Versolvasóként gyakorta eltűnődöm: mi lehet az oka, hogy noha napjainkban verseskötetek özöne árasztja el a könyvpiacot, a legtöbb versgyűjteményt már első lapozás után félretesszük, s azonnal elfelejtjük, nem hagynak különösen nyomot bennünk. S lassan már fehér hollónak számít köztük, amely revelációszerűen képes mozgósítani gondolat- és érzésvilágunkat, s első fellapozásuk után is folyamatosan foglalkoztatni tudja képzeletünket, s a teljesség élményével ajándékoz meg. Az igazán jó verseskötet nem hagy nyugton, folytonosan kényszerít rá, hogy újra meg újra elővegyük, s időközben számunkra különösen kedvessé váló darabjaihoz vissza-visszatérünk, magunkévá élve mindazt, ami a költőt foglalkoztatja. Egyszóval: meg tud szólítani bennünket.
     Ilyen revelációszerű élményt kínál az igényes versolvasónak a József Attila-díjas Pintér Lajos hetedik könyve, a Lépcsők az Istenhegyen. Pintér a Kormos-egyetem egyik legtehetségesebb "növendékeként" kezdte költői pályáját annak idején, s mesterétől - ha egyáltalán lehetséges ilyesmi - a legfőbb titkot leste el: a mesterség alapos elsajátításán túl, a hagyományok megújításával miként lehet szuverén, önálló költői világot teremteni, utánozhatatlanul egyéni hangon szólni, kikerülve bölcsen az epigonizmus csapdáit. Pintér sohasem a felkapott divatokhoz igazodik, noha ő is kötelezőnek érzi magára nézve a rimbaud-i "modernnek kell lenni mindenestül" útmutatását, ám a modernségen - sok pályatársától eltérően - nem a modern költői eszköztár külsőleges alkalmazását érti csupán, noha ezekkel is tisztában van. Tudatában van azonban annak is, amit épp Kormos István tanácsolt gyakran a fiatal költőknek: hogy csak akkor lehetnek a legkorszerűbbek egyúttal, ha teljességében ismerik a hét évszázados magyar költészet értékeit, minden verset, amit magyarul írtak valaha. Mert Kormos szerint csak a hagyományokra építve gyarapítható korszerű értékekkel költészetünk színképe. Persze, mindez nem zárja ki az avantgárd irányzatok eredményeinek felhasználását, a különböző modern költészettechnikák, versépítő módszerek alkalmazását.
     Pintér Lajos értékőrző és értékgyarapító költő egyszerre, eddigi költészetének legjellemzőbb, szembetűnő sajátsága ez. Lírájának diszharmonikus mozzanatai végső soron a keményen kiküzdött harmónia, a szerves megépítettség ránk ható élményét sosem törik meg. Költészete korunk emberi közérzetének lenyomatát rögzíti, tépettségünket, szorongásainkat, de nem csak ezt: van érvényes szava a derűre, az öröm szárnyaló pillanatainak megörökítésére, s mindezzel a remény, az emberi humánum, a bizalom szavait sugallja olvasójának; s ne féljünk kimondani: a kötet hátterében felsejlő szelíd arcú költő, Radnóti ösztönzéseként, a némelyek által már korszerűtlennek vélt bukolikus idill hangulatait is, ezt a költészetben Vergiliustól kezdve, kétezer év óta minduntalan visszatérő életérzést, korunk nyomasztó élményeinek ellenpontozásaképpen (Szépen élni, Görög strófák). S erre ma talán mindennél inkább szükségünk van. A napjainkban többnyire a privát szférába húzódó költői pepecselgetések, köldöknéző önélveboncolások divatja idején igazi közösségi líra ez: a szűkebb családot: a magyarságot s vele összhangban az emberiséget egyaránt megtartani akaró, ezek létéért aggódó költő hangja vörös fonálként húzódik át a kötet darabjain: Pintér Lajos úgy magyar költő, hogy európai igényességgel néz szét a világban, közvetlen közelről érzékelve különösen a középkelet-európai régió helyzetét, a térséget foglalkoztató közös életkérdéseket.
