|
FEKETE
J. JÓZSEF
Félúton a halál
felé
Kontra Ferenc elbeszéléseiről
1
Másfél évtized alatt tíz kötete jelent
meg Kontra Ferencnek, két verseskönyv1, egy meseregény2,
egy regény3, hat novelláskötet4. A könyvek formai
és tartalmi eltéréseik ellenére - most, a tizedik után bátran leszögezhetjük
-, folyton egy azon téma köré csoportosuló szövegeket vonultatnak fel,
amelyek összefüggéseit legutóbbi elbeszélésgyűjteményében, a Gyilkosság
a joghurt miattban találó alcímmel emelte ki: a bűn mint próza.
Kontra Ferenc
a sikeres írók pályáján indult, berobbant az irodalomba. Első verseskötetét
a kritika még nem tette igazi helyére, de csak azért, mert ez a kispéldányú
kiadványok sorsa. A következőt azonban már autentikus értékei miatt megbecsülés
övezte, majd a szerző, kezdő prózaíróként sorra nyerte a pályadíjakat (s
azóta is hullanak ölébe a pályázatok babérjai). Költeményei és elbeszélései
addig ismeretlen minőséget jelentettek a vajdasági irodalomban; a fiatal
költő nem követte az utánérzésként jelentkező, posztavantgárdot, sem a
már hagyományossá lett költészeti, illetve prózaírói irányzatokat. Költészete
a rockszövegek és a lírai tájversek között villódzott, prózája pedig a
ballada, a népmese és a korszerű esszépróza, a lírai monológ között kereste
és találta meg formáját, amelynek a sajátságos ritmusa adja meg azt a varázst,
amit másutt, ilyen formában nem találhatunk meg olvasmányainkban. Ez a
prózavilág - a Drávaszögi keresztek című regényében a leghangsúlyosabban
- a regionalizmus legnemesebb hagyományai értelmében a tájhoz és a benne
adott emberekhez kapcsolódik. Hatalmas ismeretanyagot dolgoz fel benne
Kontra Ferenc, olyan időből is merítvén, amelyet koránál fogva nem élhetett
meg, ám ábrázolása hitelesebb, mint a szemtanúé - ez a fikció fölénye.
Kontra minden
kötetét nagy figyelemmel szerkesztette. A Nagy a sátán birodalma
című novelláskötetben például a kötetkezdő Csáth a boncolóasztalon
az 1986-os Majtényi Mihály novellapályázat első díjas munkája; a befejező
szöveg pedig, az Egy távoli fényes pont két évvel korábban harmadik
díjat nyert ugyanezen a pályázaton. A két szöveg közti kapcsolat azonban
nem csak ebben áll, hanem az a lényeges, hogy általuk vázolódik fel a kötet
íve az elmúlás és az elmúlás, a halál és a halál között.
Az ív alatt pedig ott virágzik az élet, a rengeteg élet! Azt sem hagyhatjuk
említés nélkül, hogy az elbeszélések a történeteken, illetve a szereplőkön
keresztül jószerével egymáshoz kapcsolódnak és így laza fűzért alkotnak.
Ám már nem balladait, mint a regényben, hanem inkább meseit.
Az elbeszéléskötet
is sorsok jegyzéke lesz, akár a regény, sőt, a földolgozott drávaszögi
sorsok kivétel nélkül tragikusak, ám a novellák a regénynél higgadtabb,
kevésbé rapszodikus ritmust követnek. Gyakori formaként jelentkezik a kötetben
a (bőbeszédű) élőszó ritmusát idéző monológ: így csak azok mesélhettek;
akik a baranyai szőlősök aljából a Dunára függesztett tekintettel adták
elő mondókájukat.
Kontra prózaírásának
másik jellemzője, hogy hatalmas ismeretanyagot sűrít egy-egy szövegébe;
egy egész sor olyan történetet ad elő, amiből külön elbeszéléseket kerekíthetne.
A történetek, mint maga az emberi lét eleve, tragikusak, a hősök "gyertyaéletüket"
élik, és mindig valahol félúton vannak a halál felé. Ebben a kötetben a
novellák ritmusa mellett még a szövegekre jellemző lírizálás is a népmesékre
utal; a szövegekben nem maga a történet a megkapó, hanem az előadásmód
finom szálú hálója, amely ugyanúgy elszakadna az érintéstől, mint a
mese fonala, ha a hallgatóságból valaki közbeszólna. Úgyszintén a népköltészetre
utal Kontra Ferenc novellaírásának az a jellegzetessége is, hogy ő nem
befelé halad a történetben, a mag, illetve a szereplő felé, hanem fordítva,
egy-egy történet vagy szereplő köré újabbnál újabb koncentrikus mesét von;
és ezzel kapcsol egymáshoz személyt és eseményt.
