Másfél évtizeddel korábbi válogatott verseskönyve, a Próbaidő óta keletkezett költeményeiből merít pályasummázatot A vonakodó Cethal című kötetében Rába György.
     Az Új és válogatott versekből (1983-1997) az újakra helyezem a hangsúlyt az alábbiakban, de észrevételeimet az egész pálya tükrében igyekszem szemléltetni.
     Rába Györgyöt a náciuralom alóli felszabadulás körüli időben induló költőgeneráció legmarkánsabb tehetségei közt tartják számon mindazok, akik ismerik ezt a költőnemzedéket. Úgy emlegették együtt más "újholdasokkal", mint Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor és a prózaíró Mándy Iván egyenrangú pályatársát. Teljes joggal, mert korai versei közt már megkülönböztetett költőrangot adó darabokat találunk, olyanokat, mint például A tihanyi révben, amely Apollinaire és Csokonai ötvözésével teljesen újszerű jelenség a hazai líra történetében, hogy csak egyetlen példát emeljek ki a kínálkozó sokból. Az ismert irodalmi apálykorszak múltával valahogy mégis ritkábban emlegették, mint ahogy arra rászolgált, s ennek szerintem az az oka, hogy másoktól eltérően hiányzik költészetéből az a legendaképző elem, amely - mint ezernyi jel mutatja - hazánkban sajnálatos módon az egyik legfontosabb kívánalom ahhoz, hogy valakit jelentős költőként tartsanak számon életében vagy látványos - történelmi katasztrófákra rímelő - halála után.
     Arra, hogy Rába György költészete apollinaire-i vonzáskörben bontakozott ki, már többen felhívták a figyelmet - Kálnoky László például a költő hatvanadik születésnapja alkalmából jegyezte föl A tábornok bánata című korai verséről, hogy "Apollinaire is megnyalta volna a tíz ujját, ha ő írta volna ezt a verset - mondtuk tréfásan", tehát nemcsak ő, hanem más pályatársak közös véleménye fejeződik ki a csettintő elismerésben. Az idősebb mester (mármint Kálnoky) hozzáteszi, hogy Rába György a legjelentősebb költőink egyike, és ezt így kevesen mondták ki eddig, talán még senki más. Itt az ideje, hogy komolyan vegyük e szavakat, s a legendapótlás hiú iparkodását mellőzve a tényleges teljesítményre vessük tekinte- tünket.
     Rába - mint a modern európai irodalom egyik legavatottabb ismerője és el nem hanyagolható műfordítója - kontinentális méretekben tájékozódik szakmájában. Mégis kiemelt fontosságot kell tulajdonítanunk hazai mestereinek. Két, egymással látszólagos ellentétes, valójában egymást kiegészítő pólust jelölhetünk meg Babits és Kassák nevével. Babitstól a láthatártágító művelődést, a tudósi alaposságot, a minden részletre kiterjedő megmunkálást és a filozófiai alapozást örökölte, Kassáktól pedig a szerencsés véletlenek tiszteletét, az öntörvényűségbe, ha úgy tetszik, az ösztönökbe és a nem akaratlagosan működő éber álmokba vetett bizalmat. És mindkettőjük közös vonzáskörébe vonja etikai érzékenysége, magasra állított erkölcsi mércéje. Szimbolizmus és avantgárd közös nevezőjét hozta létre.
     Bizonyos hermetikusság sosem volt idegen tőle, és bizonyára ez is hozzájárul ahhoz, hogy mindmáig értékén alul kezelik. Pedig, ahogy ő száll vitába értékelőivel, "Nem versem rejtjeles / de én magam" - vagyis nem az olvasóival fenntartott kommuni- kációt kívánja szándékosan megnehezíteni, hanem az emberi személyiséget mutatja be a maga összetettségében, sokrétűségé- ben. Eszközeit ennek megfelelően válogatja meg, vagy hagyja őket működni a maguk törvényei szerint, hiszen a költészet csak részben tudatos, amennyiben - mint az övé - csakugyan költészet, a lélek önkifejeződése. A spontánság és az ösztönösség kultuszánál mi sem áll tőle távolabb, mégis engedi, hogy a vers többet tudjon róla, mint amennyit ő tud a versről. Ez eredendő jellemvonása; ahogy ő nyilatkozta egy alkalommal az interjúvolónak, aki verseinek nehezen feltörhető, csonthéjas jellegére rákérdezett, "reméli", hogy költeményeinek vannak titkai, tartalmaznak annyi belső réteget (nem rejtvényt, hanem rejteket), amely, fölkelti az olvasó kíváncsiságát, hiszen az átlátszó költészet unalmas, és a könnyen kimeríthető olvasmány kimerítő.
