E monumentális képeskönyvet tető alá hozó szerzőpáros - szólván a munka indítékairól - úgy mondja: egyszer csak - 1996 elején - azt észlelték, hogy az emberekben "újraéled az egykori viszony [a Kádár-korszakhoz való viszonyról van szó], amikor a rezsimet úgy vették kényszeredetten tudomásul és vetették meg, hogy közben az nem is esett olyan rosszul..." Bár ez szerintem már 1990-91 fordulóján is világos volt (hiszen az árak egyre csak emelkedtek, Antall József államférfiúi lényét és szavát pedig - az "értelmiségi közvélemény" sugalmazására is - makacsul "lekezelőnek, lenézőnek" érezték a kádári, joviáliskodóan "megértő", kisemberi stíluson edződött elmék), a liberális történész és a liberális történész-politikus megállapítását találónak vélem. Éppen úgy, mint ama másikat, amelyik a korszaknak arról a "lassan változó, sajátos időtlenségéről" beszél, amelyben "a szocializmus épült, de az építkezés befejezhetetlennek, örökkévalónak látszott". Erre utal a fotóalbum címe is: egy kísérlet megrekedt, befejezetlenül, torzóban maradt (én inkább úgy mondanám, itt maradt a nyakunkon, meg az elménkben és a reflexeinkben), s ez nem is történhetett másképp. Gothár Péter immáron klasszikussá vált filmjének címével szólva: valóban megállt fölöttünk és bennünk az idő. S bár az - évek múlásával egyre nehezebben megszerezhető (megvehető) - anyagi és civilizatorikus javak bőven csordogáltak ugyan a vasfüggöny mögé is, gondolkodásunk, kisszerűen óvatoskodó vágyaink odaragasztották ezt a társadalmat a hazugság ólmelegének csalfa biztonságához, hogy aztán (éppen ezért?), önnön 1990-es bátorságától is megriadva tán, négy év múlva saját dédelgetett képmására ismerjen a régi gárda alig-alig felejtő - és nehezen felejthető - maradékában. Alighanem az újra magas méltóságra szavazottak is úgy gondolták, hogy rajtuk aztán nem fog többé az idő, de hát az ideje előbb vagy utóbb mindenkinek lejár. Ezért én azt mondom - módosítván némileg a szerzők címválasztásá- nak az értelmén -, remélhetőleg egyszer s mindenkorra befejező- dött a szocializmus építése, s ez a nép is szép lassan megtanul majd - akár nevetve, ahogy egy nagy-nagy klasszikus mondotta már elég régen - búcsúzni, ha nem is a saját történelmétől (attól nem szabad!), de legalább annak tudatnyomorító hazugságaitól. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne kerülhetne valamikor itt kormányra egy valódi szociáldemokrata értékeket hordozó párt.)
     "Egy letűnt világ megnyilvánulásait, jelenségeit könnyű iróniával megközelíteni" - mondják a szerkesztők, de azt is hozzáteszik, hogy csak ezt követni "olcsó élcelődés lenne". Borzalmakon élcelődni valóban nem ildomos (s a kor első öt esztendeje nagyon is terhelt volt az ilyesmitől), a mindent átfonó, a tudatot jóvátehetetlenül kimosó hazugságháló még közöttünk ólálkodó emlékezete is csupán megvetésre érdemes, de a közlésre most kiválogatott háromszáznyolcvannégy fotó többségét szemlélve én mégis azt vettem észre magamon, hogy a bennem a korszakkal szemben élő indulatot gyakorta legyűri a mosolyoghatnék. Abszurd nevetés ez jobbára persze, mint ahogy a korszak maga is abszurd volt, "hazug, önmagához sem őszinte", így írja a szerkesztőpáros is. Jogosnak a néhol mosolyt azért is érzem, mert Gerő András és Pető Iván albuma a kornak azt a - néhol persze torokszorító - banális abszurditását (mond- hatnám: eszementen együgyű bornírtságát) adja vissza a legjob- ban, ami nem lehet ugyan a mögöttünk hagyott évtizedek teljes tükre még megközelítőleg sem, de valóban lehet a "korszak ujjlenyomata", ha egy kicsit kozmetikázott formában is. A korról hívebben és valóságosabban beszélő összeállítást el tudnék képzelni, de függetlenül a néholi pontatlanságoktól és - a szer- kesztői koncepcióról is árulkodó? - esendőségektől, jobbat és kifejezőbbet ebből a fajtából - többnyire csak olyan fénykép van a könyvben, amelyek a maguk idejében is közlésre készültek - nemigen kívánhatnék.