     A kötet élén álló bevezető költemény (Radnóti ólomarca előtt) invokációszerűen szólítja meg a tragikus sorsú mártírköltőt, tőle vár biztatást, ihletet az íráshoz: "szólj rám, én is fölkelek; de biztass legalább: minket várnak, / s nem vethet senki gáncsot a szökő tisztaságnak". Pintér szorongásainak, nyomasztó közérzetének e megfogalmazása mintegy aktualizált változata az emberi lét végső fenyegetettségét érző Radnóti Istenhegyi kert című versének, melyben a költő papírra vetette a saját végzetét megsejtő sorokat: "S fiatal férfi te! rád milyen halál vár? / bogárnyi zajjal száll golyó feléd, / vagy hangos bomba túr a földbe és / megtépett hússal hullsz majd szerteszét?"
     E baljós hangulatú Radnóti-költemény a kiindulópontja Pintér új könyvének, ez adja mintegy az indítólökést ahhoz, hogy a költő Didergő ünnep című kötetéből már ismert pár darab mellé újabbak sorakozzanak, s végül egész könyvvé szerveződjenek ebben a művében. A kötet egyes darabjai ritka egységes kompozícióba illeszkednek, s a változatos témák periodikusan hol felelgetnek egymásnak, hol ellenpontozzák egymást. S végigvonul a könyvön egy jól hallható, mégis diszkrét zeneiség, sosem tolakodóan, de mindig funkcionális szerepet kapva a mondandó kibontásában. A versek gazdag, változatos ritmikája nagyon is kötött, noha első pillantásra szabad verseket olvasunk. Ökonomikusan elhelyezett, választékos rímek pántjai fogják össze a változó hosszúságú, látszólag szabadon áramló sorokat, de időnként teljesen kötött formájú, hagyományos tagolású verssel is találkozunk. (Kettős tükör: szállsz is, zuhansz is)
     A több esztétánk által korszerűtlennek vélt költői kép, a metafora visszakapja megillető jogát Pintér lírájában, bizonyítékaképp annak, hogy a nyelvi lehetőségek e téren még korántsem merültek ki teljesen, s az elődök: Kormos, Nagy László és mások nyelvi forradalma után is gyarapítható még a költői eszköztár az utódok által. Íme, pár jellemző sor Pintér költői képalkotását illusztrálandó: "Bezárt ajtó a világ. Lelakatolva / a csillagos ég is: a Tejút / csillogó vaslánc, vaspánt." (Hegyi ének)
     Vagy efféle képeire gondolok, ugyanebben a versben: "Repülő gépek, sugárzó szitakötők / vagy szárnyanőtt, mérgezett kések / szállnak a fejem fölött az égen." Pontosság, érzékletesség a részletekben, szinte szobrászi plaszticitás a szóválasztásban, visszafogottság, tömör lefaragottság a versszerkezetben, s kivételes hangulatteremtő készség, melynek eredményeképp a költő látomásai éles, sugárzófényű vizuális képként rögzülnek bennünk. Mi e versek titka, miben rejlik erőteljes hatásuk? Úgy vélem: mondandó és forma szerves összhangjában. Sehol egy laza tölteléksor, egy fölösleges jelző, minden költői eszköz a mondandó minél érzékletesebb kibontását szolgálja. Annak tanúságaképpen, hogy a mesterei elhúnyta utáni időközben Pintér Lajos maga is mesterré érett. S aligha túlzunk, ha azt állítjuk, hogy e kötetével - noha pályája nyitott még - a költő eddigi pályafutásának csúcsára érkezett.