     Az utóbbi másfél évtized verseiben föltétlenül észre kell venni azt a változást, hogy miközben kezdettől fogva jellegzetes ízeit, hanghordozását, mondatfűzését s még sok stíluselemét megtartja, egyre nyitottabbá, közvetlenebbé válik. Növekvő igénnyel mutatja meg életrajzát, beszéli el történelmi, magán- emberi, művészi és lelki élményeit. Mindig tanúskodó költő volt; tanúskodó - és tamáskodó ama tekintetben, hogy csak a "nagy idők nagy tanúi" érdemelnek figyelmet. Egyrészt a "nagy ideákról" sokszor kiderül, hogy törpék országoltak fölöttük, a "nagy tanúkról" pedig ebből már nem nehéz következtetni a kül- és belméretekre.
     Közvetlensége nem is egy tekintetben kitapintható. Közvetlenebb lett a szó mindennapi értelmében: közlékenyebb, bizalmasabb, sokszor derűsebb. Sok humoreszk, kalandvers, itt-ott pajzán históriák versbe emelése jelzi ezt. A témánál nem kevésbé fontos a műfaj és a műforma: gyakoribbá lett költészeté- ben a dal és az epikus vers, ezen belül a prózavers. Régebben is vonzotta a lírai műnem legősibb műfaja, a dal. Volt már alkal- mam néhány kötetével kapcsolatban fejtegetni, hogy eredendő hajlamainak köszönhetjük bartókinak is mondható dalait, ha nem is abban az értelemben, ahogy ezt például Nagy Lászlóval össze- függésben emlegetik gyakorta. A bartóki dal önmagában is hasonlóképpen sokoldalú, sokrétegű, mint a költészet, amely példát, ihletet merít belőle. Rába mostani versei közt virágéneket is találunk Virágválasz címmel, melyet joggal tekinthetünk szerelmi költeménynek, de a "kinyílok a világ előtt" sornak van egy ars poeticaként felfogható üzenete is, nevezetesen az, hogy a lírikusnak igénye van a megmutatkozásra, a korábbiaknál nagyobb mérvű feltárulkozásra.
     Közvetlenebbé vált azzal is, hogy mesélő kedve is kibontakozóban: amit régebben szemérmességből, esetleg a konjunktúrahelyzettől idegenkedve elhallgatott, azt most már elmondja életéből, hiszen ő is abból meríti költészetét. A régebbi, közvetettebb önkifejezés áttételei nem rövidültek le, ám kiegyenesedtek. Belső dialógus cím alatt kérdés formájában mondja ki erről igényét: "kézhez az én tárgyul miért nem áll". Az én kifejezése most sem egyértelműen direkt: "próbálom hozzá ezt meg azt a háttért" - a körülállás, a díszlet, a berendezés változik az Élet című drámajátékban, de csak azért, hogy egyazon személyiség találja meg benne létterét. Az idézett két sorra következő harmadik megismétli és nyomatékosítja a már elhangzott kérdést: "kilétét miért nem vallja ki már". Minél jobban megérlelődik vágya a megmutatkozásra, minél inkább a személyiség magvát szeretné kibontani, annál erősebben érzi az ellenállást, az önazonossághordozó parány - gén vagy proton - megközelíthetetlenségét.