     A szerzők a "történeti és antropológiai megközelítés" ötvözetét választották, a korszakhoz tartozó rituálék (elvtársak, ülések, példaképek, hívószavak stb.) szerint rendezték az anyagot, ezen belül vagy a (nagyon laza) kronologikus, vagy a tematikus elvet érvényesítették. Tizenhárom fejezetbe kerültek a képek, az első (Forradalom után) és az utolsó (A rendszerváltás előtt) némileg "kilógnak" a tömbből, akár valamiféle keretnek is fölfoghatóak. Az elsőül közölt fotókról szavakkal sok nem mondható el: egy vérben és árulásokon született rend - a majdani sikersztori valóságos genezise - természetrajzának mozzanatait látjuk, riadt, befelé néző szemeket, tankokat és romokat, embereket szemben a bíróságnak csúfolt bosszúálló indulattal, többeket az akasztófával. S egy újsághír, ami már a kibontakozó nagy hazugságot vetítette előre: Szilveszterkor is érvényben lesz a kijárási tilalom - nyilván azért, hogy a még mindig kábult hatalom a lakosság "biztonságára" vigyázzon. Az utolsó "fejezet" viszont halványabb, mint lehetne. Négy képet kapunk, ebből kettő tüntetésen készült, s az utolsón - 1989 március 15-én - az SZDSZ-FIDESZ transzparens fölirata olvasható: "1945-1989, ennyi volt, elég volt". Erre csak rábólint- hatunk, de nagy kár, hogy kilenc év múlva újra el kell ezt mondani.
     Ami viszont a két fejezet között van, az valóban a kádárizmus kimerevített pillanatainak sorozata, a sikersztori, a stagnálás és a hosszú agónia felszíni - de néhol mélyre mutató - jegyeinek az árulkodó dokumentuma. "A kommunisták és a nép bizalmából" harminckét évig uralkodó Kádárt idézi az első blokk (A hétköznapi emberek közül az első), a panyókára vetett kabáttal társalgó pártvezértől a lépcsőn lefele botorkáló bukott öregemberig. Kádár a nép között 1957 augusztusában (háta mögött egy jól megtermett, bumfordi munkásőrrel), Kádár a villamoson, az úttörők karéjában, Kádár zakatol, csókolózik Brezsnyevvel, anekdotázik az egyik téesz szérűjén, Kádár a "testvérpártok" vezetőivel a Krímben, aztán a "nagy vadásszal" Titóval, aki olyan laposan néz a sötét szemüvege mögül, mint aki soha nem tud megbocsátani a Rajk-ügy belügyminiszterének, Kádár, amint megszemléli a szolgai módon kínos pontossággal kiterített fácántengert, s aztán egy hideglelősen beszédes fotó a maga látszat-intimitásával (szerintem ez a könyv "legjobb" képe): Kádár János 1961. december 1-jén Csepelen, a munkásosztály fellegvárában eljátssza az egész korszak tudatnyomorító hazugságát talán leginkább kifejező jelenetet, mégpedig úgy, hogy őszintén spontánnak tűnjék az egész. Megáll az egyik esztergályos mellett - gondolom, jól elbeszélgetnek -, aztán tökéletesen kiszámított dramaturgiával tüzet kér a "szakitól", csak úgy parázsról (!) persze, hiszen az egyszerű munkásemberek ezt így szokták. A "szerencsésen lekapott", jelenet akkor lesz teljes, ha azt is tudjuk, hogy az akasztásokkal csak négy hónapja fölhagyó diktátor ezen a napon - talán csak egy órával e "meghatóan bensőséges" pillanat előtt - ejtette ki a száján először az "új világ" talpkövének szánt mondatot: "aki nincs ellenünk, az velünk van". A munkásembert látjuk, a közülünk valót, gondjaink megértő orvosát, aki "meg tud bocsátani" (annak, akit élve hagyott), akiben bízhatunk és akire számíthatunk, hiszen láthatóan ő is bízik bennünk és számít ránk - legalábbis akkor, ha nincsen gyufája. Ebben a fényképben és a híres mondatban egyszerre sűrűsödik össze a hatalom behízelgően agyafúrt manipulációja, a kádári társadalom - túlélési kényszerből is fakadt - önelégülten boldog együgyűsége, s e szétszálazhatatlan jelenségek vakságot okozó következ- ménye: az "aki dolgozik, az itt boldogul" kisemberi tudatának személyiséget és közösséget egyként roncsoló illúziója, amellyel segítettük bebetonozni a bűnben fogant hazug rendszer hatalmát.