2
Az irodalomtól mindig is múltunk és
jelenünk ábrázolását kértük számon, természetesen nem a váteszi megnyilatkozásokat,
hanem inkább a múlt vállalásának gerinces bátorságát és a kisebbségi lét
peremre szorultságának felmutatását. Az utóbbi években Németh István és
Burány Nándor műveiben értékelte a kritika a vajdasági magyarság "elkésett
balladájának" megfogalmazásait. Legszókimondóbb azonban mégis Kontra Ferenc,
aki prózájában dokumentáris erővel és egyben lírai expresszivitással jeleníti
meg történelmünk sötét korszakait.
A baj és a
bűn, az emberöltőkön át ismétlődő csapások fűzére regényében, az 1988-ban
megjelent Drávaszögi keresztekben még jószerével a néprajz szociográfiai
dokumentaritásával ragadta meg szülőföldjének partszakadásait, mielőtt
még végleg eltűntek volna a vízbe vesző löszhát emlékei. Keresztek jelzik
ezen a vidéken a volt életet, tragédiákat sorjáznak a hegybe vájt gádorok,
a lerombolt templomok, az eke után a földből kiforduló csontok. És az életre
emlékeztetnek holdas éjszakákon Sztárai Mihály ébenfa hegedűjének a laskói
lösz felett sejlő, elnyúló hangjai, a templom előtt álló Zsolnay-szobor
felirata: Ősök jussán.
Az Ősök
jussán novelláskötetben ott folytatja az elbeszélést, ahol a Nagy
a sátán birodalmában félbeszakította, 1944-nél, azoknál az eseményeknél,
amelyikről korábban se írónak, se emlékezőnek nem lehetett beszélnie, hallgatnia
kellett, lobogólengetéssel, iskolai és üzemi ünnepélyekkel kiiktatni a
történelmet az egyéni és a kollektív emlékezetből. S a Drávaszögi keresztek
lidérces világa fölül az Ősök jussán kötet hámozza le az új réteget,
amely már nem csak félelmetes, hanem egyenesen iszonyatos.
"Ezen a vidéken
régi »hagyományai« vannak az üldöztetésnek és a népirtásnak" - jelentette
ki egyik nyilatkozatában Kontra Ferenc, és természetesen a Drávaszögre
gondolt, szülőföldjére, amelynek a vészes gyorsasággal harmadozódó magyarsága
az ősök jussán folyton az ellenségképet idézi fel a hívatlan honfoglalókban,
egyszerre csak kiszorul hazájából, majd a létéből. Az elhallgatott tragikus
eseményeket tárja kötetében az olvasó elé Kontra Ferenc. Történeteket,
mert Kontra következetesen épített baranyai legendáriumának elbeszélései
valós, megtörtént eseményeket dolgoznak fel. A monológok, narrációk és
esszénovellák eseményei közvetlenül hallott történetekből épülnek fel,
gyakran a legközelebbi családi vonatkozásokat is feltárva, mint például
az író nagybátyja esetében, akit a bezdáni malom pincéjében vertek agyon
a partizánok, vagy a Drávaszögi rekviem című esszénovellában, ahol
édesapja, a családban a negyedik Kontra Ferenc laskói temetésének képét
növeli Laskó népe és a Drávaszög aknatűz mögül kibontakozó temetési freskójává.
A hármas tagolású
könyv első, Hazudtak szép hazát nekünk című egységében olvasható
a pörölyként taglózó súlyú, a kötet egyik legmegrázóbb és leglenyűgözőbb
formaérzékkel megalkotott története, az "isterbáci pénteket"5
megfogalmazó Esős napok. A laza szerkezetű novella azt a hatást
kelti, mintha az elbeszélő folyton nézőpontot cserélne, mindig annak a
szemével látná az eseményeket, illetve magát a történetet, aki a válóságban
a legközelebbről láthatta, így a szöveg hol az archaikus népi ima szürrealista
lírájával szólal meg, hol a múlt vonatán gördül fegyelmezett kameramozgatással
az idő és a "titkoktól bebábozódott áldozatok" elmaszatolódó képei előtt,
hol pedig a tárgyilagos szemlélő aprólékosságával leltároz.