     A mikroszkopikus vizsgálat lehetőségeinek hátáraira érve fordít egyet a megismerés munkamódszerén, s az évek magasából tekintetét a megtett út egészére vetve, életsummázó verseket ír. Ilyen például a Történelem álruhában. Itt a szürrealisztikus képzettársítások láncolatából az derül ki, hogy az egyéni élet és az emberiségléptékű történelmi mozgás szinkronban működik. Miközben a technika nagy találmányait kipróbálják és a világszenzáció felröppen, az egyes ember esetleg éppen műtőágyon elkábítva éli át a hasfeltárás gyönyöreit; és az emberiség csupa-csupa ilyen esendő egyes emberből áll. Rába verse - megbecsült mesterével, Szabó Lőrinccel szólva - "harc az ünnepért", de úgy, ahogy (Kosztolányival együtt) a példamutató elődé: alapjában véve az élet hétköznapi dolgait kívánja fölemelni az ünnepi magasba. "A költő csak néhány verssor erejéig állíthatja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe." E lényegi igazság nem vezet félre minket a részletekre vonatkozóan: elismerjük, hogy elmaradnak "a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevők" is, hogy "a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa", ahogy egyik kötetében mondja bevezetőül. Ám a versek a köznapok sűrűjéből veszik anyaguk java részét, és egyre több teret kapnak a "társalgó" elemek is, éppen az említett közvetlenség velejárójaként.
     Ebbe a verstípusba tartozik a Lírai fényképalbumban lapozgatva is. Önironikus visszatekintés ez a fiatalkori hívságokra, arra, hogy az ember mi mindent komolyan vett egykor, ami később nevetségessé törpült a szemében. A régi filozófus, Hegel szavával "a természet csele" működteti ösztöneinket, hogy tudatunkat is a maga csaliösvényeire terelje. A természetnek ezek a félrevezető fondorlatai mégis magával az élettel egyértelműek, törvényei alól nem térhetünk ki. Tudatunkkal is őket követjük: "ma már a lázat áriává fokozó gesztusban / a hús működésének csele érdekelne / a szerenádban az ármányos szerelem csapdája / nagyító alá vonnám a tóparti délutánt / és főként élvezőjének önáltató káprázatát / s tudásom bonckésével föltárni vágyom" - íme a fausti ember, anélkül, hogy a középkori alkimistát idézné: ez bizony az az "örök ember", akiről a goethei mű szól.
     Életösszegezés az RGY bizalmas káderlapja is, ez a sok öniróniával fűszerezett önarckép az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből, mely egy kicsit az emlékiratíró Kálnokyra emlékeztet formaelvében. Hasonló rugóra jár - noha játékos-allegorikus változatban - az Önarckép mókus koromból, melyet talán nem jogtalan a fabulák utódának nevezni. A ragadozó sötétségtől - és mindattól, amit ez jelképez - irtózó költő áttételes vallomása a mű, melynek konkrét anyagából felfénylik az általános érvényű költészettani gondolat: "nap nap után a természet tervrajzát másolom". Emlékirat a Jó tündéreim és az Akik másszor voltak is; az előbbi a szülőket és az életben segítő társnőket idézi fel, az utóbbi a meghalt író-költőbarátokat; ezúttal Rónay Györgyre, Kálnoky Lászlóra és Mándy Ivánra vélek ráismerni ("Gyurka" Végh György vagy más is lehetne, de a fennsík-hasonlat Rónay szavajárása volt, emlékezetem szerint pl. Szabó Lőrinc költészetére alkalmazta a szóképet).
     Az összefoglaló életrajzi versek sorozatához tartoznak a szebbik nemről szóló visszaemlékezések is, melyek Rába költészetének sikerdarabjai is méltán lehetnek, ha megint lesz a versnek és általában az irodalomnak közönsége. A Fejlődés- regény már a címével jelzi a költői formálás koncepcióját, s szóhoz engedi jutni a nosztalgikus érzelmet, ami régebben ilyen közvetlenül nem volt jellemző Rába Györgyre: "elmaradoznak mellőlem azok az édes hazugok". A nagyképűségre hajlamos esztétáknak ki kell bírniuk az ilyen emberi botlásokat, helyeseb- ben mondva, le kellene szokniuk arról, hogy az érzelmi kiüresedés folyamatát az irodalmi fejlődéssel azonosítva már szinte elvárják a költőktől.