     Javarészt e dupla fenekű valóság vizuális és verbális rekvizitumait látjuk a képek többségén. Mert igaz ugyan, hagy a fotó "kimerevíti az időt és megőrzi a pillanatot", de tudni való, hogy a korszak jeleneteinek többsége mindig önmaga visszáját is jelentette. A "mindennapok forradalmiságának" fából vaskarika terminusa, az állandó "harcos" készenlét hamis imitációja a lakosság "békén hagyásának" és mozgósításának fáradtan komikus egyvelegét sugallta, meg azt, ami a rezsim alapelve volt: folyvást fenntartani annak a látszatát, amit a hatalom mindig is elkerülni óhajtott (ti. a forradalmár magatartást). Polbeat, menetdalverseny, május elseje, augusztus 20-i cirkusz a népnek a Dunán, győzelmekről harsogó táblák, a természetellenesen mulatságos egyenruhába bújtatott ifjúgárdisták unottan bárgyú arca mind-mind önveszélyes hazugság volt, esetleg a lelkes odaadás álarcában. Különösen érdemes odafigyelni az 1975. április 4-én készült kép néhány transzparensére. "Tanulj! dolgozz! politizálj!" - mondja az egyik tábla, "Ne tűrd a közömbösséget!" - így a másik, "Bennünket a párt nevelt!" - hirdeti a harmadik. Ez a harmadik jelszó sajnos fölöttébb igaznak bizonyult, hiszen tudható ma már, hogy ha a vezetés valamit el akart érni, akkor az az volt, hogy a társadalom ne politizáljon, és hogy közömbös legyen mindazzal szemben, amit vele a szocializmus építése címén művelt a hatalom. A morális értékek teljes relativizálódásának mintapéldája lehet, ahogy a Reformá- tusok Lapja Isten áldását kérte Kádár János kormányára (Rákosi Mátyás még alighanem visszautasította volna az ilyesmit, mint valami rossz, reakciós viccet), vagy ahogy a többszörösen megtiport Gali Sándor - legalábbis a Szabad Föld híradása szerint - önként és boldogan "megbékélt" a hatalommal, mondván, ezek a kommunisták már másmilyenek, mint akik őt és az apját meghurcolták. Ezekben a mozzanatokban természe- tesen már Kádárék szemforgatós diszkontiunitás-elmélete is benne bújkált, mint ahogy az 1985-ös "kétszemélyes választás" is a rendszer "nyíltságát" óhajtotta kétségbeesetten demonstrálni (a 38. fotón az öregedő első titkár, mintha már az égiekhez könyörögne, 1984-ben), kínos zavartságot okozva jó néhány - 99,7 százalékos győzelemhez szoktatott - becsületesen együgyű ember fejében. Ma már akár kabarérészletnek is hihetné az ember a Népszabadság példázataként megidézett szegény Szemerédi házaspár esetét, amikor is - három kilométernyi biciklizés után - férjuram ekként tanácstalankodott: "csupa rendes ember van itt, nem akarnám egyiket sem megsérteni azzal, hogy kihúzom a nevét". (Sokkal jobban megértette a "demokráciát" az a korosabb Veszprém megyei választópolgár, akinek a történetéről az időtájt egy vicc is született. Nénike, tetszik tudni, hogyan kell szavazni - kérdezi a ceremóniamester. Tudom én, gyerekem, hogyne tudnám. Megmondta a fiam, ki kell húzni a Pap Jancsit, aztán rendben van.)
