbb rendtartás szerint éltünk, társaimmal együtt közös játék volt nekünk a böjt, ugyanolyan kalandvággyal gyürkőztünk neki, ahogy az osztályte- remben, versengve és nevetve, bevágtuk a bölcsesség könyveit. Ugyanaz a jókedv és kitartás volt bennünk, mint amivel az atyák ámulatára egyetlen estébe hajló délután felaprítottuk a téli tüze- lőt. Megrémültem. Magam voltam, társ nélkül... Bárcsak a lány is böjtölni kezdene, és tudnánk egymásról, és válaszolna arra, ami bennem kérdés!
     Harmadnap hajnalban szokatlanul meleg szél fújt be az ablakon, kagylóillat és halszag áramlott be, s jóllehet hallottam saját ki-belélegzésem hangját, tehát tudtam, ébren vagyok, a kavargó illatok mégiscsak álombeli helyszínről keveredtek elő. Álom lett volna? Ó, nem. Valami elmozdult a világ szerkeze- tében, és egyszeriben közel lett a távol, és jelenbe csapott a múlt egy darabja. Rés támadt, ahogy egyszer megnyílt a föld Vaszilika alatt, kinyúlt onnan egy szőrös kar, és megragadta meztelen bokáját a reverenda alatt, mire szegény Vaszilika, akkorát sikol- tott, mint a templomunk, majd a nyakában lógó kereszttel kez- dett csapkodni, ugrándozva, mint egy kígyómarta kecske. Az illatokkal beáramló helyszín azonban nem volt sem rémisztő, sem visszataszító, a szoba terébe betüremkedett távoli és idegen világ boldogságomhoz tartozott, lehetett akár gyermekkorom szeglete, amikor még apám nevelt, hiszen apám a Szeretből sok kosár halat kifogott rövid élete során, de lehetett akár az ő gyerekkora is, az apjáé, vagy éppenséggel Despot vajdáé, amikor Szamosz szigetén cipelte a piacról a kosarat Jakab lovag után.
     Kivert a verejték. Emlékeim között kotorásztam, volt-e hasonló élményem, vagy egy ismeretlen következményekkel járó folyamat jelzi kezdetét. Igaza lesz Azarie atyának? Alig indultam el, s máris elveszek? Egyszerűen: kampec? Egy kar kinyúl a résből, és semmi okot nem mondván, szívemet idegen szívre cseréli?
     Föltápászkodtam, és hátrabotorkáltam Rebeka anyóhoz.
     - Zavarhatok?
     - Nem zavarsz, gyermekem.
     - Anyám, meg tudná mondani, miért Mária Magdolna, a prostituált láthatta először a Feltámadottat?
     Rebeka nővér anyámra emlékeztetett, annak ellenére, hogy anyámról nincsenek emlékeim. Egyetlen arc van, a húgomé, anyám arcát, amelyet emlői mellől látnom kellett!, hozzá kötöt- tem, és ha megértésre vagy elnéző szeretetre szomjaztam, húgomat képzeltem magam elé. Csakhogy húgom túl fiatal volt, elméjében is megfogyatkozott, nem éreztem igazi közelségét... és mégis, mennyire csüggtem rajta! Nemlétező anyám hiánya sokszor keltette azt a látszatot, hogy idegenek anyám mosoly- töredékeivel mosolyognak rám. Rebeka anyónak ráadásul tej- szagú volt a ruhája. Már az is jól esett, hogy bemehettem hozzá. Arra kellene megkérnem, szóljon a lánynak, hagyja abba az éneklést; nem tudom, miféle énekek ezek, és hiába tapasztom be a fülemet, a koponyám belsejében zengnek tovább. Borozila atyának van ehhez fogható testszaga, belép valahová, és az ember agyvelejébe egyszerre hasít kéj és undor. Sírás feszegette keblemet, s már-már leborultam az anyóka elé, amikor sietős apáca érkezett, és anélkül, hogy velem törődött volna, odaszökkent hozzá, hogy valamit mély megrendüléssel súgjon a fülébe.
     - Kérlek, hagyj most magunkra - fordult felém Rebeka nővér.
     Kiléptem az udvarra. Csend volt. A kapu felől hárman köze- ledtek, az iménti küldönc és hasonló korú társa két oldalról támogatott egy alig vánszorgó, idős nőt, aki többször is össze- csuklott volna, ha nem tartják. Társai ilyenkor könyökénél fogva megemelték, és a testet előre lendítve, meggyorsították lépteiket, akárha súlyos zsákot cipelnének.