     Rába pontosan tudja, micsoda árat kell fizetni azért, hogy a huszadik századi költészet legnagyobb veszteségét, a líra lényegéhez tartozó személyességet visszahozza a versbe. Leleplezi az érzelmesség gyanúsan túlbuzgó ellenzőit, s kimutatja, hogy "gyűlölni könnyebb", azaz torz indulatok töltik be a hiányt, amennyiben érzelmeinkről szándékosan lemondunk. A Két bűvész című szerelmi költeményben benne lappang Nietzschének az a bon mot-ja, hogy a szerelem egy férfi és egy nő kölcsönös félreértésén alapul. (A gondolat egy Karinthy-humoreszk változatában is közismert.) Két különböző varázslatot élnek át a szerelmesek: a hölgy figyelmét egy férfi kelti föl, a férfiét pedig egy hölgy, és ez már eleve sarkalatos különbség; de épp ezen az eltérésen nyugszik (viharzik) a bűvölet viszonossága. A különneműek egymásban tükröződéséről nem felejtkezhetünk meg. Hasonló népszerűségre tarthat számot az Óda a női akthoz, mely visszahelyezi jogaiba azt, ami a romantika száműzésével óhatatlanul háttérbe szorult a magas költészetben: a másik nem iránti hódolatot. "...kincsünkül kaptunk egy világot" - mondja ki már-már a reneszánsz költőelődök életörömét élesztve föl, de idézhetek belőle még plasztikusabb részletet is: "s a hánykolódó hogyha párja / fülébe nyaktövébe kóstol / rázkódó földön az elásott / mesehang búg föl nimfa-húsból" - az elásott mesehang nemcsak régi élményekre utal, hanem az élményeket kriptába küldő költészettanokra is. Rába költészete magasra becsüli az élettényeket, mindazt, amit ő maga is sokáig csak kerülőkkel közelített meg, bár soha el nem utasított modern költőként. Az élet végességének tudata kívánja meg tőle döntését, hogy olyan személyes és az önirónián is átforrósodó, meghatott hangot üssön meg, mint ezekben a versekben - a Lennél csak lábnyomom, A kegyelet lányai és az Évtizedek étlapja címűben is, hogy ki ne felejtsem őket ebből a "férfihangra" írt költészetből (egyik legjellemzőbb kötetcíme a Férfihangra).
     Szó sincs arról, hogy tehát hiábavalóan kövezte ki egy jelentős életmű kőkockáival a kerülő utakat. Megőrizte hangjának azt a sajátos érdességét, amely fölismerhetővé teszi verseit. Sosem adja át magát tartósan a bel canto önfeledt, édes örömének, de egy-egy ünnepi percben ezt is megengedi magának. Érdemes megfigyelni egy igen finoman megmunkált versét, Az obsitost, mennyi választékosság megfér a kemény, szinte rekedtes hangzással. Már a mondatszerkezet is diszharmóniát éreztet: "Ha buzog nyerni valamit / egy obsitos már csak veszít". A folytatás alliterációi pedig végképp nem az ősidőktől bevált gördülékenységet és a szép hangzást szolgálják, hanem a disszonanciát fokozzák: "ha regét gerjeszt régi rangja / s telefonon hívják kalandra / rajongójával ülve szemben / ajka rovátkáira döbben" - ez szép, de nem úgy, mint egy Ronsard-szonett vagy mint egy Raffaello-kép, hanem úgy szép, mint Kassák számozott költeményei vagy Vajda Lajos festményei. Muszáj a folytatásból a groteszk képet is idéznem: "tájak igézete hiába / vágyait a vonat kirázza" - és hogy az iménti képzőművészeti hasonlatok is elfogadhatók legyenek: "nem vonzzák műemlék csodák / szúrás kergeti görcs tovább" - és milyen ínyenc-mód aszús, csípős és a következő kép is: "dérvert gyümölcs fanyar íze / nem édesít egy rostja se"; csapjon a saját homlokára, aki ezt kifelejti egy antológiából.