     Hiába, no, Kádár Jánosék adtak a formára, vigyáztak, hogy a nép mindenkor elégedett legyen. Ezt úgy hívták, hogy "nemzeti közmegegyezéssel jóváhagyott törekvés, mely szerint mindent megteszünk [ti. a pártvezetés] az életszínvonal megőrzéséért [bizony, 1982-ben, amikor Berecz János megírta ezt az emelkedett szöveget, már ezért kellett harcolni] és az életkörülmények javításáért". Volt hát vándorzászló, sok-sok gyűlés, KISZ-esküvő, ifjúsági pinceklub, építőtábor, ki mit tud, táncdalfesztivál, idővel a határőrök megnézhették a Boney M-et és Tina Turnert, sőt a fürgébb ujjúak még hímezni (meg gondolom hímezni-hámozni) is megtanulhattak. Ha egy marslakó végignézné például a hősök, példaképek, sztárok című fejezetet, alighanem meg lenne győződve róla, hogy itt csupa siker, csupa móka és kacagás volt az élet. Farkas Bertalan - egykori nyilatkozata szerint - csak a pártba való felvételekor volt olyan boldog, mint az űrrepüléskor ("Éljen a magyar űrgyarmatosítás!" — emlékszem, ilyen címmel jelent meg egy tacepaó a Bölcsészkar egyik faliújságján), a magyar lányok és asszonyok Takács Marika és Tamási Eszter után öltözködtek, Kabos és Kazal "Legyünk őszinték?" címmel röhögtetett bennünket, Komlós János és Hofi Géza "merészségéről" már nem is beszélve, de volt nekünk Szepesink, Mazsolánk, Komjáthy Gyurink ("szocializált" disc jockej) kékes fényű Szabó Lászlónk (aki a könyvben szereplő fölszólalásával egy napon - 1957. április 14-én - szólt a "hősökről" [ti. az ávéhások 1956-ban viselt dolgairól] a Népszabadságban), meg Berkesi Andrásunk (ebben a "pornográfiát" folyvást ostorozó országban ő írta a leginkább pornográf betéteket a kommunisták példaadása mellé), saját hülyeségünk dicsőségére. S noha jól tudjuk, hogy a korszak valóságos hősei (Balczó Adrás vagy Latinovits Zoltán) valami- féle önbecsülés pótlékot is jelentettek ebben a megcsonkolt tudatú országban, az ő példájuk is képtelen volt hatástalanítani azt a kábítószert, amit a televízió, és a kultúrpolitika adott például a Szabó családdal, meg annak méltó, képernyős utódával a Szomszédokkal, amelyről csak az Isten tudná megmondani, mennyi szavazót szerez (tart meg) máig az MSZP-nek, a maga hazug kisember- és becsületesség-imitációjával. Bizony a pillanatot rögzítő képek fölidézte egykori élmény ma is bennünk muzsikál jobbára, s mint az ország tudati és mentális állapota a bizonyíték rá, máig nem a hazugságot értettük meg, hanem a hazugság felszíni adományainak az emlékezetéhez ragaszko- dunk.
     Amíg Kádár János rendszere tudta teljesíteni a nagy alku (a "nemzeti közmegegyezés") ellenértékét, nem is volt semmi hiba. A végzetes baj az lett, hogy a biztos hatalomgyakorlás érdekében kialakított, tartalmatlanul amorális életvezetési stratégiákhoz akkor is makacsul ragaszkodott a lakosság, amikor már kisebb volt a fönnálló adakozási tehetség, ami aztán a fejetlen kapkodást, a törtető vicsorgást, s a látszat minden áron való fenntartási kényszerét hozta a hatalomban és a szilánkjaira esett társadalmi tudatban egyaránt. Aki végignézi az emberek, a magánszertartások, a helyszínek, vagy a beszerzések, vásárlások című fejezetek fotóit egyszerre eszmélhet rá a kádári sikersztori fonákjára és visszájára. Mert ebben a virágzó, majd megroggyanva vegetáló, később már agonizáló korszakban a legfontosabb mutató a látszat volt hatalom és a társadalom számára egyaránt. Emlékezhetünk: a mi épülő és szépülő országunkban mindenkinek volt munkája, mindenkinek volt hol laknia, minálunk természetesen nem voltak szegények, minálunk - ha voltak is hibák, amelyek folyvást "javítás alatt" álltak - mindenki "megtalálhatta a számítását". "Elvtársak, a krumpli- leves, az legyen krumplileves" - mondta a szép lassan bálvánnyá emelt első ember, ami