     Nemes Nagy Ágnes írja valahol, hogy az igazán jó vers szerencséje, hogy teljesen sohasem érthetik meg, minden olvasásra képes újat mondani, fénytörése mindig más és más. Pintér versei noha első olvasásra is közérthetőek, az értelmi-érzelmi megközelítés számára mégis kimeríthetetlenek, új meg új meglepetéssel szolgálnak, mindahányszor olvassuk őket; áttetsző egyszerűségük - akár Goethe Wanderers Nachtlied-jéé - csupa elemezhetetlen rejtély.

Elapadtak-e napjainkra a közösségi ihletek mai költészetünkben? Görömbei András írja a Hitel egyik számában Kiss Ferenc írásai Nagy Lászlóról című kritikájában: "Nagy László művészete arra is perdöntő érv számára, hogy ne fogadja el a közösségi ihletek elapadásáról szóló elméleteket."
     A fenti kérdésre bizonnyal meggyőző választ kap az érdeklődő olvasó akkor is, ha alaposabban elmélyed a Nagy László-i örökség nyomvonalán haladó költőink sorjázó új köteteiben, mind érettebb, mindinkább kiteljesedő, rangos teljesítményeiket sorra véve. Az ő költészetének jóslatos mondandói ma talán aktuálisabbak számunkra, mint valaha. A költői stafétabotot tőle átvevő, s ezzel az örökség terhét átvállaló, s egyúttal szellemiségét ébrentartó Csoóri Sándor mellé olyan költők sorakoztak fel hiteles súlyú műveikkel, mint Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél, Buda Ferenc, Utassy József - s még hosszan folytathatnánk a sort -, akiknek művei igazságérvényét erőteljes szellemi karakter aranyfedezete hitelesíti, eleven cáfolataként a fentebb említett, a közösségi ihletek létezését kétségbevonó vélekedéseknek.
     Ebbe a sorba illeszkedik kiforrott, érett költészetével Pintér Lajos is. Új kötete, az Ezredfordulóponton szemléletesen illusztrálja, amit a valódi értékekre fogékony olvasó lépten-nyomon tapasztalhat említett költőink lapozgatása közben: hogy költészetünk legjobbjai egyfajta letisztultság, klasszicizálódás felé tartanak alkotásaikkal, s éppen a közösségi ihletek tiszta forrásaiból merítő költőink műveiből kaphat biztatást, vigaszt, erőt és hitet a hétköznapok ezerféle szorongatottságában, fenyegetettségében élő ember, ha egyáltalán marad ideje, kedve versolvasásra is a napi robot őrlő malmában.
     Pintér Lajos költészetét három nagyfényű csillag sugárkévéi ragyogják be: Radnótié, Nagy Lászlóé és Kormos Istváné. Verse nyílt, tisztán artikulált emberi beszéd. Szervesen megépített, klasszikusan tagolt, áttekinthető verskompozíciókat alkot, a ritmusformálásban szerkesztésben tetten érhető műgonddal, tudatossággal, akár nagy elődei, akiktől a nyelvi tündérkedés varázslatát, s e varázslatot előidéző műhelyfogások titkait elleste, magáévá hasonlította. Erőteljes, újszerű költői képei, váratlan merészségű metaforái, diszkrét, mégis változatosan gazdag rímelése ízig-vérig modern költőre vallanak, aki azonban tudja, hogy költészetünk hagyományainak beható ismerete, megszüntetve-megőrző átvállalása, újraértelmezése nélkül modern, a korhoz szóló költészetet művelni nem lehetséges.
     Pintér szerencsésen megválasztott mestereinek példája, morális tartása ösztönzi mind magasabb költői teljesítményekre. Hozzájuk igazodva ő is a nemzet és az emberiség szorongató sorskérdéseivel szembesíti olvasóját, az emberhez és magyarhoz méltó életért perel verseiben. Vagyis életpárti, mindannyiunkhoz szóló Pintér Lajos költészete. Századok magyar költészetének nyelvi ízeit, telt zengését érezzük versei olvasása közben, régi névtelen és neves elődök hangja, stílusfordulatai, képi motívumai visszhangoznak soraiban, s nem ritkán népköltészetünk dallamvilága csendül fel bennük szerteindázó hangzataival.