     Még két verset nem hagyhatok említetlen az újakból. Egyik a Lovasom holtomiglan, mely a jelképes önéletrajzok sorát gazdagítja: egy "szántás arcú öreget" cipel ifjúkora óta a nyakában, s most, amikor (a Történik derengéskor című verssel szólva) "látja jelet véstek már küszöbére", és a víztükörbe pillantva azt is látja, hogy az ő arca immár "gyűröttebb, szakadékosabb" az öregemberénél. Az arc árkai, szakadékai persze nem szó szerint értendők: az élettapasztalás és a megszenvedettség súlyát jelképezik. A tudásról van szó, mely ifjan még inkább stúdium volt, mostanra azonban már leülepedett ismeret.
     A másik a címadó vers, A vonakodó Cethal. A költőnek már volt alkalma kifejtenie, hogy a bibliai Jónás könyvére és Rába legfőbb mestere, Babits hasonló című és tárgyú elbeszélő költeményére épül a vers: sok szó esett már Jónásról, az Úrról és a bűnös városról, Ninivéről, de a nagy halról vagy cetről, mely a prófétát lenyelte, még alig beszéltek, pedig a legkínosabb terhet neki kellett viselnie a groteszk történetben: ahogy a versbeli cethal "mondja", keserves dolog úszkálnia egy rugdalódzó prófétával a hurutos gyomrában, és egyáltalán, szőröstül-bőröstül lenyelni mindazt, amit az egész "rühellt" prófétaság jelent (Babitscsal mondva). Ám ez csak az első - bár kétségtelenül a legfontosabb - érintése a bibliai történetnek. Ha fellapozzuk a Károli-féle Ószövetséget, a teremtmények ama körét keresve, amelybe a halak tartoznak, azt látjuk, hogy Mózes Teremtés-könyve (amelyben az Úr a tengeri állatokat is létre hívja) a 104. zsoltárhoz utalja a Biblia forgatóját. Itt olvashatjuk a 25. és a 26. versben: "Ez a nagy és széles tenger! Itt vannak benne a megszámlálhatatlan csúszók; apró állatok nagyokkal együtt. Amott gályák járnak s czethal, a melyet azért formáltál, hogy játszadozzék benne." A zsoltárköltő (ezúttal nem Dávid, hanem egy ismeretlen nevű lángelme) - szándékos pleonaz- mussal mondva - képes elgyönyörködni a létezők puszta létezésében. A "czethal" olyan ősszimbólum, amelyre Rába méltán rábízhatta magát: az emberi fontoskodás nem felejtkezhet meg róla. A Jónás-történet eredendő groteszkségét nem is fokozza ezzel, ellenkezőleg, a zsoltárköltő szellemében inkább kiegyenesíti, és a mózesi teremtéstörténethez mintegy visszaigazítja. A cethal arra való, hogy játszadozzék - éljen, mint hal a vízben.
     Szimbolizmust joggal emlegethetünk Rábával kapcsolatban, Ady "nagy Cethalhoz" című remekére való utalás nélkül is (amelyben a Cethal "Istenünket" magát jelképezi). Jelképeit nem könnyű fölfejteni olykor. Pedig ő is elmondhatná Adyval teljes joggal: "Akarom: tisztán lássatok". Ideje már tisztán látni Rába György nagyra nőtt költészetét. Értelmezni az olyan nehezen megmagyarázható, remekműgyanús verseit, mint például az Elvarázsolt lovak, melyről csak annyit mondhatok dadogva, hogy benne talán a türelmetlenektől, a gyors sikerre törekvőktől különbözteti meg magát, a "...földbe dalolt / ideges lovak"-tól, amelyek a sárba ragadtak, s immár "egy helyben horkannak nyihognak / riadoznak elérhetetlen / messzeségbe". Valószínűleg nem Xantoszról, Balioszról, Zeusz halhatatlan lovairól van szó, melyek túlélték a leghíresebb hajtóikat, Patrokloszt, Akhilleuszt is. Egy hagyományos költészetideál, a jelképpé vált szárnyas Pegászosz pillanatnyi vergődését gyanítom ebben, nem a halálát. Most éppen az őt kívülről-belülről szemlélő költő felejthetetlen művében örökül meg, mint Delacroix lova a viharban. (Nagyvilág könyvek, Bp. 1998)