annyit tett, legyen minden kiszámíthatóan biztonságos, senkit meglepetés ne érjen, se a lakótelepi skatu- lyákban, se a Jászai Mari téren. Mi aztán nagyon megszerettük ezt a populárisan redukált, összekacsintásos szöveget - mondhat- nám, máig átmelegszik a szívünk, ha ráismerünk. Nem is lett más a fontos e korábban megnyomorított és kiéheztetett társadalom számára, mint az, hogy hús legyen a tányéron, jó hideg sör a strandon, vagy május elsején, szép(nek hitt) ruha a nőkön, szabad szombat, hétvégi kirándulás, meg kicsi autó a fészerben, akkor is, ha a hajlékunk összedől, vagy ha egy bögréből issza mindenki a vizet. A morális életvezetési stratégiák szétzüllésére épült, a valós értékekre igénytelen fogyasztói lendület mindvégig kitartott. Az egykor volt nyomorúság megismétlődésétől való félelem tette egyszerre zsugorian szűklátókörűvé és fennhéjázóan rongyrázóvá a társadalom nagy részét. A hatvanas esztendők falujában emberek hada leste - irigykedő módban -, melyik háztetőn ágaskodik már az antenna, hogy ki hova megy nyaralni, hogy ki mekkora lakodalmat tart a lányának (fiának), ekkor alakult ki a magyar "kisemberben" az a csak nehezen levakarható módi, hogy ha fölül a vonatra, menten enni kezd, s arra is bizonnyal sokan tudnak példát, hogyan néz ki egy nagyobb ebéd azokban a családokban, akik máig úgy érzik, Kádár János országlásának köszönhetik a gyarapodásban telt fiatalságukat: az égegyadta világon mindent kipakolnak az asztalra, ha kell, ha nem - mert úgy jó az, ha látszik, mi mindenünk van, még a vendéglátó önbecsülésünket is ez adja. Az életvezetési stratégiáknak ez a - némileg persze megérthető - mentális értelemben szomorúan "alultáplált", együgyű kevercse alakította ki a látszatjólétnek, a látszatszabadságnak és a látszatmegelégedettségnek (mert hiszen a történet valójában arról szól, hogy az ilyenformán idomított emberfajta - emberi méltóság híján - soha nem tud "megelégedni") azt a formáját, amely aztán 1988-89 táján - az elfedő politikai látszat eltűntével - mindenestől fölülre kerülve lett agresszív, a szolidaritás és a morál elemeit végképp száműző törekvéssé. Azóta is úgy építünk mi kapitalizmust (mindenki csak saját magának!), ahogyan azt egykor a szocializmusban megtanultuk. A világútlevélről sem a fölszabadultság emberi és nemzeti méltóságának a lehetősége jutott először az eszünkbe, hanem a képmagnó, meg - természe- tesen - az osztrák hűtőláda, amiben jó sok hús elfér.
     Gerő András és Pető Iván könyvének fotói mindennek a felszíni formáit jól illusztrálják, meg e folyamat akkor eltakargatni próbált törvényszerű torzulásait is. A szipuzást (kábítószer magyar módra), az ipari "modernizációból" kinőtt "fekete vonat" (egy hazugul giccses táncdalfesztiválos nóta is szólt róla) lélekölő vigasztalanságát, az önelégültre hízott testeket, az ízlészavar hejehujázó ürességét, a vágyak kisszerű illúziókat őrző nyomorúságát (pl. pornófotók a gyári öltözőkben), s a - szocialista nevelés elveiből való - jobbra érdemes kitörési kísérletek önmagáért való, talajtalan torzságát (performance és egyebek). Önteltség és büszkeség, riadtság, révedt kábultság és fáradt egykedvűség néhol szétválaszthatatlan kevercse látszik a szemeken, egy a tudatot megülő és megölő csalfa biztonságérzet és a kiúttalanság a korban csak alig átlátható hazugság- együttesének a még mindig jelenvaló emlékezete, fekete- fehérben. Ezek voltunk, ezek vagyunk jóvátehetetlenül, kezdeni valamit - most már e nagy "modernizációs kísérlet" remélt kimúlása után - csak ezzel az embermasszával lehetséges. Így ez a reprezentatív album nemcsak emlékeztető, de eszméltető is lehet egyszerre, annak ellenére, hogy több hiba is terheli, s néhol fülön csíphető bizony a szerkesztők elfogultsága is.