     S ma, az antilíra, a jellegtelenné szürkített "szövegek", vagy éppen a személytelen líra kultiválása idején, Pintér mer forrón személyes, nyelvében hajlékony, színes és ízes lenni. S horribile dictu: szép verset ír, a szó legjobb értelmében, mintegy magáénak vallva Keats aforisztikus sorának időtlen érvényességét: "A Szép: igaz s az Igaz: szép!" Sorait soká ízlelgethetjük, mint a nemes óbort, legtöbb darabja azonnal megragad emlékezetünkben, mint valami ritka szépségű, először hallott népdal. Verseinek hangulatteremtő ereje finom zeneiséggel (pl. az arányosan tagolt versmondatok elejére, közepére észrevétlenül, rejtetten elhelyezett belső rímekkel) párosulva keltenek erős érzelmi hullámzást az olvasóban.
     S ami nagyon kevés mai költőnkről mondható el: Pintér költői világának kiterjedt, változatos flórája, faunája van, sorai mögött az élő természet eleven lélegzését halljuk, melynek egyetemes fenyegetettségéről könyve olyan kiváló darabjaiban szól, mint a Zöld úton, Zöld ország címűek. (Közeli rokona ebben a kitűnő Szepesi Attilának.) Évszakok színei, hangulatai, a természettel harmóniában együtt élni kívánó ember önfeledt gyönyörködése a létezés szépségeiben - mind-mind hangot kapnak e kötetben, noha az országos gondok fellegei láttán a költő láthatára gyakran elborul, s a szorongás, jövőféltés diszharmonikus felhangokkal szövi át legtöbbször a vers zenéjét. Tisztában van a költő azzal is, hogy nem a divatos receptek előírásai szerint ír verset: "jönnek, mennek a divatok / s te nem vagy divatos, / csak hű, csak korszerű[...] / S ez szolgától: kevés. / Föléd lépnek: kézben a kés."
     Pintér versei felbonthatatlanul egységes szerkezetűek, a részletek kiemelése közben éppen a lényeg sikkadna el belőlük. Éppen ezért egészében idézem itt egyik megragadóan szép költeményét, melyben - cseppben a tenger - jól érzékelhetőek a legigényesebben megformált Pintér-versek fő karaktervonásai: a nyelv plaszticitása, telt zeneisége, a versszerkezet arányos tagoltsága; s mindezek összhangja révén adja korunk pontos látleletét:
 

E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
Olyan verset kell írni, kedvesem,
melyben aratás van, vetés és szüret.
Nem ami van: e babér-aratás,
e csel, és gáncsvetés és sok-sok feszület.
E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
Emlékszel, csendes volt a szerelem,
csendes, mint Európa, s mint alkonyati ég,
nem volt kezünkben se karó, se kés.
Átdübörögtek szívünkön a tankok,
átdübörögtek rendőr autók,
tél volt, országos sőt birodalmi tél:
de kiteleltünk egymás tekintetén.
Háromdecis pezsgőspohárból ittál parazsat,
te telhetetlen, te drága földi lény.
E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
Mint régi versben az ah, az oh, a sóhaj,
végigdübörög most versemen a kín,
mint régi versben futnak a csikók,
mint régi versben megcsillan a fény,
és üvöltöm, és verem a falat:
most kié vagy? kié vagy! kié,
te asszony, te kedves égi lény?
E háborúban, békés borzalomban
most kié vagy te, emberi remény?

Ki kell még emelnem - noha a kötet szinte valamennyi versét felsorolhatnám, igénytelenebb verset egyet sem találtam köztük - hely híján legalább a számomra legemlékezetesebbeket, a fentebb idézetthez azonos kvalitásúnak érzetteket. Ilyenek a Törött tükör, Felhő utcai madáretető, Görög strófák, Szüret az Istenhegyen, Áttüntetések, Álom, Gyöngysor és sebhely, Gesztenye-árnykép, A világ alapfokán, A rész és egész szerelme, Ha még egyszer születnél a földre címűek.