A második,
A túlélés elátkozottai című témakörbe sorolt írásokban is, akárcsak
a Drávaszögi keresztekben és a Nagy a sátán birodalmában,
feltűnik a halottak szürrealista, lidérces vonulása. Ám amíg az élők a
bűn burkában, gonosz szándékkal, sanda szemmel járják a világot, a halottak
az asztalra készített kalácsból jönnek törni, a kancsóból inni a mindszentek
és a halottak napja közti éjszakán. A hangulatot meghatározó, baljós eseményekről
suttogó novemberi szél járja át ezeket az elbeszéléseket is, amelyekben
a morális értékek teljes devalvációjáról szól a szerző. Feltétlenül ki
kell emelni a Sármadár című elbeszélést, amely az urbánus folklór
vidám epizódjával kezdődik, a PB-gázos, a jószág felrobbanásában csúcsosodó
disznóöléssel, ami átvezet az első tragédiába, hogy a horror legszínvonalasabb
mestereit dicsérő mértékkel, a köznapok misztikumának kiaknázásával bontakoztassa
ki a szörnyűnél szörnyűbb epizódokat sorjázó történetet. Amíg egyes elbeszélésekben
az író csupán lehetővé teszi, hogy a történet az események súlya által
fejtse ki hatását, itt a lélektani ábrázolásnak ad elsőbbséget, késleltetéseivel,
kitérőivel misztikummá növeli a mindennapok tornyosuló sejtelmeit, és tudatosítja,
hogy a horror műfaját is avatottan érzi át.
Háborúk
vigyáznak ránk a címe a könyv harmadik egységének, amely a legutóbbi6
háború történetei alapján döbbent rá, hogy az ember, az egyén, a pótolhatatlan,
megismételhetetlen érték, itt és most, az értékrendszernek az önmagából
való teljes kifordulása közepette puszta nyilvántartási számmá alacsonyul.
Állapotrajzok
ezek az elbeszélések, bármennyire elképzelhetetlen is, hogy a félelem és
a gyűlölködés, a kizárólagosság és a háború állapottá képes lenni,
nem lobban el szalmalángként, hanem beleivódik a tájba, az emberek bőrébe.
Kontra Ferenc
"könyvénél nem jelent meg megrázóbb tartalmú szépprózai alkotás a vajdasági
magyar könyvkiadás utolsó néhány évében"7.
3
A délvidéki magyar kisebbség sorsárról,
szorongásairól, hányattatásairól természetesen már akkor is szóltak a szerzők,
mindenek előtt az irodalom metaforikus nyelvén, amikor ezt nyíltan vagy
hallgatólagosan, ám annál nagyobb fondorlatossággal tiltotta a marxista
irodalomszemlélet nómenklatúrája és az önigazgatású szocializmus gyakorlata.
Kontra Ferenc
prózaírói munkásságával új minőség jelent meg a jugoszláv kisebbségi létábrázolás
irodalmi eszköztárában: a szókimondás. A korábbi allegorikus, áttételes,
utaló és jelzésértékű megfogalmazások helyébe nála és általa a konkrét
hely-, idő- és névmeghatározás lépett, hogy az írói fikcióval társulva
a tényirodalom sajátosan lírai formáját hívja életre. Az
Ősök jussán című elbeszélésgyűjteményében számos novellája dokumentum
jellegű, az elbeszélő a megtörtént eseményeket közli bennük, első személyben,
a hangszalagon rögzített emlékezés hitelességével. A Holtak országa
elbeszélései is megőrizték ezt a tényfeltáró és dokumentáló eljárást,
amely tényképek mozaikjából rekonstruálja a drávaszögi magyarság kálváriájának
drámáját a történelem forgószínpadán, kiemelten hangsúlyozva annak utolsó,
1991-ben kezdődött felvonását, az embertelenség tablóját.
"Mintha elmesélném,
úgy történt" - írja egyik novellájában, tételesen megfogalmazva "az egyensúlyát
vesztett világ" jelenét, amelyben a valóság gonoszabb és kegyetlenebb,
mint a kiagyalt fikció. Fordítsuk meg Kontra Ferenc vezérgondolatát: úgy
történt, mintha mese lenne, vagyis a tények írj ák az elbeszélést, nem
pedig az irodalom fogadja magába a történeteket.
A Holtak
országának hiteles, lírai epikája az 1991-ben kezdődött honfoglaló/testvérháború
bestiális történetei alapján döbbent rá, hogy a földrajzi és szellemi értelemben
vett régióban a rendszerek gyorsabban váltakoznak, mint ahogy az emberi
magatartásformák módosulhattak volna. A legutóbbi háborúról még eldöntetlen,
hogy felszabadítás vagy éppen megszállás volt-e; ez attól függ, hogy a
szembenálló félek közül melyiknek a történelemszemlélete lesz a kitartóbb.
A drávaszögi magyarság szempontjából ez a kérdés azonban már régen lényegtelenné
vált: aki még maradt, hol ettől, hol attól volt kénytelen elfogadni a rákényszerített
fegyvert; hogy utána olyan buzgalommal ássa el a kert végében, mint tették
ötven évvel korábban a bezdáni katonaszökevények, akik az egyik oldalon
se kívántak vért ontani, hiszen a puska ezen a vidéken a sportként űzött
vadorzás, nem pedig az egymás mellett élés feltételei megteremtésének sajátos
eszköze volt.