     A kicsi ablakon nem volt függöny, akaratlanul is beláttam. A cipekedők ágyra fektették a beteget, majd egyikük fölülről, a fejkendő csomójával kezdve, másikuk a cipőjétől vetkeztetni kezdte. Percek alatt mindenétől megszabadították. S amikor ott feküdt csupaszon, megjelent Rebeka anyó: libbenő kartonfüg- göny mögül bújt elő: teljesen meztelen volt ő is. Odalépett, és oldalról fölmászva az ágyra, rásimult az ott nyugvó testre. A bejelentkező apáca közben meggyújtotta a gyertyákat, majd a tömjénező láncát ujjára akasztva, a szentekhez könyörögve, olyan hangosan, hogy kihallatszott, le s föl járkált az ágy mellett. A másik apáca sűrű keresztvetésben állt egyhelyben. Meg- roggyantak térdeim, éreztem, nekem is imádkoznom kell; a Miatyánkat mormolgattam, sokszor egymás után, aztán arra ocsúdtam, hogy nyílik az ajtó. Megjelentek mind a négyen, a beteg is ott állt, arca piros volt és mosolygós. Rebeka anyó viszont gondterheltnek látszott, és mialatt a többiek, két oldalról megcsókolva arcát, sorban elbúcsúztak tőle, azt sóhajtozta, hogy most még tudott segíteni, de következő alkalommal hiába hozzák ide a beteget, mert az olyan már mint a szita, kicsorog belőle az élet, bármennyit is öntene belé. A boldog feltámasztott, mintha süket volna, egyvégtében mosolygott, feltehetőleg azt sem hallotta, amikor Rebeka anyó hozzátoldotta iménti figyelmez- tetéséhez, hogy bizony a bűnök megkurtítják az életet. Az ifjabb apácák ugyanabban a ritmusban bólogatni kezdtek, és sietőssé vált mozdulatokkal terelték a kapu felé a megelevenedettet, mint akiknek még sok behordanivalójuk maradt valamiféle lelki tarta- lékból, ezért nem akarják erkölcsi vitákra pazarolni idejüket, főképp nem Rebeka anyóval, akivel a pópák sem szívesen tusa- kodnak. Akit Isten kiszemelt, annak megmondja az igazságot, és attól kezdve nem tarthatja a száját, tanácsosabb békével meghall- gatni...
     Az anyácska gyógyító életereje megpezsdítette a levegőt is, akárha zápor után, minden felfrissült: szokatlan erővel ontották illatukat a virágok, én pedig, közöttük térdepelve, az óriásdáliák hatalmas leveleitől takarva, mozdulatlanságomban vágytam velük azonosulni. Lehunytam a szemem, figyeltem az átalakulást. Rémületem vidámságba fordult át, a vidámság megnyugvásba, a megnyugvás reménykedésbe, a reménykedés ábrándozásba, az ábrándozás bizonytalanságba, a bizonytalanság szárnyaszegett- ségbe, a szárnyaszegettség szelídségbe, a szelídség vágyakozás- ba. Ilyen voltam tehát.
     - Anasztázia nagyon fél az idegenektől - szólt oda Rebeka anyó.
     - Ijedős kisnyuszi, szíve meghasad, ha ráijesztesz.
     Ó, anyám, látni szeretném, akartam mondani, de ahogy fölnéztem, és szemébe pillantottam, hirtelen átalakult a szelíd jóakarat, ami addig áradt belőle, hirtelen, ahogy például egyetlen i betű elmaradása a szót az ellenkezőjébe fordíthatja, gyöngéd- ség-éhségem átcsapott iszonyodásba és undorba; kancsalsága sötét és delejező volt, és szemgolyóinak taszító összevisszasága eltorzította az előző képeket is: most már nem gyógyítóként, hanem aszott bőrű, lógó mellű pucérságában láttam őt, és menekültem tőle. Ugyanakkor minden megmaradt... A baljós- latúvá zavart tekintet olyasmit sugallt, hogy szánt-szándékkal ő maga a kuszaság okozója, mert nem akarja látni azt, amit meg- látott. Nem tudja azt, amit felfedezett, mert ha tudná, ki kellene mondania, és ha kimondaná, akkor nekem meg kellene halla- nom...
     Köszönés nélkül szedtem a sátorfámat. Elindultam a buszpá- lyaudvar felé. Betértem a templomba is imádkozni. Aztán végül mégis a hegy felé fordultam. Egy kerítésen áthajló fáról leszakí- tottam egy almát, elmajszoltam. De ahogy az utolsó falatot le- nyeltem, gyomrom háborogni kezdett, s mielőtt visszaküldte volna az almát, három nap óta egyetlen táplálékomat, annyi időt hagyott, hogy leszaladjak a patakpartra. A kövek közt elfutó víz fölé hajolva öklendeztem, szorongva lesve, mi minden távozik belőlem, olyan rémülten figyelve a csobogást is elnyomó hango- kat, mintha az elátkozott énekeket hallanám. Most kijön a fattyú- hal!, gondoltam, s az elfutó víz, a kelet felé, tehát klastromunk irányába csobogó patak visszavitte gondolataimat a múltba, mintha azok ugyanúgy nem akartak volna velem jönni, ahogy gyomrom tartalma sem. Egy domború, szürke kő hátán vékony hártyában fordult át a víz, de néha-néha kiszámíthatatlanul, foncsorként megbomlott, szétnyílt a hártya, és a kő, bár ned- vesen, belekóstolhatott a levegőbe. Ha majd nagy leszel, mindent megértesz, mondogatta Vaszilika, azt is, ami most elvonul mel- letted, de nem látod, átmegy előtted, de nem veszed észre.
     Két napi gyalogútról mesélt a templom diakónusa.
     - A hágóban remeték laknak, náluk megszállhatsz. Olyan szamócalekvárt csinálnak, hogy szégyenkezhetnek az asszo- nyok... Telente beereszkednek sítalpakon hozzánk, krumplit és málét vesznek lekvárért. Hatalmas komondorok kísérik őket, némán és türelmesen mindig a nyomukban vannak, mint az őrangyalok. Ne félj tőlük.