     Ezeknek a helye, úgy vélem, ott lehetne bármely, újabb líránk legjavából szemelgető antológiában. S végül megemlítem még az évszázados magyar költősorsot megidéző, látomáserejű költeményt, melynél felkavaróbbat keveset olvastam mostanában. Címe: Csokonai utolsó éjszakája. Ha csöndesen ideírom: remekmű - nyugodt szívvel várom, hogy megcáfoljon esztétikai-poétikai érvekkel valaki esztétáink közül.

Akárcsak előző, talán legjelentősebb kötete, az Ezredforduló- ponton, a nemrégiben megjelent Rajzok a tél falára című versgyűjteménye ismét meggyőző erővel tanúsítja, hogy Pintér Lajos, pályájának delelőjére érve is a világ és a kor legfontosabb történéseire, jelenségeire nyitottan, folyamatosan tágítja költői univerzumának határait, mind kiforrottabb, mind végletesebb tömörséggel megmunkált költeményekkel lepve meg olvasóit, miközben mint Fodor András említi a könyv fülszövegében - "mindmáig hűséges maradt Tisza-parti szülőföldjéhez, iskoláihoz (különösképpen az Eötvös Collegiumhoz), eligazító mestereihez (mindenekelőtt Kormos Istvánhoz)". Ám hadd tegyük hozzá ehhez, hogy Pintérre hasonlóképp hatott Radnóti modern klasszicizmusa és Nagy László nyelvi-ritmikai tündérkedése is.
     Pintér verseit, akár hegyek gyomrát a rejtetten húzódó ércerek, át- meg áthálózzák hét évszázad magyar költészetének eleven emléknyomai, nagy klasszikusaink inspirációinak a költőben való továbbélését jelző allúziók. A gazdag örökség mindenestől való vállalása, a hagyomány őrzése továbbra is jól összefér költeményeiben a modern költői törekvések iránti nyitottsággal, érdeklődéssel. Archaikus hangulatok, ízek, színek épülnek be a mai kor sugallta technikai-civilizációs nyelvi elemek közé, mintegy a drámai feszültségkeltés hatóerejét növelve, megsokszorozva ezzel. A színes, hajlékony költői nyelvezet, az egymástól távoli asszociációk hatásos metaforákban való egybesűrítése hallatlan dinamikát kölcsönöz sorainak. Olykor alig észrevehető rímei, melyek hol a sorok elején, hol sorközéptájon bújtatva, diszkréten rejtőznek, erőteljes zeneiséggel teljesítik ki a látszólag spontánul áradó, ám valójában nagyon is mívesen megmunkált ritmikájú, eredeti költői trópushasználattal meghökkentő opuszok szuggesztív hatását az olvasóra. S noha versszövegei szinte élőbeszédszerű közvetlenséggel szólítanak meg bennünket, Pintér szerencsésen elkerüli az újabb költői divatok szélsőségeit, erőltetett modorosságait.
     Könyve Claire-Fontaine-ciklusa egy, a korunkat mélyen megélő, határozott erkölcsi tartású, a szűkebb és tágabb közösség: a magyarság és Európa sorsáról, jövőjéről felelősen gondolkodó költő arcélét rajzolja ki előttünk. Olyan költőét, aki minden kételye és borúlátása ellenében végül is a bizalom és a reménység szavaival üzen a mai és jövendő olvasógenerációknak.
     Mint verseinek régi olvasója, bevallom: szeretem Pintér Lajos költészetét, s épp azért, mert magas igénnyel megformáltnak tartom, s vallom, hogy ez a poézis a legkényesebb esztétikai szempontok felől közelítve is, a korhoz szóló, korszerű költészet. Legemlékezetesebb verseinek felkavaró hatása, energiája fölér számomra mindmáig egy-egy érzelmi-gondolati csillagrobbanással. S adhat-e többet költő olvasójának ennél?