Negyvenezer
bácskai magyarnak nem jutott idő az álláspontján való változtatásra.
A mai baranyai
áldozatok száma egyelőre ismeretlen.
"»Holtak országa«
a hely, amit a világ csak a hírműsorok történeteiből és színes képeiből
ismer - pillanatnyi lidércnyomás két reklám között" - olvashatjuk Szécsényi
Endre könyvajánlásában. Kontra Ferenc pedig azt tárja fel, hogy a lidércnyomás
tartós állapot. A folytonos kisebbségbe taszított magyarság csendes
beletörödéssel tűri a megaláztatási, szellemi és tárgyi javai meggyalázását,
a vérzivatart és az aknaesőt; mert az övéi között akar maradni, ahol a
körülményektől függetlenül otthon érezheti magát.
Mint ahogy
Kontra Ferenc is a Vajdaságban maradt, hogy megírja a Drávaszög legendáriumát
és az ott élők elnyújtott pokoljárását.
4
Kevés író kötődik olyannyira szülőhelyéhez,
környezetéhez, a gyermekkorának éltető eleméhez, mint Kontra Ferenc, a
Drávaszög legendáriumának mai szorgos szerzője. Szövegeiben egyre erősebb
körvonalakkal rajzolja meg Baranya mozaikját, amelyben a művészi szublimáció
és elrendezés folytán egybefonódik a jelen és a régmúlt, a vallomás és
a dokumentum, a szociográfiai állapotrajz és a legenda. Alkotásaiban nem
háttér a táj, nem hangulatkeltő dekoráció, hanem hős, sőt főhős, mert a
szerző számára a drávaszögi táj egyszerre jelent embert, létezési módot,
történelmet és életrajzot.
A mindenek
előtt gyermekeknek szánt Kalendárium novelláskötet tizenkét hónapra
osztott ugyanennyi történetének megélője és elbeszélője ennél fogva tulajdonképpen
nem hőse is egyben a könyvnek, hanem csupán narrátora. A hős szerepét ebben
a kötetben a gyermekkori történetek veszik át, amelyek úgyannyira önéletrajzi
indíttatásúak, mint amennyire megtörténhettek és megtörténtek bármelyik
más gyerekkel. Ha nem is eseményszerűen, de hangulat- és élményvilágban
mindenképpen. Ki ne élte volna át közülünk a kályhában lobogó lángok delejes
táncát a szoba falán, kinek ne lett volna titka, amit boldogan osztott
meg a kiválasztottal, kit ne borzongatott volna meg a homályos padlás vagy
a koromsötét pince izgalma, és kinek nem kellett átélnie a szüleitől való
első hosszabb időre történő elszakadást?
Kontra Ferenc
azt a mágikus teret teremti meg ebben a könyvében, amely bizonyos alkalmakkor
és körülmények között minden gyerek világában jelen van, s azon belül megtörténnek
bizonyos események, amelyeket mindenki sajátosan, egyéni módon él meg.
Elhanyagolható lehetne így az események megtörténésének ideje, ha az egyik
elbeszélésben nem tűnnének fel sorozatosan a hatvanas évek slágerszövegei,
vagy a másikban ne Josip Broz tökösi vadászatáról esne szó. Az általános
élményvilág miatt a tér, a színhely is elhanyagolható lenne, alig is tesz
róla másként említést a szerző, mint hogy "a szomszédban", "az iskolapadláson",
"a futballpályán", "a temetőben", ám egy helyen, egy őszi utazás kapcsán
fél Baranya térképét megrajzolja. Tehát amennyire általánosító, olyannyira
konkrét, egyéni, mondhatni "privát" könyv a Kalendárium.
A gyermekkor
eseményeinek, meghatározó pillanatainak, emlékeinek, érzéseinek, tapasztalatainak
és látomásainak elbeszélésbe zárásával egyszerre állít emléket Kontra Ferenc
a gyermekkor metafizikájának és a saját élete reáliáinak; a szülői háznak,
a tájnak, szüleinek, nagyszüleinek, testvérének, barátainak, azoknak, akik
ezentúl, a könyvnek köszönhetően mások emlékezetében is tovább élnek. Ez
a kettősség határozza meg elbeszéléseinek bensőséges, közvetlen hangját,
természetes ritmusát, ami hátborzongatóan igazzá varázsolja akár a meg
nem történt dolgok emlékeinek felidézését is, az olvasó a magáénak érzi
a helyi legendák életre kelésének varázsát ugyanúgy, mint a megjelenített
pszichológiai helyzeteket, a szomszédok házainak mágikus vonzerejét, az
iskolapadlás misztikus horrorját, vagy éppen egy diáktárs elvesztésének
tragikumát.