     Az egyik fotón például (43. számú) Marosán György szónokol Ózdon, igen legényesen, feltűrt ingujjban és verő- fényben, az információ szerint 1957. március 19-én, ami nemigen lehetséges. Nem csak azért, mert (a következő kép szerint) Biszku Béla - tíz nappal később - még nagykabátban hirdette az igét, hanem azért is, mert a hangos szavú elvtárs mögött ott terpeszkedik már az a Kádár-címer, amit csak 1957 májusában "iktattak törvénybe". Az sem valószínű, hogy Latabár Kálmán - öltönyben, nyakkendőben persze - 1964-ben fogott volna lapátot társadalmi munka címén egy fotó erejéig (144.) a lebontott Nemzeti Színház romjainak eltakarításáért, hiszen a színházat 1965. március 15-én (!) kezdték robbantani (ahogy a 266. képhez kapcsolt jegyzet helyesen mondja) - hogy célzatosan akkor, vagy csak feledékenységből, azt nem kívánom eldönteni. Az is köztudott, hogy az őszi árpaföldön (50.) nem lehet májusban megállni, legfeljebb az ősziárpa-földön, az meg biztos, hogy az Albert Flórián búcsúmeccsét ábrázolni akaró fotó (126.) nem 1974-ben (a búcsúmeccs valóban akkor volt, láttam és emlékszem, hogy a Fradi fehér mezben játszott, Albert gólt is lőtt!), hanem még valamikor a hatvanas évek második felében készült, és nem a ZTE elleni meccsen persze, miként az is, hogy az Ifjúsági Park bejáratánál tolongó tömeget (267.) nem 1961- ben kapták lencsevégre, hanem - az öltözetekből és a hajvisele- tekből következtethetően - évekkel később.
     Azt botorság lenne állítani, hogy a szerkesztők a közelgő választásokra is készültek ezzel az albummal (igen kevés ember tudja megvenni a majd négyezer forintos könyvet), de az tény, hogy a szociálliberális szemlélet intelligens látszatobjektivitásából átsugárzik rajta valamennyi. A bevezető tanulmányt egy szó nem érheti, de a képek összességének fáradt fényessége - számomra legalábbis - valahogy azt sugallja: ne legyen harag, hiszen egészen jól ki lehetett bírni az egészet. Nem nagyon ildomos azt sem fölemlegetni, hogy a korszak egésze nem volt azért annyira nosztalgiára szólítóan bensőséges, mint amennyire e gyűjteményből kitetszhet, főleg azok számára, akik akkor voltak fiatalok, de azt állítom, hogy a rendszer fölbomlása-fölbomlasztása máshogy (is) történt, mint ahogy itt megszemlélhető. Az nem baj, hogy az egykori "demokratikus ellenzék" tagjai - pedig ezek a fotók biztosan nem a közlés szándékával készültek! - többször és több helyzetben is visszatérnek a lapokon, de talán Monorról, vagy Lakitelekről is be lehetett volna - mondjuk, a fölöttébb foghíjasra sikerült utolsó fejezetbe - egy fölvételt szuszakolni, s Illyés Gyula is sokkal jelentősebb alkotó és személyiség volt annál, semhogy őt csupán egy (az utóbbi időben föltűnően sokszor szerepeltetett) fotó idézze meg, Németh László, Darvas József, Lukács György és Bognár József társaságában, az MSZMP X. kongresszusáról, mint a "szocialista nemzeti egység" egyik kirakatfiguráját. E kép fölött meg azt látjuk (336.), hogy 1989 tavaszán az amerikai nagykövetség kertjében Csoóri Sándor és Csurka István derűsen koccintgat Horváth Istvánnal és Barabás Jánossal, noha azon a napon és ott másokat is lefényképezhettek a pártvezérekkel, vagy éppen Mark Palmer nagykövettel, amint a "hogyan tovább"-ról suskusolnak. A válogatási elv ezen mozzanataiban bizony annak sugalmazása búvik meg, hagy a szabadságot és a demokráciát csakis azok képviselték a Kádár-korszakban, akikhez a könyv szerkesztői ma is húznak (sőt, az egyikük szervezetileg is tartozik), míg a másik fél (a "népi-nemzeti") mindig is elvtelenül megalkuvó volt - hogy ennél rosszabbra már ne is gondoljunk. Kár ezekért a nem is történészi, hanem apróbb emberi (politikusi?) gyarlóságokért (más szerkesztőnek bizonnyal más elfogultsága lett volna), de hát mit tegyünk, ha csak a két jeles szerző volt annyira szorgalmas (és tudott annyi pénzt fölhajtani), hogy ezt a valóban nívós kiadványt összehozza. Köszönet érte, hiszen az újra megnyílni látszó égbolt alatt (csak el ne kiabáljam) gyarlóságainkból is illik most már okulnunk. (Tegnap és Ma Kulturális Alapítvány, Bp. 1997)