A Kalendárium
történetei is füzérbe sorjáznak, akár minden eddigi Kontra-könyvben, nemegyszer
az előző történet befejező mondata indítja a következő elbeszélést, vagy
helyszín és szereplő jelenik meg újfent, sőt a történetek kapcsolatot tartanak
a korábbi regénnyel, elbeszélésekkel is; motívumok, helyszínek, események,
tárgyak kötik őket össze. Sajátos hangulatú ez a könyv, külön értéke pedig,
hogy nem gügyögve szól a gyerekekhez, hanem kitart a kifejezés esztétikumának
maga állította mércéje mellett, ezenfelül a szerző szövegillusztrációi
is élményt jelentenek.
Kontra Ferenc
ebben a könyvében felnőttként közelít a gyerekekhez, a felnőtt olvasóhoz
pedig gyermekként szól, új minőséget jelezvén a gyermekek számára és a
gyermekekről írt szövegeknek.
5
Az Úgy törnek el című elbeszélésgyűjteményben
Kontra Ferenc egyfelől folytatta a korábbi prózaköteteiben kitűzött céljának
a megvalósítását, azaz a délvidéki, mindenekelőtt azonban a drávaszögi
magyarság golgotájának dokumentálását. Enyhe túlzással egy kisebbségbe
szorult nép lírai enciklopédiájának is nevezhetnénk azt az opust, amelyen
Kontra töretlen szorgalommal dolgozik. Ugyanakkor ebben a kötetében tovább
is lépett a korábbi szemléleténél; a megfogalmazott tartalmak általánosabb
érvényt nyertek, kifejezésmódja pedig részben eltávolodott a történet korábbi,
dokumentarista, szinte betűhív lejegyzésétől és az esszénovellától egyaránt.
Könyvének címe arra utal, hogy a dolgok mindig úgy törnek el, hogy később
összeilleszthetetlenek legyenek, vagy ha mégis, az összeillesztés vonala
kitörölhetetlen nyomot hagy, örökös figyelmeztetést, nem csak a tárgyakon,
mert így törnek el az emberi viszonyok, kapcsolatok, lelkek is az emberi
lét során gyakorta előforduló megpróbáltatások alatt. Kontra Ferenc szerint
a hatalmas társadalmi és az általuk indukált emberi törések, magán- és
kollektív tragédiák ciklikusan jelentkeznek. Az ilyen törések kitörölhetetlen
nyomot hagynak a múlt és a jelen között. Az emlékezet mindig megszépíti
a múltat, mindig a jelen csapásai a legnehezebben elviselhetők.
Éppen ezért
érdekes, hogy Kontra Ferenc továbbra is kitart azon írói elkötelezettsége
mellett, hogy a jelen háborús eseményeiről, háborús világáról, háborús
légköréről fogalmazza meg emberi és művészi meglátásait. Az irodalomtörténetből
ismerős, hogy az ilyen; háborús jelenközpontú kísérletek sematizmusba fulladtak,
túl általánosítók, vagy messzemenőn partikuláris értékűek voltak, hiányzott
ugyanis a szépirodalomban elengedhetetlen epikai távolság, ami a szublimációra
képes alkotás létrehozását féltételezi. Az irodalomtörténet általánosítása
azonban ez esetben sem egyetemes érvényű, hiszen a háború közvetlen élményéből
születtek remekművek, a több ezer második világháborús regény közül jó
néhányat említhetnénk, amelyek megírásukkor is, azóta is érvényes esztétikai
hatással vannak az olvasóra.
Kontra Ferenc
is olyan szerencsés alkotó, akinek sikerült megfogalmaznia a mát. Más magyarázatot
erre aligha találhatnánk, mint hogy nem ő, az író kereste a témát, hanem
a ma sajnálatos háborús témája választotta az írót, aki a megíráshoz kellő
tapasztalattal, rátermettséggel, mesterségbeli tudással rendelkezik. Pontosan
tudja, hogy mikor kell valamit kimondani és mikor kell valamit elhallgatni,
valamint hogy mikor születik a kimondott és az elhallgatott között olyan
feszültség, amely mozgatni képes az elbeszélést. Azt is tudj a, mikor kell
a szó szerinti dokumentálás technikájával élnie, és mikor kell a belső
monológot szinte a káoszig összezúzni, hogy általa fejezze ki a dúlt tudatállapotot.
Kontra eddigi írásai között nem fordult még elő az én-novella, illetve
tudat-novella olyan sarkított formája, mint ebben a kötetben, amilyet a
Iatrogén ártalom című novellájában alkalmaz és folytatja a Break
of Day című írásában. Korábban ugyanis konkrét, azonosítható koordináták
és időbeli meghatározások, vezeték- és keresztnév alapján (bár nemzetiség
szerint) azonosítható hősök nyomatékosították a történetelvű szövegek jelenidejűségét.
Az említett két novellában ez a koordináta-rendszer lebomlik a történetről,
a belső megélés kerül a külső cselekvés fölé, el egészen a megbomlott érzékek
és rendszerezetlen tapasztalatok között eligazodni vágyó agy gondolat-akváriumáig,
amelyben egymáshoz folyton változó viszonyba kerülnek a tapasztalatok,
érzések, emlékek és a szavak.
A történelmi
máról Kontra azon képessége által szólhat hitelességgel, hogy narrációját
egészen a hűvös higgadtságig képes visszafogni. Ugyanakkor a történetelvű
szövegekben megjelenő, szinte indulat nélküli, szenvedélymentes közlés
mellett a sarkítottabb állapotkifejező narrációval is kísérletezik, ami
szaggatott gondolathalmaz, benyomás-tobzódás, töredezett, de mégis tagolatlan
belső monológ formájában jelenik meg; mindez mintha nem is az agyban fogalmazódna
meg, hanem az érzékek egymás között, közvetlenül érintkeznének.
Ebből a kötetből
jószerével hiányzik az a mély líraiság, amivel Kontra a múlt történéseihez
nyúlt korábbi elbeszéléseiben. Itt a jelen konkrétumaival szembesül, valamint
azzal a törésvonallal, ami lehetetlenné teszi az összeillesztést. A múlt
megszépítő távolsága tehát ködbe veszik egy limesen túl, marad csak a búvóhelyünk,
a jelen, amelyben bármennyire is személyes lebontásban tárul fel a megjelenő
tragédia, általános érvényűvé, állapotértékűvé növekszik, burjánzik, a
puszta eseményből egyetemessé válik.
6
Egyértelmű behatárolásnak tűnik Kontra
Ferenc legutóbbi prózakötetének9 beszédes és elgondolkodtató
alcíme, A bűn mint próza. A kötet első ciklusában azonban a bűn
helyett inkább az elkövetett vagy vélt bűnök nyomán elhatalmasuló bűntudat
köré szövődnek a történetek, a gyermekkor naivitásának reminiszcenciáira
építve, egy-egy emlék prousti hozadékát tornyosítva az ártatlan álommal
szembeni kegyetlen, metszően hideg valóság pengeéles részleteinek pilléreire.
Az író nem talál ki új rémségeket, hanem csak eseményeket idéz fel gyermekkorából,
vagy hallott történeteket, olvasott, esetleg valami más módon tapasztalt
eseményeket használ fel elbeszéléseiben, novelláiban. Nem a téma megfogalmazásához
van szüksége tehát a fikcióra, hogy a kötet alcímének megfelelve a bűnt
mint prózát jelenítse meg, az élet ugyanis radikálisan elutasítja a
fikciót. Az író dolga, hogy kitalálja a történet elmondásának módját; szavakat,
nyelvet találjon az elbeszéléshez. Kontra Ferencnél ez a mód jelenti
a fikciót; a téma szálai pedig erős szálú szövetként fogják egybe eddig
megjelent tíz kötetének élményanyagát.
Az első, az
Apám földrajza című ciklusba sorolt novellák kivétel nélkül a gyermekkor
félelmeit és lelkesedéseit formálják történetekbe, állandóan egy kitapinthatatlan,
de mégis valós választóvonal élén egyensúlyozva, amely a gyermeki képzeletkör
gazdagságát határolj a el a felnőtt létszemlélet merev egysíkúságától.
Ezek a gyermekkori történetek Kontra Ferenc novelláskötetei közül legszorosabban
a Kalendárium írásaihoz kötődnek, az egyes szám első személyében
előadott monológok helyszíneket, jeleneteket, motívumokat, témákat kapcsolnak
egymáshoz, amelyekben a részletek kidolgozottsága nem csupán a megfigyelés
pontosságát hivatott igazolni, hanem a dolgok megélésének a mélységéről
is beszédesen vall. Kontrának nem kell a tudata mélyrétegeiben kutatnia
a gyermekkori emlékei és tapasztalásai után. Az események, a velük együtt
konzerválódott érzések és benyomások kristálytiszta képekként élnek benne,
mint egy életre kelt fényképalbumban. Ezek a gyermekkori történetek, és
az egyes szám első személyű közlés a Kalendárium mellett azonban
Kontra Ferenc prózája egészének lényegi meghatározói: a megéltség és az
átéltség intenzitásának hőfoka ugyanolyan lánggal lobog a szerzőben akkor
is, ha apakomplexusát írja ki magából, vagy amikor egy újsághírben olvasott
eseményt transzponál elbeszéléssé, a történet valahonnét már ismert befejezéséhez
megteremtvén a lehetséges történetek egyikét. Számára nincs kis
téma, meg nagy téma; minden téma ugyanazt a szigorú elvárást támasztja
a az íróval szemben - teljes odaadást a jól megírt próza érdekében. Minden
téma egy fénykép, amit ideális körülmények között, mesterfokú szaktudással
kell előhívni a sötétkamrában.
A kötet második
ciklusa, a Felhőszakadás tartalmazza a tegnapi jelenből mára (talán)
közelmúlttá halványuló háború sarkított élethelyzeteit felmutató elbeszéléseket.
Öt történetet, amelyek annyira valóságosak, hogy már szinte hihetetlenek.
Kontra Ferenc korábbi köteteiben is, mindenekelőtt az Ősök jussán és
a Holtak országa novelláiban és az Úgy törnek el kisprózáiban
a csontig hatoló iszonyat hitelességével fogalmazza meg a testvérharc értelmetlenségének
súlyát és az egyéni sorsokat meghatározó, radikálisan irányító abszurditás
mélységét. Az elbeszélések különlegessége, hogy nem hagyományos, még kevésbé
szokványos háborús történetek, nem katonákról, nem csatákról, nem hősies
offenzívákról és nem bölcs megfutamodásokról szólnak. A háború, összes
előzményével és következményével csupán a már eleve kiélezett helyzetek
háttereként van folyton jelen ezekben a történetekben. Ezekből az egzisztenciálisan
és morálisan nagyon szűkre szorított hátterekből emeli ki az író hőseit,
az élet és a halál, a lehetőség és a tehetetlenség, a realitás és az irracionális
borzalom, a tényszerűség és a képtelenség, a jó és a rossz, a kegyesség
és a bűn mezsgyéjére állítván őket.
A gyermekkori
félelmek, frusztrációk, vagy egyszerűen akkor nagy kalandnak minősülő történések
megidézését jelentős időtávlat választja el az eredeti élménytől, elbeszélője
már a felnőtt férfi, aki a megváltoztathatatlan múltra való visszatekintés
higgadtságával adj a elő a történeteket. Ezzel szemben a "háborús" novellák
cselekménye a megíráshoz jóval közelebbi időt idéz; de nem eme epikai távolságcsökkenés
miatt fókuszálódnak az elbeszélés szűkebb területére a történetek, hanem
mert bennük, mondjuk így, minden élesben megy. Nagy a tét: az élet
a halál ellenében. A higgadtan hömpölygő, lírával emlékező, első személyű
megszólalás ezért a novellák első csoportjának lehet csupán adekvát formája.
A második ciklusba tartozók már nem mondhatók el ezen a nyelven.
Az író a vallomástevő helyett az elbeszélő pozíciójába helyezkedik, narrációját
párbeszédek idézésével egyéniesíti, egymásba csúsztatja az idősíkokat,
ezzel párhuzamosan felcseréli a beszélő személyét és megszólalásának módját:
narrációja egyszerre csak belső monológgá minősül, majd visszavált.
A Fénykazuisztika
című ciklusban a lassú folyású előadásmódhoz tér vissza a szerző, egyetlen
hosszú mondatban elmondott fejezetekben szól élményeiről, tapasztalatairól,
olyan mondatokban, amelyek az élmény által kiváltott, legtöbbször lírai
impressziók mellett az alkotó belső nyugalmát is kivetítik. A fejezetek
között nincs jelentősebb okozati összefüggés, sorozaton belüli kapcsolat,
sőt semminemű fontossági sorrend sem. Egyfajta (témabeli) talált tárgyak
gyűjteménye a Fénykazuisztika, miként a cím utótagja is jelzi, esettan,
esetek gyűjteménye, esetek ismertetése, amely során ismét a szerző közlésének
megformáltsága emeli a művészi próza körébe a témát, ami néhány szövegrészben
egyenesen a kifejezés témátlan intenzitásává lombosodik. A kazuisztika
szónak azonban az említett mellett van egy átvitt értelmű jelentése is,
ugyanis szócsavarást, szőrszálhasogatást is értünk alatta. Kontra Ferenc
vizsgált szövegei esetében jó volna ezeket a fogalmakat is meghatározó
jellegzetességként hangsúlyozni, ha lenne pozitív töltetük. Ennek hiányában
azonban célravezetőbbnek tűnik a szócsavarást stílusra, a szőrszálhasogatást
precízióra cserélni, és így már a kazuisztikát teljességében annak fogadhatjuk
el, ami: végtelen történet; amelyben sorsdöntően fontos, hogy hová kerül
a pont és mi kezdődik nagybetűvel. Mert a történet a megformálás és a megfogalmazás
erejétől, pontosságától lesz hiteles.
A sorsok panoptikumát
egy négyszereplős dráma zárja, a "két eső között" történő Határsár.
Az elbeszélések és a novellák az élet és a nonszensz harmóniájának egyéni
és egyedi megfogalmazásait merevítik prózába, hogy végül a Csáth Géza
utolsó novellája című szövegben a regőcei orvos-író mákonyos álmában
szabályos haláltánc-motívum erősítse meg érzésünket, miszerint valóban
panoptikum-jellegű ez a könyv. A kötetet záró dráma ezzel szemben az egyéni
sorsokból visszafelé, az általános irányába mutató szöveget közöl: a négy
szereplő jellembelileg és sorsa vállalásában is olyannyira megismételhető,
behelyettesíthető, hogy emblematikusságát mindegyik csupán a magatartását
meghatározó általános történések hátterében nyeri el. A háttér pedig a
nem kisebb terhet hordozó történelem, mint a "két eső között", 1944 novembere
és 1956 novembere között eltelt idő a határsávban, a periódus kezdő és
végpontjaiban kulmináló egyéni és kollektív (ideologikus) gonoszsággal
behatárolva. Döbbenetes metafora a Határsár, a lét, vele együtt
a kisebbségi lét, de ezen felül az emberi tartás metaforája is.
Azok számára,
akik Kontra Ferenc prózakötetei közül elolvastak már néhányat, ezen ismertetőből
kiviláglik, hogy a kiváló író meghatározó élményeit fogalmazta tovább:
visszatérő Csáth-motívuma, a Drávaszög, a testvérháború, az isterbáci vérengzés,
az újabbnál újabb honfoglalások, a bűnnek és a gonoszságnak a sorsot irányító
ereje, a nonszensz cselekedetek rettenete ott feszül szinte minden eddigi
művében, mint most is. Minden eddigi kötetét hangsúlyozottan minősíti a
szerzői gondoskodás összes hozadéka: a nyelvileg tökéletesre pallérozott
szövegek igényes szerkesztése, a téma és a stílus egy tőről való fakadása,
az átfogó műgond; szinte érzékelhetővé lesz, miként érlel gyöngyöt a szövegből
a gondoskodás. Mégsincs nyoma a kagyló izzadtság-szagának. Nem hogy selejt
nem kerül ki a keze alól, hanem olyan könyveket ír, amelyek nem vitatják
el az előzőek értékeit, mégis mindig kábítóbban vonzóbbak az előző(k)nél.
Ez pedig egyszerűen az írói mesterség eredménye. Nem a szakmáé, sem a közlés
szalmalángjáé, hanem a mesterségé.
A könyvben
azonban egy olyan, az írói magatartásra is vonatkoztatható részt is olvashatunk,
amely éppen a szerző eddigi történetmondásával ellentétes alapállást fogalmaz
meg: "Soha senkinek nem mesélek el semmit. Mert ha elmesélem, mindenki
hiányozni fog." Lehet benne valami, így érez egy novellahős a történet
mesteri építményében. S nekünk, olvasóknak jólesik ezekben az építményekben
csavarogni - nem biztos, hogy kitalálunk belőlük, de semmiképpen nem omlanak
a fejünkre.
1 Jelenések. Eszék,
1984., Fehér tükrök. Újvidék, 1986.
2 A halász fiai.
Újvidék, 1996.
3 Drávaszögi keresztek,
Újvidék, 1988:
4 Nagy a sátán birodalma.
Újvidék, 1991., Ősök jussán. Újvidék, 1993., Kalendárium.
Újvidék, 1993., Holtak országa. Kecskemét, 1993., Úgy törnek
el. Újvidék, 1995., Gyilkosság a joghurt miatt. Újvidék, 1998.
5 A partizán-bosszúállás
egyik legalattomosabb és legbrutálisabb eseménye, ami 1944 novemberének
legelején következett be a Bezdán melletti Isterbác tanyacsoportnál. A
rendszer által meg nem történtnek nyilvánított vérengzésről áldozatairól
- köztük gyerekekről - évtizedeken át csak metaforákban lehetett beszélni.
6 1991-ben kezdődött
az akkori (és egyben mai) Horvátországban, a Drávaszögben népirtással,
elüldözéssel, a háború minden szörnyűségével pótolhatatlan rombolást okozva.
7 Bence Erika: Bakancsnyomok
az úton. In: Könyvkereskedés. Szabadka, 1997. 150. o.
8 Holtak országa.
Kecskemét, 1993.
9 Gyilkosság a joghurt
miatt. Újvidék, 1998. |
|